(növ., cruciferae), kétszikü szabadszirmu család a keresztesviráguak rendjében. Különböző egy- vagy többnyári, néha félcserjés növények, a termesztett fajok közül a gyökere többnek retek- vagy répaformán megvastagodik. Melléklevelök nincs; levelök egyszerü, de gyakran hajtogatott vagy ágas, s vagy mind a tő körül csoportosodik, vagy a száron váltakozva helyezkedik el; az alsók inkább nyelesek, a felsőbbek gyakran másformák (felemáslevél) és szivalaku vagy veseforma aljjal támaszkodnak a szárhoz. Virágzatjuk levéltelen fürt s majd megnyulik, majd eleinte sátorozó fürt vagyis összeszorult s a virágok nyele csaknem egy középpontból indul ki, de a gyümölcsöző fürt végre ekkor is meghosszabbodik. A virág csillagszerü vagy kétszer kétoldalas (bisimmetriás), ritkán a sugárzó (lásd Iberis) kétoldalas, pároséltü. Kelyhe 4 levelü, két levele lentebb van mint a másik kettő, némelykor kiöblösödik (kétöblü kehely). A négy szirom a kehelylevelekkel váltakozik, kettő-kettő egymással szemben állva keresztforma, gyakran hosszunyaku. Hat himje körzül kettő kurtább (négy főbbhimes). A virág vacokján gyakran még mézfejtő mirigycsomócskák is vannak a kehelylevél v. szirom tövében. A termő két levélből alakul, kétrekesztü, a bibe nem mint közönségesen a termőlevél főerének meghosszabbodásából, hanem a széléből lesz kétágu. A pete, illetőleg mag, a rekeszfal két oldalán van. Termése kétféle: becő (l. o.) és táska, s a K.-et gyakran e szerint osztják becősekre (Siliquosae) és táskásakra (Siliculosae). A K. termése alulról felfelé két csappantyura reped, a hártyanemü rekeszfal pedig a virág nyelén marad. Némely K. termésében a magvak között keresztfal támad. Az ilyen termés nem nyilik fel, hanem a keresztfal irányában széthull (cikkes becő, lomentum; retek, estike) s az egy-egy magu terméscikk nem nyilik fel. Ha az ilyen fajta termésnek csak egy cikkje van (dombvirág, Isatis), kevés vagy egymagu marad, s makktáska (nucamentum) a neve. A magnak nincs fehérje, a csirának levélnemü, meglehetős nagy és sokolajas szikje van. Csirájuk fekvése magyon nevezetes, ennek nyomán szokás a K.-et csoportokra és génuszokra választani. A K. génuszai és fajai különben egymáshoz nagyon hasonlítanak. Mintegy 1200 faja az egész földkerekségen terem. Legtöbb van a mérsékelt földövön, némelyik egész kozmopolita. Kénes párolgó vagy más kövér olajuk van, azért sok csípős, sőt már a szaga is könnyet facsarhat (torma), a bőrt mulékonyan izgatja. Ez a csípőség már kész az élőnövényben, vagy akkor képződik, midőn a reszét megnedvesítjük, p. a mustárolaj a mustár magjában. A K. gyökerét, füvét vagy a magvát éppen ezért az emésztésre ingerlően ható, sülygyógyító szernek, hólyaghúzónak vagy más orvosságnak használják. A K. más faja vagy génusza az embernek valóságos tápláléka (káposzta) v. saláta (bőjtfű, pórmustár), más nevezetes olajtermék (repce, kerekrépa, karórépa), sőt még a mellékterményük is repcepogácsa formájában takramánynak használatos. Az Isatisból kék festék lesz, az estike, viola, Iberis stb. kertivirág. Mérges nincs köztük.
azok az éremfajok, melyeket a keresztes hadjáratok idején Kis-Ázsiában, Görögországban s a közép-tengeri szigeteken alakult efemer királyságok, hercegségek, lovagbirtokok, kereskedelmi telepek verettek. (Jeruzsálem, Achája, Athén, Morea, Rodus, Ciprusz, Caffa stb.) V. ö. Schlumberger, Numismatique de l'orient latin (Páris 1878).
