az a vasipari hely, ahol a kovácsvasat és acélt izzó állapotban dolgozzák föl (l. Kovácsolás). A legkezdetiebb K.-ekben, minőt cigányaink is használnak, földbe ásott tűzhelyet, kézi fuvót, üllő s a legszükségesebb kalapácsokat és tűzi szerszámokat találjuk. A modern K.-ekben, minőket a gépgyárakkal kapcsolatosan találunk, különálló falazott v. öntött tűzhelyeket, gőz- vagy transzmissziós kalapácsot s a fuvó levegő befuvására külön gőzgéppel hajtott fuvót használnak. V. ö. Schmelzer H., Einrichtung und Betrieb der Schmieden. (L. még Kalapács és Kovácsolás.)
1. Farkas, erdélyi államférfiu, történetiró, a Báthoryak nevezetes kancellárja, szül. 1540 körül a szlavoniai részekből Erdélybe vándorolt nemesi családból, megh. Szamosújvárt 1594 szept. 11. Padovában tanult Báthory Istvánnal együtt, aki, midőn fejedelem lett, maga mellé vette, sőt magával vitte Lengyelorsszágba is, hol (1576-78) mint az erdélyi államügyek kancellárja szerepelt. 1578. Báthory Kristóf kancellárja lett és közvetítő volt a fejedelmi kormány és Báthory István között. Báthory Kristóf halála után Zsigmond fejedelem kiskorusága alatt előbb a 12-es tanács, majd (1538) a triumviratus tagja, a kancellári tisztet mindvégig megtartotta. 1594. a törököktől való elszakadást ellenezve, Báthory Boldizsárhoz csatlakozott, kinek szomoru sorsában osztozott; aug. 28. elfogták és szept. 11. a szamosújvári börtönben lefejezték. - Fia, István, Bethlen Gábor alatt szintén a kancellári méltóságot viselte; megh. 1640 körül. V. ö. Szádeczky, K. F. (1891); életrajza ugyancsak Szádeczkytől (ki K. munkáit is kiadta 1891.) a Történeti életrajzok-ban.
2. K. Mihály, iró és hirlapiró, született Sződön (Pest) 1802., megh. Pesten 1846. Eleinte a papi pályára készült Egerben, de később tervét megváltoztatván, Pestre ment, jogot hallgatott és ügyvédi oklevelet nyert. Pesten már gyakorta irt és fordított az Aurorába és Muzarionba, egy ideig érintkezett Kisfaludy Károly irói körével s magára vonta Kazinczy figyelmét is, de igazi működése Kassán kezdődik, hol akadémiai helyettes tanár lett. Ott kezdte 1836-37. a Szemlélő címü lapot, később a Nefelejts c. almanachot. 1841. Pestre költözött és ott eleinte a Literaturai Lapok szerkesztését, majd (1843) a Nemzeti Ujságét vette át. A folytonos megfeszített munka ölte meg és elforgácsolt ereje következtében igazán értékes művet mégsem teremtve szállott a sírba. Egyébként mégis nyomot hagyott művei a következők: A János-lovagrend története (1837); Barátságos vizsgálat az angol egyházról és reformátióról (1838) és A ker. vallás védlelke a birodalomnak és trónoknak (1837). A két uróbbi fordítás, miben K. nagy ügyességgel birt.
az izzó fémeknek, különösen pedig a kovácsvasnak és acélnak megmunkálása. A K.-hoz az élénk veresizzás, egyes esetekben a gyenge fehérizzás a legalkalmasabb. Minél kevesebb szén van a vasban, annál nagyobb hőmérsékletnél kovácsolható. Az acélt nem izzíthatjuk annyira meg, mint a kovácsvasat, mert jó minőségét elveszti. K.-ra hengerelt v. kovácsolt vasrudakat használnak, legjobb, ha már eleve a tárgynak megfelelő méretüt választunk. Ezeknek a rudaknak egyenlőtlen vagy tisztátalan részeit forrasztással v. az izzítást követő K.-sal tesszük egynemüekké, használhatókká. Ily módon vashulladékból is lehet egynemü és használható vasat készíteni (a hengerművekben használt nyalábok). A vasat a K. céljaira szerkesztett tűzhelyekben fa-, kőszén- v. koksztűzzel hevítjük fel.
