Az 1890. XIV. t-c. a hazai ipart támogató pénzintézeteknek adható állami kedvezményeket állapitja meg és e törvény alapján alakult a M. 1890 máj. 31. A vállalat célját az említett törvény körvonalozza és abból áll, hogy működése által nagyobb tőkéknek hazai iparvállalatokba való hasznos befektetését biztosítsa és ez által a hazai iparnak erőteljes kifejlődését előmozdítsa. E főcél mellett a M. foglalkozik még a banküzletnek minden ágával. A M. alaptőkéjére mindjárt a megalakulásnál 10000000 frt volt előirányozva, de akkor a részvényeknek csak fele, vagyis 50000 db. 100 frtos előmutatóra szóló részvény bocsáttatott ki; továbbá 30000 részvényt 1893. és az utolsó 20000 részvényt 1895. bocsátották ki. A M. mindjárt megalakulása után hozzálátott az iparfejlesztéshez és az első évben részint maga alapította, vagy pedig hathatós támogatásban részesítette a következő iparvállalatokat: Danubius magyar hajó- és gépgyár, magyar fegyver- és gépgyár, magyar ruggyantaáru-gáyr, magyar aszfalt r.-t., első székely szövőgyár, szepességi vászon- és pamutfehéritő r.-t., besztercebányai első magyar posztó- és gyapjuáru-gyár, szegedi kenderfonó r.-t., rozsnyói műmalom, aradi vagon-gyár stb. E mellett kiváló figyelmet fordít az iparosok hitelügyének miként való fejlesztésére, különösen a kis- és közép-iparosok személyi hitelügyének. A második évben alapított iparvállalatok közül a kiválóbbak a Hungaria gőztéglagyár, a magyar tőzeg- és műtrágya-ipar r.-t., a kőbányai polgári serfőző r.-t., az Unio felsőmagyarországi malomipar r.-t. Erre az évre esik a magyar takarékpénztárnak központi jelzálogbankjának alapítása is, mely ugyan nem iparalkotás, de rendkivül üdvös intézménynek bizonyult, minthogy megadta a módot arra, hogy a vidéki pénzintézetek által jelzálogkölcsönökben lekötött tőkék mozgósíthatók legyenek. Az újabb alkotások között különösen kitünik a zalathnai kénkovand-ipari r.-t. és a nemzetközi kőolaj-ipar r.-t. Részt vett továbbá a M. a magyar folyam- és tengerhajózási r.-t. alapításában, amint hogy még egyéb számos iparvállalaton kivül a közlekedés terén is fejtett ki tevékenységet a budapest-újpest-rákospalotai villamos közúti vasút építésével és a magyar vasúti forgalmi r.-t. megalakításával. A banküzlet terén is kiváló helyet foglal el az országban és része volt több nagyobb pénzügyi műveletben is. A M. közgyülésén 25 részvény birtoka jogosít egy szavazatra. A részvények szelvényei az esedékességüktől számított négy év alatt elévülnek. Az 1895. mérleg még 8 millió frt részvénytőke és 320000 frtnyi tartalékalap mellett 688439 frtnyi tiszta nyereséget mutat ki, miből 7 frt osztalékot fizettek.
1885. alapítá Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter abból a célból, hogy a társadalmi erőket is megnyerje a hazai iparművészet támogatására és fejlesztésére.Az alapító elnöklete alatt 1885 őszén kezdte meg a társaulat működését. Vannak alapító tagjai, akik 100 frtot adományoznak; rendes tagjai, akik évi 5 frtot fizetnek és segélyező tagjai,, akik évenkint 2 frtot fizetnek. 1894. az alapító tagok száma 186. a rendes tagoké 274. a segélyezőké 15. Vagyoni állapot 38000 frt alaptőke.
1. Betük, Irás és Székely irás.
a magyar nemzet irodalmi tevékenysége, vagyis szellemi munkásságának az a köre, mely a nyelv, útján állandósítja alkotásait. Az egyetemes M. körébe tartozik mind amaz irásba vagy állandó nyelvi alakba foglalt szellemi termék, melyet a magyar nemzet, illetőleg bármely tagja, bármely nyelven és bármely téren alkotott és alkot, amennyiben tartalmánál, formájánál vagy törtneti értékénél fogva többé-kevésbbé általános értékkel bir és a szellemi közösség alkatrészeihez számítható. Szorosabb értelemben csak a magyar nyelvü irodalmi munkásságot veszik M.-nak, kireksztvén a M. fogalmából azt a jelentékeny irodalmi munkásságot, melyet a magyar emberek főleg deák, továbbá német nyelven kifejtettek. Még szükebb körü a saját nemzeti M. fogalma, hova az irodalomnak amaz ágait számitjuk, melyekben az alanyi és művészi, és ezekkel kapcsolatban az egyéni és nemzeti elemnek jelentősebb szerep jut: tehát a költői, általán a szépirodalmat, a szónoklatot a tudományos irodalom ágai közül a történelmet, bölcsészetet, szóval ahol a nemzeti lélek és ízlés akár a tartalomban, akár a szép formában megnyilatkozhatik.
