bayreuthi őrgróf, szül. 1644., megh. Erlangenben 1712 máj. 10. 1661. kezdett uralkodni. Részt vett mint a birodalmi hadsereg fővezére a franciák elleni háborukban, különösen a spanyol örökösödési háboruban. Azonfelül Bécs város felszabadítására is elment (1683). Országába fogadta a földönfutó hugenottákat (refugiés) és ő alakította meg az erlangeni lovagakadémiát, melyből idővel az egyetem fejlődött. Bayreuthben lovagszobrot állítottak emlékének. V. ö. Ebrard, C. E. v. Brandenburg-Bayreuth, Gütersloh 1885.
a magdeburgi érsekség adminisztrátora, szül. 1587 aug. 28. mint Joachim Frigyes adminisztrátor fia, elhalt 1665 jan. 1. 1598 óta húzta a magdeburgi érsekség jövedelmét, de midőn a 30 éves háboru kitörése után előbb IV. dán Keresztélyhez, majd Gusztáv Adolfhoz szegődött, a káptalan őt állásától elmozdította. K. akkor bujdosni volt kénytelen, de 1631 ápr. titokban visszatért a városba és Gusztáv Adolf pártjára nyerte meg a polgárságot. Egyúttal Falkenberg svéd ezredestől támogatva, elvállalta a város védelmezését Tilly ellen. A város elfoglalása után a császáriak fogságába esett és akkor a jezsuiták nógatására kat. hitre tért. 1635. a prágai békekötés értelmében 12,000 tallér évi dijat kapott a magdeburgi érsekség jövedelméből.
kisközség Sopron vmegye csepregi j.-ban, (1891) 468 magyar lakossal; hajdan Mária Terézia ezt az egész falut Kollár Ádámnak, a bécsi könyvtár felvigyázójának ajándékozta.
község, l. Almás (10).
l. Egyház.
A keresztények szorongattatása már az I. sz.-ban kezdődött. Palesztinában számos keresztény vére omlott vallásáért, 64-ben pedig Nero zsarnoki szeszélye Róma felgyujtásával őket vádolta, amely ürügy alatt aztán halomszámra, a legkegyetlenebb módon halálra kinoztatta az ártatlan keresztényeket. Mindezen események azonban még nem számíthatók a keresztények tulajdonképeni, rendszeres üldözéséhez. Sőt midőn Domitián császár alatt (81-96) a keresztény vallás követését a felségsértéssel egyformán büntették, ez sem annyira vallási szempontból történt, mint inkább azért, hogy igy a vádlottakat - a császárnak két rokonát, Titus Flavius Clemenst és Flavia Domitillát sem véve ki - vagyonuktól annál könnyebb szerrel megfoszthassák, illetve száműzetésüket vgy kivégeztetésüket kieszközölhessék. A keresztények tulajdonképeni üldözése Traján csásszár alatt kezdődött. Traján császár ugyanis 112. kibocsájtott egy rendeletet, amelynek értelmében a keresztények vallásuk gyakorlása miatt egyenkint bevádolandók. Ezen rendelet törvény erejére emelkedvén, szerzőjének utódai alatt is fenmaradt és változatos szigorral hajtatott végre. Hadrian (117-138) ezen törvény keresztülvitelében nagy engedékenységet tanusított; de annál kegyetlenebbül üldözték a keresztényeket a Bar-Kochba alatt fellázadt palesztinai zsidók. A pogány nép a keresztényeknek tulajdonított szerencsétlenségek, elemi csapások hatása alatt több ízben töltötte ki rajtuk véres boszuját. Antonius Pius (138-161) már komolyabban vette a 112. kibocsájtott rendeletet, illetve törvényt. A Szmirnában kitört üldözés és Polykarp püspök vértanuhalála az ő műve volt. Utóda, Marcus Aurelius (161-180) alatt már teljes erővel folyt a keresztények üldözése. Igy 177. déli Galliában a pogányok és zsidók az ő védnöksége alatt rendezték a lyoni és viennei véres üldözéseket. Marcus Aurelius halála után mintegy 20 évig többé-kevésbbé nyugalmas idők voltak, de annál féktelenebb erővel újítá fel az üldözést Septimius Severus, aki pogány alattvalóinak halálbüntetés terhe alatt megtiltotta, hogy a zsidó vagy keresztény vallásra térjenek. Különösen 202. dühöngött kegyetlenül az egyiptomi és afrikai keresztények ellen. Utóda, Alexander Severus (222-235), nyilván anyja Mammea befolyásának engedve, nemcsak hogy nem üldözte a keresztényeket, de