(növ.), l. Manihot.
a hiperboreusokhoz tartozó néptörzs ÉK.-Szibériában a Jana folyó mentén, csekély maradéka egy népnek. Magukat andondomninak (emberek) nevezik. Már csak 1000 lelket számlálnak. Az oroszokkal és tunguszokkal erősen összekeveredtek és eredeti tipusukat alig tartották meg. (Egy jukagir férfi képét l. az Ázsiai népfajok mellékleten II. kötet). Főfoglalkozásuk a halászat, rénszarvas- és ludvadászat. Névleg az orosz egyház hivei, tényleg azonban a samanizmushoz szítanak. Ma többnyire tungusz nyelven beszélnek. A J. nyelve magában álló, rokontalan nyelv Szibériában, melyről alig van más leirás, mint Schiefner Antalé a szt. pétervári akadémia Bulletin-jében (1859).
a magyar magas félvérló (ménesbeli) specialitása, mely a külföldi tenyésztésben ritka. A J. könnyü, de acélos alkata és temperamentumánál fogva mind nyereg alá, mind könnyü fogatban használatra alkalmas; ügetésben órahosszakig megy s közben - ha szükséges - felváltva vágtatásban is. Az orosz ügetőfaj ló (az Orlov-féle) nagyobb és kisebb távolságokra sebesebb, de 30 kilométeren felül (minál távolabb, annál inkább) a magyar jukker-lovak megverik.
a. m. Yukon (l. o.).
l. Gyula.
(Gens), egyike Róma legrégibb genseinek. Eredete albán, a hagyomány szerint Rómába Tullus Hostilius által került, a szenátusban korán irányadó szerepe jutott. A köztársaság utolsó napjaiban kapcsolatba hozták Julussal, Vénus és Anchises unokájával és Alba Longa mesés alapítójával. A J. Gensnek négy főcsaládja volt: Caesar, Julus, Mento és Libo. Leghiresebb volt természetesen a Caesaroké. V. ö. Klausen, Aeneas u. die Penaten (II. 1059) és Drumann, Rom im Uebergange stb. (III. 114).
1. Augustus császár és Scribonia leánya, szül. Kr. e. 39. Gondosan és háziasan nevelkedett, szigoru házi erkölcsökben. Augustus követelte, hogy szőjjön és elzárta a külvilágtól. 25. férjhez adták unokabátyjához, Marcellushoz, ennek halála után (22) M. Vipsanius Agrippához, kitől öt gyermeke volt, 3 fiu (Cajus, Lucius Caesar és Agrippa Postumus) és 2 leány (ifj. Julia és Agrippina). Elkisérte Agrippát Kis-Ázsiába (17), ez alkalommal meglátogatta a hőskor klasszikus helyeit, megfürdött a Scamanderben, férjével boldogan élt, de öt év mulva (12) ismét özvegy lett. Augustus számos más terv után férjhez adta Tiberius Neróhoz, de ez a boldogtalan frigy az egyetlen gyermek halála után elválással végződött (6). Ettől fogva Augustus, aki eddig J.-nak szerető apja volt, hirtelen büntető birája lett. Felizgatva Livia és Tiberius által, egyszerre tudomásul vette J. hibáit, melyek valóban nem mindennapiak voltak. J. buja volt, éppenséggel nem válogatta szeretőit és egész Rómát megbotránkoztatta kalandjaival. Augustus kemény büntetésre határozta magát. J. szeretőit a birodalom minden irányában széjjelszórta, a politikailag legszámbavehetőbbet, ifj. Antoniust, a triumvir fiát kivégeztette, magát J.-t pedig Pandataria szigetére számüzte, hová őt anyja, Scribonia is követte. Öt évig volt a művelt világtól elzárva, a császár különös engedélye nélkül senki meg nem látogathatta; öt év mulva is csak a számüzetés helye változott (Pandataria helyett Rhegium), de Augustus gyülölsége akkor sem szünt, a családi mauzoleumból is kizárta leányát, Tiberius pedig még Augustusnál is rosszabb volt. A folytonos bú és gond által megtörve halt meg J. Kr. u. 14.