A M. funkciója is kettős, mint más irodalmaké: általánosító és állandósító munkássága új eszmék kifejezésében, vagy kész eszmék közvetítésében áll, irodalmunk tehát a műveltség fejlesztésének, illetőleg terjesztésének feladatát végzi; a szellemi közösség célját szolgálja a haladás irányában, az egyéni kezdeményt közkinccsé emeli, más népek műveltségi vívmányait közli; ez általánosító munkássága a jelen szükséglet kielégítésével foglalkozik. Állandósító munkája abban áll, hogy a szellemi alkotások megörökítésével tradició képződését biztosítja, az elért kulturális eredmények hagyományozását lehetővé teszi; szóval a szellemi közösséget az egymásra következő nemzedékek közt is fentartja, a kultura szerves továbbfejlődésének a történeti folytonosság mélyébe lenyuló alapot szolgáltat. Ez állandósító munkásság az irodalom történeti oldala, s a multat összeköti a jövővel. Midőn így a M. is a szellemi közösséget ápolja részint kortársak, részint az egymásra következő nemzedékek közt: egyrészt kulturális, másrészt nemzeti célt szolgál, a benne ápolt szellemi közösség határát élesen megvonja művelőinek és közönségének nemzeti volta és közegének, a magyar nyelvenk köre. Nagy költőink, gondolkodóink műveiben feltárja népünk lelkét, amilyen a multban volt s amilyenné a jelenben alakul. Táplálja a nemzeti egység, a történeti mult tudfatát és általán a magyar szellem kultuszát. A nemzeti lét válságos időszakaiban hatalmas fentartó erőnek bizonyult a nyelvvel együtt, melynek legfelsőbb kivirágzása, a művelődési szükségleteink kielégítéséről egyre rohamosan gyarapodó eszközökkel gondoskodik.
A M. története, nemzetünk politikai és művelődéstörténetével kapcsolatban, három nagy fejlődési korszakot tüntet föl. Ezek közül az első a legrégibb irodalmi emlékektől a középkor végéig terjed, amit nálunk a mohácsi vész időpontja, (1526) jelez; az irodalmi termékek legnagyobbrészt latin nyelvü vallásos művek fordításai: imádságok, énekek, prédikációk, legendák, szent elmélkedések. A második korszak innentől kezdve a XVIII. sz. végéig: az irodalom a renaissance és a reformáció haétása alatt s a könyvnyomtatás és művelődés terjedésével szabadabb, önállóbb fejlődést vesz és világi irányban is kiszélesedik, de általában véve még most is csak eszköz vallási és politikai célok szolgálatában. Végül a XVIII. sz. vége felé megalakul az irodalmi öntudat s az irodalom mint önálló munkakör helyet foglal a nemzeti nagy feladatok sorában; attól fogva az irodalom nemzeti közügy, mely művelődésünk és faji egységünk elsőrangu és szakadatlanul és hatalmasan fejlődő tényezője. Rövidebb terminusokkal régi magyar irodalomról és újabb magyar irodalomról is szoktunk beszélni, s a kettő közti határt a XVIII. sz. derekára tesszük (Szabó Károly Régi magyar könyvtár p. a szatmári békéig. 1711-ig terjed, viszont az újabb irodalmat legalább 1772-től, Bessenyei felléptétől számítjuk). E nagy korszakokon belül a fejlődésnek természetszerüleg ismét több fokozatát lehet megkülönböztetni.
Középkori magyar irodalom
A magyar irodalom kezdete. A szellemi termelésnek az irásbeli sokszorosításra és hagyományozásra támaszkodó az a módja, melyet kiválólag «irodalom»-nak nevezünk, nálunk is, mint a Nyugat számos nemzeténél, akkor kezdődött, mikor nemzetünk a keresztény vallás és műveltség és a nyugati államszerkezet elfogadásával az európai civilizált keresztény nemzetek szellemi közösségébe lépett, s nemzetközi irásukat a latin betüt átvette. Szt. István idejében a Kr. u. 1000. év körül kezdenek nálunk írni nyugati módra, mind latin (és görög), mind pedig magyar nyelven is. Ekkor lesz a magyar nyelv nyugati betükkel irott nyelvvé.
