(növ., korállbab, Erythrina L.), vitorlásvirágu fácska vagy cserje; levele hármas, virága nagy, égőpiros, fürtös, hüvelye többmagu, magva tojásdad, fénylő piros v. fekete. Mintegy 60 faja mind a két földségnek meleg vidékén terem, több díszes kerti növény. Az E. corallodendron L. az Antillákon és D.-Amerikában 6 m. magas, virága 5 cm. hosszu, magva is piros. Puha és paranemü fáját korállfa vagy bois d'immortel néven üvegdugónak, könnyen hurcolható létrának használják. Hazájában valamint Guineában is gyakran kerítésnek ültetik, mert tövises hajtása az elzárt helyet az állatok támadása ellen jól megvédi. Az E. crista galli L. (gyakran kakastaréj) braziliai, a legcsinosabb a K. fajai közt; kertben gyakran látni. Sötét cseresznyepiros virágai hosszu fürtté egyesülnek, magva hosszas vesealaku, sötétkékkel márványozott. Az E. caffir Thunb. (kafferfa) Afrika D-i részén 18 m. magas. Fáját teknőnek, ladiknak, de a para pótlására is használják. Az E. umbrosát Humb. et Bonp. D.-Amerikában és Ny.-Indiában a kakaóültetvény mellé sövénynek ültetik. Az E. Abyssinica Lam. magvát hazájában, Abissziniában rég idő óta karat néven az arany mértékeül használják, innen ered a karat nálunk is használt mérték. Az E. herbacea L. É.-Amerika D-i részén csak 11/2 méter magas; korallszinü virágáért gyakran ültetik. Az E. tuberosa Roxb. K.-indiai, szövőfonó rostja használatos. E. monosperma l. Butea; l. még Dadapfa.
(növ.), l. Szarvasgomba.
(növ., csajkaajakfű Baumgartennál, Coralliorrhiza vagy Corallorrhiza Hall.), kosborféle fű, vagy 12 faja Európában, Ázsiában és É.-Amerikában (hazánkban 1) terem. Tőkéje korállformára ágazik szét, gyökértelen, csak gyökérhajcsomók vannak rajta. A C. innata R. Br. levéltelen, nem zöld növényke, szárán 3-4 tompa hüvelye van. Füzérje kevésvirágu, sárgás-zöld, ajakszirma fehér, de sötétpirossal pettyezett; árnyékos erdőben moha v. fenyőtű között nő, de ritka. A televénylakóknak nevezetes növénye.
sárgásveres mesterséges festék, mely a fenolból tömény kénsavval való melegítés és sóskasav hozzáelegyítésével készül. Többféle vegyület elegye, melyek közül a pararozolsav, mint a tulajdonképeni festőanyag a legfontosabb. Sárgásbarna fémfényü tömeg. Vizben nem oldódik, borszeszben sárgásvörös, lúgokban biborvörös szinnel oldódik. Festékül használják.
l. Elapidák.
(növ.), l. Korállmoszat.
(növ., Corallina Tourn.), a róla nevezett moszatcsaládnak korállforma, nagyobb és csinos algája, mintegy 25 faja a legészakibb sarki tengerek kivételével minden tengerben él. A. officinalis L., 2-12 cm. magas, az európai tengerpart szikláin a Jeges-tengerig gyakori, kis cserje-alakja van, szárnyasan ágazik szét, szénsavas mész erősen bekérgezi, azért korállféle külseje van. Régen muscus corallinus (a. m. korállmoha) néven officinális volt, gyakran a féregmohának is alkotó része.
(növ., Corallineae v. Corallinaceae), a virágmoszatok családja. Elmeszesedett, törékeny, pirosas, szárítva mész módjára fehérlő tengeri teremtések. Lamouroux és más a polypus állatok közé is sorolta, sőt a régebben a korállok közé számított nulliporák és milleporák is K. Mintegy 130 faja majd minden tengerben, sziklára, kagylóra v. nagyobb algára nőve él, kivált a melegebb éghajlat alatt.
