(Llactacunga, Tacunga), Leon tartomány fővárosa Ecuador köztársaságban, 90 km.-nyire Quitótól, az Alagues és Cutuchi összefolyásánál, 1860 m.-nyi magasságban. 12 000 lak. 1534. alapították. 1698. és 1797. földrengések rombolták össze, de mindannyiszor újra fölépült.
(Ladikiye), kikötőváros Szíriában az Ibn Hani fok mellett, mintegy 10 000 lak., amerikai hittérítő-állomással. Kikötőjében, amelybe csak is hajók juthatnak be, elég élénk a forgalom, amelynek főcikke a L.-dohány. L. Laodicea.
Commers. (növ., bársonypálma), középnagyságu pálmafaj, legyezőalaku levelekkel, kétlaki virágokkal és sárga bogyókkal. Három faja Afrikában terem. A L. Commersonii L. (L. rubra Jacq.) Bourbon és Mauritius szigetén terem, gyümölcse akkora mint a kisebb alma, nem jóizü, de a néger eszi. A L. Loddigesii Mart. fajjal együtt, melynek hazája Afrikának equinokciális része, a pálmatermek pompás dísze. A L. Chinensis Jacq. (l. Borbonica Lam.) l. Livistona.
(visus), szemünk ama képessége, melynél fogva a térben tájékozódunk. A szembe eső éter-rezgések az ott levő ideghártyát izgatják és minőségük szerint különböző fényérzést támasztanak. A fényérzésekből ismerjük fel a világító tárgyakat és ezek helybeli viszonyait. Lényegében az emberi szem a sötét kamarával (l. o.) hasonlítható össze. A tárgyak éles képét a sötét kamarában a homályos üveglap, a szemben az ideghártya fogja fel. Képpé egyesíti a fénysugarakat a sötét kamarában az üveglencse, a szemben ennél sokkal összetettebb fénytörő rendszer. A szemben a fénysugarak a porchártyán, csarnokvizen, szemlencsén és üvegtesten keresztül haladva jutnak az ideghártyára. Legnagyobb törést szenvednek, midőn a levegőből a porchártyára jutnak, azután a szemlencse két felületén. Az ideghártyán a sugarak a külső tárgyak fordított képét adják, csakugy mint a sötét kamarában homályos üveglapon. A valamely tárgy egyes pontjaitól jövő sugarak az ideghártyán egy-egy képpontban egyesülnek, amint erről fehér házinyuak festékmentes szemén meg lehet győződni.
[ÁBRA] 1. ábra.
Az 1. ábrán F1 F2-vel jelzett vonal a szem optikai tengelyének felel meg, vagyis ama vonalnak, mely a szem fénytörő közegei csúcspontjain keresztül vezetve F2-ben találja az ideghártyát. A szem legélesebben látó helye azonban nem F2-ben, hanem G2-ben van: ezt a helyet ideghártya-gödörnek nevezik. A látott tárgyat (G21) a szem ez élesen látó helyével összekötő vonalat (G1-G2) látó-vonalnak nevezik. A látótérben csak azt a tárgyat vesszük jól ki, melynek képe az ideghártya-gödörbe esik. Az olyan szemet, melyen a látóvonallal párhuzamosan beeső sugarak az ideghártyagödörben egyesülnek, rendesen látó szemnek mondjuk. Azonban nem minden szem lát rendesen, mert vannak szemek, melyeknél a párhuzamos sugarak egyesülési pontja az ideghártyagödör elé vagy mögé esik (l. Fénytörés rendellenességei). Tisztán csak az olyan tárgyat látjuk, melynek az ideghártyán éle sképe van. Éles kép azonban csak bizonyos távolban levő tárgy után jöhet létre, ennél távolabb vagy ennél közelebb levő tárgyaknak csak homályos képe lehet az ideghártyán. Mikor tehát bizonyos távolban álló tárgyat élesen látunk, az ezen tul vagy innen eső tárgy halványan mutatkozhatik csak. Innen van, hogy midőn szemünkhez közel tüllt és e mögött vagy 30-50 cm.