Ősköltészet. Hogy a kereszténységgel beköszöntő latin betü némi ősi irásfélét talált nálunk, arra csak bizonytalan nyomok utalnak. Az illető jelek inkább följegyzésekre szolgálhattak, mint szellemi termékek megörökítésére. Viszont abból az siratlan irodalomról, melyet a kereszténységgel bejött irott irodalom talált, ha szabad e paradox és tautolog kifejezésekkel élnünk, szintén nem maradt fenn egyetlen sornyi szövegünk, ugy hogy pogánykori ősköltészetünk állapotáról csak a folklore meg a történelem analogiáiból, néhány egykoru históriai adatból, az ősszehasonlító népköltés következtetéseiből, népköltésünkben fenmaradt egyes anyagi és alaki reziduumokból, továbbá a nemzeti költsézetnek az Árpád-királyok alatt kissé ismeretesebb viszonyaiból nyerünk némi képzetet. Sjzerelmi, vitézi, mutató és gúnydalokat bőven termett népünknek századok óta hires dalos kedve és lirai tehetsége; a német Ekkehard krónikája a St. Gallen alatt dőzsölő magyar kalandor-csapat mulató énekét emliti; Szt. Gellért legendájában van a kedves kép az éjfél körül kézi malom forgatása közben vidáman dalolgató magyar szolgálóról; míg szt. Gellért vértanusága idején (1061) a pogány lázadók «kárhozatos dalokat énekeltek a keresztény hit ellen» (praedicabant nefanda carmina contra fidem). Epikai dalaik mondai vagy történeti eseményekről, prózai mondáik és meséig - ilyeneket ma is kedvel népünk - továbbá áldozati énekeik mind elvesztek az ősvallással és mitologiával együtt, melyben gyökereztek, s amelynek csak rendkivül gyér törmelékei élték tul a keresztény térítők irtó munkáját. Amit a későbbi krónikások az ünnepi diadalmi, történeti énekekről írnak, mind a maguk korából vett vonás és csak az ő idejükre jellemző. A népköltés mellett aligha volt, mint később az Árpád-királyok korában, külön hivatásos énekesrend, mely talán a vallásos éneket és az epikát művelte; hanem valószinüleg a papok (táltosok) voltak a nép hivatásszerü énekesei és epikusai. Nem tudjuk azt sem: volt-e, s minő fejlődésiu fokon állhatott a pogánykorban naiv epikánk. Ismerve népünknbek a mesékben és balladákban nyilatkozó szerkezeti érzékét, népdalainknak és zenénknek eredeti keleties jellegét, némi fogalmunk lehet a pogánykori költői termékek műalkata és zamata felől. A cselekvény hármasbonyadalma a dalok festői kezdete, drámai jelenetekben fejlődése, haladványa a belső formának nem új keletü mintái; a parallelizmus és az alliteráció, a gondolat-ritmus az ősköltészet formai elemeihez tartozott, népköltésünkben, bár erősen megfogyatkozva, maig fenmaradt, s nem a germán népektől került hozzánk, mert az összes altáji népek költészetében feltalálható, a tunguzokig; a zene tagolódásával és a tanác ritmusával kapcsolatosan elég éles ütemezésü volt verselésünk is, amint ez némely - láthatólag ősrégi - közmondásunkon is megtetszik; ősi ritmusszerkezeteink közé tartozott kétségkivül az ősi nyolcas, népdalainknak és a rokoh népeknek e legkedveltebb versformája, a finn epikai főverse. Mindezt a valószinütlenség veszélye nélkül mondhatjuk népünk irodalmi kulturájának prehisztorikus - a latin betüt megelőző - állapotáról.
Nemzeti költészetünk az Árpád-királyok alatt. A magyar királyság első három századából sem maradt ránk a nemzeti költészetnek egyetlen szöveges terméke sem, de a korra nézve két dokumentált tény erősen kiemelkedik: egyik egy külön énekesrend létezése, másik a történeti költészet virágzása. A joculatorok testülete udvari intézmény volt; ily testületek voltak mind a központi királyi udvarnál, mind a királyi várakban s eltartásukra külön várjószágok voltak rendelve, s az udvart, illetőleg az udvar ott nem létében a várnépet mulattatták. Az oklevelek általános joculator nevének a magyarban többféle név felel meg, s ugy látszik, e mulattatóknak két főbb fajtáját kell megkülönböztetnünk: az igreceket, akik inkább zenészek voltak, amellett azonban némelyek bohóskodást is űztek (a szláv szó arra látszik utalni, hogy ez udvari zenészek jórésze, legalább eleinte, szláv nemzetiségü lehetett); és az énekmondókat, akik versszerzők és előadók voltak, s versöket hanszerrel (a pengetős kobozzal és a vonós, de nyeregtelen hegedővel) kisérték, ez utóbbiak neve kobzos, hegedők, regős (talán ez a legősibb név; epikus recitatort jelenthetett, maig élő népszokás a regölés), l. Lantosok.
