(lat. febris, gör. pyr, pyretos, magyarul forróság, hideglelés helyesebb kifejezéssei), általában a test hőmérsékletének emeledett volta, hozzátartoznak azonban ezen fogalomhoz még mindazon zavarok, amelyekről alább lesz szó, amelyek azonban, úgy látszik, csak a hőemelkedés másodlagos következményei. Régebbi orvosok a lázt betegségnek vették s a szerint amint egy vagy más tünet is csatlakozott a forrósághoz, különféle lázakat vettek föl (febris gastrica, f. biliosa, typhosa, neurosa, hectica stb.); ma a lázt nem tekintjük önálló betegségnek, hanem csak egy számos betegséghez csatlakozó tünetnek. A fölfogásnak ezen átalakulása főleg Broussais és a francia iskolának érdeme. Broussais és iskolája lázas betegségben elhaltak boncolásánál mindig bizonyos szervi elváltozásokat tudtak kimutatni, mint alapbajt. A legújabb időkig aztán ezen szervi elváltozásokat, mint a különféle gyuladásokat, tekintették a láz okául, sőt egyesek ugy is vélték, hogy a fokozott hőtermelés a gyuladt szervben van s ez fűti a vért s általa az egész szervezetet; mig a tudomány mai álláspontján ki van mutatva, hogy a lázt bizonyos kémiai anyagoknak, amelyeket a szervezetben szaporodó mikróbák termelnek, az ily rendszerre való hatása okozza. Az is kétségtelennek látszik, hogy minden láz az idegrendszer útján támad, de mig egyesek ezen reakcióban a szervezetre káros befolyást látnak, addig mások - még a legújabb időben is - a lázt üdvös ellenhatásnak tekintik, amely által a szervezet a bele jutott káros tényezők ellen hatni törekszik. Ez utóbbi felfogást azonban nem helyeselhetjük, mert tudjuk, hogy ugy a baktériumok, mint azoknak mérgező termékei az ilyen magasabb hőmérsékeket jobban tűrik mint az emberi szervezet s továbbá azt is látjuk, hogy lázellenesen kezelt betegségek éppen nem tartanak tovább, mintha a lázat szabadjára engedjük. A szervezet normális hőmérséke az idegrendszer hőszabályozó működése alatt igen állandó. Az ember hőmérséke ép állapotban, a hónalj alatt mérve 36,5-37,4 °C. közt van s az egyes egyéneknél alig variál többet fél foknál. Ezen ingadozás ugy foly le, hogy legalacsonyabb a hőmérsék a reggeli órákban, mig d. u. 5 óra tájban a legmagasabb. A hőszabályozásnak két fontos tényezője van: a hőtermelés és a hőkisugárzás. A láz alatt s annak kezdetén főleg a hőtermelés igen fokozott, mig a hőkisugárzás csak a legelső időben mutatkozi kissé csökkentnek, a láz végével az utóbbi tényező igen megnagyobbodik, mig a hőtermelés csökken. A tényezőknek ezen változása onnan ered, hogy a beteg szervezetben támadt bizonyos anyagok az idegrendszer hőszabályozását más fokra állítják be, aminek következtében a szervezet azonnal iparkodik a megfelelő hőfokot elérni; amig erre nem emelkedett, a beteg fázik, jóllehet ilyenkor már belső hőmérséklete a 39-40 °C.-t is elérte (hidegrázás, hideglelés). A beállott magas hőmérséken aztán a szervezet, amig a hőszabályozás megkivánja, állandóan maradni is akar s ha mesterségesen leszállítjuk is a hőt, nemsokára ismét felemelkedik az. Ha ellenben a hőszabályozás visszaáll a normálisra, ugy a beteg eleinte igen nagy forróságot érez (mert hőmérséke több, mint amennyi megfelel) s megindul a fő hővesztő tényező: az izzadás. Nagy változásokkal járó hőmérsékek ezért fázással kezdődnek s izzadással végződnek. A lázas hőemelkedést gyakran már kezünkkel is megérezzük, főleg ha ruhával fedett testrészeket tapintunk, de megbizható adatokat csak a hőmérés adhat. Az ezen célra készült hőmérők (l. o.) nálunk Celsius szerint vannak 1/10 fokokra beosztva, helyenkint még a Réaumur-, sőt az angolok a Fahrenheit-hőmérőt is használják. (1 ° Celsius = 9/5 ° Fahrenheit + 32 °, 37 ° = 98,6 F.) A hőmérőt többnyire a hónaljárokba helyezzük, ámbár pontosabb s gyorsabb mérési eredményt adnak egyes hozzáférhető üregek (végbél, száj stb.) A lázas hőmérsék tulajdonképen 37,4° felett kezdődik, de a súlyosabb betegségek végén a 37 °C. felett álló hőmérsék már emelkedettnek veendő, miután ilyenkor 36-ra, sőt az alá is sülyed a normális mérséklet. 