-nyire nyomtatványt tartunk, akkor, midőn a betük világosan mutatkoznak, a szövet szálai elmosódottak és megfordítva. Igy tehát nem vagyunk képesek különböző távolban levő tárgyakat egyszerre élesen látni, de egymásután igen. Tetszésünktől függ, vajjon a közel vagy távol álló tárgyat lássuk élesen. A szem ezen tulajdonságát a szem alkalmazkodó képességének mondjuk, mert, mint a mondott példában láttuk, a szem a tárgyak távolságához valóban alkalmazkodik. Midőn a szem közelebb álló tárgyat lát élesen, erősebben töri a fényt, mint midőn távol álló tárgyat nézünk. Azt a képességünket, hogy a fényt a szükséghez mérten különböző fokban töri szemünk, a szemlencsének köszönhetjük. Midőn közel álló tárgyat nézünk, a szemlencse vastagabb lesz, elülső felülete erősebben előre domborodik. A lencse ez alakváltozását a szem belsejében levő izom végzi az által, hogy összehúzódásakor a lencse rögzítő szalagját ellazítja, minek következtében rugalmasságánál fogva előre domborodik a lencse. Éppen azért a 40-50-ik életév körül messzelátóvá válik az ember, mivel azon időben a lencse rugalmassága csökken.
Felette nagy tökéletessége dacára, a szemnek számos optikai hibája is van. Egy ilyen a szines eltérés, amint erről meg lehet győződni, midőn ablakrámára tekintünk, mely mögött a világos ég látszik. Ha ilyenkor a szem elé papirlapot tartunk, ugy hogy e között és az ablakráma között keskeny világos rés szabadon maradt, akkor az ablakráma alsó széle kék, felső széle sárga-vörös szinben tünik elé. Hogy a szem szines eltérése a látott tárgyak szines körvonalai által nem zavar a látásnál, ez onnan van, mert a tárgyaktól kiindult sugarak az ideghártya egyes pontjaira igen vegyes fényt bocsátanak, midőn, mint a fenti esetben, a látótér egy nagy része elfedve nincsen. A szem további hibája az asztigmatizmus (l. o.), mely rendesen nem zavar a látásban, de mégis okozza, hogy a tárgyak képei az ideghártyán nem egyaránt élesek. Ez, s mert a tárgy távolságához szintén nem tudunk elég élesen alkalmazkodni, okozza az u. n. szétsugárzás (irradiatio) tüneményét. A szétsugárzás miatt tudniillik világos tárgyak nagyobbaknak tetszenek, mint a minők valósággal. Az utcán este égő lámpa messziről ugy tetszik, minth alángja az egész lámpát töltené be. A 2. ábrán a két egyenlő négyszög közül a fehér fekete alapon nagyobbnak tetszik mint a fekete fehér alapon. Gyakran előfordulnak, mint a látást zavaró hibák, könnycseppek, hegek a porchártyán, a szemlencsén fényelszóródások. Látunk néha gyöngysoralakokat v. repdeső szunyogokat, melyek minduntalan megváltoztatják alakjukat és helyüket a látótérben. E tünemények okozói az üvegtestben úszó részek. Ugyanezen entoptikai tüneményekhez tartozik még az ideghártya vérereinek árnyékképe. Az ideghártya fényérző elemei, a pálcika-csapok, azon hártya legkülsőbb rétegét képezik, vérereinek hálózata pedig e réteg előtt van, e miatt tehát a hálózat árnyéka a pálcika-csapokra esik. Midőn a fény a rendes látásnál ugy esik a szembe, hogy sugarai az ideghártyán alátott tárgy éles képét adják, a vérerek árnyéka nem terjed a pálcika-csapokig és ezért nem is látható. Ha azonban a szemet közelről világítjuk meg, például ugy, hogy sötét szobában gyertyalángot mozgatunk előtte, akkor előtünik az ideghártya faszerüen elágazodó vérereinek árnyéka a látótérben.
