l. Év.
l. Építészet (VI. köt. 233. old.)
l. Augia.
(növ.), a csalánszösz (l. o.) hársrostja.
l. Agar-agar.
l. Gordon (3).
A mennyei birodalmoban jelenleg használatban levő irás egy régi képiráson, az u. n. Ku-ven-en alapszik. Feltalálást belföldi régészek bizonyos Thszan-ke-nek tulajdonítják, ki 2650. a sárga császár szolgálatában mint udvari krónikás v. miniszter működöt. Ez a legkezdetlegesebb irásmódok egyike, mert mint az egyiptomi hieroglifek, többé-kevésbbé találó rajzát adja a jelölenő tárgynak. Később, mint azt az egyiptomi irás fejlődésénél láthatni, a tárgy rajzát rövidítve, a képből szójegyet csináltak. Igy alakultak a képirásból a különféle khinai irásmódok. Ilyen a Koten, a. m. béka-, féregirás, szétterpeszkedő alakjáról nevezve igy, melynek szójegyei már egészen levetkezték képirási jellegöket. Ez az irás Kr. e. mintegy kétezer évvel volt használatban. Összetett szójegyei és rendszertelensége igen megneheszítvén olvasását, Szjuan-van császár (uralkodott Kr. e. 827-781.) parancsára udvari történésze Cseu egyszerüsítette és 15 sorba rendezte a felesleges cifraságok elhagyásával könnyebben irhatóvá tett szójegyeket. Ebből a Csvan-nak nevezett irásból aztán egy tucatnál több cifra jegyü irás keletkezett, melyek azonban nem nyertek nagyobb jelentéséget s csak mind díszfeliratok és könyvcímek szerepelnek. Az ecset használatának behozatala egy új módozatot teremtett, a Li v. hivatalnokirást. Ebből fejlődött ki a khinai gyorsírás, a Csao (növényiás). Ennek elmosódott, nehezen elemezhető vonásu jegyeit csak könnyebb stilü művek, regények és szindarabok irására használják. Tudományos művek irására nem lévén alkalmas, Kr. u. a IV. sz.-ban egy új irást, Kjai v. mintairást találták fel, mely mai napig közhasználatban van. A khinai irásban minden szónak külön jegye van. Khinai tudósok hat osztályba sorozzák az irásjegyeket: I. a tisztán tárgyat jelentők, melyek érzékileg észlelheltő tárgyakat v. személyeket, p. ember, ló stb., fejeznek ki; II. Két fogalom egyesítése által előállított szójegyek, p. a nap és hold (fény); III. viszonyszókat és számneveket jelentő jegyek; IV. különböző jelentésü jegyek, melyek különböző elhelyezésükben más-mást jelentenek; V. elvont eszmék leirására használt konvencionális tárgyjegyek, p. a sziv jegye a lélek jelölésére; VI. hangot és tárgyat jelentő jegyek, p. li magában a. m. mérföld, de ha egy hal jegye mellé teszik, egy halfajt jelez. Eleine kevés irásjegy volt forgalomban, igy egy a Kr. u. 100. évben irt Hju-sun-féle szótárban csak 9353 szójegy foglaltatott. Kr. u. az V. sz.-ban már 24,000-re növekedett a betük száma. Nagy hatással volt a szójegyek szaporodására a buddhizmus, mely sok új fogalmat vitt be a khinai nép közé. Minden új eszme kifejezésére új jegy kellett, mert a khinai nyelv nem vesz fel magába idegen szavakat. Az 1716. megjelent Jelek törvénye címü szótárban 42,000 szójegy van, de ez nem egészen teljes, ugy hogy a műszókkal együtt jelenleg meghaladja a hatvanezret a betük v. szójegyek száma. Ezt az óriási mennyiséget azonban nem szükséges az olvasónak mind tudnia, mert sok jegy ritkán fordul elő és sok az elavult, csak régi irásokban használt betü. Két-háromezer jegyet tudva, csaknem minden könyvet kevés fennakadással el lehet olvasni. V. ö. Faulmann, Illustrirte Geschichte der Schrift (Bécs 1880).
(növ.), l. Csalánszösz és Kender.
Khina lakossága a tulnépesedés következtében már évtizedek óta nagy tömegekben vándorolt ki keleti Észak-Amerika és Ausztrália gyarmatosított vidékeire. Lassankint e kivándorlás oly arányokat öltött, hogy az európaiak joggal aggódhattak, miszerint a khinaiak nemsokára számban fölibük kerekednek. Ez okból az Egyesült-Államok, Kanada és az ausztráliai gyarmatok kormányai különböző törvényekkel és szabályrendeletekkel akartak gátat vetni a folyton növekvő khinai bevándorlás elé. Ez az u. n. khinai kérdés, mely először az Egyesült-Államokban merült fel. A kaliforniai munkáshiány alkalmával (1850-70) a khinaiak nagy tömegekben özönlöttek oda, s erősen lenyomták a munkabért. Ez idézte föl az európai munkások első elégedetlenségét, amelyhez még a khinaiak undorító életmódja is járult. Külön negyedben laktak San-Franciscóban s a nápolyi Camorrához (l. o.) hasonló szövetségben éltek; 1880-ban a 100,820 férfire csak 4793 nő jutott, mi a khinaiakat természetellenes erkölcstelenségekre kényszerítete. Azonkivül a khinaiak nem telepedtek le állandóan; keresményükkel visszatértek hazájukba, s ha valaki Amerikábában halt is el, intézkedtek, hogy holttestét visszavigyék Khinába. Miután kevéssel beérték, s csak rizzsel táplálkoztak, hihetetlenül lenyomták a munkabért, ugy hogy az európaiak nem voltak képesek velük versenyezni. Ezek voltak a panaszok, melyek nemsokára gyülöletes tettlegességgé fajultak, kivált mióta Dennis Kearney, egy ir demagóg, valóságos keresztes háborut indított a khinaiak ellen. Az Egyesült-Államok kormánya embertelen módon rászabadította a csőcseléket a szegény khinaiakra, kik közül (1885 szept. 2.) Rock Springsben vagy ötvenet meglyncheltek; Washington államban csak az elnök proklamációja gátolta meg az általánoss vérfürdőt. Ekkor a parlament törvények által akarta megakadályozni a khinaiak bevándorlását, megtiltván nekik a partraszállást É.-Amerika kikötőiben; de ennek nem lett foganatja, mert a khinaiak Kanadában szálltak ki s aztán az őrizetlen határokon keresztül újra elárasztották az Egyesült-Államokat. Ily áll a khinai kérdés ma is; dacára az «Antichinesebill»-nek, amelynek értelmében egyetlen khinainak sem szabad az Egyesült-Államok területére lépni, a khinaiak elözönlik Észak-Amerikát, Kanadát, Columbiát és Autsztráliát.