[ÁBRA] 1. és 2. ábra. Falazott kovács-tűzhely oldalnézete és keresztmetszete, 3. ábra ehhez való tűzpart.
A közönséges kovácstűzhelyek falazottak. Az f tűzfészek (l. 1-3. ábra) a b boltozat tartotta falba van sülyesztve, egyik oldalát a c tűzfal határolja. Itt látjuk a négyszegletes g öntött vastűzpartot melynek h bevágásai az l száklyavas befogadására valók. Ha a tűzpart egyik oldala elégett, megfordítjuk; ilyképen egyazon öntvény négyszer használható.
[ÁBRA] 4. és 5. ábra. Nagy darabok izzítására való kovács-tűzhely felülnézete és függőleges metszete.
[ÁBRA] 6. ábra. Öntött vasból való kovácstűzhely levegő-előmelegítővel.
A tűzpart másik oldalát rendszerint negyedgömb-alaku vasdarab (l. 6. ábra) alkotja. A fuvó levegőt az m lábító hajtotta fuvó szolgáltatja. A fuvóból kiágazó k cső a száklyavasba torkollik. A felszálló füstöt d ernyő fogja fel és vezeti az e kürtőbe. A legtöbb esetben a tűzhely szabad oldalán vizvályu is van, hogy a tüzet időközönként erős sugárzó melegének csökkentése céljából megnedvesíthessük. A 4-5. ábrabeli szerkezet nagyobb darabok izzítására való, minden oldalról szabad tűzhelyet tüntet fel, melynek I., II., III. fuvókái M vizmedencén áthatolva torkollanak az M tűzfészekbe. A fuvó levegő C csövön jön fel és a G csatornába árad, honnan F1... F2... csöveken jut a száklyavashoz. Ezeknek a szabadon álló tűzhelyeknek fel- és lemozgatható kürtőjük szokott lenni. Újabb időben nagy tért hódítottak az öntöttvasból való tűzhelyek, mert szállíthatók, felállításuk könnyü és alakjuk tetszetősebb. A 6. ábrában ily tűzhelyet tüntettünk fel. Az LL lábakon álló öntöttvas A asztalon látható PP pofák (negyedgömb-alakuak) határolják az F tűzfészket, baloldalt látjuk a V vizvályut. E a kürtő, mely a füstöt az öntöttvas C csőbe tereli. A fuvó levegő c1 csövön hatol a c2 csőbe és innen a száklyavashoz. Amint látjuk, ez a fuvó nem oldalt, hanem alul torkollik a tűzfészekbe. Az alszéllel működő kovácstüzek azért jobbak, mert a tűz nagyobb terjedelmü és az izzítás hathatósabb lehet, szóval a tűzfészket jobban kihasználhatjuk. Ezeknek a tűzhelyeknek az is kiváló elsőbbségük, hogy a tűzmedencét minden oldalról szabaddá tehetjük és a száklyavas nincs az elégésnek nagy mértékben kitéve. Ezekkel szemben áll az a hátrábbságuk, hogy a száklyavasat a lehulló salak miatt gyakran kell tisztogatni. A szegkovácsműhelyekben beboltozott fészkü tűzhelyeket is találhatunk; a szegecs- és sínszeggyárakban pedig tűzálló téglával bélelt hengeres kemencét használnak, melynek alján a fuvó levegő bevezetésére nyilás van. Az izzítandó szeget, illetve szegecseket a hengeres akna oldalain levő nyilásokba dugják be. Az akna belsejét koksszal töltik meg. Az alszéllel dolgozó kovácstűzhelyeknek négyszögletes vagy köralaku tűzmedencéjük van. A száklyavasat gömbösre vagy kúposra, a fuvúszájakat pedig köralakura vagy hosszukás négyszögüre készítik. Különösen ajánlható a