2. J. Domna, teljes nevén: Pia Felix Augusta, római császárnő, Septimius Severus neje, szül. Emesában Kr. u. 158., mint Bassianusnak, a napisten papjának leánya, plebejus családból. Gyermekkorában csillagjósok azt jövendölték neki, hogy császárné lesz belőle; a babonás Alexander Severus figyelmes lett erre és nejének halála után elvette feleségül. Nagy befolyással volt férjére, mint császárnő is hive maradt a mágiának és misztikának és bevezette a keleti miszticizmust a görög tanokba. Mindig körül volt véve tudósokkal, rétorokkal és irókkal, akik közül kivált Philostratest kedvelte. Fia, Caracalla alatt hatalma még nagyobb lett. Caracalla halála után öngyilkossá akart lenni és bár Macrinus jó bánásmódja ettől egy időre visszatartotta, 217. mégis éhhalállal veszítette el magát.
l. Alpesek (I. köt. 487. oldal).
domonkosrendi barát, vállalkozott arra, hogy fölkeresse azt a Nagy-Magyarországot, melyről II. András utolsó éveiben szerzetestársa, Ottó hozott hirt. IV. Béla ifjabb király pénzzel és vezetőkkel gyámolította J.-nak azt a szándékát, hogy negyedmagával uj expedicióra induljon. 1235 nyarán már Konstantinápolyban volt a kis karaván. Hajukat, szakállukat megeresztve, mohammedán módra öltözködve szálltak hajóra s a Fekete-tengeren áthajózva, 33 napi hányattatás után léptek partra Tamán városánál, a Kercsi-szoros kaukázusi oldalán. 50 napig tartózkodtak a félszigeten, melynek görög keleti keresztény, de soknejü egyik fejedelme jó tanácsokkal s minden szükségesekkel ellátva bocsátotta utjára J.-t s társait. 13 napig tartott utjok a kalmuk-pusztaságon keresztül. Sok szenvedés után értek a Kuma és Terek vidékein, a Kaspi-tó nyugati oldalán lakó alánokhoz, kiknél fél évig kellett vesztegelniök. Két társa, elunva a karaván összegyülésére való várakozást, visszatért hazájába. J. s társa fakanalak s más apróságok készítésével s eladásával szerzett magának köleskását, hogy éhen ne vesszen. Mikor É-felé a kalmuk pusztákon át ismét nekiindulhattak, 37 napon át a csak 5 napra szánt 22 hamukenyérrel kellett beérniök. Bernát atya, kit J. erejének végső megfeszítésével segített a pusztában, s kit, a mohammedánok földjére érve, koldulásból tartott fenn, csakhamar elhunyt s a magára hagyatott J. egy mohammedán pap szolgálatába állt. Ezzel együtt indult Nagy-Bolgárországba, a Volga mellékére, hol egy véletlenül megismert magyar asszonytól utbaigazítva, a gazdájától, a holdsától elszökött J., két napi bolyongás után végre föl is találta nagymagyarországi testvéreit. Házról-házra hivták most s mindenütt hirt kellett mondania a messzeföldre költözött testvérekről. A bő lakomák után azonban 1237 jun. 21. ismét utra kelt, hogy hittérítőket hozzon ide s hirt adjon otthon a mongolok készülődéseiről. 15 napig hajózott a Volgán, melynek partjain a mordvinok országa feküdt. Orosz- és Lengyelországon át lóháton utazott s az év alkonyán, 1237 dec. 27. lépte át ismét hazája határait, még pedig azzal a levéllel együtt, melyet Batunak a suzdali fejedelem által elfogott követei akartak IV. Bélához vinni, hódolatra szólítván őt. A nagy események azután elfeledtették J. további sorsát. Az ujabb történeti kritika utazásainak hitelességét, sőt Vámbéry annak megtörténtét is kétségbe vonta. Az utját betegen és csak évek mulva elbeszélő, társ és segítség, könyvek és eszközök nélkül utazó J.-nak egyes botlásai nem elegendők, hogy nevét kitöröljük földrajzirodalmunk történetéből. Ma mindenesetre J.-t kell tartanunk az első magyar utazónak, ki részletesen szólt Ázsia felé tett expediciójáról. J. utjának elbeszélése a vatikáni könyvtárból Desericiusnál, De initiis ac majoribus Hung., 1748., 169-176. Utána Fejér, Codex Dipl. IV: kötet, I. 50-57; Endlicher, Monumenta Arpadiana, 1849., 248-254. s Theiner, Vetera Monumenta hist. Hungariam sacram illustrantia, I. 151-53. Magyarul Szabó Károly, Rogerius Siralmas Énekének függelékében, 85-98. V. ö. Vámbéry előadása a magyar akadémiában 1882 febr. 20. s Hunfalvy Pálnak erre tett megjegyzései; Vámbéry, A magyarok eredete, 112. A második kiadásba nincs fölvéve; Márki, Régi magyar utazók. Felolvasás a Tört. Társulatban, 1887 jan. 29. és budapesti VII. ker. gimn. ért. 1887, 4-5; Pauler, A Magyar nemzet története (82-87).
(ejtsd: -hob), D-i Grönland legdélibb kerülete; hossza 280 km., lakóinak száma 2500.