38,5 °C.-ig enyhe, 39,5 °C.-ig mérsékelt lázról beszélünk, mig 40-41 igen magas láznak nevezhető, e fölé csak ritkán hág a hőmérsék s 42 ° körülbelül a legfelsőbb határ, amely fölé csak néhány betegségben a beállott halál után közvetetlenül emelkedik a testmeleg (tetanus, gerincvelő-sérülés stb.). Heves lázzal járó betegségek után gyakran látunk 35, sőt az alászállott hőmérsékletet, mig kollapszusnál, kolera és más betegségek vége felé még lejebb száll a hőmérő, ilyen hőleesés 27 °C.-ig van feljegyezve. A lázas hőmérsék ingadozása szerint megkülönböztetünk: állandó lázt (febris continua), midőn a láz egyész napi ingadozása nem több 1 °C.-nál, alábbhagyó lázt (febris remmittens), ha a napi ingadozás nagyobb, de a legalacsonyabb állása is a hőmérsékletnek nem éri el a normálist, s a félbenhagyó lázt (febris intermittens), amidőn a nap bizonyos szakában, többynire reggel, a rendes hőmérséklettel találkozunk. Természetesen ezen lázalakok megkülönböztetésénél nem szabad tekintetbe venni a lázellenes szerek okozta hőleeséseket. Általában a láz alakja, sőt foka sem ad határozott mértéket a betegség súlyosságáról, hasonló kóralakoknál azonban, ha nem is abszolut, de relativ értéke ezen irányban is van a forróság hevességének. A lázas betegségek kezdetén vagy hirtelen emelkedik a hőmérsék s ekkor hideglelésről szólunk, amidőn a betegek arca elhalványodik, körmeik, orruk kékes lesz, dideregnek, foguk vacog, vagy csak lassankint emelkedik a hőmérsék, kevés borzongás kiséretében, vagy anélkül s a betegek gyakran csak akkor veszik észre forróságukat, amidőn már tetemes magasságot ért el az. A lázas bántalom vége is lehet kétféle, vagy lassankint marad el a láz s ekkor lázoldódásról (lysis) szólunk, vagy hirtelen esik le a hőmérsék: krizis, amidőn rendesen a rendes alá, a subnormálos értékre sülyed. Néha a látszólagos krizis után még kisebb emelkedés támad s csak azután marad el végleg a láz (pseudokrizis).
[ÁBRA] 1. ábra
A lázas hőmérséklet járását az egyes betegeknél grafikailag szokás feltüntetni az u. n. láztáblákban, amidőn a vizszintes vonalak a hőfokokat, a függőlegesek pedig a napokat, napszakokat jelzik. Az ilyen feljegyzések kimutatták, hogy az egyes betegségeknél a hőmérsék járása különböző s igen gyakran jellegzetes lefolyást mutat. Példaképen felhozzuk a tüdőgyulladás (1. ábra) lázjárását, amelynél a hirtelen felszökött hőmérséklet 5-7 napig csaknem egyenlő fokon marad s aztán hirtelen aláesik; a tifusznál (2. ábra) a hőmérséklet csak lassankint emelkedik s az első hét végével éri el magaslatát, amelyen 2-3 héti marad, amidőn ismét lassankint visszatér a rendesre.
[ÁBRA] 2. ábra
A hideglelésnél (malária) a hőmérséklet többnyire a délelőtti órákban hirtelen felszökik s 4-6 óra mulva ismét hirtelen alászáll (3. ábra) s 2-3 napi időközben ezen roham megismétlődik; végül a visszatérő láznál (febris recurrens, 4. ábra) az egyes lázrohamok néhány napig tartanak s csak több napi időközben térnek ismét vissza. A láz járása néha eltérést is mutat a rendestől, kevesebb jelentőségü az, midőn a hőmérsék reggel magasabb mint este (typus inversus), sokkal fontosabbak azonban a hirtelen emelkedések a betegségek lefolyása alatt, mivel azok rendesen szövődésekre utalnak. A láznál a hőemelkedéssel együtt még számos működési eltérés észlelhető. Ezek között első sorban áll az érverés szaporasága, amely általában a hőmérsék fokával szokott lépést tartani, 39 °C.-ig 100, 40 °C.-ig 120 pulzus felel meg a rendes viszonynak, amely alól azonban kivételek is vannak. Jellegzetes eltérésképen felemlítjük a skarlátot, amelynél az érverés szaporább, mint az a hőmérséknek megfelelne s az agyhártyagyulladást, ezen bántalomnál ugyanis gyakran feltünő ritka pulzussal találkozunk.
