(ó-ném. grima a. m. sisak, hiltja a. m. harc, tehát: sisak harcoló), valószinüleg egy Walkür neve, a német hőslegendák, különösen a Nibelungen-dal leghatalmasabb nőalakja. A wormsi Gunther burgundi király nővére, ki Szigfrid felesége lesz. K. sógornőjével, Brunhilddal vitatkozva férjeik hősiessége fölött, önkéntelen okozója lesz, hogy Hagen megöli Szigfridet. Az özvegy K. bátyja udvarában él, mignem Etzel (Attila) nőül nem veszi. Eztán sok év mulva meghivja burgundi rokonait udvarába és Szigfidet megboszulandó, mindnyájukat leöleti. Hagent maga gyilkolja meg Szigfrid kardjával, de ő is meghal az öreg, marcona Hildebrand, berni Dietrich fegyverhordozójának keze által.
1. Aladár, festő, szül. Budán 1863 okt. 29. Ugyanott és Pesten végezte középiskolai tanulmányait, melyek után az országos mintarajztanodába lépett és Székely Bertalan vezetése alatt ismerkedett meg a rajzolás festés első szabályaival. Később külföldi útra indult s huzamosb ideig tartózkodott Münchenben, Rómában. Legörömestebb magyar tárgyakat fest. Említendők: II. Rákóczy Görgy halála Fenesnél, Czinka Panna, Hóra és Kloska lázadása.
2. K. János, zoologus, szül. Reinthalban (Alsó-Ausztria) 1834 márc. 29., megh. Budapesten 1888 okt. 21. Iskoláit cseh és lengyel földön végezte, mig egyetemi tanulmányait Bécsben és 1859. tanári oklevelet nyert. Innen Giessenbe ment a hires Leuckartot hallgatni s aztán 1861. hazánkba jött Ungvárra gimn. tanárnak, de itt nem sokáig maradt, mert rövid idő multán a budai főgimnáziumhoz nevezték ki. 1864. a József-műegyetemen a természetrajz, majd tisztán a zoologia tanára lett s mint ilyent a m. tud. akadémia 1886. levelező tagjai sorába választotta. Kiválóan a tankönyvirodalom terén fejtett ki nagy tevékenységet s az alsóbb és középiskolák részére irt természetrajzai több kiadást értek meg. 1871-ben a magyar tudományos akadémia megbizásából a Magas-Tátra zoologiai viszonyait tanulmányozta. Halaink és haltenyésztésünk c. munkájával a magyar tudományos akadémia Vitéz-féle, a nadályról irt müvével a Természettudományi Társulat Bugát-féle pályadíját nyerte el. Szerkesztette a Méhészeti és Halászati Lapokat. Számos kisebb közleményt irt a Természettudományi Közlönybe s a magyar tudományos akadémia kiadványaiba. V. ö. Daday J., Az állattani irodalom 1870-1890-ig.
1. (I.), horvát király, Tomiszláv király fia, uralkodott 930-945. Kortársa, Konstantin Porphyrogenitos császár ismeretes történeti munkájában csak annyit ir róla, hogy atyjának birodalmát erőben és dicsőségben fentartotta. Utódja fia, Miroslav volt.
2. K. (II.), horvát király (1009-1035.), Svetoslav király után ugy látszik polgárháboru folytán jutott a trónra és öccsével Gojslavval együtt uralkodott. Mindjárt uralkodása kezdetén háborut kezdett Velence ellen, mely eltartott 1017-ig. Ezen háboruban Urseolo Ottó dogétól visszafoglalta a dalmáciai latin városokat, melyek addig Velence birtokában voltak. Ez által ura lett az Adriai-tengernek. De már 1019. kénytelen volt az akkor hatalma tetőpontján álló II. Basilios Bulgaroktonos bizanci császár fenhatóságát elismerni. 1030. mint Szt. István magyar király szövetségese harcol II. Konrád német császár ellen. Állítólag Szt. Istvánnal rokonsági összeköttetésbe lépett azáltal, ogy leányát István fiának, Imre hercegnek feleségül adta. Ez volt az első barátságos érintkezés a magyar és horvát nemzetek között. K. meghalt 1035. Utódja István, Svetoslav fia lett.
