Konnexió

(lat.) a. m. kapcsolat, összeköttetés, különösen befolyásos ismeretség; konnexitás, kapcsolatos viszony, különösen több egymástól alapjokban független jogi kérdések kölcsönös befolyása; konnexiv, összekapcsoló, összekötő.

Konnotáció

(lat.) a. m. együttjelölés, együttes jelentés; K.-s terminus v. határidő az, melyen az összes hitelezők csőd esetén követelésüket bejelenteni tartoznak.

Konoid

l. Felület.

Konok perlekedés

a polgári perben valamely félnek az az eljárása, mely szerint a perorvoslatot merően alaptalanul, a törvény világos értelme ellen és csak az ellenfél vagy a biróságok boszantása avagy a per végleges eldöntésének elodázására veszi igénybe. A K. büntetés alá esik. Igy 500 frtig terjedhető pénzbirsággal büntettetik a rendes perben az, aki két egyenlő itélet ellen további felebbezéssel él, ha őt kérelmével a harmadbiróság is elutasítja és ha a felebbezésben a K. tényálladékát találja; a sommás perben pedig ugyan e föltétel alatt az, aki két egyenlő itélet ellen felülvizsgálati kérelmet nyujt be, vagy aki felülvizsgálati kérelemmel él oly itélet ellen, amely ellen a törvény a felülvizsgálatot kizárja. A birságért a felelősség az ellenjegyző ügyvédet terheli, akinek saját fele ellen csak akkor van visszkereseti joga, ha őt a felebbvitelre irásbelileg külön utasította.

Konolfingen

járás Bern svájci kantonban, 208 km2 ter., (1888) 25,878 lak., Wyl székhellyel.

Konon

több nevezetes ókori férfiu, még pedig: 1. Athéni K., jeles hadvezér, aki már a peloponnezusi háboruban kitünt és 413. egy hajóraj parancsnoka volt, 406. ő vette által Alkibiades helyett a parancsnokságot, de Kallikratidas megverte, körülfogta és hajóival együtt megsemmisítette volna, hogy ha honfitársai nem győznek vala kellő időben az Arginusáknál. Midőn a spártaiak Aigos Potamosz mellett az athénieket meglepték és tönkre verték, az egyedüli K. volt az, kinek sikerült 8 hajóval kisiklani és Ciprusba menekülni. Athén bukásának és szomoru sorsának hire ide jutott el K.-hoz, aki az egyedüli segélyt külföldi szövetségben találta már. Ciprusból alkudozásba bocsátkozott Persiával és sikerült is 396-ban egy kis hajórajt kapnia, de a szatrapák nem istápolták kellőképen és igy vállalkozása eredmény nélkül való maradt. Akkor a következő évben személyesen ment a persa udvarhoz és azontul erélyesebb támogatásban részesült. Ekkor aztán Peisandros hajóit a káriai partok mellett tönkre verte és Spártának tengeri hegemoniáját egy csapással megsemmisítette (394). A győzelmet kihasználandó, előbb a kis-ázsiai tengerpart városait szabadította fel, majd a Peloponnezust pusztította, mire hazatérvén, diadalmasan vonult be szülővárosába; persa pénzen felépítette a hosszu falakat és általában oly erélyesen lépett fel, hogy a spártaiak belátták, hogy őt kell minden áron elejteniök. Megvesztegették tehát Tiribazos persa helytartót, aki a hozzá küldöt K.-t elfogatta. Ezentul a nagy admirálisnak nyoma vész: némelyek szerint kivégezték, mások szerint Ciprusba menekült és ott is halt meg. - 2. Szamoszi K., Kr. e. 230 körül élt, jó barátja volt a hires Archimedesnek s maga is sokat foglalkozott csillagászati megfigyelésekkel és mennyiségtani problemákkal. - 3. K., az elbeszélő; Caesar és Octavian idején megirta a régibb gyarmatok történetét; azonban 50 elbeszéléséből csakis kivonatok maradtak reánk.

Konop

kisközség Arad vmegye radnai j.-ban, (1891) 1043 oláh lakossal, vasúti állomással, posta- és táviróhivatallal és postatakarékpénztárral. A Konopi-család kastélyával.