[ÁBRA] 3. ábra.
A bőrön két jelenség érdemel figyelmet: a pirosság, ami első sorban az arcon jelentkezik, nem jellegző, bár ismeretesek a tüdőbajosok arcrózsái; néha a testen is kipirosodik a bőr s ezt gyakorlatban észlelő bőrkiütéssel tévesztheti össze; az izzadás, ez utóbbi a hőmérséklet leszállásának fő tényezője s olyan lázalakoknál fordul elő, amelyeknél a láz intermittál. A tüdőbajosok izzadásának rossz hire nem jogosult, az izzadás maga nem gyöngít, csak az előrement lázroham, amelynek szüntével érzi a beteg a levertséget s ezért az izzadást okolja. A szervezetnek anyagforgalma is jelentékenyen megváltozik a láz alatt és pedig a hőmérsék magasságával arányban nő az anyagforgalom, az égés gyorsabb a testben s miután a lázas beteg rendesen alig képes táplálékkal felérni a tulelhasználást; veszít súlyából, fogy, soványodik, sorvad. Erős lázak után egy ideig csökkent anyagforgalmat látunk, bár a láztalanság első napjaiban az égési termékek főleg a vizeletben (megtört, lázas vizelet) még nagyobb mennyiségben távoznak el s azért ezen napok anyagforgalma nehezen itélhető meg. Az emésztő szervek és lélekző utak nyálkahártyája is nehezebben működik a láz alatt. Súlyos zavarok állanak be, főleg erősebb láz kiséretében az idegrendszerben: fejfájás, gyöngeség, általános levertség, bágyadtság, de sőt az öntudatnak elhomályosodása, nyugtalanság, deliriumok, félrebeszélés, őrjöngési rohamok s főleg kisebb gyermekeknél rángató görcs: ekklampszia is támadhat. Az ilyen komoly, ideges zavarokkal járó lázt régebben idegláznak hivták; ezen esetek legnagyobb része a tifusznak felelt meg. Az ilyen ideges jelenségek nagy felügyeletet kivánnak, mert már megtörtént, hogy a betegek deliriumban az ablakból kiugrottak. A deliriumok ugyan általában csak magas lázak mellett támadnak, de iszákosoknál már a legenyhébb hőemelkedés is előidézheti azokat. A láz gyógyításánál első sorban az oki tényezőt kell tekintetbe venni. Igy maláriánál képesek vagyunk kininnel a hideglelést előidéző okot megszüntetni s a láz kezelése ez esetben külön beavatkozást nem kiván. Hasonlóan vagyunk némileg a sokízületi csúznál is. A lázas betegségek legtöbbjénél azonban nem ilyen egyszerüek a viszonyok s nem tudván rövidesen megszüntetni az okot, a láz kezelése fontos kérdéssé válik. Ezen tárgyban szem előtt tartandó az a tapasztalati tény, hogy még a legtökéletesebben keresztülvitt lázellenes kezelésnél sem rövidítjük meg a bántalom lefolyását, de hosszabbá sem lesz az általa. A halandóság is csak kis mértékben javul a lázellenes kezelés mellett. Az is bizonyos, hogy idült lázas betegségeknél, igy a tödővésznél, a lázellenes kezelés több kellemetlenséget mint jót okoz s ilyenkor elejtendő. A hevenyés lázas bajokban ellenben igen megkönnyíti a betegek szenvedését s az ilyen bajok többségében valóban áldást hozó a befolyása. Tehát nem az orvosok statisztikájával javul ezen orvoslási módnál, hanem a betegek szenvedése kevesbbedik. Talán ezért elégedetlen némely orvos ezen eljárással s aki nem eléggé tekinti betege szenvedését, az kevésre becsüli ezen kezelést. A lázellenes kezelésnek két módja van: a hőelvonás hidegvizes fürdő által s a hőcsökkentő szerek hatása által. Az előbbinél 10-20 °C. fok hőmérsékü vizbe helyezzük - az orvos jelenlétében - a beteget s ott mindaddig hagyjuk, amig a beteg fázni kezd. Némelyek melegebb vizzel kezdik s mialatt a beteg fürdik, hűtik le lassankint a vizet. Fürdő után a beteg ágyába visszahelyeztetik s ha nagyon fázik, erősebben betakarjuk. Minden fürdő számára a viz megújítandó; ha a beteg hőmérséke ismét emelkedik, az eljárás újból előveendő. Igy