Ez intézményt nyugati példára karolhatták fel királyaink, midőn a lovagvilág szokásait a magyar királyokhoz férjhezmenő hercegnők terjesztették fejedelmi udvarunkban s egyes nagy hirü troubadourok nálunk is megfordultak (p. Peire Vidal Imre királynál). Leginkább a XII. sz.-ban virágozhatott; a XIII. sz.-ban a királyi udvar szegényültével s a jószágok eladományozásával a joculatorok is inkább az oligárkák kezére kerülnek. A joculatorokról szóló okleveleink mind a hanyatlás ezen korából valók. E testületnek egyenest a történeti költészet művelése lehetett feladata. Valószinű, hogy a királyi énekmondók mellett szegényszerübb vándorénekesek is voltak. Az énekmondók tárgyairól a kortársak feljegyzéseiből van tudomásunk és a krónikákból, melyek adataik egy részét belőlük meritették. Béla királly Névtelen jegyzője említi, hogy ő azért irja meg hiteles krónikáját, mert igen illetlen volna, ha oly cicső nép mint a magyar, a maga eredetét és minden vitéz tetteit «a parasztság csalfa meséiből vagy az énekmondók csacska énekeiből álmodozva hallgatná». Tuhutumról szólva ismét igy szól Anonymus: «Ha jelen levelem betüinek nem akartok hinni, higyjétek az énekmondók csacska énekeinek és a parasztság hiu meséinek, kik a magyarok vitézi tetteit és hadait mind mai napig sem eresztik feledésnek». Ez adat annál hitelesebb, mert Anonymus lenézéssel nylatkozik eme közszájon forgó mondákról, illetőleg az énekmondók epikai dalairól, melyek a honfoglalást és a magyarok viselt dolgait oly naiv formában és annyi költői elemmel megtoldva adják elő, hogy a tudós pap a kritika álláspontjára helyezkedik velük szemben. Az irástudók e naiv kritikája és lenézése elősegitette a XII. és XIII. század gazdag történeti költészetének elenyésztét, mert nem részesítették a megörökítés tisztességében. De mégis éppen krónikáinkban, latin szövegben, fennmaradtak e költészet némi romjai. Maga Anonymus minden válogatása mellett is, ahol hitelesebb forrásai hallgatnak, a naiv hagyományra támaszkodik, tán nem a korabeli regösök variánsaira, hanem a hagyománynak előkelőbb helyen öröklődött s azért hitelesebbnek tartott változatára. A honfoglalásnak az a története, melyet ő jóhiszemüleg ad, sok mondai elemmel van keverve; különösen sok nála a helyi monda. De Anonymusnál jóval többet megmentett a XII. sz.-beli királyi jegyző, ki nem is idegenkedett annyira a naiv hagyománytól s akiból a korunkra maradt krónikák nagy része, Kézaié és a Képes Krónika is meritett. Ezek őrizték meg a hunnmondákat és a királymondákat. Az árpádkori magyar történeti költsézet három fő tárgyköre közül (Hunn-, honfoglalás-, királymondák) leggazdagabb a hunnmonda, melynek eredetisége flől sok vita folyt nálunk. Abban az alakban és terjedelemben nem élt e monda a nép ajkán, mint a krónikákban találjuk, melyeknek alaptipusa külföldi krónikákból is meritett, de viszont sok olyan részlet van a magyar hunnkrónikában, mely a külföldi krónikákban és hunnmondákban nem fordul elő, s több részlet láthatólag a magyaros észjárás bélyegét viseli magán. Etele alakja jobban előtérben áll, mint a külföldi mondákban és a világhóditó hős és nemzete sorsának tragikus vonása is élesebben kirajzolódik. Nem volt ez nálunk puszta könyvmonda, hanem a nép és énekmondók ajkán élt legalább a XII-XIII. sz.-ban, talán a pogánykorban is már. A honfoglalás mondái kisebb csoportokra oszlanak a mitikusabb Álmos és a történetibb Árpád, továbbá Zoltán és vezéreik körül; ide tartozik a Fehér ló mondjáéja, az ország megvétele jelképekkel. A királymondák Szár László családjnak, Endre és Béla, Salamon, Géza és Szt. László egényes történeteivel foglalkoznak. A királyság korában a magyar naiv epikát keresztény világnézet hatotta át, a régi hősök mellé a szt. királyok és a lovagok alakjai sorakoztak a mondák közé legendák vegyültek. Különösen népszerü hőse volt a népképzeletnek Szt. László, kinek tettei a képzőművészetnek is kedvelt tárgyai voltak. Apróbb mondáink közt sok kerek szerkezetü van, mint a Botond-monda, a gyászmagyaroké, a Csanád-monda és Szt. László életéből több.
Deák nyelvü magyar irodalom. A kereszténység a latin irást a deák nyelvvel együtt hozta be, amely hivatalos nyelve volt. A misés könyvek, evangeliumok, breviariumok, szerkönyvek megléte lehetőleg minden plébánián szükséges volt, s mindjárt keresztségünk első idejében buzgón folyt e legszükségesebb egyházi könyvek másolgatása, de jó időbe került az akkori irás nehézkessége és mesterséges volta és az anyag (pergamenn) drágasága miatt, mig segíthettek a könyvszükségen. E latin nyelvü másoló munkásság nem volt irodalom, de terjesztette az irás kulturáját. De az egyház tekintélye alatt nemzetközi érvénye és kiképzett műnyelve miatt a latin lett a világi hivatalos fogalmazványok nyelve is. A törvényhozás tanácskozásai, a törvénykezések, az udvar és a szóbeli hivatalos érintkezés nyelve, tehát a «lingua publica» a magyar volt, de irásba latin nyelven foglaltak minden maradandó végzést: törvényeket, itéleteket, hivatalos följegyzéseket, okleveleket, vagyis a «lingua diplomatica» a deák volt. Ezen közölték az elemieken felülálló ismereteket is a tanításban, s az irástudók (értve ezt a fogalmazni tudásra is) sokáig általán az egyházi férfiak voltak. Igy esik, hogy az ügyiratoknál irodalmibb természetü műveket is a kiművelt latin nyelven irják meg, s a magyar szellem a maga eredeti gondolatait is századokig többnyire latin nyelven hagyja az utókorra: latinul iratták meg királyaink a nemzeti krónikát, latinul irták egyes papjaink hittudományi munkáikat és a legendákat. E latin nyelvü M.-nak rendkivül becses alapköve első szent királyunknak fiához intézett emlékirata (de morum instiutione), mely a törvénytárban Szt. István első dekretumaként szerepel; ez eredeti tartalmu és mély elmére valló erkölcsi és politikai mű csak a példában követi Bölcs Leót, ki fiának hasonló iratot hagyott volt örökségül.