(creek) indusok. E név onnét ered, mert területükön (az É.-amerikai Cumberland-River mentén) sok az apró folyó, ér (angolul creek a. m. folyócska, ér, öböl). Számuk mintegy 14,00. Két törzsre szakadnak, az északi törzs neve: mjuszkogi, a délié széminól. Annakelőtte számos vad törzs tartozott hozzájuk, ma a Misszisszippi nyugati partjára telepítették ki őket, ahol földművelésből és állattenyésztésből éllnek. Irott törvényes alkotmányuk van, főnöküket és néptanácsukat ennek alapján szabadon választják, katonaságuk is van. V. ö. Gatschet, A migration legend of the Creek Indians (Filadelfia 1884 és St. Louis 1888).
(Krickerhäuer), Bars, Nyitra és Turóc vmegyékben három csoportban és néhány kis szigeten tótok közt lakó németek, hajdan sűrü és elterjedt németség maradékai. A főcsoport Körmöcbánya körül Bars és Nyitra vármegye felvidékén Krickerhäu (Krikeháj, tótul Handlova) mezővárosból és 9 faluból áll, melyeknek német neve szintén többnyire Häu-ra végződik. A második csoportot Nyitra vármegye legészakibb részében Német-Próna mezővárossal 7 falu alkotja, harmadik csoporthoz Turóc vármegyében 7 falu tartozik, köztük Vricskó; ezenkivül a megyében még 8 falu lakossága többé-kevésbbé német elemekből áll. A férfiak nagy része házalni jár s a nők művelik a földet, maguk húzzák az ekét; sokan meg is öregszenek, anélkül hogy valaha húst ettek volna. Általában tiszta erkölcsüek, rendkivüli szorgalmuak, józanok és becsületesek és elég jó szellemi tehetségüek. De szegénységök, más elemek közti elszigeteltségök s anyanyelvöknek iskolában és egyházban való teljes elhanyagolása következtében a műveltség alacsony fokán állanak. Az eltótosodás nagyon terjed közöttük; gyermekeik tót iskolákba kénytelenek járni; papjaik csak tótul beszélnek velök és prédikálnak nekik. Ezért aztán erkölcsi és vallási fogalmaik naivak és kezdetlegesek. Néprajzi sajátságukkal a vricskóiak tünnek ki. Tájszólásuk rokon a szepesi gründnerek nyelvével és hasonlít az északi cseh-német nyelvhez. Történeti nyomok is Csehországból való településükre mutatnak. V. ö. Schwicker I. H., Die Deutschen in Ungarn und Siebenbürgen (252-259. l.)
Andrejevics Iván, nevezetes orosz meseköltő, született Moszkvában 1768., megh. Szt. Pétervárt 1844. A fiu igen korán mutatott az irás iránt tehetséget s már 15 éves korában irt egy dalművet, de az akkori orosz viszonyok között szorosan vett irodalmi pályáról szó sem lehetvén, a közigazgatási pályára lépett és lassankint emelkedett. 1812. a császári könyvtárnál alkalmazták, 1830. államtanácsos lett és ez utóbbi hivatalt 1841-ig viselte, ekkor lemondott róla és visszavonultan élt egészen haláláig. K. kiválólag szerencsés volt a mese művelésében, amennyiben meséi az orosz meseköltészet pattogó élcét teljes mértékben elsajátították. Vígjátékai nem nagy népszerüségnek örvendettek. Kiadásai közül legszebb a mesék kiadása Orlovtól (Páris 1825), melyhez egyszersmind poliglott (négynyelvü) fordítás járult. Meséinek legújabb kiadása: Baszny Krilova (K. meséi, Szt. Pétervár 1894, belőlük magyarra ford. Csopey László, Budapest 1882). Szent Pétervárt az u. n. nyári kertben, hol leginkább a gyerekek játszanak, díszes emléket emeltek neki.