bizony néha egy 24 óra alatt 15 fürdő is válik szükségessé, ami ugy a környezetnek, mint a betegnek nem csekély fáradságot okoz, bár a betegnek aktiv részt nem szabad vennie a dolgokban. Másik módszer szerint a betegek csak nedves lepedőbe burkoltatnak s ha megmelegedett, másikba tétetnek át. Egyes betegek jól tűrik a fürdetést, másoknak nehezére esik ezen eljárás, rendesen azonban ugy a közérzetre mint az általános állapotra kedvező hatásu. A lázellenes orvosságok hatása alatt a hőszabályozó idegműködés mélyebbre állíttatik be s ennek megfelelőleg sülyed a hőmérsék s tünnek el a láz összes kellemetlen melléktünetei. Ezen szerek között régebben a digitalis, veratrin s más növényi mérgek is szerepeltek, amelyek ma már mint lázellenes szerek elhagyandók, a kinin is lassabban hat s több kellemetlenséget okoz mint a jelenleg legjobb szerünk: a fenacetin és antipirin. Hasonló hatásuak még az acetanilid, a laktofenin, a szalicilsavas nátrium stb. Jelenleg legcélszerübbnek látszik ezen szerekkel csökkenteni a hőmérséket, de közbe-közbe a hűvös fürdők éltető hatását is felhasználni. A lázellenes szerek adatát nem szabad igen szűkre szabni, annyit kell adni, amennyi elég a hőmérséknek teljes leszállítására a rendes határra.
[ÁBRA] 4. ábra.
bábalaku, ijesztő rém, kisértet, aztán madárijesztő. - L.-nak hivják továbbá hazánk némely vidékén a szőllők tisztás, v. fákkal beültetett alját, melyet kaszálni szoktak.
(állat, Salmo Art.), a csontoshalak alosztályában a nyilthólyagu halak Salmonidei családjának egyik neme, meglehetős hosszu, kissé hengeres testtel, aránylag kis fejjel, a szemekig hasított szájjal, állkapcsain kúpforma fogakkal. Igen jellemző az, hogy a fiatal fejlődésük különböző éveiben szinbeli különbségeket mutatnak, igy p. az első évben 8-12 sötét harántsávot viselnek, mig a második évben már az anya szinét öltik magukra, s aztán vándorútra kelnek. De nemcsak az életkor, hanem az ivar, az évszak, a a természeti körülmények és táplálék is befolyásolja a szint. Legnagyobb faj a közönséges L. (S. salar L.), mely néha 1,5 méter hosszura és 45 kg. nehézre is megnő, háta szürkéskék, oldalai ezüstfényüek s majd egyszinüek, majd feketefoltosak, úszói sötétszürkék, hasa ezüstfehér. Az Északi Jeges-tengert, az Atlanti-oceán északi részét, az Északi- és Keleti-tengert lakja, ahonnan évenként bevándorol a nagyobb folyókba s ezek mellékfolyóiba. A társas életet kedveli, ügyes úszó és ugró, rákokkal és kisebb halakkal táplálkozik. Vándorlásait március, április és májusban kezdi meg és szabályos sorokban ár ellen úszik s minden akadályon tul teszi magát. A folyamokba vándorló példányok igen kövérek, húsuk piros, szinük élénkebb s a him pirosfoltos lesz. A peték részére a nőstény farkával gödröt váj s a him a termékenyítés után a farkával a gödröt elföldeli. Az ívás után a példányok lesoványodva visszaindulnak a tengerbe s ekkor húsuk fehér. A fiatalok 16 hó mulva 40 cm. hosszura nőnek s ekkor megindulnak a tenger felé. Herman O. halászati munkájában e fajt lazac-pisztráng név alatt említi. Ugyanide tartozó még a dunai lazac (S. Hucho L.), amelyet Herman O. említett művében dunai galóca név alatt jegyez fel.
(állat, Salmonidei), a nyilthólyagu halak rendjének egyik fontos családja. Az ide tartozó halak főjellemvonása az, hogy úszóhólyagjuk kivetővel bir. Igen nagy részük tekintélyes nagyra nő s a legtöbb édesvizi, de vannak tengeriek is, amelyek az ívás idején a folyamokba vándorolnak fel. Valamennyinek kövér úszója van s pikkelyeik kicsinyek. Ide tartoznak egyebek között a pér (Thymallus), a galóca (Salmo) és a pisztráng (Trutta).
l. Lazac.