Konoszkóp

(gör.), optikai készülék, mellyel az ásványok optikai, nevezetesen fénytörési tulajdonságait vizsgálják. Régebben polarizációi mikroszkópnak nevezték.

Konotop

az ugyanily nevü járás székhelye Csernigov (ettől 122 km.-nyire), orosz kormányzóságban a Jezucs és vasút mellett, (1892) 24,060 lak., gabona- és mézkereskedéssel. 1635. a lengyelek alapították és egyik erődített helyükké tették, amelyet 1648. a kozákok és 1659. az oroszok foglaltak el.

Konrád

(Kuonrat a. m. kühn an Rat, vagyis merész a tanácsban), német férfinév. Legkiválóbb viselői a következők:

1. K. (I.), német király, Lahngaui K., frank gróf és Arnulf császár leányának, Glismutnak fia, ki 906. atyja halála után frank herceg lett és a németországi Karolingok kihalása után, 911 nov. 8. a forchheimi gyülésen Hattó mainzi érsek ajánlatára a keleti frank v. német birodalom királyává választatott. Nehéz körülmények között vette át a kormányt: egyfelől külellenség, nevezetesen a magyarok zaklatták a birodalmat, másfelől a hercegségek nagy önállósága az országot szétbomlással fenyegette. K. a német főpapokra támaszkodva igyekezett e bajokon segíteni, de sem a magyarok pusztító betöréseit feltartóztatni, sem a hercegek önállóságát megtörni nem volt képes. A sváb földön véget vetet ugyan Erchanger és Berthold hercegek erejének s őket 916. kivégeztete, de Reginar lotaiai, Henrik szász és Arnulf bajor herceg mindvégig dacolt K. hatalmával. Halálos ágyán ő maga ajánlotta leghatalmasabb ellenfelét, Henrik szász herceget utódjául. Meghalt 918 dec. 23. és Fuldában temettetett el.

2. K. (II.), német-római császár, a száli frank grófok családjából, szül. 990 körül, megh. 1039 jun. 4. A német nagyok 1024 szept. 8. választották királlyá. Miután az északi és keleti határokat biztosította, 1026. a római útra indult. Milanóban fejére tette a vaskoronát s miután az ellenszegülő felső-olaszországi városokat, igy p. Paviát és Ravennát megtörte, 1027 március 26-án Rómában császárrá koronáztatott. Az örök városból visszatérve, elnyomta a mostoha fia, sváb Ernő (l. o.), II. Welf gróf és kyburgi Werner által ellene Németországban támasztott mozgalmat és 1028. 11 éves fiát, Henriket, német királlyá választatta és megkoronáztatta. Kevesebb szerencsével harcolt Szt. István magyar király ellen, kit 1030-ban támadott meg. Mialatt K. a Duna mentén Esztergomig nyomult, István hadai Bécset foglalták el. Az 1031. megkötött béke a Morvamező legnagyobb részét és a Lajta és Fischa közötti területet a magyaroknak juttatta. Ellenben sikerült K.-nak Rudolf király halála után (1032) Burgundot megszerezni és Odo champagnei gróffal szemben meg is tartani. 1034-ben Genfben fejére tette a burgundi koronát és e királyságot állandóan a német birodalomhoz csatolta. Törekvése most már arra irányult, hogy a királyságot családjában örökössé tegye s ezért, valamint a királyi hatalom megszilárdítása végett, a kisebb hűbéreseket a nagy hűbérurakkal szemben minden módon pártolta. A nagyhercegségeket Lotaia és a szász hercegség kivételével családja kezében egyesítette és az invesztiturajogot politikai érdekei szerint használva fel, a megüresedett püspökségekbe és apátságokba hű embereit ültette. Az olaszországi zavarok 1036. még egyszer Olaszországba szólították, mely alkalommal a milanói táborban 1037. adta ki hires rendeletét a hűbérekrők (Edictum de beneficiis), mely a kisebb, nem közvetlen hűbéri birtokokat is a hűbéres családjában örökössé tette. Életét megirta káplánja, Wipo.