Magyar nyelvü irodalom. A magyar nyelv irásos használatát is az egyház céljai tették szükségessé. Ez a szükség mindjárt kezdetben jelentkezett és irott nyelvvé tette, bár igen szűk körben, a magyart. A hivek anyanyelvén szükség volt a legfőbb keresztény imádságok és vallási tételek, evangeliumok hiteles szövegére, melyeket dogmai szempontból is, az állandó forma kedvéért, irásba kellett foglalni. Szükség volt énekekre is. Mindezt latinból fordították a hivek használatára. A papoknak is szükségük volt bizonyos állandó formulákra, valamint beszédekre, mert nagy részük a papnevelés akkori állapota mellett nem tudott prédikációt szerkeszteni. De a magyar nyelvet ez első szükségi egyházi iratokon kivül egyéb fogalmazásra alig használták és semmi emlékünk arra, hogy az egész Árpád-kor alatt (1301-ig egyébféle magyar szöveg megörökítésére vesztegették volna a latin betüt és a pergament. Ez a magyar nyelvü írott irodalom tehát egészen alárendelt helyzetben és a szellemi élet egyéb nyilatkozásaitól elszigetelten marad sokáig. Mellette egyfelől az eleven szóhagyományban és a dallam ütemeivel összeforrva tenyész tovább a magyar nemzeti költészet, melyet betüre nem méltat senki, de a nép kedélyi szükségletét a vallás körén kivül ez elégíti ki; másfelől e fordított irodalom mellett a magyar eredeti gondolat kifejezéséül fennáll a latin nyelvü M. Irott irodalmunk nem az iratlanból fejlődött; nemzetközi hatásra indult meg, s több századnak kellett eltelnie, míg a magyar nyelven való írva-dolgozás mestersége gyökeret tud verni. Csak a vegyes házbeli királyok korából vannak rá emlékeink, hogy az irott irodalom közelebb férkőzik a nemzet szelleméhez, világi tárgyakat is fölvesz és általánosabbá válik. S a magyar szelvü irodalom egész történeti evolucióját az a kettős terjeszkedés jellemzi, mellyel egyrészt az idegen (főleg latin) nyelvü magyar szellemi termeléstől hódit el mind több tért, másrészt a népköltést törekszik lassanként fölvenni, pótolni s helyette a népszellemet mind jobban kielégíteni. Müirodalmunk története magyarosodás, amennyiben az irodalmi alak mind nemzetibb tartalmat vesz föl; másfelől magyarosítás, amennyiben az idegen nyelvü M. rendre magyar nyelvüvé válik.
Vallásos irodalmunk árpádkori emlékei. A hazánkat ért borzasztó és hasonlíthatatlan dúlások, a tatárjárás és a török uralom kulturánk irásos emlékei közül csak keveset kiméltek meg. Ama számos első szükségleti vallásos magyar nyelvü irat közül csak kettő maradt ránk az Árpád-ház korából, egy prózai és egy verses darab.
A Halotti Beszéd (l. o.) 1227 tájáról egy lapnyi magyar részlet egy teljesen latin szövegü testes szerkönyvben, mely a papság számára utasításokat, formulákat foglal magában; a temetési szertartás előírásánál fordul elő, a sirnál magyar nyelven tartandó beszéd és könyörgés szövege. Irodalmi érédeke az, hogy benne fennmaradt egy szertartásos beszédformula a vele járó imádsággal együtt: még pedig olyan beszéd, mely belső formája és stilus tekintetében nem szoros fordítás, hanem félig-meddig eredeti fogalmazás; ugyanis gondolati tartalma nagyrészt benne van a szomszédos latin szövegben, de nem ily rendben, nem szószerint és nem ily tömör szerkezetben. Lapidáris mondatai a magyar irásmódnak efféle nemben, a XIII. sz. elején bizonyos fejlettségére mutatnak s biztos szerkezete is arra vall, hogy a latin egyházi monumentális stilust már akkor meglehetősen tudták magyar papjaink utánozni. Különben e majdnem hét százados emlékünk nyelvészeti tekintetben fontosabb. Majd száz évvel fiatalabb nála, vagyis a XIV. sz. elejéről való a Königsbergi Töredék (l. o.), egy Mária-ének darabja, melyet a többszöri másolgatás láthatólag eltorzított; az épebb sorokban még fölismerhető a ritmus tagolódása nyolcas és hetes sorokból (4,4 +4,3) összeállított periodusokra; s a Königsbergi Töredék érdekes adalék arra, hogy az ókortól kezdve napjainkig kedvelt eme verstani tipust énekjfordítóink hogy ültették át a középkori latin egyházi költészetből. A fordítás rimtelen.