[ÁBRA] 2. ábra
A szembe eső fény a teljesen átlátszó ideghártyán keresztül a szem fekete érhártyájáig jut el s ott legnagyobb részét elnyeletik. Egy kis része a fénynek visszaverődik a szemből azon irány felé, melyből ebbe bejött, s e miatt nem látunk mások szemébe. Némely állatok, kutyák, macskafélék szeme félhomályban világítani látszik. Ez onnan van, mert ez állatok ideghártyája mögött a fényt élénken visszavető réteg van; innen a fényforrás irányába visszavetett fény részben a néző szemébe is jut. Ember szemébe csak tükrözés segedelmével lehet látni. Valamely fényforrás fényét üveglap vagy tükör segedelmével vetjük a megvizsgálandó szembe. A szemből visszaverődő fény az üveglapon át részben a vizsgáló szemébe jön. Tükörnél a tükröt egy kis helyen átlátszóvá tesszük és ezen keresztül nézzük a megvizsgálandó szemet. Helmholtznak ezen felfedezése vezetett a szemtükör (l. o.) használatára.
Az ideghártya specifikus ingere a fény, de lehet az ideghártyát erőművileg és villamos úton is izgatni, mivel ez ingerek által támasztott izgalmakat a látóideg az agy fényérző részéhez vezeti el s ott jutnak azok öntudatunkra is. A fényérzés tehát az agy látószervének a működése. E miatt ezt a működést az agyban magában származó folyamatok is megindíthatják, innen az álomképek. Azonban rendes viszonyok közt, ébrenlétkor, a fényérzés oka a fénysugarak ingerhatása az ideghártya pálcika-csaprétegére; az ideghártya többi részei, ugymint a látóideg maga, nem fogékonyak a fény iránt. A látóidegnek a szembe való letérése helyén az ideghártya fényt nem érez, miért is ezen helyét vakfoltnak nevezik. Ha, a 3. ábrán, jobb szemünkkel a kis fehér keresztet rögzítjük, mialatt a bal szem zárva van s az ábrát 10-20 cm.-nyir távolban tartjuk a szemtől, köönnyen sikerül az ábra oly helyzetét eltalálni, mely mellett a nagy fehér felület teljesen eltünik és a fekete alap megszakítás nélkül látszik. A fehér kör képe ilyenkor a látóideg betérés-helyére, a vakfoltra esik. Ez a vakfolt olyan nagy, hogy rajta 11 holdnak a képe eltünnék. Hogy a vakfolt ennek dacára a látótérben hézagot nem képez, ez onnan van, mert e hellyel soha sem látunk és öntudatunk a látott tárgyakat a valószinüség szerint kiegészíti magának. Mig a vakfolt arra utal, hogy az idegrostok fény által nem ingerelhetők, addig az ideghártya erei árnyékának észrevevése egyenesen azt bizonyítja, hogy a pálcika-csapok a fényérző elemek. A fény emez elemeket vegyi úton izgatja. Sötétben az ideghártya vörös szinü s a fény behatása alatt elhalaványodik. A vörös szin az u. n. retinabibortól származik, mely sötétben a szemben képződik s ott, ahol fény esik reá, elhalványul. A timsóoldatba tett ideghártya retinabibora a fény behatása alatt nem halaványodik el. Ha tehát sötétben tartott szembe fényt bocsátunk és a szemet timsóoldatban megnyitjuk, akkor az ideg hártyáján ama fényforrás képét állandósítjuk; ezt a képet optogrammnak nevezik. Ez elegendő arra, hogy a látóideg ideghártyabeli vége a pálcikák és a csapok, izgalomba jussanak, sőt számos tapasztalat a mellett is szól, hogy a retina biboron kivül még más, fény által vegyileg felbontható anyag van az ideghártyában.