A magyar btkv szerint csoportosulás, amelynek célja: 1. az országgyülést, ennek valamely bizottságát v. a magyar kormányt hivatásának szabad gyakorlatában akadályozni; v. 2. a polgároknak valamelyik osztályát, nemzetiségét v. hitfelekezetét fegyveresen megtámadni. A rendes büntetés a különböző esetek szerint hosszabb-rövidebb államfogház, de ha a lázadó csoport rablást, gyujtogatást, pusztítást, v. egyes személyek ellen erőszakot követett el, a cselekmény elveszti politikai jellegét s fegyházbüntetés alá esik, s jelesül, amennyiben súlyosabb büntetés alá eső bűntett nem forog fenn, a felbujtók és a vezetők 10-15 évig, a többiek 5 évig terjedhető fegyházzal büntetendők. A L. elkövetésére létrejött szövetség is, és pedig aszerint amint a szövetkezők már valami előkészületi cselekményt is elkövettek v. nem, nagyobb-kisebb büntetés alá esik. Éppen ugy a L. elkövetésére irányzott, habár eredménytelen felhivás is. Ennek büntetése 6 hónaptól két évig terjedhető államfogház. De valamint a törvény politikai okokból a büntetőség határait a rendesnél nagyobb mérvben kiterjeszti, másrészt ugyancsak politikai okokból a büntetlenség határait is szélesbíti. A büntetés alól jelesül menekülnek mindazok, kik hatósági felhivás folytán a L. szinhelyét elhagyják, s abban többé részt nem vesznek. A büntetlenség természetesen csak a L.-nak szól és a L.-on kivül esetleg elkövetett egyéb bűncselekményekre ki nem terjed. Szövetség esetében büntetlenek maradnak azok, akik a szövetkezésnek hatósági felfedezése előtt, s elébb mintsem a szövetkezésen felül a szövetkezettek valamit merénylettek volna, a szövetségtől eláll, s erről nemcsak társait értesíti, hanem őket a merénylet abbanhagyására birni törekszik, v. a szövetséget a hatóságnak feljelenti. A L.-nak az előbbiektől különböző s jóval enyhébb esete csapatoknak a magyar állam területén engedély nélküli gyüjtése, felfegyverzése, hadi szerekkel ellátása, vagy ily csapatban tisztségnek elvállalása; a büntetés 2-5 évig terjedhető államfogház és 4 ezer forintig terjedhető pénzbüntetés. Az enyhébb esetnek feltétele, hogy a cselekmény nem felségsértés, hűtlenség v. L. céljából követtessék el. A L. mellékbüntetése mindig a hivatalvesztés, és súlyosabb esetekben a politikai jogok felfüggesztése is.
eredetileg németül: Mit Rebellen unterhandle ich nicht, herceg Windisch-Grätz Alfréd szálló igéje volt. Majdnem általános hit, hogy Windisch-Grätz e szavakkal az 1848-iki országgyülésnek az év utolsó napján hozzá, a bicskei táborba menesztett küldöttségét utasította vissza. Csakhogy a herceg ezt a mondást nem az országgyülés küldöttségével, hanem Ivánka honvédezredessel és Dobay nemzetőr főhadnaggyal szemben használta. E két tiszt 1848 októberében Kossuthnak Pázmándy Dénes országgyülési elnök és Csányi László országbiztos által is aláirott levelét vitte meg neki, mely az ország jogait adja elé. V. ö. Vargyas Endre, A magyar szabadságharc története (Budapest 1879).
(szent), állítólag massellei püspök, Mártha és Mária voltak a nővérei, akiknél az Úr Jézus meg-megállapodott. L.-t Jézus halottaiból, mint negyednapos halottat, feltámasztá Bethániában. A husvéti ünnepek előtt hat nappal Jézus L.-nál volt, amikor sokan kimentek Bethániába azért is, hogy Jézust hallhassák, azért is, hogy L.-t láthassák. Emléknapja dec. 17.
Szerbia fejedelme (1367-89). Mint a Nemanjida cári család nőági utódja, Uroš utolsó cár halála után L. került a megüresedett trónra, de már nem cári címmel, hanem csak mint deszpota, azaz fejedelem. Kezdetben a törökökkel szövetkezett, főleg azért, hogy a macsói bánságot Magyarországtól visszanyerje. 1371-ig folytonosan Vukašin trónkövetelő ellen kellett harcolnia. 1389. a boszniai királlyal együtt szembeszállt I. Murat török szultán hadseregével, de ettől 1389 jun. 15. a véres rigómezei (Kosovopolje) ütközetben megveretett és életét is vesztette. A rigómezei ütközet nemcsak Szerbia, de az összes délszláv államok sorsára nézve döntő volt. L. volt a szerbek utolsó önálló fejedelme. Emléke még ma is él a délszláv költészetben L. cár név alatt és holtteste, mely a ravanicai kolostorban Szerém vármegyében fekszik, mint nemzeti szent tiszteltetik.