(növ.), az Abies excelsa népies neve Dunántul, l. Jegenyefenyő.
(növ.), l. Keresztfű.
(l. a mellékelt két térképet). E névvel jölöljük azokat a harcias mozgalmakat, melyek a XI. sz. végétől kezdve a XIII. sz. végéig az európai keresztény népek keblében támadtak és melyeknek a szentföld visszafoglalása és a pogányság hatalmának gyöngítése voltak főcéljai. Világtörténeti szempontból méltatva a K. jelentőségét, azt mondhatjuk, hogy ezek a háboruk a Kelet és Nyugat között ősrégi idők óta lappangó ellentétnek egy újabb kitörését képviselik. Ezekkel a háborukkal a keresztény Nyugat mintegy megadta a pogány Keletnek a választ azokra a támadásokra, melyeket a népvándorlás barbárjai és az arabok intéztek volt a nyugateurópai népek ellen.
[ÁBRA] A Földközi tenger körüli országok az első három keresztes háború idején
[ÁBRA] A Földközi tenger körüli országok a negyedik keresztes háború óta 1202(4)-1291.
Maga a szentföld és különösen a szent sír a hitetlenek kezéből való kiszabadításának eszméje a középkor vallásos buzgóságában és lovagias hősiességében gyökerezett. Ez a vallásos buzgóság különösen az 1000. év táján hatotta át a sziveket és többi között zarándoklásokban nyilatkozott. Ily búcsujárásokkal Nagy konstantin napjai óta találkozunk és mióta a császár anyja, Szent Ilona, Jeruzsálembe zarándokolt és Nagy Károly Rómában az apostolok sírjánál imádkozott, ezrivel keresték fel a hivők ennek a két városnak szent helyeit. Mig a bagdadi khalifák hatalma tartott, a zarándokok bántalom nélkül látogathatták meg a szentföldet, de mióta Palesztina a Fatimidák és (1076) a fanatikus szeldsuk törökök kezébe került, a zarándokok sokféle sanyargatásnak voltak kitéve. A szeldsukok hódításai egyébiránt a keletrómai császárokat is veszedelembe sodorták annyira, hogy Komnenos Elek császár a pápához és a latin keresztény világhoz fordult segélyért. Kérelemre, nemkülönben a zarándokok keservei nagy izgatottságot szültek Európában. Általánossá lett az a nézet, hogy a keresztény világ kötelessége a szentföldet a hitetlenek kezéből kiragadni. Eféle tervvel ugyan már II. Sylvester és VII. Gergely pápa is foglalkozott, de tervük különböző akadályokba ütközvén, abban maradt. A XI. sz. vége felé azonban kedvezőbben alakultak a viszonyok és nagyszámu önkéntesen jelentkező harcosra lehetett számítani, a milyeneket a közszellem első sorban a keresztény lovagokban teremtett. Lovagokból alakult meg az a had, melyben harci kedv vallásos buzgósággal párosult és igy csupán arra volt szükség, hogy egy magas állásu férfiu, megértvén a korszellemet, kimondja a varázsigét, melynek hallatára a keresztény világ fegyvert fogjon. II. Orbán, francia születésü pápa ismerte a különösen hazájában lábra kapott aszketikus és lovagias szellem jelentőségét és bátorságot merítve a piacenzai zsinat lefolyásából, Clermontba is hivott össze gyülést, mely előtt elragadó szavakban festette a szentföld állapotát, szintugy a zarándokok szenvedéseit és arra hivta fel a megjelenteket, hogy teljes bűnbocsánat igérete mellett lépjenek olyan hadúr szolgálatába, kinek vezetése alatt a győzelem biztos, a díj pedig az örök boldogság. Az elragadott gyülés ugy kiáltott fel: «Isten ugy akarja!» és sok ezer azonnal feltűzte a vörös posztóból készített keresztet ruhájára, fogadalma jeléül, hogy elmegy a szentföldre vérét ontani. Azonban több mint egy év telt el, mig a keresztes had egybegyült. Soraiban a lovagokon és szabadokon felül sok ezer olyan harcos is akadt, akit a szükség, a jobbágyi nyomoruságtól való szabadulás vágya, romantikus hajlam, anyagi érdek v. babona ösztönzött a távozásra. Az indulás 1096 aug. 15-re volt kitűzve, de egyes rajongók Remete (Amiensi) Péter és «pénznélküli» Walter, Gottschalk pap és mások vezénylete alatt nem várták be a derékhad megindulását, hanem előre siettek és a rajna- meg a dunamenti városokban a zsidókon töltötték ki fanatizmusukat. Ezek közül azonban egyik sem látta a szentföldet; nagyobbrészt Kálmán királyunk verte őket széjjel, mások Bolgárországban, Görögországban és Kis-Ázsiában lakoltak rablásuk és fosztogatásukért.