sőt Krisztus képét házi istenei közé is sorozta. Ezen kiméletes eljárás miatt Maximinus Thrax meggyilkoltatta, aki aztán 235-238. tartó országlása alatt újra üldözte a kereszténységet. Philippus Arabs (244-249) idejében, aki állítólag maga is keresztény volt, jobb, nyugalmasabb idők virradtak Krisztus tanának sokat üldözött követőire. De ezen békességet sem élvezhették sokáig, mert Decius (249-251) csakhamar egész birodalmának keresztény lakóit üldözni kezdé. Ez volt az első vallási és nemzetiségi indokokból folytatott rendszeres üldözés. Gallus (251-253) és Valerianus (253-260) alatt az üldözések, főkép 257 óta még csak fokozódtak: a keresztény egyházat szolgáinak, a papoknak, és hivőinek kiirtásával vélték megsemmisíthetni. 260. Gallienus megszüntette az üldözést és igy a keresztények mintegy 40 évig nem szenvedtek vallásukért bántalmazást. Diocletian császár (284-305) politikai számításból uralkodása első idejében jóindulatot szinlelt a keresztények iránt, csakhamar azonban, részint azon kedves tervétől indíttatva, hogy a birodalom régi fényével annak egységes államvallását is helyreállítsa, főkép pedig veje Galerius Caesar által reábirva, üldözni kezdé a keresztényeket. Ezen véres üldözést Galerius 303. a nikomédiai egyház lerombolásával kezdé meg. Nemsokára egy külön e célból kibocsátott császári rendelet közelebbről meghatározta az üldözés módját. Ezen rendeletben a császár megparancsolja, hogy az összes keresztény templomok feldulassanak és a szent könyvek megsemmisíttessenek; elrendeli továbbá, hogy a keresztények eddig viselt állami hivataliktól megfosztassanak, a szabad polgárok ragszolgáknak tekintendők, és az eddigi rabszolgák soha többé szabad lábra nem helyezhetők. Végre ugyanezen rendelet értelmében a törvényszék elé állított keresztények vallatásuk alkalmával kínpadra vonandók. Egy későbbi rendeletben megparancsolja, hogy a keresztények minden úton-módon a pogány áldozati szertartások megtartására kényszeríttessenek. Igy folyt az üldözés mindenfelé, mig végre 305. a kereszténységgel rokonszenvező Constantinus Chlorus Galeriusszal együtt augustussá kikiáltatván, a kegyetlenkedéseknek gátat vetett. Ekkor Galerius belátván, hogy most már véres terveit ugy sem hajthatja végre, 311. kiadott iratával előbb kiadott rendeleteit hatályon kivül helyezte, és a keresztények szabad vallásgyakorlatát biztosítá, kikötvén azonban, hogy vallásuk miatt az állam törvényeivel semminemü összeütközésbe ne jöjjenek. Ezalatt Constantius Chlorus fia, Constantinus alatt a kereszténység helyzete keleten 306 óta teljesen jóra fordult, mig Maximinusnak 313. bekövetkezett halálával az egyház legádázabb és legelkeseredettebb ellenétől is megszabadult.
(Neustadt, Kristian), nagyközség Brassó vmegye felvidéki j.-ban, (1891) 2604 német és oláh lakossal, kőfallal kerített templomokkal; van vasúti állomása, posta- és táviróhivatala és postatakarékpénztára. K. igen kies vidéken fekszik s szabályosan épült szép község; templomát nagy középkori várkastély övezi, melynek kettős fala és tiz vártornya van; most magtárul használják. Itt nagy szeszgyár, marhahizlaló és agyagárugyár van.
(Schuler, Cristian mare), hegycsoport Brassó vmegye déli részében, Brassótól D.-re. A K. csoportja a tömösi szorostól Ny-ra emelkedik s gerincével DNy-ról ÉK-re csap. Főtömege 1804 m. magas, s ugy érdekes formációjánál, mint szép kilátásánál fogva a turisták gyakran keresik fel. A Siebenbürgischer Karpathenverein brassói osztálya menedékházat épített rajta és az utakat járhatóvá tette. A K.-ból D-felé alacsonyabb s keskeny hegylánc ágazik ki, mely a hegycsoportot közvetlenül a Bucsecs tömegével kapcsolja össze. A két hegység közti legmélyebb nyereg 1324 méter.
lásd Ignorantinusok.
a svájci ókatolikusok neve.