v. kőkorállok (Madreporaria, l. a mellékelt képet), a virágállatok (l. o.) osztályának Zoantharia rendjébe tartozó állatok, amelyben egy külön alrendet alkotnak. Legfőbb jellemök az, hogy a kis polipok leggyakrabban telepekben élnek és mészvázat választanak ki, a melyet általában polyparium-nak neveznek; minden egyénnek megvan a maga külön polypariuma, amely rendesen kehely- v. serlegforma. E polypariumnak mészállományu szövetét sclerenchym-nek, a kelyhet borító mésztelen lágyállományt coenenchym-nek nevezik. Az egyes polypariumok mészvázán v. kelyhén megkülönböztethetjük a talplemezt, a választó falakat és a külső falazatot, amelyek a különböző fajoknál meglehetős eltérő szerkezetet mutatnak. Egyesek rendkivül nagy tömegekben élnek együtt és kiválasztott mészvázukkal az u. n. korállzátonyokat alkotják, amelyek nagy mértékben hozzájárulnak a tengerek szigeteinek képződéséhez. Főleg olyan tengerekben tenyésznek, amelyeknek hőmérséke 20° alá nem száll le s itt már 20 fonál mélységben megszünnek élni. Geográfiailag megkülönböztethetünk indopacifikus és keletamerikai korállterületet, amelyekben bár találunk azonos nemeket, de azonos faj egy sincs. A keletafrikai terület korálljai ismét két faunára oszthatók, egyik a nyugatindiai, másik a braziliai. Ez idő szerint mintegy 2600 fajt ismerünk s ezeket a választófalak száma szerint Hexacoralla és Tetracoralla csoportjába osztjuk; az elsők között 900 élő és 1300 kihalt faj van, mig az utóbbiak mindannyian kihaltak. A Hexacorallák négy kisebb csoportra különíthetők: 1. csoport Madreporacea, likacsos korállok; 2. Fungiacea, gombakorállok; 3. Astraeacea, csillagkorállok; 4. Oculinaea, szemkorállok.
Koráll-szigetek
v. korallzátonyok. A K. keletkezése e század folyamán nagyon foglalkoztatta a geofizikusokat, akik a legeltérőbb nézeteket vallották. Forsternek az a véleménye volt, hogy a korallok a tenger fenekétől kezdve emelkednek felfelé; Chamisso és Beechay a K.-ben a tenger alatti hegyek koronáit látták. Darwin és mások kimutatták aztán, hogy a polipok a tengerben csak csekély mélységben (mintegy 30 m.-ig) életképesek. Darwin erre azt a teoriát állította fel, hogy a korallok először is a sekélyes helyeken telepednek le; mikor aztán a talaj sülyedni kezd alattuk, az új nemzedékek arra vannak utalva, ha a meleg és tiszta vizben akarnak maradni, hogy a korallsziget felső szélein tovább építsenek. Újabb kutatók, mint Murray, Dana, Semper és Rein a Darwin-féle sülyedési teoria helyébe újat állítottak, amely szerint a K. képződhetnek mindenütt, ahol az azokat előállító polipok letelepedésének alapfeltételei a temperaturára, a viz tisztaságára és a hullámmozgás vitte táplálékra nézve megvannak, és ahol az építésre szilárd alapzat van (Rein). A K. nemcsak a közvetlenül a korallok testével növekvő mészállványokból, hanem majd ugyanolyan mennyiségben összeragadt korállhomokból állnak. V. ö. Sempler, Die Palau-Inseln (Lipcse 1873); Darwin, The structure and distribution of coral-reefs; Dana, Corals and Coral-islands (2. kiad. London 1879); Semper, Die natürlichen Existenzbedingungen der Tiere (2. rész, Lipcse 1880); Rein, Die Berundasinseln u. ihre K. (Berlin 1881); Guppy, Salomon-Islands (London 1887); Langenbeck, Die Theorien über die Entstehung der Koralleninseln (Lipcse 1890).
csalánfa, olvasófa (növ., Celtis Tourn.), a szilfafélék vagy ezek korállszilnemüinek (l. Celtideae) fája vagy cserjéje. Levele váltakozó, kétsoros, hasítatlan, ferde, fürészelt, érdes; virága apró, leples, ötöstagu; gyümölcse csonthéjas, gyöngysorba szokás fűzni. Mintegy 50-70 (nálunk 1) faja mind a két földségnek forró és mérsékelt tartományaiban terem. A C. australis L. hazánk D-i részén már vadon nő, de gyakran út mellé ültetik; levele ferde, hosszan kihegyezett. Virága magános, zöldesfehér, gyümölcse sárga, azután piros, végre fekete, cseresznyenagyságu, mézízü, bort is lehet belőle szűrni. Fája fekete, szívós, nehezen hasad, majd olyan kemény, mint a puszpáng, trieszti fa néven árulják. A C. orientalis L. és a C. Roxburgii Miq. elő-indiai fák, rostjával kötöznek. A C. occidentalis L. amerikai, fáját mint a C. australisét ugy használják, de parkba is ültetik. A C. rhamnoides Willd. D.-afrikai fája Cambdeboo vagy Hinkwood néven használatos. A C. Madagascariensis kérge (écorce d' Andrese) Réunion szigetén festéknek és cserzőnek használatos.