I. keresztes hadjárat. (1096-99.)
A tulajdonképeni derékhad a kitüzött napon indult meg a pápai legatus, Puy Adhemar morális főhatósága alatt, aki körül különösen a francia, burgundi és normann nemesség virága csoportosul, mint: Vermandoisi Hugó, Blois István, normandiai Róbert, toulousei Rajmund, chartresi István, tarenti Boemund és hős fia: Tankred; ezekhez csatlakozott csapatjával Bouillon Gottfried lotaiai herceg, az egyetlen német főúr, aki (két testvérével) a vállalatban részt vett s kit tisztán vallási indok vezérelt. Nem ugyanazon úton haladt valamennyi, némelyek tengeren, mások Dalmácia felől siettek Konstantinápoly felé; a derékhad zöme azonban a Duna mentén, Magyarországon és a balkáni félsziget derekán át vonult a Boszporus partjára, meglehetős rendben és nagyobb baleset hijával. Konstantinápolyban a jövevények nagy számán meghökkent császár (Elek) arra az esküre kötelezte a vezéreket, hogy Ázsiában teendő húdításaikat hűbérül fogják tőle venni. 1097 máj. a keresztesek tovább indultak és (jun.) Niceát vették ostrom alá, Kilides Arszlán szeldssuki szultán fővárosát, ki a várost ugyan felmenteni iparkodott, de visszaveretett. Julius elsején a keresztények újabb diadalt arattak Dorylaeonnál, mely az iconiumi (másként rumi) birodalmat nyitotta meg számukra. Nagy éhség és elemi csapások által megtizedelve érkeztek azután a fontos Antiochia alá, melyet 9 havi ostrom után (1098 jun. 2.) rohammal elfoglaltak. Nyomban reá azonban Kerboga moszuli szultán kemény ostrom alá vette a kereszteseket, kik nagy inségtől gyötörve, már-már megadták magukat, midőn a szt. lándsa megtalálása újra lelkesedéssel töltötte el őket és Kerboga visszavonulni volt kénytelen. Miután Boemund Antiochiában, Balduin pedig Edesszában fejedelemséget alapított, a még együtt maradt keresztes had, körülbelül 20,000 ember, Jeruzsálem felé folytatta útját, a hová 1099 jun. 7. érkeztek meg. A város több heti ostrom után, aug. 15. Bouillon Gottfried s vitézeinek kezébe esett, kik iszonyu vérontás után a felszabadított városba nyomultak és a feltámadás templomában könnyezve meggyónták bűneiket. a lovagok megalapították a jeruzsálemi királyságot, melynek trónjára Bouillon Gottfriedet emelték, ki a méltóságot ugyan elfogadta, de magát megkoronáztatni nem engedte és csak a szent sír őrzőjének nevezte magát. Egy év multán bekövetkezett halála után öccse, Balduin követte őt a trónon (1101-18), aki Akkot, Beritust és Szidont foglalta el és utódai: II. Balduin (1118-1131) és Fulco (1131-43) szintén tágították a királyság határait.
