kisközség Zemplén vármegye bodrogközi j.-ban, (1891) 1313 magyar lakossal, román stilü templommal. A templom leirását v. ö. Vasárn. Újság 1858. 29 képpel; Magyarorsz. képekben II. 1868. 321 képpel; Arch. Ért. VI. 1872. 122, u. o. 1873. 282).
és Karcsanyéki, Csaplár Benedek irói álneve.
Kálnoky Dénes gróf irói álneve.
Lajos, festőművész, szül. Kis-Kölkeden (Vas) 1860. A gimnáziumot Sopronban elvégezve, s az érettségi vizsgálatot Pápán letéve, szülői azt akarták, hogy vagy diplomatikus ember legyen belőle, vagy hazamenjen s ősi birtokán gazdálkodjék. Ő azonban, nagy kedvet érezvén a művészi pályára, 1878. Münchenbe utazott s a festészeti akadémia növendékei közé iratta magát, hol már az első évben kitüntetésben részesült, négy év alatt pedig olyan haladást tett, hogy megfestette első képét, a Kertészleány-t, melyet ki is állított Münchenben. A festmény Sedelmayer párisi műkereskedő birtokába került. Második képe a Kedves emlék volt, melyért a pesti országos kiállításon bronz-éremmel tüntették ki. Ezután következtek. az Obsitos, A meszelő leányok, továbbá az Almaszüret, melyélrt a Ráth-féle díjat kapta a képzőművészeti társulat kiállításán. Egy év mulva festette meg Zsugori-ját, mely általános feltünést keltett s a király budavári képtárába került. Később a Titok, a Vásár, a Vasárnap, Gombház, ha leszakad, lesz más címü festmények jöttek, melyek ha nem mérközhettek is a Zsugorival, sok előnyös tulajdonságát árulták el a fiatal művésznek. Itt egy álló esztendei szünetelés következett, mely alatt K.-t minden áron rá akarták venni szülői, hogy a művészeti pályának búcsut mondjon, s mint egyetlen gyermek vegye át a gazdaság vezetését. A fiatal festő sokáig habozott, a művészet szeretete azonban mégis erősebb volt benne, mint az anyagiakhoz való vonzódás, egy napon csak búcsut vett a szülői háztól és visszautazott Münchenbe. A bajos fővárosban újult erővel fogott a munkához s megfestette legnagyobb képét: a Boszorkánykonyhá-t, mely misztikus poezisével München és Budapest művészeti köreiben általános feltünést keltett.
Arzén, kat. áldozópap, egyháztörténeti iró, szül. Vásárúton (Pozsony) 1827 máj. 9., megh. Szolnokon 1893 febr. 7-én. Hazánk ferenceseinek legtermékenyebb irója volt. Irói álnevei: Dunaparti Nándor, Vásáruti Antal. Számtalan folyóiratokban és hirlapokban megjelent, leginkább történelmi tárgyu cikkein kivül, önálló művei a következők: A kolostorok a történelemben (1866); A pápaság érdemei a társadalmi világrend, irodalom és hazánk körül (1867); Kolping legényegyletének erkölcsi és társadalmi jelentősége (dr. Vosen K. H. után, 1867); Isten mindenünk (imakönyv, 1868); A szerzetes rendek egyetemes történelme szt. Pétertől korunkig (I-IV. köt. 1870); A fényűzés veszélyei (németből, 1873); A váci könvnyomdászat története (1875); Vác város monográfiája stb. stb.
Vilmos, iró, szül. Karcagon 1859 aug. 15. Debrecenben végezte el a gimnáziumot. 1876. belépett az orsz. szini iskolába. A szinészeti pályáról a katonáskodás szólította el. Közbe folyton irogatott, különösen drámákat. Első darabját (Szent a béke, vígj. 1 felv.) 1877. adták elő Debrecenben; azontul eymásután következtek; Gazd'uram felesége (népszinmű), Éjjeli kaland (vigjáték), Szinműirók (3 felv. bohózat Szabolcsi Lajossal együtt), Vadházasságok (népszinmű), A kárhozat útján (dráma), A kismama (vígjáték), Hitves (dráma), Lemondás (dráma, szinrekerült német szinpadokon is), Az ideál (vígjáték), Az utolsó felvonás (vígjáték), Szülei ház (vígjáték), A férj (dráma), A galambdúc (vígjáték). Szinműveken kivül irt még sok novellát, tárcát. Ezek közül önálló kötetben megjelentek: Lemondás (regény); Ma és mindig, Macskák, Szerető szivek, Romok (novellák). Mint hirlapiró 1868-tól fogva 14 évig segédszerkesztője volt a Debreceni Ellenőrnek, s midőn 1891. Budapestre költözött, Hevesi Józseffel együtt megalapította a Magyar Géniusz c. szépirodalmi képes hetilapot. 1890-ben nőül vette Kopácsy Juliska énekesnőt.