levehető száklyavas, mert ha elégett, könnyen kicserélhető. A meleg jobb kihasználása céljából sok helyen az elszálló füsttel, vagy a tűzfészek felesleges melegével a fuvólevegőt hevítik fel. Régebben az elszálló füstöt a kéménybe helyezett fűtő kigyóval érintkeztették, azonban ez nem bizonult jónak, mert a kémény huzatát gátolta és a csövekre rakodó korom, por és hamu a melegközlést nagyon megnehezítette. Jobb az a mód, melyet a 6. ábra tüntet fel. Az elszálló füst n nyiláson jut a C csőbe, s innen a kürtővel összekötött C s csatornába, e közben a C1 csőbe fuvott levegőt előmelegíti. Ilyen berendezést nagyobb kovácsműhelyekben használnak, mert csak akkor gazdaságos, ha több kovácstűzhelyünk van. Sok esetben a száklyavasat vizzel hűtik. E célból a tűzpartot vizmedencével kötik össze, és a levegőt a vizmedencébe torkolló száklyavason át fujtatják a tűzhez (4. és 5. ábra). A kovácstűzhelyek tüzét kellő kőmérséklet fejlesztése céljából befujt levegővel táplálják. A fuvók lehetnek hegyes, vagy hengeres fuvók és ventillátorok. A hegyes fuvók és a hengeres fuvók lökésszerüen adják a levegőt, ami különösen az egyszerüen ható fuvók működésekor észlelhető. A kovácstűzhelyekben faszenet, kőszenet, kokszot, barnaszenet és tőzeget használnak. A faszén azért legjobb tüzelő szer, mert hamuja oly anyagokat nem tartalmaz, melyek a vas jóságára károsan hatnának, azonban drágasága miatt általánosan nem használható. Ha acélt kovácsolunk, csak faszenet vegyünk, mert a kénes koksz és kőszén a drága acélt nagyon megronthatja. A faszenet diónagyságu darabokra törjük, a porszén nem célszerü. Sok helyen a faszenet kőszénnel keverik (1 sr. kőszén és 1 sr. faszén, vagy 2 sr. faszén és 3 sr. kőszén). Legjobb a keményfák szene (bükk, berkenye, tölgy, éger), a puhafák szenét (fenyő) a levegő könnyen szétfújja, s nem is adnak oly erős koncentrált meleget. Átlag 80-90 kg. faszén 100 kg. kőszénfogyasztásnak felel meg. A kőszén használatát olcsóságának tulajdoníthatjuk. Legjobban használható a tapadószén, mert könnyen meggyul és tapadóssága miatt kérget kap, mely alatt a szén igen élénk izzásba jöhet. Ha a tűz felszinét vizzel meglocsoljuk és gondoskodunk az elégett kőszén pótlásáról, ily módon igen jó kovácstüzünk lesz. A kőszenet apró darabokra (Grus, Schmiede-Grus) törjük és használat előtt vizzel jól meglocsoljuk, hogy belőle apróbb halmokat alakíthassunk. Minél kevesebb kén van a kőszénben, s minél kevesebb salakot hagy, annál jobb; 10% salakot tartalmazó kőszén még elég jól használható. A koksz akár magában, akár pedig kőszénnel keverve intenziv és gyors hatása következtében alkalmas tüzelő anyag. Átlag 10 kg. kőszénnek 55-60 kg. koksz felel meg. A barnaszén és tőzeg csekély hatásuk és porlékonyságuk miatt a legkevésbbé használható tüzelő anyagok (300-350 kg. tőzeg felel meg 100 kg. kőszénnek). Jól kezelt kovácstűzben 100 kg. vasra 80-150 kg. kőszenet számíthatunk.