II. keresztes hadjárat. (1147-49.)
Mihelyt Európába annak hire jött, hogy Nurredin moszuli emir Edesszát hatalmába kerítette, nagy izgatottság fogta el a nyugati világot és III. Jenő pápa nem késett újból fegyverre szólítani a keresztényeket. Lelkes és ábrándos követe, clairvauxi szt. Bernát (l. o.) megkezdé körútját és nemcsak VII. Lajos francia királyt vette rá a kereszted had fogadalmára, hanem a Welfekkel való viszály miatt a hadjárattól idegenkedő III. Konrád császárt is megnyerte a tervenek. 1147 tavaszán több mint egy millió keresztes gyülekezett a Felső-Duna völgyében, ahonnan elül a németek, utánuk a franciák, Magyarország határára vonultak. De már ekkor is nagy bajok mutatkoztak a kereszteseknél, kiknek fejedelmei maguk sem tartottak össze. Növelte ezt az ellentétet, hogy mint azelőtt Konrád császár, ugy most VII. Lajos II. Géza versenytársát, Borics trónkövetelőt fogta védelmébe, miből már hazánkban is sok kellemetlenség támadt. Manuel konstantinápolyi császár pedig azért haragudott a keresztesekre, mert II. Roger sziciliai király, VII. Lajos szövetségese, éppen akkor rabolta el tőle Moreát, midőn a franciák barátságot kerestek. Igy történt azután, hogy Manuel már az elüljáró németeket is rosszul fogadta és csak nagynehezen engedte meg nekik a Kis-Ázsiába való átkelést, ahol azokat újabb csapás várta. Részben a saját vigyázatlanságuk folytán, részben pedig a hiányos élelmezés, a görögök hamissága és a szeldsukok kardja által Kis-Ázsia belsejében annyira megtizedeltettek, hogy Konrád császár kénytelen volt Niceába visszatérni, ahol azután a francia királyt bevárta. Lajos királynak is baja keveredett Manuellel, de elvégre is átkelt Kis-Ázsiába és a tengerparton folytatta útját Niceáig, ahonnan azután Konráddal együtt a part mentén egészen Attaliáig lovagolt. Itt a két fejedelem és kisérőik kimerülve hajókra szállottak és tengeren folytatták útjokat Antiochiáig, mig az Attaliában hátrahagyott sereg legnagyob része nyomoruságosan elpusztult. Csak keservesen értek tehát Jeruzsálembe, melynek királynője, a cselszövő Melinda (Fulco özvegye), bizalmatlansággal fogadta Lajost és Konrádot és arra birta őket, hogy Damaszkus ostromához fogjanak, ő pedig kéz alatt a damaszkusi emirrel fogott ellenük kezet. Az ostrom a páncélos lovaghad vereségével végződött, mire a két elkeseredett fejedelem egymástól elbúcsúzva, külön-külön úton iparkodott hazafelé. A nagyszabásu vállalatnak ily leverő vége sokakat kiábrándított a keresztes hadjáratoka helyezett vérmes reményekből.
III. keresztes hadjárat. (1189-92.)
Ötven évvel később, 1187. Szaladin egypitomi szultán háborut izent a békeszegő Guido jeruzsálemi királynak, kinek hadát Hattin mellett (a Tiberi tó partján) megverte és okt. 2. magát Jeruzsálemet hatalmába kerítette. A pápa felszólítására ekkor a három leghatalmasabb keresztény fejedelem: Rőtszakállu I. Frigyes császár, II. Fülöp Ágost francia és Oroszlánszivü Rikárd angol király tett fogadalmat, akik azután külön-külön úton keletre indultak. Az angolok és a franciák hajón vitorláztak a szentföldre, mig a németek Magyarországon vonultak át, hol III. Béla őket vendégszeretően fogadta. A bizanci császár ellenben, Angelos Izsák, gyanakvó szemmel fogadta a kereszteseket és csak Drinápoly bevétele után engedte meg nekik a Kis-Ázsiába való átkelést. Ázsiában is folytonos harcok és a ragályok csökentették számukat, de azért Filomelonnál és Ikonionnál mégis csak helyt álltak a pogányoknak. 1190 jun. 10. azonban az a pótolhatatlan vesztesés sujtotta a németeket, hogy maga hős vezérük Kalikadnosz folyó hullámaiban halálát lelte. Fia Frigyes, sváb herceg, tovább vezette ugyan a sereget egészen Akkóig, hol a francia és angol királyok már várták, de itt ő is elhalt (1191 jan. 20-án). Az egyesült keresztesek már most Akkót kemény vívás után elfoglalták (jul. 12.), de a továbbiakra nézve a civakodó francia és angol király nem tudott megállapodni. Holmi ürügy alatt előbb Fülöp Lajos vitorlázott haza, mig Rikárd hősiességével és kegyetlenségével még egy ideig rémületbe ejtette a pogányokat; de a szent város visszafoglalását meg sem próbálhatta. Elvégre 1192 szept. 1. Szaladin szultánnal 3 év és 3 hónapa szóló fegyverszünetet kötött, melynek értelmében a keresztények a tengerpartot kapták oppetól Akkonig és a szent helyeket szabadon meglátogathatták. Azután Rikárd is hazafelé indult. Ily véget ért a «királyok hadjárata».
