(lat.), l. igazolás; 2. kivégzés.
1. (I.), bizánci császár, szül. Tauresiumban (Illiria) 482. v. 483., parasztszülőktől. Gyermekkori neve a hagyomány szerint tkp. Upravda volt (igaz ember). 527-ben jutott trónra, miután nagybátyja Justinus, aki őt már 4 hónappal halála előtt örökbe fogadta. 565-ig uralkodott és főfőtanácsadójául nejét, Theodorát tekintette, aki ledér erkölcseiről hirhedett szinésznő volt és a szinpadról emelkedett a császári trónra. J. uralkodásának három főmozzanatát nagyszerü építkezések, hadi szerencse és a Corpus Juris civilis (l. o.) képezik. Konstantinápolyban 25 templomot építtetett, köztük a kicsiny és a nagy Zsófia-templomot (l. Aja Szófia). Katonai sikereit főleg kiváló hadvezéreinek, Belizárnak és Narsesnek köszönhette, kik a vandalok és keleti gótok hatalmát megtörték, a régebben elszakadt Észak-afrikát és Itáliát ismét a birodalomhoz csatolták, sőt Hispania tengerparti városait is meghódoltatták. A bolgárok, avarok és szlávok ellen a Duna mentén nagyszabásu védőműveket létesített. Az építkezések, háboruk és hadisarcok temérdek pénzbe kerültek, melyet J. másképen nem tudván előteremteni, zsarolásokat követett el (kényszerkölcsön, jószág- és vagyonelkobzás, uj adók és vámok), melyek a közönséget annyira felingerelték ellene, hogy nyilt lázadásban tört ki. A lázadás 532. január 13-20. tartott. A lázadók hatalmukba kerítették a várost és ha nincs az erélyes Theodora és Belisar, talán meg is buktatják vala J.-t. Több zsinatot tartott és általában erősen befolyt az egyházi ügyek menetére. Az utolsó időben a monofiziták (l. o.) egyik felekezetét pártolta, ami szintén nem nagyon növelte a korabeli kereszténységnek iránta való rokonszenvét, a pogányokat pedig azzal idegenítette el magától, hogy 529. az athéni bölcseleti iskolát bezáratta és elkeseredett harcot folytatott az antik világ szellemi emlékei ellen. Midőn 565 nov. 14. meghalt, kész volt a forradalom, melyet utódja II. Justinus (l. o.) alig tudott lecsillapítani. J. életének főforrása Isambert, Histoire de Justinien (Páris 1856, 2 köt.); Bryce, Life of J. (Engl. Historical Review, 1886. II.); Gfrörer, Hopf, Hertzberg művei a keletrómai birodalomról; Jörs, Die Reichspolitik J.-s (Giessen 1893).
2. J. (II.), Rhinotmetos (a levágott orru), bizanci császár, IV. Konstantin (Pogonatos) fia, akit 685. a trónon követett. Pazarló és zsarnok volt, miért is tiz évi uralkodás után (695) Leontios tábornok megbuktatta, trónjától megfosztotta, orrán megcsonkította és Chersonba számüzte. 698. Leontios bukása után először a kazárokhoz menekült, azután a bolgárokhoz, kiknek segítségével trónját 705. ismét elfoglalta, ellenségein embertelen boszut állott, de 711. egy ujabb lázadásnak maga is áldozatául esett. Vele kihalt Heraklios nemzetsége.
l. Capa d'Istria.
1. (I.), bizanci császár, szül. Tauresiumban (Illiria) parasztszülőktől. Mint fiatal katona a konstantinápolyi testőrségbe került, annak parancsnoka lett, Anastasius halála után pedig (518) császárrá kiáltották ki. Nemcsak a tudományokvan volt járatlan (irni, olvasni sem tudott), de az uralkodásban is. Helyette Probus quesztor és J. unokatestvére, Justinianus (l. o.) uralkodtak, az utóbbit a császár társuralkodóvá fogadta és 4 hónapra rá elhunyt. Megh. 527 aug. 1.