Az izzó vastárgy alakítására és kezelésére többféle szerszám kell. Az u. n. tűzi szerszámokon értjük a különféle fogókat, melyek az izzó tárgy tartására valók, továbbá a kalapácsokat, a piszkavasat, a szénlapátot, a locsolót és a vashűtő dézsát. A tüzifogók szája a kovácsolandó tárgy alakjához szabandó, ezért lapos, élgömbölyü, gömbölyü, stb. száju fogókat találunk. A fogók szárát néha gyűrüvel kötjük össze, hogy az előkovácsnak sok erőt ne kelljen a tárgy tartására fordítania. Az izzó tárgyat kalapáccsal alakítjuk ki. A kisebb tárgyak K.-ára kézzel mozgatott nyeles kalapácsokat, a nagyobbak K.-ára pedig mótorikus erővel hajtott nyeles vagy keretes kalapácsokat használnak (l. Kalapács). Nagyobb kovácsműhelyekben kovácsoló-sajtót is találunk. A K. főbb műveletei a következők:
a) Alakítás csakis kalapáccsal (nyujtás). Midőn a kalapácsot az izzó vasra ejtjük, az előzőben felhalmozott munka az utóbbit megnyujtja. A kalapács foka e tekintetben sokkal hatásosabb munkát végez, mint a talpa, mert ékalakja a puha vasba való behatolást szerfelett megkönnyíti. A kalapács talpa gyenge nyujtásra és arra való, hogy a fok okozta horpadásokat kiegyenlítse. Kis tárgyak K.-ára elégséges egy ember, nagyobb tárgyak K.-ára egy, két, sokszor három munkás is kell, az elsőt előkovácsnak, az utóbbiakat ráverőnek nevezzük. Az előkovács balkezébe tartja a fogót és az üllőre fektetett izzó vasra a jobb kezében levő kalapáccsal ráver, jelölvén mintegy ezt a helyet, ahová a ráverőnek ütni kell. E közben a vasat forgatja, a keletkező kisebb hibákat kijavítja és a művelet végét az ülőrre ütött kalapács hangjával jelzi. Ekkor a ráverők munkája megszünik s az előkovács a munka hátralékos részté befejezi. A ráverő kalapács súlya legfeljebb 10 kg. lehet, nyelük 500-600 mm., hogy a munkás két kezével kezelhesse, a kovácsoló kalapács súlya 1-2 kg. és nyelének hosszusága 400 mm. Ha egynél több verő van, ügyelni kell a taktus szerinti ütésre, hogy a kalapácsok össze ne ütődjenek. A ráverést mindaddig folytatják, mig a vas sötétveres izzó lett, ezután újra izzítják, ha a munkát folytatni kellene. A sötétvörös melegen tul való kovácsolás következtében a tárgy keményebb és rugalmasabb lesz. Vizbe mártott, tehát nedves kalapáccsal a vas keménysége és rugalmassága fokozható. A tárgy felszinének kellő simaságát érjük el a akkor, ha a kovácsolás után az illető helyre rátesszük a simítókalapácsot és ennek fokára néhány erőteljes ütést mérünk.
b) Duzzaasztás, melyen az izzó vas tengelyirányos összenyomását értjük. Izzítssunk meg egy vasrúdat, p. a közepe táján, és üssük a két végét, ekkor a rúd megrövidül és az izzítás helyén megvastagszik, megduzzad. A kisebb darabokat ugy duzzasztják, hogy az üllőre fektetve merőleges ütéseket mérnek reá. A hosszabbakat fogóba csiptetve az üllő oldalához ütik, igen hosszu darabot két munkás kézbe fogja és földbe ásott kőhöz vagy vaslaphoz üti. Duzzasztás után a tárgy felszinét kellően kialakítják. Igen célszerü a duzzasztás után a duzzasztott helyet forrasztó melegségig felhevíteni és jól megkovácsolni, mert félős, hogy a duzzasztás helyén a vas szétreped, szakadásokat kap. A szegek és szegecsek fejét szintén duzzasztással alakítják ki. Először a vas végét szétlapítják, és a szétlapított tömeget a szegecs fejező kalapáccsal teljesen a kivánt formára idomítják.
c) Lefoglalás, melyen a vasnak éles élü belapítását értjük. Ezt a műveletet legegyszerübben ugy hajtjuk végre, hogy az izzó vasat az üllő szélére helyezzük s azután ráverünk. A lefoglaláshoz célszerüen használhatjuk a perem nélküli simító kalapácsot. Ezt az előmunkás a kivánt helyre teszi és a ráverő erőteljes ütéseket mér a fokára.
d) Hajlítás. Az izzó vasat az üllő szarván hajlítjuk meg. E célból a vas egyik oldalát letartjuk, a másikra pedig oldalas ütéseket mérünk. A komplikáltabb hajlításokat alakzók (sablon) szerint készítik. Derékszög alatti hajlítást ugy készíthetünk, hogy a vasat az üllő szélére tartva, erős ütésekkel élbe halítjuk és a művelet után a keletkező sarkot ferde simítóval munkáljuk meg.