A vegyes házbeli királyok korában, 1301-1526, a világi műveltség terjedésével a magyarul irás is nagy haladást tesz. A latin nyelvü M. nem válik ugyan magyar nyelvüvé, a tudomány közegéül fennmarad, sőt egyre emelkedik a korszak végéig. Verbőczy Istvánb hires Tripartitumáig, a régi magyar jogtudomány e klasszikus termékéig. A XV. sz.-ban főleg az antik műveltségű Mátyás királyunk alatt a latin nyelvü irodalom új korszakba lép át, a renaissance frissíti fel, a királyi udvar körül sereglő hazai és külföldi humanisták elegáns latinsággal váltják fel a középkori latinságot, s a tudomány különféle ágain kivül a szónoklat és a költészet is latin nyelven szólal meg náluk (Janus Pannonius, Vitéz János, Geréb László stb.). A nagy király nevéhez fűződik ama kor egyik legnagyobb könyvtárának, a Korvinának (l. o.) felállítása, s alatta történt a könyvnyomtatás meghonosítása Magyarországban (Hess András, Budán 1472). De a fényes kezdet a gyönge utódok alatt abbamaradt, mielőtt a rennaissance megmagyarosodva a nemzet szellemét mélyebben érhette és megtermékenyítette volna. De ha a latin nyelvü M. e szerint inkább tért foglalni látszik, mintsem magyarrá változni: a magyar nyelvü irodalom mégis terjeszkedett és önállóbb lett; latinból mind több egyházi éneket és prózai vallásos művet; legendát, elmélkedést, beszédet, imádságot fordítottak, ugy hogy egy jókora tömegü fordított vallásos irodalom támadt, sőt eredeti magyar vallásos munkák és énekek is tekintélyes számmal keletkeztek; kezdett a magyar nyelv a hivatalos okiratokba is behatolni (Hunyadi János kormányzói esküje), annál inkább a magán ügyiratokba (Vér András menedéklevelei); sőt a magyar írás és fogalmazás tejedésével a világi énekköltés egyes darabjait is megörökítették. Ez az énekköltség nevezetesen a történeti énekmondás e két századon át is divatban maradt, noha a királyi énekmondók rendje már az Anjouk alatt elpusztult s az énekmondók vándorolva, vagy egyes főurak udvarában egyenként üzték mesterségöket (Mátyásnak is voltak magyar énekmondói; a XVI. sz.-ból ismeretes Szondinak, a drégeli hősnek példája ki két énekes fiut tartott). Történeti adatok szerint a hegedősök lant mellett énekelték koruk nevezetes eseményeit: A Zách-család és Kis Károly esetét, Kont és a harminc nemes lefejezését, Zsigmond pokolbeli bűnhődését, Hunyadi János dicsőséges harcait, sőt külföldi regékkel is mulattatták hallgatóikat.
A magyar nyelvü irodalom reánk maradt emlékeinek időrendileg összefüggő sorozata a XV. sz. első felével, Zsigmond király korával kezdődik. Az erre következő száz évből, a középkor utolsó századából a könyvnyomtatás elterjedéséig mennyiségileg tekintélyes kódexirodalmat tudunk felmutatni, mely maig majdnem 100 kisebb-nagyobb tejredelmü emlékből áll; főgyüjteményökben, az Akadémia Nyelvemléktárában eddig 14 kötet van kiadva, több kódex külön kiadásban látott napvilágot. Tartalmuk csekély kivétellel vallásos. Végtelen elmélkedések, a szerzetes életre vonatkozó tanítások, prédikációk imádságok, énekek, legendák, nagyrészt az európai közös legendatőkéből véve, illetőleg egyes magyar egyházi irók (Temesvári Pelbárt) latin feldolgozásaiból fordítva. Egy vagy más érdekességökkel kiemelkednek ez egyhangu és jórészt rideg tömegből; a 162 lapra terjedő, különben csonka Ehrenfeld-kódex, legrégibb magyar könyvünk (szent Ferenc életéről szól, azért másik nevén Ferenc-legenda), elbeszélő prózánknak is legrégibb terméke, mely ódon nyelvéért nyelvészetileg is igen fontos emlék; továbbá két bibliaforditás, az egyiknek, a XV. sz. közepéről, három nagy töredéke maradt fenn a bécsi (ószövetség nagyrésze), müncheni (evangeliumok) és Apor-kódexben; a másik a Jondánszky-kódexnek nevezett és 1516-19. készült másolatban maradt fenn, régebben Báthory Lászlónak tulajdonították. A nyelvileg is érdekes Érdy-kódexben igen sok a legenda. Szent Elek és a Bárlaám és Jozafát legendájában a magyar mulattató próza (széppróza) első kísérleteit találjuk. Magyar vonatkozásánál és korfestő tartalmánál fogva nagy érdekü a Margit-legenda (boldog Margitról, IV. Béla királyunk leányáról). A vallásos költői irodalom himnuszokból és egy legendából áll. Amazok jórésze a középkori latin himnuszokból van fordítva; verselésök általán gyenge, a pap fordító