v. Krimia, Taurisz orosz kormányzósághoz tartozó nagy félsziget a Fekete- és Azovitenger közt, amelyet a 30 km. hosszu és 9 km. széles Perekopi-szoros csatol a kontinenshez és amely K-felé a hosszukás Kercsi-félszigetben, a Kercsi-szorosnál végződik. A négyszögletü félsziget összes partjainak hossza 1000 km.; ezen partok nagyobbára szaggatottak; az Azovi-tenger felől alacsonyak. A folyók nem hajózhatók; köztük a legjelentékenyebbek: a Szalgir, Buzulcsa, Buiuk-Karaszu, Alma és Kacsa. A tavak száma mintegy 400, de mind kicsiny. A hőmérséklet enyhe, különösen a Jailától a hideg szelek ellen védett helyeken. Sziferopolban a nyári középhőmérséklet 8,5°, Szebasztopolban 9,4°, a téli amott -0,9°, emitt -2°. A hegyes vidékek termékenyek, a sík részek steppék. Amabban a partok közelében a flóra olyan, mint a Földközi-tenger mellékein, mert megterem a szabadban a babér-, füge-, gránátalma-, pisztácia-, mandulafa stb. A steppék ellenben ásványkincsekben gazdagabbak; són kivül bányásznak rajtuk porfirt és különböző szinü márványt. Lakosság és gazdasági életet l. Tauria.
K., az ókori Chersonesos Taurica, már Kr. e. a VI. sz.-ban görög gyarmatosításnak volt szinhelye; itt alapították a görögök Pantikapaiont és Theodosiát. Pantikapaion későbben külön állammá nőtte ki magát és Bosporos néven hatalmát csaknem az egész Chersonesosra kiterjesztette. Ez államot meghódította Mithridates, akinek legyőzetésével a római birodalomhoz került. Mint a bizanci birodalom része, Gótia thémát alkotta, 375. a gótokat a hunnok győzték le. Későbben a félsziget fölváltva a magyarok, kazárok, bessenyők és kunok hatalmába jutott. A kunokat 1237. a tatárok űzték el és K.-et 1441-ig a kipcsaki khánság alkotó részévé tették. Ugyanezen időben a genovaiak számos gyarmatot alapítottak rajta, amelyek közt Kaffa tett szert a legnagyobb gazdagságra. 1441. a krimi tatár khánságnak vált legjelentékenyebb részévé. 1475. II. Mohammed ezt török fenhatóság alá vetette. Az oroszok már Nagy Péter cár uralma alatt kezdték meg támadásaikat a K. ellen és Törökországban az 1774-iki kücsük-kainardsii békében kényszerült a K. függetlenségébe beleegyezni. De a félsziget függetlenségét csak rövid ideig élvezhette. 1783. Sagin-Girei, az utolsó tatár khán birtokáról bizonyos évdíj fejében az oroszok javára lemondott. A K.-i félszigeten találkozott II. József császár és király 1787. II. Katalin cárnővel, kivel szövetséget kötött a törökök ellen és ez alkalommal mutatta Potemkin (l. o.) az általa alapított falvakat. Ezeknek fele csak papiron létezett, de azért Potemkin mégis a «Tauriai» melléknevet kapta. 1854-55-ben K. volt szinhelye a róla elnevezett háborunak. V. ö. Laky D., K.-félsziget (Földrajzi Közlemények); Remy, Die K. in ethnogr., landschaftlicher und hygienischer Beziehung (1872); Telfer, The Crimea and Transcaucasia (1876); Szogonorov, Kalauz K.-ben (oroszul, Odessza 1880).
az örmény nem egyesültek jelenlegi főapátja, szül. Van városában 1820 ápr. 4-én. Tanulmányainak végeztével nagyobb utazásokat tett s 1850. Üdvözlet az aRarátról és Üdvözlet a Szentföldről címen munkákat adott ki. 1853. kolostorba lépett és 1856. nyomdát alapított, melyben Artzvi Vaszpuragani címen újságot adott ki. 1862. a szent Karapetről nevezett kolostor főapátja lett, 1869-ben pedig a nemzeti zsinat patriárkává választotta. E minőségében szintén sokat utazott s a berlini kongresszuson is az örmény érdekek szószólója volt. Pár évvel ezelőtt a világon élő összes örmény nem egyesültek főapátjává választották s 1893. Bécsben is megfordult, hol ünnepélyesen fogadták. (Életrajzát és arcképét dr. Gopcsa L.-tól, Vas. Ujság 1893. évf.).
l. Gót nyelv és irodalom.