e) Lyukasztás. A vasat gyorsan és könnyen kilyukaszthatjuk, ha fehér izzó hőig izzítva gyürüre állítjuk és kénrudat nyumunk rá. Keletkezik kénsav, mely higfolyó. Ilyen módon 10-15 mm. vastag vasat 20 másodperc alatt átlyukaszthatunk. Azonban ez a művelet a keletkező gőzök miatt a műhelyben levőkre ártalmas, a lyuk pedig durva felszinü lesz. Ezért inkább a mekanikai lyukasztáshoz fordulunk. Az izzó vasat az üllő nyilása fölé, vagy gyűrüre helyezzük és a rátett lyukasztót erős ütésekkel áthajtjuk. Ha vastag a vas, meg is kell fordítani. f) A bemetszés ettől abban különbözik, hog a vágóval az illető tárgy szélébe rést vágunk. g) Lemetszés. A legtöbb esetben a vas kikovácsolt részét a törzsről le kell vágni, vagy magának a kikovácsolt darabnak egyes részeit kell lemetszeni. Erre a célra vagy az üllőbetétet, vagy a vágót használják. Ha az elsőt használjuk, ez az üllő megfelelő nyilásába dugandó, a vasat élre fektetjük és megfelelő erős ütésekkel a szükséges részt a törzstől elválasztjuk.
h) Tüskén való K. A gyűrü- vagy cső-alaku darabokat tüskére dugjuk és ezen alakítjuk ki, hogy a nyilást jól kiformálódhassuk. A tüske négyszögletes vagy gömbölyü acél- vagy kovácsdarab. Lyuktágításhoz kúpalaku v. szarvastüskét használunk, az utóbbiakat az üllő megfelelő nyilásába dugják. i) Szegecselés, tulajdonképen duzzasztás, a lelapított szegecs-szár végét a szegecsfejezővel alakítjuk ki. A művelet közben a tárgyat a szegecsfej alakjára idomított üllőre fektetjük. k) A levágáshoz közel rokon művelet a mélyesztés. Ezen az izzóvas vékonyítását értjük, bizonyos megszabott határon belül.
l) Hegesztés, két, esetleg több kovácsvasrúdnak a forrasztó hőnél való egyesítése. Minél több szén van a vasban, annál nehezebben heged. A hegesztendő felszint jó nagyra kell készíteni, sőt célszerü a duzzasztás is, hogy a hegesztés befejezte után a hegesztett részt jól kialakíthassuk. Legcélszerübb a hegesztendő felszinek egyikét felvágni és a másikat kiélezni s a két részt egymásba dugni. Legkevésbbé ajánlható a hegesztendő felszinek tompa érintkeztetése. Hegesztéskor az első kalapácsütések gyengék legyenek és gyorsan következzenek egymás után, az összetapadás után erősebb ütéseket mérhetünk a forradó lapokra. m) Acélozás, a kovácsvas burkolása acéllal, mely műveletnek csakis a szerszámgyártásban van fontossága és célja az, hogy a drágább acélból kevesebbet használjunk el, a szerszámok pedig kell szivósak legyenek. Különösen a metsző és vágó szerszámok élét és a verő szerszámok fokát acélozzák meg, hogy a dolgozó rész kemény, a szerszám többi része pedig puha legyen. A hegesztő felszinek laposak v. fecskefark-alakuak legyenek. A nagyobb lapokat néha bevagdalják, hogy az acél kiálló karmai a puha vasba nyomódjanak.
A nyers vasat szilárd állapotban is átváltoztathatjuk kovácsvassá vagy acéllá, csak olyan anyagokkal izzítsuk, melyek belőle a szenet a kivánt mértékig kiégethetik. Igy módon gyártják a kovácsvas-minőségü K.-at (schmiedbarer Guss) és az acélminőségü lágyított öntvényt (Temperguss). A kettő gyártása között velős különbség nincsen. A K. rugalmasság és szilárdság dolgában versenyez a kovácsvassal. Húzás elleni szilárdsága 25,6-36,4, megnyulása a hosszuság 0,01-0,2 részét teszi. Gyártására legjobban az a fehér vasfajta használható, melyben csak kevés mangán és szilicium van, mert ez a két elem a szén kiégetését nagyon megakasztja. A használt nyers vashoz szükség szerint kovácsvas- és acélhulladékot is kevernek, hogy az ömledékben minél kevesebb legyen a kiégetendő szén, 1,5%-nál nagyobb karbontartalom már-már nem ajánlható.