[ÁBRA] 3. ábra
A fény minősége szerint támadnak a különböző szinérzések. Fehér a napfény vegyes szinérzése. Minden fény hiányát feketének mondjuk. Az egyszerü szinekre felbontott vegyes fény szinképében a szivárvány szineire ismerünk. A szinkép kezdődik a vörössel, melytől átmenetek a narancsba, innenm a sárgába, zöldbe, a zöldeskéken át a kékbe és ibolyába láthatók. Különböző egyszerü szinek összeelegyítéséből ismét különféle vegyes szinérzések állíthatók elő. Igy a vörösnek az ibolyával összeelegyítéséből a bibor nyerhető. Minden szinnek van egy megfelelő szine, mellyel összeelegyítve a fehér érzését okozza. Az ilyen szinpárt kiegészítő szineknek mondjuk. Kiegészítő szinek: a vörös a zöldeskékkel, a narancs a ciánkékkel, a sárga az indigókékkel, a zöldessárga az ibolyával, a zöld a biborral. A vörös, zöld és kék külbönöző arányban való összeelegyítéséből ugy a fehér, valamint minden más szinérzés nyerhető; e miatt ez a három szint alapszinnek mondják. Ezen alapul a szinérzések Young-Helmholtz-féle elmélete. Ez elmélet lényege abban áll, hogy az ideghártyában a három alapszinnek megfelelő háromféle végkészülék van, melyeket egyenként csak az azoknak megfelelő szinü fény képes izgatni. Az elmélet felteszi, hogy a három alapszinnek megfelelő három alapszin érzés s ezeknek megérzésére szolgáló alkalmas végkészülékek az ideghártyában vannak. A háromféle készülék közül az egyiket a vörös, a másikat a zöld, a harmadikat a kék sugarak izgatják kiváló mértékben és csak kis mértékben a többi kettő. A fehér fényérzést keltik oly fényhullámok, melyek mind a háromféle végkészüléket egyaránt izgatják. A narancs-szinü sugarak erősen izgatják a vörös, valamivel kevésbbé a zöld, felette gyengén pedig a kék érzéseszközlő végkészülékeket. A sárga sugarak a vörös- és zöldnek megfelelő végkészüléket erősen, a kéket gyengén izgatják. Az ibolya a kéket erősen, a vöröset megérező végkészüléket pedig keveset gyengébben, igen gyengén epdig a zöld megérzésére szolgáló végkészüléket izgatja. A kiegészítő szinek egyaránt izgatják mind a háromféle végkészüléket. A festékek szine is többé-kevésbbé vegyes fényből származik. A festék a reá eső napfény egy részét visszatartja, elnyeli, a többit visszaveti s ettől függ a festék szine. A sárga festék például a kék és ibolya fényt nyeli el, mig a többit visszaveti.
Egyik nemü fény behatása lényegesen módosítja a másnemü fény által támasztott érzést. Igy például alkonyatkor igen gyakran látunk szinárnyékokat akkor, midőn a már gyenge napfény, valamint világító gázlámpa is egy ugyanazon tárgy árnyékát adják. A napfény által adott árnyék sárga, a gázlámpa által adott pedig kék szinü. Ezt a tüneményt egyidejü ellentétességnek a szinérzésben nevezzük. A fénysugár által a szemben okozott változás nem szünik meg azon pillanatban, melyben a fény behatása megszünik, ezért a fényérzés is ennél tovább tart; a fényingernek tehát utóhatása van. Igy ha rövid ideig erős fény esett a szembe s mi azt behunyjuk, a látott tárgy utóképét még látjuk egy ideig. Pozitivnek mondják az utóképet akkor, ha az eredeti képnek mindenben megfelel; ha világos, ahol az világos és sötét, ahol az sötét volt, valamint midőn az eredeti kép szines, az utókép ugyanazon szinekben jelenik meg. Vannak negativ utóképek is, melyekben világos az, mi a tárgyon sötét s ha szines az utókép, akkor az eredeti tárgy kiegészítő szineiben jelentkezik. Igy p. ha valamely szines felületet tartósabban nézünk meg és tekintünk azután fehér felületre esik, akkor, az előbbibeni szines felületnek megfelelőleg, a fehér felületet a kiegészítő szinben látjuk.