Vágó vagy döfő, vagy vágásra és döfésre egyaránt alkalmas szálfegyver. Főbb alkatrészei: a penge és a markolat. A penge lehet egyenes v. görbe; ez utóbbiak csakis vágásra alkalmasak, mig az egyenesek, a szerint, amint súlypontjuk vagy a markolat, vagy a penge hegyéhez közelebb esik: döfésre, vágásra, vagy döfésre és vágásra alkalmazhatók. Az európai hadseregeknél jelenleg leginkább oly pengéket használnak, melyeknek a markolthoz közel eső részük egyenes, azután a penge ívszerü s végök ismét egyenes, a penge hegye és alsó egyenes része pedig a markolat tengelyének meghosszabbításába esik; az ily kardok mind vágásra, mind döfésre alkalmasak, de csakis a harctéren, ahol csakis igen ritkán vívnak párbajt, amire e pengék kevésbbé alkalmasak, mert súlypontjuk elhelyezése miatt a döfés iránya bizonytalanná, a vágás pedig nem eléggé hatásossá válik. A markolat 10-20 cm. hosszu és a vívó kezének megvédésére védőkeresztrúddal és többnyire még ezenkivül markolatkosárral van ellátva. A kard pengéjének elrejtésére szolgáló hüvelyt fából készítik s vagy bőrrel, bársonnyal stb.-vel vonják be, vagy csakis a hüvely alsó - a penge hegyét magába foglaló - részére alkalmaznak fémborítékot, hogy a penge hegye a kard viselőjét meg ne sebesíthesse, vagy pedig az egész fahüvelyt fém- (közönségesen vas v. sárgaréz)-hüvelybe teszik.
A legrégibb, kőkorszakbeli kardok valószinüleg kiélesített vagy meghegyezett husángok voltak, aminőket a Csendes-oceán szigeteit lakó, a fémek használatát nem ismerő benszülöttek még e század elején is haszáltak. A Schliemann által Mikenén talált bronzkardok (l. még Bronzkorszak) 80 cm.-1 méter hosszuak és csakis döfésre alkalmasak; a régi jón görögök által használt kardok (xifosz) pengéi csak fél méter (két arasz) hosszuak, 3 ujjnyi szélesek, hegyesek és kétélüek voltak, ugy hogy azokkal nemcsak döfni, de vágni is leheett: a dórok kardja (machaira) is döfő-vágó volt, de pengéje csakis egyélü volt. A rómaiak a cannaei csata utáni évekig egyélü, csakis vágásra alkalmas karddal (ensis) harcoltak; azután azonban az ibérek által használt, döfésre és vágásra egyaránt használható gladius-szal fegyverezték fel katonáikat s a Kr. u. II. sz. közepétől kezdve több légiónál a germánok hosszu, kétélü, csakis vágásra alkalmas «spáthá»-t használtak. Az árjafajhoz tartozó népek általában mindig és mindenütt egyenes kardokat használtak s a döfésre fektették a fősúlyt, mig ellenben az uraltaji népek mindig a csakis vágásra alkalmas görbe kardokkal harcoltak. Európába a hunnok hoztak először görbe kardokat s a később Európába jövő avarok, bolgárok, kunok, törökök és tatárok is görbe kardokkal voltak felfegyverezve. Az árja népek közül csakis a valószinüleg már a középkorbn ural-altaji népekkel sokat érintkező lengyelek használtak görbe kardokat.