IV. keresztes vagy latin hadjárat. (1202-1204.)
Tiz évvel később a hatalmas III. Ince pápa Fulco népszerü francia barátot bizta meg egy új keresztes hadjárat hirdetésével. Felhivására több ezer francia nemes tűzte fel a keresztet és Balduin, Flandria ura, meg Bonifác, Montferrat ura vállalták el a vezetést. A keresztesek célja Egyiptom vala, melyet a pápa és vele sokan a szentföld kulcsának tekintettek, az átszállítást pedig a velenceiek vállalták magukra. A kalmárlelkü velenceiekre nézve azonban életkérdés volt, hogy a keresztesek Egyiptomot, melynek szultánjával előnyös szerződést kötöttek volt, ne bántsák és ebből az okból egészen más irányba terelték a vállalatot. A kereszteseket, kik amugy sem birták a viteldijat lefizetni, előbb Zára alá vitték, melyet a magyar királytól elragadtak. Innen Dandalolo doge Konstantinápoly alá küldte a kereszteseket, kik a fővárost bevették és a letett császárt, Angelos Izsákot újra trónjára ültették. De midőn Izsák igéreteit beváltani nem tudta, a vérszemet kapott keresztesek a fővárost újból megrohanták és ez alkalommal tisztára kirabolták. Ezután az u. n. latin császárságot (l. o.) alapították és a keletrómai császárság tartományait is maguk között felosztották. A latin császárság 57 év fennállása után (1204-61) összeroskadt, de a Görögország földjén és a szigeteken alapított kisebb országok a török hódítás koráig maradtak meg a franciák és velenceiek kezében (l. Görögország). A IV. keresztes hadjárat vitézei eszerint a hadjárat tulajdonképeni célját meg sem közelítették, magát a szentföldet pedig nem is látták.
Kisebb hadjáratok.
A IV. hadjárat világosan mutatta, mily nagy mérvben szállott alá a vallásos lelkesedés és hogy alakult át az egész mozgalom nyerészkedő kalmárok kezében közönséges üzleti vállalattá. Ennek a tapasztalásnak oly nagy hatása volt, hogy nagyobbszabásu keresztes hadjáratra azontul nem is került többé; néhány kisebb hadjáratot azonban mégis tudtak a pápák létrehozni. Ilyen vala a francia gyermekek részéről megindított hadjárat (1212), melynek folyamában a szerencsétlen gyermekek csalárd árulók által Afrikába vitettek, hol rabságban és nyomorban elvesztek. II. Endre magyar király 1217. a pápák többszörös fölszólítása folytán V. Lipót osztrák herceggel együtt elment ugyan a szentföldre, de onnét a Tábor hegyén épült fellegvár hasztalan ostroma után csakhamar visszatért zilált országába. 1218-21. Briennei János, címzetes jeruzsálemi király próbált Egyiptomban szerencsét, de Kalmel szultán megnyitván a Nilus zsilipjét, hadát véginségre juttatta. 1228-29. II. Frigyes császár (l. o.) vezérelt hadat a szentföldre (V. hadjárat) és ámbátor a papság és johanniták meg a templomos vitézek a pápától kiátkozott fejdelem ellen mindenképen áskálódtak, Frigyes, a német lovagrend nagymesterének, Salza Hermann önzetlen segélyével mégis előnyös fegyverszünetet kött Kamel szultánnal, melynek értelmében ő Jeruzsálemnek, a szent helyeknek és azok környékének birtokába jutott. Midőn 1239. néhány zarándok a szerződést megszegte, a szultán úja elfoglalta Jeruzsálemet, de már 1240-ben visszaadta azt Cornwallis Rikárd grófnak. Négy évvel később azonban (1244) a szent város újból és pedig véglegesen a pogányok kezébe került. E hirre IX. v. Szent Lajos (l. o.) francia király hadat gyüjtött, melyet Egyiptomba vezényelt, hol sik szenvedés után fogságba esett és csak 6 év mulva és nagy váltságdíj árán birt abból kiszabadulni. 