(lat.) a. m. a törzsből szebben felvirul. Szolárcsik Sándor, a Martinovics-féle mozgalom egyik tagja budai börtöne falára lerajzolta a szabadság fáját s ez alá irta a L.-et. A fa kettémetszett törzsére Martinovics, ágaira az összeesküvés tagjainak nevét irta.
Julius Pomponius (helyesebben Giulio Pomponio Leto), olasz humanista és filologus, szül. Salernóban 1425., megh. Rómában 1497 jun. 9. A salernói herceg törvénytelen gyermeke volt, s miután előbb szülővárosának akkor már világhirü egyetemén tanult, Rómába ment Lorenzo Valla előadásait hallgatni. Ez annyira megszerette a rendkivül ékesen szóló ifjut, hogy maga mellé vette a katedrára, melyet L. Valla halála után egyedül töltött be. L. irodalmilag nem igen működött; e téren legnagyobb érdeme, hogy Vergilius műveinek első kritikai kiadását sajtó alá rendezte. Mint tanár és régiségbuvár azonban a renaissance legkiválóbb tudósa volt s előadásainak köszönhető, hogy a humanizmust Olaszországban annyira felkarolták. V. ö. Villari P., G. P. Leto, umanisto e filologo (Firenze 1890).
(lat.) a. m. gyümölcscukor (l. o.).
József, olasz történetiró, szül. Messinában 1815 jul. 20., megh. Firenzében 1863 szept. 5. Jogot végzett s ügyvéd lett, de amellett a történet és irodalom iránt is érdeklődött. Nemsokára a Bourbon-kormány a fiatal ügyvédet összeesküvés gyanuja miatt számkivetésre itélte, melyből csak 1838. térhetett vissza Messinába. Ezentul sem volt nyugta, amiért Firenzébe költözött. Az 1848-iki felkelés hirére visszatért szülővárosába és élénken részt vett a forradalmi mozgalmakban. Polgártársai a sziciliai parlamentbe választották, sőt egy ideig a közoktatásügy, majd a hadügyminiszter teendőit végezte. A forradalom leverése után Marseillebe menekült, onnan Torinóba ment és megalapította a Societá Nazionalét, mely Olaszországnak a szavójai dinasztia alatt való egyesülését tűzte ki célul. Részt vett az 1859-iki hadjáratban és az 1860-ikiban, Szicilia felszabadítása érdekében is fáradozott mint közvetítő Cavour és Garibaldi között. 1861 után országgyülési képviselő, majd pedig a kamarának alelnöke és az államtanács tagja lett. Korai halálát egész Itália siratta. 1884. emlékszobrot állítottak neki Torinóban. Művei: Italia nei suoi monumenti, nelle sue rimembranze, ne' suoi costumi (1841); La Svizzera (1841, 2 köt.); Storia d'Italia narrata al popolo italiano (1846, 10 köt.); Storia d'Italia dal 1815 al 1850 (Milano 1860, 3 köt.); Storia documentata della rivoluzione siciliana del 1848-49 (1853, 2 köt.); Sulle presenti condizioni d'Italia (Torino 1860) stb. Scritti politici (Milano 1870, 2 köt.) és Epistolario (u. o. 1869, 2 köt.) c. műveit Franchi adta ki.
(ejtsd: lafaiett), 1. Mária János Pál Roch Yves Gilbert Motier marquis, francia tábornok, szül. Chavagnac kastélyban 1757 szept. 6-án, megh. Párisban 1834 máj. 20. Az E.-amerikai szabadságharc kitörésekor Kalbbal együtt azonnal odament, s a kongresszus már 1778-ban Kanadába küldte vezérőrnagyi ranggal, hol L. kiváló katonai képzettségének adta jelét a barrenhili visszavonulás, a monmouthi ütközet és a rhode-islandi roham alkalmával. De amint 1779. a háboru Anglia és Franciaország közt kitört, L. azonnal hazatért, hogy a francia csapatok kiküldését Amerikába kieszközölje. 1780-ban ismét Bostonba ment, s a reá bizott csapatokkal sikerült Lord Cornwallis útját ugy elvágnia, hogy Washington az angolokat 1781. Yorktownban elfoghatta. L. hazatért Franciaországba, hol lelkesedéssel ünnepelték, s midőn harmadszor Amerikába ment, ottani útja valóságos diadalmenet volt. Az 1789-iki mozgalmakban L. tevékeny részt vett; mint a felsőház tagja, már kezdettől fogva a haladókhoz csatlakozott, s a kisebbséggel együtt a harmadik rendbe lépett át, majd néhány napig a nemzetgyülés alelnöke volt, s ekkor nyujtotta be javaslatát az emberiség jogairól. A Bastille lerombolása után a párisi nemzetőrök főparancsnoka lett, s ebben a minőségében okt. 5. kényszerült a fegyveres polgárokat Versaillesbe vezetni, hol a csőcselék durvaságait engedékeny természete miatt nem volt képes meggátolni. A király meghiusult szökése (1791 jun.) megingatta L. népszerüségét is, noha ő nem tudott róla, s a radikálisok malmára hajtotta a vizet, kiknek sikerült Pétiont Páris polgármesterévé választatniok L. helyett, kit az udvar cserben hagyott. L., hogy az udvaron megboszulja magát, a girondistákat támogatta, kik a király óhajával szemben háborut akartak. Amint a háboru Ausztria és Poroszország ellen kitört, L. az északi hadtest parancsnokságát kapta, de a francia sereg vereségei következtében teljesen hatalomra vergődött radikálisok őt is lázadónak nyilvánították, mire csapatai elpártoltak tőle. A menekülő L.