(másképen keleti háboru), az a hadjárat, melyet (1853-56) Törökország - Anglia és Franciaország (1855 óta Szárdinia is) szövetségben - Oroszország ellen viselt. Okot az adott rá, hogy midőn Abd ul-Medsid szultán 1852. a görög keleti egyház tulajdonjogát a szent sírra nézve elismerte, s egyúttal a római katolikusoknak is megengedte, hogy az Olajfák-hegyén misét mondhassanak, Mencsikov herceg (1853 febr. végén) ezen fermán biztosítéka gyanánt azt követelte a portától, hogy szerződésileg ismerje el Oroszország fenhatósági és védnöki jogát a görög keleti egyház fölött. A szultán ezt megtagadta, s Oroszországnak erre következő ultimátumát - a nyugati hatalmak segítségében bizva - elvetette; ekkor Gorcsakov herceg egy hadosztállyal megszállta a dunai fejedelemségeket, mire a porta háborut izent Oroszországnak. Omer pasa (1853) okt. 23. Kalafatu mellett átkelt a Dunán, a szövetségesek egyesült hajóhada pedig okt. 25. a Boszporusba evezett, honnan - miután Nahimov tengernagy (1854 jan. 5.) Szinope mellett a török hajóhadat megsemmisítette, - átvitorláztak a Fekete-tengerbe; mikor pedig innen küldött ultimátumjukat Miklós cár válaszra sem méltatta, a szövetségesek is háborut izentek (márc. 28.) Oroszországnak. E közben (jan. 6.) a törökök eredménnyel ütköztek meg Csetate mellett az oroszokkal, Paskievics ellenben nem tudta megvenni Szilisztria várát; sőt midőn az osztrák-magyar monárkia haderejét a szerb, erdélyi és galiciai határokon kezdte összpontosítani, Miklós cár nemcsak kiürítette a dunai fejedelemségeket, hanem a bécsi konferenciára is békéshangu nyilatkozatot küldött. A nyugati nagyhatalmaknak négy pontban összegezett követelését azonban megtagadta, mire a francia (Saint-Arnaud tábornagy 40 000 ember élén) és angol (lord Raglau, 15 000 katonával) hadsereg Galipolinál egyesült, hogy Szebasztopolt ostrom alá fogja, s a fekete-tengeri orosz flottát megsemmisítse. A szövetségesek 1854 szept. 14. szállottak partra Krimben, Eupatoria mellett, s hat napra rá, az Alma-folyó mezején véres győzelmet arattak az oroszok (Mencsikov) fölött; Szebasztopol (l. o.) ostromát okt. 9-én kezdték meg s hét hónapi (1855 április 9-től szept. 9-ig) lövetés után végre elfoglalták, miután az oroszok már előbb elsüllyesztették saját flottájukat s szétrombolták ágyuütegeiket. Ezenközben (márc. 2.) meghalt Miklós cár is, de békére nem volt kilátás, mert II. Sándor tovább folytatta a háborut. Még az előző (1854) év tavaszán egy francia (Perceval-Desche nes tengernagy) s egy angol (Sir Charles Napier admiral) flotta, a Keleti-tengerbe evezett, hol egyesült Bomarszund ostromára, mely aug. 16. föl is adta magát; 1855. a parancsnokságot Dundas admiral vette át, de miután Sveaborgot hasztalan lövette, s mivel az orosz hajóhadat sem biztos kikötőjéből kicsalni, sem döntő csatára kényszeríteni nem birta, elhagyta az orosz vizeket és haza vitorlázott. Kis-Ázsiában egy 65 000 főnyi török sereg már 1853 okt. 28. átlépte az orosz határt, de többször megveretve, kényszerült lassan visszavonulni; midőn pedig az oroszok a kaukázusi törzsek (l. Kaukázusi háboruk) lázadását elnyomták, a háboru szinhelyét áttették Törökországba s 1854 aug. 5. a török sereget teljesen tönkre verték. A következő évben Muraviev lett orosz fővezér, mig a török hadakat Vasszif pasa vezényelte, ki Erzerum mellett foglalt állást és Karsz (l. Karsz) városát 13 000 főnyi őrséggel rakta meg. Muraviev heves harc után a kolera és éhség által elgyötört várat végre (november 28.) bevette, mert Omer pasa, ki szeptember végén partra szállott Szukhum-khále mellett, Tiflisz felől akarta 30 000 főnyi seregével Karszot felszabadítani, de elkésett és kénytelen volt az oroszok elől hátrálni a tengerig. Igy folyt a háboru 1855 végéig, anélkül, hogy tulajdonképeni célját elérte volna; a nagyhatalmak mind roppant előkészületeket tettek a háboru folytatására, midőn Napoleon (1856 március 30.) megkötötte a párisi békét (l. o.).