3. K. (III.), az első német király a Hohenstaufen családból, Frigyes sváb herceg és IV. Henrik leányának, Ágnesnek fia, szül. 1093., megh. 1152 febr. 15. V. Henrik halála után, kitől a frank hercegséget kapta, ő is igényt tartott a német koronára s 1125. győztes versenytársa, Lothár császár ellen fellázadván, a királyi címet is felvette. Egy ideig szerencsével harcolt, sőt Milanóban a vaskoronával is megkoronáztatta magát; de midőn a pápa is ellen fordult és őt átok alá vetette, hivei olasz földön ugy, mint német földön elfogytak és végre kénytelen volt, igényeiről lemondva, 1135. Lothár császárral kibékülni. Lothár halála után (1138) a német fejedelmek Lothár vejének, Kevély Henrik szász hercegnek mellőzésével Konrádot választották királlyá, mire a pápai legatus Aachenben a koronát fejére tette. Uralkodása azonban nem mindvégig volt szerencsés. Hogy a Welf-ház nagy hatalmát megtörje, Henriktől, ki a bajor és szász hercegségeket birta, az egyik hercegség visszaadását követelte s midőn Henrik erről hallami sem akart, K. birodalmi átokkal sujtotta és Szászországot hivének, Medve Albertnek adományozta. Ebből elkeseredett polgárháboru támadt, a Welfek és Waiblingek nagy küzdelme, mely K. egész uralkodását betölti és Németországra sok szenvedést hozott. 1139. K. a bajor hercegséget is elvette Henriktől s mostoha testvérének, Lipót osztrák határgrófnak adományozta, de bár 1140. Weinsbergnél fényes győzelmet aratott és magát a várost is hatalmába kerítette (a weinsbergi nőkről szóló monda), a Welfek erejét még sem tudta megtörni s az 1142. Frankfurtban kötött békében kénytelen volt Szászországot az időközben elhalt Henrik fiának, Oroszlán Henriknek visszaadni, mig Bajorországot Lipót osztrák határgróf nyerte el. Ezek után II. Ulászló cseh herceget ültette vissza trónjára és elűzött sógora érdekében Lengyelország ellen is indított háborut. 1146 dec. 27. K., engedve clairvauxi szt. Bernát ékesszólásának, felvette a keresztet s 1147 máj. 70,000 páncélos vitézzel keletre indult a II. keresztes hadjáratra. Mint az első keresztesek, K. is a szárazföldi utat választotta s Magyarországon s a Balkán-félszigeten keresztül Kis-Ázsiába ment. Itt azonban az éhség és a szeldsukok hadseregét teljesen megsemmisítették. Kénytelen volt VII. Lajos francia királyt bevárni, kinek társaságában előbb a tengerparton, majd a tengeren tovább utazott. A Damaskus ellen indított támadásban vereséget szenvedvén, visszatért Németországba, hol időzközben a Welf-háboru lángja újra fellobogott. Utódjául kiskoru fiának, Frigyesnek mellőzésével unokaöccsét, Frigyes svád herceget jelölte ki.

4. K. (IV.), választott római király, II. Frigyes császár második fia, szül. 1228., megh. Lavelloban, Melfinél 1254. Atyja 1235. a sváb hercegséggel ruházta fel s 1237. a német fejedelmek bátyja, Henrik helyett, ki atyja ellen fellázadott, római királlyá választották és koronázták. Mig atyja Olaszországban küzdött, K. erélyesen vezette Németország kormányát, de 1240 után a pápaság és császárság Olaszországban vívott nagy küzdelme Németországba is átcsapott s az önző német fejedelmek, hogy a tulhatalmas Hohenstaufen-családtól szabaduljanak, a pápa pártjára szegődtek. K. hősiesen, de csekély szerencsével küzdött a pápai párt által felállított ellenkirályok, Raspe Henrik és Hollandi Vilmos ellen s miőn atyja 1250-ban elhalt, Olaszországba sietett, hogy családi birtokát, a nápoly-sziciliai királyságot megmentse. Mostoha testvére, Manfréd társaságában a pápa hiveit Nápolyból csakugyan kiszorította s már Németországba készült, hogy megingott tekintélyét ott is helyreállítsa, midőn rövid betegség után, élete virágában elhalt. Két éves fiut hagyott hátra, Konradint. V. ö. Schirrmacher, Die letzen Hohenstaufen (Göttinga 1871).