-család (szárhegyi, gróf), Erdély legnevezetesebb családainak egyike, mely ugy békében, mint háboruban kiváló szerepet játszott. Előnevét ősi birtokáról, a gyergyószékbeli Szárhegyről vette. Legrégibb tagjairól nincsenek hiteles adataink. Első történelmileg kimutatható őse Nagy-Lázár Bálint, ki a XV. sz. első felében élt. - L. Imre, 1532., amikor Gritti Alajos (l. o.) igazságtalanul megsarcolta a székelyeket, mint Csikszék követe panaszra ment Szapolyai János királyhoz Budára. - L. János, 1557 körül szerepel mint vitéz katona. - L. András, a XV. sz. végén és a XVI. sz. elején Kászonszékben királybiró és hadnagy. Ő használja először a «gyergyói és szárhegyi» előnevet. - L. István (I.), 1530 körül Csik-, Gyargyó- és Kászonszék főkirálybirája. - L. Ferenc (II.), 1515. vagy 1516. Kászonszéknek királybirája. 1526 János király hive, kitől többször dús adományokban részesült. 1528 után I. Ferdinándhoz pártol, amiért 1529. a János-párti Báthory István vajda elfogja és birtokait elkoboztatja. 1536. Majláth István (l. o.) a fondorkodó embert Szász-Régenben lefejezteti. - L. Farkas 1597. Csikszék főkirálybirója. 1599. megölte a fellázadt nép. - L. Ferenc (III.), János Zsigmond erdélyi fejedelm hive. 1571-75. marosszéki székbiró. A XVI. sz. közepén két ágra szakadt a család. - L. János idősebb fia, L. Imre (II.), ki 1571 körül marosszéki királybiró volt és egyébként is élénken vett részt Erdély politikai életében, megh. 1597. a (jelenleg már kihalt) gyalukúti ágnak lett alapítója, testvére István (II.) pedig, ki János testvérével részese volt az 1562-iki székely lázadásnak, megh. 1583., a most is viruló szárhegyi ágnak.
I. Gyalakúti ág, L. György (I.), részt vett Székely Mózes felkelésében. A szerencsétlen apácai ütközetben esett el. 1603. Egy másik L. György (II.) II. Rákóczi György alatt 1653. mint itélőmester szerepel. 1659. már Barcsay Ákos fejedelem párthive, 1660. pedig rövid időre helytartója is. 1660 nov. 29. Kemény János pártbeli gyilkosoknak áldozata lesz. - L. Imre, 1680-90. Marosszék főkirálybirája, a fejedelmi tábla ülnöke és a nagyenyedi kollégium buzgó főgondnoka. - L. György, 1708-16. Marosszék főkirálybirája. Részt vett az 1699-iki és 1703-iki erdélyi országgyüléseken is. Fia: L. János (VII. l. o.). - L. János (VIII.), szül. 1755., megh. 1800. 1780. az erdélyi királyi tábla ülnöke. Midőn Kornis Anna grófnőt vette feleségül, ennek kedvéért a református vallásról áttért a katolikusra. - L. István, szül. 1779., megh. 1831. Császári királyi kamarás, magyar, német és francia versek irásával foglalkozott. - L. József (III.), szül. 1783., megh. 1841. Benne magva szakadt a gyalakúti ágnak, melynek birtokai L. Mária grófné, férjezett Bethlen Sámuelné grófnő, és L. Anna grófné, férjezett Korda Lászlóné bárónő örököseire szállottak.