A keveréket tégelykemencékben ömlesztik meg, és öntés előtt a vas folyósságát akként próbálják meg, hogy a kellőképen felhevített vasnyárs végét az ömledékbe mártják. Ha rögtöni kihúzás után a vasnyárs vége szikrákat hány, a vasat önthetjük. Jó az ömledék akkor is, ha a vas forr. Nagy mennyiségü keverék megömlesztésére kupolakemencéket is használnak. A formázáshoz szénpor nélküli homokot vegyünk, melyhez porrá tört kőszénsalak keverendő. Öntés után az öntvényeket a homoktól jól megtisztogatják (p. forgó dobokban koksszal v. fadarabokkal, esetleg homokfúvó géppel) és csak ezután rakják a lágyító kemencébe. A lágyításra, vagyis a szénnek kiégetésére fémoxidokat használnak. Ha ezekkel az öntvényt izzítjuk, a széntartalom a fémoxidok oxigénjének behatása következtében kiég. Mivel a lágyítás következtében a fémoxidok oxigént veszítenek, oxidáló erejük megcsökken, a már használt lágyító porhoz 25% friss anyagot kevernek, minél nagyobb a lágyítandó öntvény, annál nagyobb legyen a friss lágyító por százaléka. A lágyításhoz leginkább foszfor- és kénhijas vörös és barna vasércport és 25-30% pörölyrevét használnak, melyhez porrá tört konyhasót kell keverni, mert ez megakadályozza azt, hogy a lágyító por és az öntvény összesüljenek. A kisebb öntvényeket lágyító üstökben, a nagyobbakat falazott kemencetokokban izzítják. A lágyító üstök kör, négyszög vagy ovális keresztmetszetüek lehetnek. Használnak öntött és hengerelt üstöket, az előzők 30, az utóbbiak 10-15 mm. vastagok, amazok 6-7, emezek 8-9 izzítást birnak ki. Külső felszinüket a tűz heve ellen agyagburokkal, belsejüket pedig mésztejjel védjük a lágyító por behatása ellen.
[ÁBRA] 1-2. ábra. A lágyító kemence hosszanti és keresztmetszete.
A lágyító kemencék leghasználtabb szerkezetét az 1. és 2. ábra láttatja. A tűztérből felszálló égéstermékek a négyszegletes c nyilásokon át b b üstök mellett fel a z s innen az x, ebből pedig az y csatornán át a kéménybe áradnak. Az öntvényeket az üstök fenekére terített 50-60 mm. vastag lágyító porba ágyazzák olyképen, hogy lehetőleg széles oldalukon és egymástól 15-25 mm. távolságban feküdjenek; a nagyobbakat inkább az üst széle felé helyezik, ügyelvén arra, hogy az üst falát ne érintsék. Az öntvényeket 30-40 mm. vastag jól megsulykolt lágyítóporral takarják be, erre megint öntvényeket fektetnek, és igy tovább. Az utolsó 50 mm. vastag lágyító porréteg legyen, melyre fedelet tesznek, v. amelyet agyagréteggel zárnak el, csak az a fő, hogy levegő ne férkőzzön az üst belsejébe. Az üstökben lehetőleg egyenlő nagy darabok legyenek. Ha az öntvények üregesek, az üregbe is tegyünk lágyító port. A falazott kemencetokokat jól kitapasztják, hogy belsejükbe levegő ne juthasson. A tok alját 80 mm. vastag pöröly reveréteggel fedik be, melyre 60 mm. vastagon a tulajdonképeni lágyító port terítik és jól megsulykolják, ebbe a rétegbe ágyazzák az öntvényeket. A megtöltött lágyító üstöket a kemencébe állítják és az ajtót téglákkal elfalazzák, a tokos kemencékre pedig ráteszik a boltozatot, ezután tüzelnek. Az izzítás három szakaszra oszlik. Az előmelegítés 36-48 óráig tart. Ha a kemencében levő üstök már-már fehérizzók és felszinükön leváló reveréteg keletkezik, és a szükséges hőmérséklet megvan, ekkor következik az izzítás szakasza, mely az elért hőmérsékletnek több napon át való változatlan fentartásában áll. Rendszerint a tűz csatornáját bizonyos mértékig elcsukják s csak annyi tüzelőt vetnek a rostélyra, amennyivel a szükséges hőmérséklet megtartható. Körülbelül 5 másodperc mulva a lágyítás befejezettnek tekinthető, következik a lehűtés szaksza. A rostélyra