5. K. (von Zütphen), bajor herceg (1049-53), Ludolf lotaiai palotagróf és Zütpheni Matild leányának fia. 1049. III. Henriktől a bajor hercegséget kapta hűbérül és aztán a német délkeleti határvidéket védte a magyarok támadásai ellen. Csakhamar azonban ő is beleelegyedett az egyház és császár közt kitört viszályba, aminek a vége az lett, ogy 1503. elvesztette a bajor hercegséget. K. ekkor a magyarokhoz menekült, akiknek segítségével a következő évek folyamán gyakran átlépte a német birodalom határait.

6. K. (von Hochstaden), 1238 óta kölni érsek, megh. 1261 szept. 28. A harcias jellemü főpap szomszédjaival, különösen a brabanti hercegekkel, a limburgi, jülichi grófokkal sok háborut viselt, miközben a jülichi gróf őt 1242. el is fogta. Kiszabadulván, újra résztvet Németország ügyeiben és II. Frigyes ellenfelét, hollandi Vilmost és Cornwallis Rikárdot királyokká koronázta. Ennek fejében az angol hercegtől 10,000 márkát kapott. Alatta kezdték a kölni dom építését. V. ö. Cardaun, K. v. H., Erzbischof v. Köln (Köln 1880); Essen, Gesch. d. Stadt Köln.

7. K., a Vörös, lotaiai herceg és frank gróf, kit vitéz hadi szolgálataiért Ottó király 944-ben a lotaiai hercegséggel és leánya kezével jutalmazott meg. 953. Ottó fiával, Liudolf herceggel szövetkezve, Ottó király ellen felkelést támasztott s még a magyarokat is segítségül hivta. Ottó azonban legott leverte a felkelést s K. mindenkitől elhagyatva, kénytelen volt Ottó kegyelméért könyörögni. A király megbocsátott neki és midőn a magyarok végre 955. megérkeztek, a frankok élén vett részt az augsburgi csatában, mely alkalommal egy nyíllövés életének végetvetett. Ő a száli frank uralkodó-családnak törzsatyja; II. K. császár és ő dédunokája volt.

8. K. (I.), mainzi érsek, a Wittelsbach családból, Wittelsbach Ottónak, az első bajor hercegnek testvére. 1161-ben nyerte el a mainzi érsekséget I. Frigyes császár kezéből. Azon viszályban, mely a császár és III. Sándor pápa között kitört, K. a pápa részén harcolt, amiért is méltóságát elveszítvén, a pápához Franciaországba menekült. 1166-ban bibornokká neveztetvén ki, III. Sándort Rómába kisérte. 1177. pedig, a velencei kibékülés után, Frigyes császár őt az elvesztett mainzi érsekségért a salzburgi érsekséggel kárpótolta. 1183. visszakapta a mainzi érsekséget s 1197-ben a keresztes háboruba követte a császárt, hol nevét fényes haditettekkel tette hiressé. 1200-ban visszatérve Németországba, mint közvetítő lépett fel Sváb Fülöp és Braunschweigi Ottó ellenkirályok között, de még ugyanazon évben, okt. 25. meghalt. V. ö. Will, K. von Wittelsbach (Regensburg 1880).

9. K., a Nagy, meisseni őrgróf (1128-1156), szül. 1098., meghalt 1157. A Welf-család buzgó hive volt s Lothár császár pártfogásával, részben pedig erőszakosan nagy birtokokat kerített hatalmába. Megszerezte Meissent, Pegau és Zwickau vidékét s Alsó-Lusáciát és e nagy birtokai fejében hizelgői «nagy»-nak nevezték. Élete utolsó hónapjait a Halle melletti petersbergi zárdában töltötte, hová mint szerzetes lépett be. Megh. 1157 febr. 5. V. ö. Schöttgen, Geschichte Konrads des Grossen (Drezda 1745).