1270. még egyszer indult keresztes hadjáratra, még pedig Tunisz ellen, melyet öccse, Anjou Károly szeretett volna magának megtartani, de ott Lajos pestisben elhalt (VI. és VII. hadjárat). 1291. Bibars szultán Akkont, a keresztények utolsó várát kerítette birtokába és azóta nem akadt többé fejedelem, aki a pápák felszólítását követve, a szentföldre indított volna keresztes hadjáratot. Európában azonban még számos alkalommal találkozunk u. n. keresztes hadjáratokkal, igy különösen hazánk történetében, a törökök elleni harcok idején; ilyeneknek tekintendők a déli Franciaországban az eretnek waldensek és albigensek ellen indított irtó háboruk, ugyszintén a Spanyolország földjén a pogány mórok ellen folyt küzdelmek. Utóbb a husziták és más eretnekek ellen is hirdettek ugynevezett keresztes háborukat.
A keresztes hadjáratok nem juttatták tehát tartós sikerre a keresztény Nyugatnak törekvéseit; mindamellett mélyreható következményei valának. Nagyban felemelték a pápák erkölcsi hatalmát, mint akik ezeket a nemzetközi, az egész keresztény népcsaládot magával ragadó mozgalmakat megindították és fölényükkel igazgatták. Nagy hasznára voltak a keresztes háboruk a fejedelmeknek, kik a Keleten elhalt hűbéres nagyok birtokait (gyakran az egyház tilalmának ellenére) lefoglalták. Még több hasznot húzott a keresztes hadjáratokból a kereskedelmi osztály, különösen a tengerparti országokban; pénzkölcsönök fejében, a zarándokok átszállítása, gyarmatok alapítása és a kapott kiváltságaik révén különösen az olasz polgárok roppantul meggazdagodtak. Még a földmívelők osztályára is kiterjedt a keresztes háboru hatása, amennyiben az urak az elszökött jobbágyok helyett szabadokra voltak kénytelen bizni a mezei munkát, a lovagrendek tagjai pedig a mezőgazdaság terén tett tapasztalataikat utóbb európai birtokaikon is értékesítették. A harcászat és különösen a várépítés átalakult s Európa csataterein is kezdtek könnyü lovasságot alkalmazni. A szellemi haszon sem megvetendő. A természetrajzi, nép- és földrajzi ismeretek köre rendkivül tágult és a földrajzi kutatás lendületnek indult; a Keleten elsajátított nyelvismeretek a nemzeti irodalmak keletkezését mozdították elő, ami viszont a latin nyelv majdnem kizárólagos uralmának, a gépies románizálás veszedelmének határt szabott. A történetirás új anyagot nyert és képviselői az eddiginél magasabb szempontot kerestek az eseményekben. A címer- és éremtan is módosult, szintugy az építészet (lapos tetők alkalmazása). A költészet a keleti, különösen arab és indiai mondavilágot fogadta be és maga is új műfajokat produkált. Ami magát a vallási fejlődést illeti, ez a keresztes hadjárat céljával és lényegével ellenkezően, végeredményeiben nem kedvezett az egyháznak. Azok a frankok, kik a Keleten a mohammedánusokkal összeolvadtak, különösen a vegyes házasságokból származott u. n. pullanok tökéletesen nélkülözték őseiknek vallásos buzgóságát és hol pogány, hol másféle titokszerü szokásokat sajátítottak el, amilyenekkel utóbb még a templomosrend lovagjainál is találkozunk. Az európai kereszténység keblében pedig a keresztes hadjárat végleges eredménytelensége kételyt támasztott a mozgalom megindítója, az egyház tekintélye iránt, mely szkepszis azután újabb eretnekségek keletkezésére vezetett. Végül említendő, hogy a keresztes háboruk a nyugati népek szokásait, erkölcseit, napirendjét, foglalkozását, öltözetét stb. is több pontban megváltoztatták.
a Csillagkereszt-renddel (l. o.) kitüntetett hölgy.