mindig kevesebb és kevesebb tüzelőt vetnek, végre teljesen elhagyják a tüzelést és friss levegőt engednek a kemencén átáradni, majd kihúzzák a rostélyrudakat, hogy még több levegő tódulhasson be, végül pedig a kemence ajtaját nyitják ki, illetve a boltozatot emelik le. Ez a szakasz 36-48 óráig tart. Ha a kemence teljesen lehült, az öntvényeket gondosan kiszedik, és reszelővel v. kalapáccsal megpróbálják, ha elég lágyak-e; ezután a felszinükre tapadt ércport lekefélik és a további tisztítás céljából szénporral és bőrhulladékkal megtöltött rázó dobokba teszik. A dobok oldala lyukas legyen, hogy a lesúrolt ércpor belőle kiessék. Mások nedves homokkal súrolják az öntvényeke, majd meg száraz fürészporral rázzák, hogy teljesen megszáradhassanak. Az igy megtisztított tárgyakat finom mészporba ágyazva raktározzák, hogy ne rozsdásodjanak. A K. gyártását Réaumur francia fizikus találta föl; 1722. megjelent művében (L'art de convertir le fer forge en acier et l'art d'adoucer le fer fondu) behatóan tárgyalja a gyártás minden fázisát. Azonban dolgozatait kortársai kevés figyelemre méltatták; a találmányt lassankint elfeledték, ugy hogy az 1804. az angol Lucas Sámuelnek újra fel kellett találnia. Azonban az első önálló műhelyek nem angliában, hanem Franciaországban keletkeztek, hol 1836-ban Elliot kezdeményezésére Pont-Audemerben nagyobb öntőműhelyt rendezetek be. Németországban Solingen, neunkirchen és Stuttgart, Ausztriában Bécs (1829) iparosai voltak az úttörők. Németországban is 4 gyár van, még pedig Kühne Ede mezőgazdasági gépgyára Mosonban, továbbá a magyar államvasutak gépgyára, a Fairbanks-féle mérleggyár, és a Brunner-féle gyár Budapesten készít K.-at. A K.-ból leginkább nagy szivósságot kivánó apróbb használati tárgyakat, jelesen kulcsokat, zár-ötlőket és záralkotó részeket, srófkulcsokat, kilincseket, lószerszámot, stb. készítenek. A lágyított öntvényeket pedig gépalkotórészeknek használják, mert ezektől nagyobb szilárdságot követelünk.
l. Sajtó.
(bány.). Az érces erek településviszonyaira vonatkozó tapasztalatok lehetővé tették némely bányavidéken, hogy az egyes erek képződésének korát meghatározhassák; igy különböző koru érképződéseket lehetett megállapítani, melyek gyakran azzal a tulajdonsággal is birnak, hogy az egykoruak csapása egyközi, érctartalmuk hasonló, viselkedésük a mellékkőzet irányában egyenlő és érkitöltésük is egynemü. Igy megkülönböztetnek a freibergi kerületben Szászországban: nemes quarcképződésü, nemes ólom- és barnapát-baritos ólom- és K.-képződésü ereket.
Endre, orvos, hires műtő, szül. Garam-Vezekényben 1814 szept. 27., megh. Budapesten 1878 máj. 17. Tanult a selmeci, azután a pápai s komáromi gimnáziumokban, 1831. a debreceni kollégiumban, hol 1835-ig maradván, atyja kivánsága szerint a jogi pályára készült s a jogi tanfolyamot, bár arra különös kedvet nem érzett, jó sikerrel végezte. A szülők beleegyezésével áttért az orvosi pályára s 1835 végén beiratkozott a pesti egyetem orvosi karánál, anyagi szükségleteit nagy részben saját szorgalma folytán fedezvén. 1841. avatták orvosdoktorrá. Ez évben néhány hóra Bécsbe ment, hogy az ottani orvosi előkelőségek vezetése alatt az orvostan legújabb vívmányait elsajátítsa. Onnan visszatérve Balassának volt első tanszéki segéde. Ismeretségi köre évről-évre növekedett, s csakhamar előkelő magyar hazafiak házi orvosa s barátja lett. 1841. a természettudományi társulat másodtitkárává választotta; 1843. sebészdoktorrá avattatott s a budapesti orvos-egyesület rendes tagja lett. 1846. a párisi s londoni orvosi intézeteket s a berlini egyetemet látogatta meg. 1848. a m. kir. közoktatási miniszter orvosfakultási titkárrá nevezte ki, 1849. pedig Pest főváros tanácsa a Szt. Rókus-kórház egyik sebészeti osztályának főorvosává választotta. 