többnyire csak a szótagszámot mérte s dallamtalan sorokat alkotott; de egy-egy átdolgozás költői érzésről és jeles ritmusérzékről tanuskodik, p. Szent Bernát éneke. Jellemző csoport ezek mellett a nemzeti szentekről: Szt. Istvánról, Szt.Lászlóról szóló ének és a Mária-énéekek, melyekben a nemzeti és keresztényi érzés mély bensőséggel egybe forr, s hang és stil emelkedett, a verselés is általán sokkal jobb, mint a közös egyházi himnuszok fordításaiban; nálunk a Mária-tisztelet is nemzetibb szint öltött, s régi énekeinkben a Mária mint hazánk anyja és pártfogója, a honfiui tisztelet tárgya is. Első verses elbeszélésünk alexandriai szt. Katalin legendája, mely alkalmasint latin eredeti után van jól lüktető nyolcasokban dolgozva; terjedelme is jelentékeny, 4073 sornyi. A kódexek és egyes véletlenül korunkra maradt följegyzések fenntartották a középkor utolsó félszázadának néhány világi versét is. Az a néhány minjárt többféle műfajt képvisel és többféle eredetü. Balladatöredék lehet a Kis Károly megöléséről szóló két sornyi maradvány; vagy egy népdal-strófa, egy élénk szatira (Apáti Ferenc feddő éneke, igen jó ritmusban); több emlékdal, igy Mátyás királyról (erős nemzeti érzéssel), Both Jánosról stb.; az örömdal, melyet a pesti gyermekek énekeltek Mátyás királlyá választásakor. Ezek közül találunk költőibb nyelvü és szabb ritmusu darabokat, melyek az akkori naiv költést fejlettebbnek mutatják az egyház énekköltésnél. A világi epikának maradványai: Szabolcs viadalja 1476-ból. Ez már nem hegedősének, hanem irásban szerzett vers, egyik előpostája a XVI. sz.-beli históriás éneknek, mely a középkori történeti költészetet felváltotta, s egykoru események hiteles, minden költői leleményt kerülő előadását tette feladatává. Másik az Ének Pannonia megvételéről, szintén tudákos átdolgozása a Fehérló mondája valamely régibb szövegének, helyenként megtartva az eredetiből egy-egy alliteraciós és elevenebb ritmusu részletet. A naiv mondából a képzelet szabadságával dolgozó, szóbeli énekszerzés divata a könyvnyomtatás terjedésével gyorsan hanyatlik, az író versszerzők kerekednek felül, kiknek fő erénye a történeti igazság. A XVI. sz. iró költőinél: a tanult «lantosok»-nál, literatus versszerzőknél alig találjuk nyomát, hogy előttük a magyar költői dikciót és technikát külön hivatásos énekmondók századokon át művelték volna. A költői gyakorlat e hagyománya csak mintegy az irodalmi felszín alatt áramlik tovább s folytonosságáról a XVI. és XVII. sz. egy-egy népiesebb eredetü költői terméke, különösen pedig a XVI. sz. második felében Balassi Bálint és a XVII. és XVIII. sz. határán a kuruc költészet lirája tesz tanuságot.
Második korszak: 1525-1772
XVI. sz.-beli M. (Protestáns kor, a mohácsi vésztől a bécsi békéig, 1526-1606.) Nálunk a középkor végét az általános európai változáson kivül egy nagy politikai válság jelöli. A mohácsi vész megbontja a középkori hatalmas magyar királyság politikai egységét, a reformáció vallásilag is kétfelé osztja a nemzetet, s eltelik két század külső és belső harcokkal, a török elleni védekezés és felszabadítás, a vallási villongás és a német hatalmi befolyás távoltartásának küzdelmei közt, melyek a nemzet erejének javát egyébre kötötték le, mint a művelődés ügyére. De ha Magyarország hatalmi állásának e változása nem volt alkalmas arra, hogy az országot szellemi tekintetben kiragadja a középkorból, másrészt az általános kulturális áramlatok itt is megtették hatásukat s a körülményekhez képest nálunk is élénk szellemi tevékenység indult meg.
Nevezetesen a renaissance és a hitújítás áramlata nagyrészt már egyesülten is, a könyvnyomtatás hathatós segítségével átalakítja a középkor szellemét, a gondolkodás szabadabb, a kutató szellem élénkebb, a művelődés vágya általánosabb lesz, s a reformáció demokratikus iránya könyvre kapatja a nép széles rétegeit is. Az irodalom köre kitágul: a vallásos irodalom mellett a világi is nekilendül. A magyar nyelv nemcsak irott, hanem nyomtatott nyelvvé lesz, s e technikai eszköz segítsége rohamosan kifejleszti az irodalmat, mely kiszabadul a kolostorok másoló celláiból és amint hazaszerte terjed az irás és olvasás, az életnek válik - mint foglalkozás is, mint szellemi táplálék is - egyik fontos szükségletévé.