József, ref. lelkész, szül. Veszprémben 1748 nov. 29., megh. Szalacson 1812 május 15-én. Tanult Miskolcon, 1769-től Debrecenben, végül külföldön, hol a franekeri egyetemnek 1775 máj. 9., az utrechtinek pedig az 1780-81. tanévben lett hallgatója. Hazatérte után kevés ideig a vértesi, 1783-tól az újon alakult nagyváradi, 1787-től a szalacsi egyházban lelkészkedett. Az érmelléki egyházmegye 1790. tanácsbiróvá s ama bizottság tagjául választá, mely a ref. lelkészek régi kiváltságainak újra kieszközlése végett az ez évi budai országgyülésre küldetett. Mint ének-költő, prédikáció-szerző és naplóiró egyiránt maradandó érdemeket szerzett. A magyarországi ref. énekeskönyv összesen 37 énekét foglalja magában, azonkivül gyászverseket irt. Egyházi beszédei közül azok a jelentékenyebbek, melyeket Szilágyi Sámuel püspök temetésén, továbbá Váradon 123 évi szünet után s az 1748-ik évi József napján tartott. Legnevezetesebb munkája azonban naplója, melyet Krónika Magyarország polgári és egyházi közéletéből a 18. század végén cím alatt Hoffeer Endre 1660. évi ostromát is, melyet a Biharmegyei régészeti és történelmi egylet 1885-88. évkönyvében Dombi Lajos ismertetett.
(Epeira diademata Cl.), a valódi pókok rendjének kereszteshálósok alrendjébe tartozó pókfaj a kéttüdősök csoportjából; potrohja széles, rövid tojásforma; lábai meglehetős vaskosak, az első pár a többinél hosszabb; lábai és fejtora világos rozsdavörös, de az utóbbi barnán szegett; potrohja fehéresszürke, oldalt feketén márványozott, mindenütt fehér pontos, háta közepén nagy sárgásfehér foltok díszlenek s ezek elől keresztet formálnak, amelytől nevét is nyerte. Egyike hazánk legnagyobb pókfajainak; kertekben, bokrok között tanyázik, különösen pedig vizek közelében; függélyes, kereszthálót sző s az ebben fennakadt zsákmányt egy marással megöli, majd aztán kiszívja nedveit. Ősszel a nőstény petéit szilárd zacskóban védett helyre rakja, ahol ezek kifejlenek, maga pedig elpusztul. Igen hasznos állat, számtalan rovart elpusztít.
nagyközség Borsod vármegye egri j.-ban, (1891) 1106 magyar lak.
József (bánfalvi és homokszentiványi), vívómester, a magyar vívóiskola megalapítója, szül. Budapesten 1819 aug. 7., megh. u. o. 1895 ápr. 16. Mint 13 éves gyermek kezdette a vívást tanulni Fridrich Ignáctól, kinél azután mint első segéd működött. Vívómesteri oklevelét a főváros akkori vívómesterei: Fridrich, Chappon, Biasini, Clair, Fosse és Bertolini 1842. állították ki. A szabadságharcot végigküzdötte s mint hadnagy tette le Klapka hadtesténél a fegyvert. A komáromi várfogságból kegyelem útján 1850. került ki. Nagy nehezen engedélyt kapván vívóterem nyitására, megkezdé a vívást saját termében és saját modorában tanítani. Vívótanári 50 éves jubileumát tanítványai és tisztelői 1892 febr. 4. ülték meg. Ugyanekkor megjelent emlékkönyve: Vívómesteri pályája ötvenedik évfordulójának ünnepélyére. Szerkesztették barátai és hálás tanítványai (Budapest 1892).