-t az osztrákok elfogták s Olmützbe vitték, honnét csak a leobeni béke után (1797) szabadult ki Napoleon közbenjárására. L. Hamburgban telepedett le s midőn 1799 nov. 9-ike után Franciaországba visszatért jószágaira vonult vissza. Még a pairi méltóságot is, melyet Napoleon a száz nap alatt felajánlott neki, visszautasította, ellenben képviselővé választását elfogadta. A waterlooi csata után L. kierőszakolta, hogy a parlament állandóan ülésezzék s Napoleon lemondását követelte; tagja volt azon bizottságnak is, mely a szövetségeseknek fegyverszünetet ajánlott. 1824-ig, amikor a választásoknál kibukott, mindig radikális volt; ekkor, engedve az Egyesült-Államok meghivásának, fia kiséretében még egy utat tett Amerikába, honnan visszatérve (1825), ismét megválasztották képviselőnek. Az 1830 jul. 29-iki forradalom kitörésekor előbb a párisi majd az egész ország nemzetőrségének parancsnoka volt egész addig, mig a kamara a nemzetőrséget feloszlatta. Ekkor L. ismét ellenzéki képviselő lett, s mert az alkotmányt nem találta eléggé szabadelvünek, 1833. egy köztársasági érzelmü klubot alapított. Puy-ben fölállított szobrát 1883 szept. 6. leplezték le. - Fia, 2. L. György Washington, szül. 1779 dec. 25., megh. 1849 nov. 30., végig harcolta a napoleoni háborukat s 1815 óta csaknem állandóan a parlament tagja volt, melyben az ellenzékhez csatlakozott; 1848. az alkotmányos gyülés elnöke volt. - 3. L. Oszkár Tamás Gilbert du Motier marquis, az utóbbinak fia, szül. Párisban 1816 aug. 20., megh. u. o. 1881 márc. 26., szintén ellenzéki képviselő volt (1846), s a febr. forradalom után kormánybiztossá lett. Midőn később újra képviselővé választották, a mérsékelt köztársasági párthoz csatlakozott, egész addig, mig élethossziglan ki nem nevezték szenátornak. - Öccse, 4. L. Ferenc Ödön du Motier, szül. La Grange Blesnauban 1818 jul 11., megh. Párisban 1890 dec. 11., családjának szabadelvü politikáját követte, ugy a parlamentben (1848 óta), mint a szenátusban, melynek 1876 óta haláláig tagja volt.
5. L. Mária Magdolna Pioche de Lavergne grófnő, francia regényirónő, született Párisban 1634., megh. u. o. 1693 májusban. Megtanulta a latin nyelvet s a Hôtel Rambouillet irodalmi körének egyik főékessége lett; 1655. nőül ment I. Ferenc grófhoz, de csakhamar özvegy maradt, s ezután tartós barátságot kötött Larochefoucauld herceggel. Mint irónő L. volt az első, ki a fantasztikus lovagregények irányával szakítva, nagyobb természetességre törekedett, s egyúttal a jellemek élesebb kidomborításával s a bonyodalom egyszerüsítésével kijelölte az irányt, melyen haladva a regény tovább fejlődhetik. Összes művei (Oeuvres complétes) öt kötetben Párisban (1812) jelentek meg. Legjobb regénye a mémoire-szerü elbeszélés: Histoire d'Henriette d'Angleterre (új kiad. Páris 1882). L. éles esze, megbizhatósága és odaadó hűsége miatt egész haláláig folyton nagy befolyást gyakorolt XIV. Lajos udvarában. V. ö. Bazine A., Mad. de L., d'aprés des documents nouveaux (Rev. d. Deux Mondes 1880); D'Haussonville, Madame de L. (Páris 1891).
(Laveld), belga falu Maastricht mellett, ahol 1747 jul 2. Szász Móric a szövetségesek hadain győzedelmeskedett.
l. Fere.
(ejtsd: laferrier) Ede Lajos Julien, francia jogtudós, szül. Angoulęmeban 1841 aug. 26. Jogot tanult s Párisban ügyvédkedett, majd a Le Rappel munkatársa lett 1869. Ez év májusában politikai izgatások miatt börtönbe zártak, honnan csak az ügyvédi kamara tiltakozására bocsátották szabadon. 1879. a belügyminisztérium vallási ügyosztályának igazgatójává nevezték ki, majd államtanácsos s 1886. az államtanács alelnöke lett; a becsületrend nagykeresztjének tulajdonosa. L. hirlapirói munkásságán kivül megalapította a La Loi jogi folyóiratot; egyéb munkái: La censure et le régime constitutionnel (1867); Les Constitutions d'Europe et d'Amérique (1869), mit Batbievel együtt irt; Traité de la juridiction administrative et des recours contentieux (1887- 88).
l. Ferté.
Viktor, l. Dolgorukova.