A legjobb kardot készítik összehegesztett vas- és acélrudakból. Két acélrúd közé tesznek egy vasrudat s a nyalábot a hegesztő melegig való izzítás után kikovácsolják; ezután középen eltörik, újra nyalábba rakják, megforrasztják s karddá kovácsolják ki. Eképen a kard közepére két és szélére egy-egy acélréteg kerül, ami az él jó kialakítására és a felszini keménységre okvetetlenül szükséges. Az acéllapok között levő kovácsvas-réteg a pengének szivósságot ad. A közönségesebb kardokat folyasztott acélból gyártják. A kihengerelt rúdból megfelelő darabot levágnak és egy meleggel a kardpenge eredeti alakjának 2/3 hosszuságára és szélességére és másfélszeres vasagságára nyujtják ki, ezután ráhegesztik a nyél kialakítására való 25 mm. széles és 7 mm. vastag lapos vasat, még pedig olyképen, hogy ezt alakra hajlítva, a penge szélét beledugják, ezután hegesztő melegig izzítják s végül kovácsolással egyesítik és a kivánt alakra idomítják. Sok helyen a penge-acélból nyujtják ki a nyelet. Ennek megtörténte után kovácsolják ki a pengét; rendesen három meleg elégséges a nyél és penge hegye közti rész és két meleg a 150-200 mm. hosszu, kétélü hegy kikovácsolására. A végső kovácsmunka a vércsatorna és az él kialakításából áll. Az elsőt gömbölyü alsó és felső bélyegítővel háromszori izzításra készítik el. Az előkovács az üllő nyilásába dugott alsó bélyegítőre ráteszi a pengét, a pengére pedig a felső bélyegítőt, melyre a ráverők kemény ütéseket mérnek; minden ütés után az előkovács a pengét hosszanti irányában kissé előre tolja. Midőn a vércsatorna kész, az előkovács az él alakításához fog, ezután pedig a nyél végleges alakját adja meg. A kikovácsolt pengét reszelővel vagy surló korongokkal letisztogatják, ezután megedzik és az edzett pengét széntűz felett megeresztik egészen a sárga szinnek megfelelő keménységre.
A megeresztett pengéket a köszörülő műhelybe viszik és itt 6-7 m. kerületi sebességgel forgatott homokköveken megköszörülik, ezután pedig csiszolják és fényezik. a kard csiszolásához 25-900 mm. átmérőjü fakorongokat használnak, melyeknek felszinét faggyuval összekvert csiszoló-porral (smirglipor) kenik be. Csiszolás után a pengét hamuval vagy mésszel megtisztogatják és faszénnel bekent fakorongokkal kifényezik. Jó a penge, ha hegyét deszkához támasztva, 250 mm. ív magasságig való hajlítás után erdeti alakját újból viszakapja és falapra vagy 400 mm. átmérőjü fatuskóhoz ütve, nem törik el vagy görbül meg. A jó penge élének nem szabad kicsorbulnia, ha vele élére állított 6-8 mm. vastag lapos vasat megvágunk. Nagyjában igy gyártják a szuronyokat és lándsákat is. Újabban a pengéket durván kihengerlik s végleges alakjukat kézzel adják meg. A legkiválóbb kardművesek Solingenben és Steyrben vannak. E két helyen már a XII. ssz.-ban virágzó műhelyek voltak.
kardakeszeg (állat), l. Garda.
v. karének, minden oly zenedarab, melynek előadásához az emberi hang nagyobb tömege szükséges. A karének annyiféle válfajra oszlik, amennyire maga az emberi hang nagyobb tömege szükséges. Ennélfogva a karének lehet tisztán férfi- vagy női, vagy vegyes hangokra irva. Ha csak férfi-hangok szerepelnek benne: akkor férfikarnak, ha csak női hangok: akkor női karnak, ha pedig férfi- és női hangok vegyesen: akkor vegyes karnak neveztetik. A férfikarokhoz rendesen két tenor (I-II.) s két basszus hang (szintén I-II.) kell. A női karokhoz pedig két szoprán s két alt hang, a vegyes karokhoz egy szoprán, alt, tenor és basszus hang. E mellett a karénekek még sokféle változatosságban fordulnak elő. Vannak karok két tenor s egy basszusra, két szoprán s egy altra, vagy tisztán két, három vagy négy szólamu tenor, szoprán v. alt hangra irva. Ez mind az illető zeneiró intenciójától függ. Nagyobb szabásu zeneműveknél, minők az operák, oratoriumok, kantáték s egyházi művek, rendesen az uniszonó, vagy négyszólamu karok vannak használtban. Ha a karénekekhez semmi más hangszer nem járul: a capella karoknak neveztetnek.
(növ., ensiformis), az olyan levél, mely sokkal hosszabb, mint széles, körülbelül egyenlő széles, a csúcsa elhegyesedik, mind a két oldala éles s kissé kard alakjára is görbül, mint a nőszirom levele.