10. K., montferrati őrgróf. 1186. kereszteshadra indult, útjában megölte a lázadó Branas Eleket, amiért Angelos Izsák görög keleti császár leányát adta hozzá nőül és a «caesar» címmel tüntette ki. 1187. Palesztinába kelt át és Tiruszt Szaladin ellen hősiesen megvédte. 1189. az Akkát ostromló keresztesekhez csatlakozott, fényes haditettekkel kitüntette magát s II. Fülöp Ágost francia király támogatásával a jeruzsálemi koronát igyekezett elnyerni, mely után Oroszlánszivü Rikárd kegyence, Lusignan Guidó is törekedett. A vetélytársak között kitört heves harcnak véget vetett K. hirtelen halála, kit 1192 ápr. 28. Askalonban orozva meggyilkoltak. V. ö. Ilgen, Markgraf K. von Montferrat (Marburg 1880).

11. Ifj. K., sváb herceg, l. Konradin.

12. K., a pap, német költő, az ó-francia Chanson de Roland-nak, melyet előtt latinra, aztán német prózába fordított le, német költői átdolgozását adta 1131., valószinüleg Regensburgban. Kiadták az átdolgozását Grimm (Göttinga 1838) és Bartsch (Lipcse 1874). Valószinüleg ő készítette (1150 körül) a német császárkrónikát is. V. ö. Golther, Das Rolandslied des Pfaffen K. (München 1887).

13. K. (v. Fussesbrunnen), XII. és XIII. sz.-beli középfelnémet költő, aki Alsó-Ausztriából való volt. Irt egy legendát Jézus gyermekségéről, melyet Hahn, Gedichte des XII. u. XIII. Jahrhunderts c. vállalatában (Quedlinburg 1840), Feifalik (Bécs 1859) és Kochenförffer (Strassburg 1883) kiadtak.

14. K. (von Marburg), domokos-rendü szerzetes, kit IX. Gergely pápa fontos megbizásokkal Németországba küldött. Őt szemelte ki a pápa az eretnekség kiirtására és hogy az ehhez szükséges intézkedéseket megtehesse, korlátlan hatalommal ruházta fel. 1226. Marburgban kezdé meg működését, ahol csakhamar a szelid és jámbor lelkü grófnőnek, szt. Erzsébetnek gyóntatójává lőn, akire különösen férjének 1227-ben halála után nagy befolyást gyakorolt. Majd a németországi kolostorok inquizitorává (generalis inquisitor haereticae pravitatis) nevezte ki a pápa, amely hivatalban több évig működött. Ezen minőségében fáradhatatlanul munkálkodott a Németországban elterjedt eretnekek kiirtására. Többek között Sayn grófot is eretnekséggel vádolta s már arra készült, hogy a grófnak egyházi megfenyítésére a szükséges intézkedéseket megtegye, mikor 1233. a Mainzban egybegyült birodalmi tanács elé idézték s arra kényszerítették, hogy Sayn ellen benyujtott vádját visszavonja. A birodalmi gyülésről való visszatértében kisérőjével együtt kegyetlenül meggyilkoltatott. IX. Gergely pápa a szent vértanuk sorába iktatta. Hátrahagyott számos iratai közül említésre méltó egy a római pápához intézett levele, melyben a türingiai szent Erzsébet életének néhány főbb mozzanatát tárgyalja. Ezen levele Kölnben 1653. jelent meg a következő címmel: Epistola ad papam de miraculis Sanctae Elisabethae.

15. K. (von Megenberg), közép-felnémet prózairó, szül. 1309 körül, megh. Regensburgban 1374 ápr. 14. Számos latin filozofiai, gazdasági történelmi dolgozatain stb. kivül két német műve is van: Deutsche Sphära és Buch der Natur (1349, kiadta Pfeiffer, Stuttgart 1861).

16. K. (von Würzburg), közép-felnémet költő, szül. Würzburgban. Később Strassburgba, majd Baselbe költözött, ahol 1287 aug. 31. meghalt. Verses műveit formatökély jellemzi, nyelve képes és zengzetes; kisebb elbeszélései különösen kitünők.


Kezdőlap

˙