II. Szárhegyi ág. L. István (III.), vitéz katona volt; a török ellen vívott mezőkeresztesi ütközetben esett el, 1596 okt. 24. - L. András (III.), 1576. ő is elkisérte Báthory István újonnan megválasztott királyt Lengyelországba. 1593-97. (ebben az évben halt el) Csik-, Gyergyó- és Kászonszék királybirája volt. Bethlen Gábornak, a későbbi erdélyi fejedelemnek egyik nevelője. Gyakorta váltogatta vallását. - L. István (IV.), tevékeny híve volt Báthory Gábor erdélyi fejedelemnek (1608-1613), kinek oláh hadjárataiban is résztvett. 1615. csikszéki királybiró, 1624 körül Bethlen Gábor udvarnoka (aulae familiaris). Brandenburgi Katalin rövid uralma alatt (1630) fejedelmi biztosként szerepelt. I. Rákóczi György kerülvén a trónra, L. újból többször működött hadi téren. A fejedelemnek 1644-iki magyarországi háboruja alatt a gömörvármegyei Putnokban szélütés áldozata lett (1644 máj. 9.). Nagyban buzgólkodott a katolikus vallás és a jezsuiták érdekében. - L. István, szül. 1626. II. Rákóczi György alatt 1660. csikszéki főkirálybiró. Utóbb Barcsay Ákos fejedelem ellen szerencsétlen kimenetelü forradalmat szít, majd pedig Kemény Jánost támogatja a trón elnyerésében. Később azzal vádolták, hogy Béldi Pállal szövetkezve Apafi Mihály élete és trónja ellen tör. Ezért 1678. Fogaras várába záratott, hol megh. 1679 ápr. 24. - L. Ferenc (VI.), szül. 1675., megh. 1742. I. Lipót király alatt rövid ideig csikszéki főkapitány. 1702. márc. 9. grófi rangot nyert. Mivel utóbb a felkelő II. Rákóczi Ferenc pártjára állott, 1707. javait elkobozták és maga is Oláhországba volt kénytelen menekülni, ahonnan csak 1711. térhetett vissza. 1721. erdélyi kir. táblai ülnök, 1722. pedig Csikszék főkirálybirája lett. - L. József, cs. kir. kamarás, az erdélyi fölkelő nemesség őrnagya. Sokszor vett részt az erdélyi országgyülési életben. Megh. 1783. - L. József (II.), cs. kir. kamarás, szül. 1782., megh. 1865. Katonai szolgálatba lépvén, az 1805-1809-iki háborukban vitézkedett, de már 1812. e lhagyta a katonaságot. Az 1834-iki erdélyi országgyülésen ellenzéki szellemben működött. Résztvett az 1848-49-iki szabadságharcban. Gedeon császári tábornok hatalmába kerülvén, Nagyszebenben jó ideig el volt fogva. Élete végén mezőgazdasággal foglalkozott. Gyermekei közül említendők: L. Albert (1813-85), 1848-49-iki honvédőrnagy. Állítólag Segesvárnál Petőfit elesni látta. (V. ö. Reform, 1874. évf. 219. sz.) L. Dénes (1816-76), 1848-49-iki honvédalezredes. L. Mór (1817-1865), 1840-ben Marosszék tiszteletbeli jegyzője, 1848-49-iki honvédtiszt. Élete végén főleg lótenyésztéssel foglalkozott. Fia L. Jenő (l. o.). - L. István (VII.), szül. 1836., megh. 1819. Résztvett a porosz háboruban (1762) és rövid időre porosz fogságba is esett. Midőn kitört Hóra lázadása (1784) alezredes volt a székely fölkelő seregben. Gyermekei közül említendők: L. Ignác (1768-99), mint cs. kir. ezredes esett el a francia háboruban. L. Pál (1778-1820), cs. kir. kamarás. Bányászattal foglalkozott, 1812. kőrösbányai bányanagy, 1813. kincstári titkár. Fia L. Miklós (l. o.). - L. László (III)., szül. 1780., megh. 1864-ben. 1806. az erdélyi kir. tábla ülnöke, 1809. a nemesi felkelés kapitánya, 1818. főkormányszéki titkár, majd 1825. tanácsos. 1828. országos főkancellár. 1838. a Szt. István-rend kiskeresztes vitéze. 1850. mint cs. kir. titkos és államtanácsos nyugalomba vonult. Többször volt országgyülési követ. Borszék fürdő felvirágoztatása körül nagy érdemei vannak. - L. Benedek (1783-1837) 1800-13-ig katonai pályán volt, melyet századosi ranggal hagyott el. 1827. Alsó-Fehér vármegye alispánja, 1835. főispánja. Cs. kir. kamarás is volt. Fia L. Kálmán gróf (l. o.), kinek fiai: L. Kálmán, királyi ügyész Deésen, L. Árpád, kir. ügyész Besztercen, L. Miklós, királyi alügyész Maros-Vásárhelyt, L. István, Beszterce vármegye alispánja. - L. Lajos (1772-1846), bátor katona, ki mint kapitány küzdötte át a francia háborukat. Lótenyésztéssel foglalkozott. - L. Zsigmond (1740-1820). Gróf Batthyány József esztergomi érsek és hercegprimás udvarán nevelkedett. Katonai szolgálatba lépvén, százados lett. Belgrád ostormánál (1789) nehéz sebet kapván, kénytelen volt nyugalomba vonulni. Az 1792-iki erdélyi országgyülésen mint kir. hivatalos jelent meg. Fia L. György (l. o.), honvédtábornok. V. ö. A Gróf L.-család. Irta családja számára gróf Lázár Miklós, összekapcsolva gróf Kemény Józsefnek a nevezett családról kéziratban hátramaradt munkájával és számos jegyzetével (Kolozsvár 1858); Nagy Iván, Magyarország családai (VII. 49-71. old.); Kővári L., Erdély nevezetes családai; Magyar nemzetiségi zsebkönyv, I. köt. Főúri családok.