1850. a kir. orvosegyesület másodtitkára, 1858. ugyannak első titkára, 1851. a földtani társulat rendes tagja, 1858 dec. 15. a magy. akad. levelező tagja lett, s e széken ő tartotta Bene Ferenc felett a derék tanítvány hálás emlékbeszédét. 1863. a magyar orvosok és természetvizsgálók Pesten tartott 9-ik nagygyülésén mint titkár vett részt, 1861. az orvosegylet alelnöke, 1862. pedig elnöke lett. 1867. az orvosok Rimaszombatban tartott vándor nagygyülésének másodelnöke volt s 100 arany jutalmat tűzött ki a hazai gyógyfürdőket s ásványvizeket legjobban ismertető monográfiára, s ugyanez évben őt nevezték ki az országos közegészségügyi tanács elnökévé, melynek újjáalakítása után, 1876. ismét alelnöke lett. 1876. a belügyminisztériumban az országos közegészségügy feletti véleményadásra s e tárgyu törvény kidolgozására összehivott bizottmányban kiváló buzgalommal és szakértelemmel működött, s ennyi érdeme jutalmául nyerte már 1867. a királyi tanácsosi címet s a vaskoronarend harmadik osztályu keresztjét. Legnagyobb s reá, a hű hazafira nézve legörvendetesebb kitüntetések érték azonban a Deák Ferenc gyógyításában bizonyított, önfeláldozásig menő hűségeért s buzgalmáért. 1874. az országgyülés tagjai s Budapest főváros törvényhatósági bizottsága hálanyilatkozatot intéztek hozzá a nagy hazafi orvosi kezelése s ápolása körül szerzett érdemeiért, s Deák halála után az országgyülés mindkét háza által a végtiszteletének intézésére nevezett nagybizottság meleg hangon irt nyilatkozatban fejezte ki az ország köszönetét; ugyanez érdemének köszönte, hogy 1875. miniszteri tanácsosi címet és rangot nyert, a király pedig a Szt. István-rend kiskeresztjét adta a hű orvosnak, oly kitüntetést, mely eddigelé még orvosi működésért a monárkiában soha sem adatott. Mindenkor legfőbb örömét s büszkeségét helyezte abban, hogy a magyar hazafiak, költők, irók, művészek és szinészek önzetlen gyógyítója legyen. Fiatal orvosok kiképzésére 12,000 forintnyi alapítványt tett. Az akadémiában dr. Rózsay József levelező tag tartott felette emlékbeszédet 1879 ápr. 28. (V. ö. Természettudományi Értekezések IX. köt., 14. sz. 1879). Nagy gyakorlati elfoglaltatása mellett irodalmi működése is, főleg fiatalabb korában, terjedelmes volt, s kiterjedt az orvosi tudomány több ágain kivül a közegészségügyre is. Számos szakszerü becses értekezése jelent meg a Magyar Orvosi és Természettudományi Munkálatokban, az Orvosi Tárban, az Orvos-sebészi s Magyar Természettud. Évkönyvekben, Orvosi Hetilapban stb. Nagyobb munkája a Gyakorlati sebészet Balassa tanár előadásai nyomon, 6 kőre metszett táblával stb.
Miután a faszén használata nem csupán a fanemtől, hanem egyszersmind a szén nagyságától is függ, szétválogatása rendesen már künn a szénhelyen történik. Legelső a kohó-szén v. darabos szén, mely a legnagyobb, kézzel v. a gajmóval v. pedig a kampós gereblyével (l. o.) kivont darabokból áll és különösen a nagy vasolvasztónál használtatik. Alsó határa körülbelül 15 cm3-nyi nagyság által van adva. A kampós gereblye fogai között keresztül eső nagyobb széndarabok adják a K.-et, mely különösen nagy mennyiségben a tűzfogó tája körül található. Ez nemcsak kis, összetörött, de egyszersmind erősen kiégett, tehát igen könnyü szén.
(bány.), az ércekkel együtt előforduló pirit szinpora, mely rendesen csak nagyon kevés ezüstöt és aranyat tartalmaz és legértékesebb alkotó része a benne levő kén.
l. Kovácsolás és Kemence.