éppen oly régi keletü, mint Khina kulturája. Azonban, mig a legtöbb kulturállamban az építészet fejlődött ki legelőször, addig Khinában a bronzipar volt az, mely minden más művészetet megelőzött. Az agyag-korszaknak megfelelő időből származó számos bronzlelet legjobban bizonyítja, hogy már a legrégibb ókorban, a Sang-dinasztia idejében (Kr. e. 1766-1121) a bronzipar mily magas fokon állt. E bronzedények legnagyobb része az áldozatokhoz volt használatos, ezért alakjukra és ékítményeikre a kultusz is némileg befolyt. Ékítményei részben geometrikusok, részben a külvilág tárgyai; az elsők közt különösen a Meander gyakori, mely a villámot ábrázolja s alakjában az ősrégi lei (villám) irásjegyre vezethető vissza; az utóbbiak közt főleg a hegyek, felhők és állatok szerepelnek, mig a növények és emberi alakok csaknem teljesen hiányoznak. Ellenben szeretik ornamentális célokra felhasználni a még ma is nagyon divatos mesebeli szörnyállatokat: sárkányokat, egyszarvuakat, tekenősbékákat, phönixket és az ugynevezetet tao-tie szörnyeteget, melynek fejét és ábrázatját szabad fantáziával stilizálják. A bronzművészet fejlődésére jótékony hatással volt a Buddha-kultusz elfogadása, kürülbelül a keresztény időszámítás kezdetén. A hindu befolyás nemcsak az alakok és ékítmények sokszerüségében (most már emberi alakokkal és növényi motivumokkal is találkozunk) nyilatkozik meg, hanem az anyag és a technika tökéletesedésében is érvényesül. Hasonlóképen nagyon régi keletü a khinai festészet is, sőt ma már kétséget sem szenved, hogy az annyira megcsodált japáni festészet szintén, és pedig jóval később, a K.-ből fejlődött ki. Már a Kr. e. X. században a paloták falait befestették és a Csin-dinasztia alatt (körülbelül Kr. e. 250.) már bambusz-lemezekre és finom selyemszövetekre festett képekről is tesznek említést, az arcképfestés pedig már a Kr. e. II. században divatozott. Nagyobb lendületet azonban csak akkor vett a festészet, midőn a papir feltalálásával (Kr. u. I. sz.) csaknem egyidejüleg a buddhizmussal beáradó hindu szellem átteremtette a festészetet is. Noha ekkor már inkább a vallásos festészet lépett előtérbe, azért a profán képeket sem hanyagolták el. Hires festő hirében állt Csu-ko-liang tábornok, bár a műtermek általában itt is a kolostorokban virultak fel. A Tang-dinasztia korában (Kr. u. 620-907) már két különböző irányu festőiskolával találkozunk; a déli, vagyis modern iskola a természet után festett és fejlődött, mig az északi vagy konzervativ iskola ragaszkodott a hagyományokhoz. A naturalisták közt különösen kivált a tájképfestő Vu-tao-hiven, kinek egy képe még most is megvan a manjugi templomban, Kiotóban. A Sung-dinasztia alatt (960-1278), mely a K. irodalom aranykora is volt, a festészet is elérte fejlődése legmagasabb fokát. Ebből a korból való a Se-ma-kwang festőtől eredő 16 lohan (buddhista patriárka) arcképe, mely a berlini muzeum tulajdona; khinai irók pedig egész sereg művészt sorolnak fel, kiknek nagy része tájképfestéssel foglalkozott. Ekkor már voltak képtárak is, és Hvei-csung császárnak 6396 képtekercse volt, melyek tárgyak szerint tiz csoportot képeztek. Valószinüleg ekkor kezdtek porcellánra (l. Porcellán) is festeni. A mongol uralom alatt lábrakapott a detailfestés és az előszeretet a világos, rikító szinek iránt az előtérben; ugyanekkor a lámaizmus behatása folytán a vallásos elem ismét előtérbe lépett és rövid időn annyira uralkodó iránnyá lett a festészetben, hogy minden haladást, új eszmét lehetetlenné tett és a sablonszerü formákat erőszakolt a művészetre, mely aztán lélektelen és kifejezés nélküli katedra-mesterséggé törpült. A khinai festészet ismertetőjelei s egyszersmind főfogyatkozásai is: a kalligrafikus jelleg, a plasztika hiánya, a tárgy és a részletek egyformán aprólékos, pedáns kidolgozása, a távlati szabályok nem tudása. V. ö. Paléologue, L'art chinois, Páris 1877.