A látásérzéki benyomások szellemi feldolgozása útján tájékozódunk a térben. Mint tudjuk, minden külső tárgypontnak az ideghártyán képpont felel meg, ugy hogy a tárgyak után az ideghártyán a látott tárgyak fordított képe van. Hogy mi ennek dacára a tárgyakat nem megfordítva látjuk ezt öntudatunk okozza, midőn az ideghártya elemeinek izgatása által okozott érzés okát, a szemben keresztező iránysugarak irányában, kifelé helyezi. Erre bennünket az élet folyamán tett tapasztalat tanított. Éppen azért minden más, nem fény által okozott fényérzés okát is a szemen kivül, az ugynevezett látótérben keressük. Látótérnek a szem előtt látott tárgyak összességét nevezzük. Az izomérzés a tapintó érzéssel együtt működik közre akkor, midőn a látótérben a tárgyak helyzetét egymáshoz megitéljük. Ha ismert tárgyat nagynak látunk, ebből következtetünk arra, hogy az közel van hozzánk. Egy szemmel e tekintetben a tájékozás nehéz azért, mivel egy-egy szem látótere egészben olyan képnek felel meg, melyen a tárgyak egymás mellett ugyanazon síkban látszanak. Itt tehát egyedül a szerzett tapasztalat segedelmével vonunk következtetést a tárgyak távolságára, azok ismert viszonylagos nagyságából. Másképen van a dolog a két szemmel való látásnál. A két szem ideghárgyáinak bizonyos pontjai összetartoznak, az ezeken létrejövő képeket a látótér ugyanazon helyére vonatkoztatjuk. Ezek a két szem identikus ideghártya-pontjai. Inenn az egyszerü látás két szemmel. Megkettőztetve látunk valamely tárgyat akkor, ha képe nem identikus ideghártyapontokra esik, p. midőn az egyik szemet ujjunk gyenge nyomása által helyzetéből kimozdítjuk. Az egyik szem esetleges hibáját igy a másik kiegyenlíti. A két szem, a látott tárgyakat kissé különböző pontról nézvén, nem nyer azonos képeket, de ez nemcsak nem okoz kettős látást, hanem elősegíti a testi látást. A két szem kissé különböző benyomását testi képpé egyesítjük. Ha kezünket ugy tartjunk magunk előtt, hogy éle orrunk felé, háta az egyik, tenyere a másik oldal felé van fordítva, akkor az egyik szem a kézhát, a másik a tenyér képt kapja ideghártyáján s mi nem két kezet vélünk látni, hanem a két különböző képet egybe olvasztjuk össze. Ezen alapul a sztereoszkóp.
Valamely tárgy képe az ideghártyán annál nagyobb, minél több pálcika-csapra esik. A csapok az ideghártyagödörben vanank a legtömöttebben, legritkábban pedig az ideghártya szélén, innen van, hogy valamely tárgyat legélesebben látunk akkor, ha képe az ideghártyán gödörbe esik. Innen fordítjuk izmaink segedelmével szemünket mindig ugy, hogy a látott tárgy képe az ideghártyagödörbe essék. Ugyanazon tárgyat közelről jobban látuk azért, mivel képe nagyobb, a látás élessége pedig az ideghártyabeli kép nagyságától függ. Sőt ha e kép igen kicsiny, 0,006 mm.-nél kisebb, akár mert a tárgy igen távol van, akár mert felette kicsiny, akkor lehet, hogy a tárgyat szemünkkel felismerni már nem vagyun képesek. Itt azután a messzelátó, illetőleg a górcső vannak hivatva segíteni.
l. Horizon.
l. Káprázás.