2. J. (II.), bizanci császár, Justinianus császár nővérének, Vigilantiának fia, s 565. a nagy császár utóda, aki főtörekvését arra fordította, hogy az elégületlenséget eloszlassa, melyet elődje nagy adóival, kényszerkölcsöneivel és egyházi tulkapásaival okozott. Ezentul kevés dicsőséget aratott, a hivatalnokok zsarolásai a régiek maradtak, a persák rombolva törtek az országba, a longobardok elfoglalták Itália javát, avarok és szlávok dulták Görögországot. A beteg és gyenge elméjü császár nem tudott magán segíteni. 574. Tiberiust vette társcsászárul maga mellé, akinek 4 év mulva egészen átengedte a hatalmat és ugyanazon évben meghalt 578. okt. 5.
3. J. Marcus Junianus J., történetiró, aki valószinüleg Kr. u. a II., mások szerint a III. v. IV: sz.-ban kivonatot készített Trogus Pompejus világtörténetéből, mely kivonat azért becses, mert eredetije azóta elveszett. A J. műve nagy szerepet játszott a középkor tudásában, irójának életviszonyairól keveset vagy semmit sem tudunk. Első kiadása Rómában készült (1470); jegyzetes nagy kiadásai Frotschertól (Lipcse 1827-30, 3 köt.), Dübner és Johanneautól (Páris 1838, 2 köt.); a legujabb (iskolakönyv) Rühltől (Lipcse 1886). Ugyancsak Rühl dolgozta fel J. szövegforrásait (Lipcse 1872) és a középkorban való elterjedését (u. o. 1872).
4. J. Martir (a vértanu), egyházatya, szül. a 100. év körül Flavia Neapolisban (a régi Szichem Palesztinában). Először platonikus bölcselő volt, majd a kereszténység hive, anélkül, hogy régi irányáról lemondott volna. Az elkeseredett teologiai vitákat kiegyenlíteni igyekezett, támadta a gnosztikusokat és védelmezte a logoszról szóló tant. Rómában 150-160 közt megirta a keresztény vallás apologiáját, melyet a császárhoz intézett és mely a második apologia neve alatt ismeretes. Marcus Aurelius alatt még egy párbeszédet irt (a zsidó Tryphonnal). Nemsokára ezután (165) vértanuhalállal halt meg. Emléknapja ápr. 13. Munkáit utoljára Otto adta ki (3. kiad, Jena, 1876-tól kezdve). Monográfiákat irtak róla: Semisch (Boroszló 1840-42, 2 köt.); Aubée (Páris 1875); Engelhardt (Erlangen 1878) és Stählin (Lipcse 1880).
a rómaiaknál az igazság istennője, a görögök Themise (l. o.). Az érmeken fiatal nő alakjában ábrázolták egyik kezében csészével, a másikban jogarral, kivételesen bőségszaruval és mérleggel. Ujabban rendesen mérleggel és karddal ábrázolják, gyakran bekötött szemmel.
(lat.), igazság, igazságszolgáltatás. J. in objecto, az egyházjogban az eskünek az a kelléke, mely szerint érvényesen esküt csak igazságos ügy felett lehet tenni. L. még Igazság és Jogszolgáltatás.
(lat. a. m. Az igazság a birodalmak alapja), I. Ferenc osztrák császár, magy. kir. jelmondata, mely szobrain és érmein is látható.
(lat.), a jogszolgáltatásnak teljes szünetelése p. háboru, vagy más rendkivüli körülmény folytán.
(uj-lat.), a betüöntők által a betük egyforma magasságának ellenőrzésére szolgáló eszköz. Két egymáshoz derékszögben álló sárgaréz- vagy acéllapból áll, amelyek a szedővashoz (l. o.) hasonlóan egyik végükön egy harmadik lappal vannak határolva.
(lat.) a. m. kellő időben.