1. L. György (szárhegyi) gróf, honvédtábornok, szül. 1807., megh. 1861. 1819. a hadseregbe lépett és századosig vitte föl. 1848. a honvédségnél csakhamar tábornok lett, de lemondván rangjáról, 1849. jan. önként jelentkezett az osztrák sereg fővezérénél, Windischgrätz hercegnél. A hadi törvényszék kötél általi halálra itélte, de a fővezér megkegyelmezett neki 10 évi fogságra. Kufstein várába vitték, de onnan már 1850 aug. kiszabadult. Haláláig a közélettől visszavonulva mezőgazdasággal foglalkozott. Neje Móga János, volt cs. k. altábornagynak és az 1848-iki magyar sereg egyik vezérének leánya, Eleonóra.
2. L. János gróf (gyalakúti), régi iró, szül. Segesvárt 1703., megh. 1772. Nagyenyeden és a marburgi egyetemen tanult. Visszatérve 1738. elfogták, mint Rákóczi József párthivét, de csakhamar szabadon bocsátották. Később fővadászmester lett. Mint iró különösen latin verseivel tünt fel, melyekért hálás kortársai erdélyi Janus Pannoniusnak és kora Virgiliusának nevezik el. Legnagyobb műve Florinda (Szeben 1766, Pest 1791) verses krónika, telve ismeretterjesztő részletekkel; különösen Spanyol-, Olasz- és Franciaországok leirásával, melyek a mult században a földrajzi ismeretek terjesztésére sokat tettek. Más művei: Opera poetica varii agrumenti (Kolozsvár 1765); Musae Transilvanico-Siculae (Szeben 1763); Okos teremtett állat (Kolozsvár 1745); Tripartitum latin versekben (Szeben 1744).
3. L. Jenő (szárhegyi) gróf, volt országgyülési képviselő, szül. 1845. okt. 12., a családnak azon régi főágából, mely 1702. nyert grófi méltóságot. Tanulmányait befejezve, miután (1869) nőül vette Bors Rudolfine bárónőt, medgyesfalvai birtokára vonult vissza. Itteni kastélyában a műfaragásra rendezett be műhelyt, továbbá szövészeti iskolát alapított s a régi háziipart akarta meghonosítani. Igen szép gyüjteményei vannak himzési mintákból és korsókból. Az 1885-iki kiállításon külön szobát rendezett be saját faragásai számára. A politikai élettől sokáig távol tartotta magát; 1887. választották meg először Gernyeszegen, s ezen ülésszakon a szabadelvü párthoz csatlakozott.
4. L. Kálmán (szárhegyi) gróf, ornitologus, szül. Bencencen (Hunyad) 1827 máj. 27., megh. Erzsébetvároson 1874 febr. 27. Gimnáziumi tanulmányait Nagyenyeden végezte, ahonnan Kolozsvárra ment a jogot hallgatni. 1848. előbb nemzetőr, majd honvéd lett s mint ilyen őrnagyi rangig emelkedett, majd török földre bujdosott, ahonnan visszatérve, két ízben is fogoly volt. Több kisebb s néhány nagyobb állattani, főleg madártani munkát irt. 1865. megjelent a Lég urai, 1873. Hasznos és kártékony állatainkról. Szerkesztette egy ideig a Vadász- és Versenylapot. A magyar tudományos akadémia tagjai sorában látta. V. ö. Xántus J., Gróf Lázár Kálmán életrajza.
5. L. Miklós (szárhegyi) gróf, királyi főkormányszéki fogalmazó, L. Pál és bethleni gróf Bethlen Terézia fia, szül. Szebenben 1819 május 26., megh. Kolozsvárt 1889 jan. 7. Különös kedvvel a családttörténettel foglalkozott, ily tárgyu legtöbb megjelent műve, melyek közül nevezetesebbek: A gróf Lázár-család (Kolozsvár 1858); Székely ispánok és alispánok a mohácsi vészig (Budapest 1881); Erdély főispánjai 1540-1711. (u. o. 1889), mely erdetileg a Századokban jelent meg. Több értekezése jelent meg (ilyenek a Losonczi Bánfi, a két Laczk, Járai, Kelneky-család stb.) a Turul c. folyóiratban.