(látószög), a megfigyelő szeméből valamely tárgy végpontjaihoz húzott irányok összehajlása (l. Látás). A látás szögét különösen az asztronomiában látszólagos nagyságnak is szokás nevezni. E szögnek trigonometriai tangense egyens arányban áll a tárgy valódi átmérőjével és visszás arányban távolságával, ugy hogy egy és ugyanazon tárgy L. távolságának mértékéül szolgálhat. Az asztronomiában a bolygók látszó nagyságaik oly kis szögek, hogy ezek a tangensekkel arányosaknak vehetők s ennélfogva mondhatjuk, hogy ugyanazon bolygó távolságai visszás arányban állanak látásszögeivel. Ha az egyes bolygókat mind a Nap közepes távolságának képzeljük, látszó nagyságaik a következők: Nap 31'59."3; Merkur 6."6; Venus 16."80; Föld 17."70; Mars 9."35; Jupiter 196."0; Saturnus 164."8; Uranus 69."4 és Neptunus 86."3.
(radius visionis), az asztronomiában azon irány, melyben valamely égitestet, különösen ennek középpontját látjuk. Az elnevezés polgárjogot nyert, mióta a szpektroszkóp segítségével képesek vagyunk az álló csillagoknak saját mozgását a L.-ban megállapítani. Valamint ugyanis a felénk közeledő mozdony sípjának hangja látszólagosan magasabbá, a tőlünk távolódóé pedig mélyebbé válik (l. Doppler K.), ugy valamely felénk közeledő csillag fénye is spektrumának ibolya, tőlünk távozóban levőnek fénye spektrumának vörös vége felé tolódik, mi a spektrumokban soha nem hiányzó Fraunhofer-féle vonalak eltolódásában mérhető. Ismerve a fényterjedési sebességet, a spektrumvonal hullámhosszaságát és eltolódását, megállapítható a közeledés v. távolodás sebessége. Ha a sebességet a kilométerekben másodpercenkint megtett úttal mérjük, a távolodást +, a közeledést - előjellel jellemezzük, akkor egynéhány csillag számára az eddig legjobb megfigyelések alapján áll:
|
a Ursae minoris |
- 26 |
a Orionis |
+ 17 |
|
|
a Tauri |
+ 49 |
b Aurigae |
- 28 |
|
|
a Aurigae |
+ 24 |
a Canis maioris |
- 16 |
|
|
b Orionis |
+ 16 |
a Geminorium |
- 30 |
|
|
g Leonis |
- 39 |
a Lyrae |
- 15 |
|
|
a Bootis |
- 8 |
a Aquilae |
- 37 |
|
|
b Ursae minoris |
+ 14 |
a Cygni |
- 8 |
|
|
a Coronae borealis |
+ 32 |
a Ursae maioris |
- 12 |
(ejtsd: lató) Lujza, stigmatizált nő, szül. Bois d'Haineban (Belgium) 1850 jan. 30., megh. 1883 aug. 25. Gyermekkorában sokat betegeskedett. Egy kínos betegségéből való hirtelen felgyógyulás után, 1868 ápr. 24., éles fájdalom vett rajta erőt, amely ezen időtől fogva minden pénteken megújult s Kirsztus sebeihez hasonló vérző sebhelyek tüntek fel rajta, amihez u. a. év jul. 17-től fogva delejes álomhoz hasonló lelki elragadtatás is járult. A pétneki nap elmultával eltüntek ugy a sebek, mint az extázis, s L. megint rendesen végezte napi munkáját; csak a későbbi évek során mutatkozott rajta az étvágytalasnág olyan foka, hogy az úrvacsorán kivül más táplálékot alig vett magához. A belga orvosi akadémia is foglalkozott L. állapotával és Warlomont, az előadó, stigmatikus neuropátiának mondta a betegséget. Dumont püspököt, ki L. ügyét különösen pártfogolta, a pápa mint elmebeteget letette s mikor L. mégis Dumont javára nyilatkozott, tőle a hivők is elpártoltak.
l. Vaskor.