Vallásos irodalom. A középkorból kifejlő XVI. sz. irodalma még kiválóan vallásos; de a vallásos irodalmat a protestantizmustól megindult eszmeharc, polemikus erő és népies irány jellemzi. A protestantizmus tériteni akar az érvek és ékesszólás erejével, s a tömegeket akarja meggyőzni. Eszközei a szószék, a sajtó (állandó és vándorsajtó nagy számmal keletkezett a XVI. sz.-ban) és az iskola voltak. E törekvés gazdag teologiai és polemikus irodalmat hoz létre az 1530-as évektől fogva. Külföldi akadémiákról hazakerült ifjaink részint a renaissance, részint a reformáció hatását hozzák haza s azzal dolgoznak. Fordítják a bibliát; Komjáti Benedek szt. Pál leveleit (1533); Pesti Mizsér Gjábor az evangeliumokat (1536), mindkettő Erasmus nyomain; Sylvester János az újtestamentomot (1541); Székely István, Heltai Gáspár, Melius Juhász Péter, Félegyházi Tamás kisebb-nagyobb részleteket, mig a hat évtizedes fáradozás eredményeül 1589-90. létrejön Károli Gáspár gönci papnak többek közreműködésével készült teljes bibliafordítása, mely a protestánsoknak századokig autentikus bibliája marad. A tulajdonképeni hittudományi irodalom is az 1530-as években kezdődik s mintegy 40 évig a protestánsok művelik, és pediglegjelesebb térítőik: Ozorai Imre, Melius Juhász Péter, a hitét többször is változtató Dávid Ferenc, a rendkivül termékeny Bornemisza Péter és ez időszak végén Magyari István. (Az országban való sok romlásnak okairól). E térítő irodalom a köznép nyelvén, erős, szemléletes magyarsággal szól. A katolikusok csak később kezdtek a védekezéshez. Az 1561-ben behozott jezsuiták vették föl először a küzdelmet a szószéken és az iskolában; az irodalmi harcot Telegdi Miklós pécsi püspök kezdte meg katolikus részről (Prédikációk, 1577), ki az első kat. sajtót felállította Nagyszombaton; folytatta e harcot Monosziai András püspök és később a jezsuiták. Mindkét fél iratait rideg, komor, türelmetlen szellem hatja át, s a haza szerencsétlenségét a kor erkölcsi romlottságának és vallási tévelygésének tulajdonítják, egymást téves felelőssé isten büntetéséért. E komor hang uralkodik az ország romlását sirató jeremiádok és a nagyokat is bátran feddő költészet darabos verseiben, melyeknek szerzői nem annyira költők, mint prédikátorok és tanítók is; átdolgozták a kat. énekeket, Lutheréit, v. eredetieket írtak: Dévai Bíró Mátyás, Székely István, Sztárai Mihály, Batizi András, Huszár Gál; énekgyüjtemények is keletkeznek: Gálszécsi Istváné 1536.; Szegedi Gergelyé 1569. Ez énekek egyhangu tartalmát és sötét szinezetét nem enyhíti, csak szárazabbá teszi a sok dogmatikus elem.
Tudományos irodalom. A renaissance hatására főleg a filológia és történetirás terén bizonyos mozgalom indult meg. Egyes magyar tudósok külföldön szerveztek jeles nevet: az itthon működők közt nevezetesebbek: Sylvester János, a bibliafordító, ki az első disztichonos verseket irta 1541., előbb a Gesner Konrád német kezdeményénél, a magyar népdalok költői sajátságait észrevette s az első magyar nyelvtant irta (latinul) 1539.; Pesti Gábor hat nyelvü szótárt adott tárgyi csoportok szerint 1538. és egy kötet aesopusi mesét 1536.; Heltai Gáspár, a száz eredetü erdélyi magyar iró, aki szintén fordította a bibliát, Bonfinius után magyar krónikát dolgozott, egy kötetes Cjancionalét, versgyüjteményt bocsátott közre kolozsvári sajtójában és egy kötet mesét adott ki prózában, de kiszinező előadással, a tanulságot gyakran kora viszonyaira alkalmazva; Baranyai Decsi János 5000-re, menő közmondás-gyüjteményt adott ki Strasburgban 1588. Az első magyar nyelvü világtörténeti munka Bencédi Székely István Világkrónikája 1559. Jelentékeny számmal van e korból emlékirat és napló, de csak korunkban láttak sajtó útján napvilágot; kiválóbbak: Zay Ferenctől Az Landorfeirvár elveszésének oka (1521), s még inkább Mindszenti Gábortól: János király végéről (egyszeró, meleg előadással, 1540).
Históriás énekek. A vallási elem hatotta át a mulattató költészet nagy részét is. Epikusaink szívesen merítettek tárgyakat a bibliából s egész sereg ótestamentomi elbeszélésünk van (Batizi Andrástól stb.); ez a bibliai epika nagyrészt célzatos. Számos versszerzőnk a hazai, egynéhány pedig a külföldi történethez folyamodott tárgyért. A régi magyar énekmondók történeti költészete már átalakult verses krónikává. Voltak még vándorénekesek (hegedősök), kik a régi naiv és költőibb módon mondtak éneket, de az idő emberei a tanult lantosok lettek, akik már a sajtó számára is dolgoztak és költészet helyett valót adtak. E száraz, krónikaszerü epika - az u.n. históriás ének - fő képviselüje Tjinódi Sebestyén (virágzott a század közepén), ki maga készítette dallamokra énekelgette, de ki is nyomatta verseit, melyeket többnyire az egykoru eseményekről, költői alakítás nélkül, szigoru hitelességgel, gyarló rímű és ritmusu alexandrinokban, de hazafias lendülettel szerzett. - Széphistóriák. Krónikás előadás és rögös verselés jellemzi a költött tárgyu elbeszélések egy részét is, pl. Ilosvai Péter Toldi Miklósát, mely összefüggéstelen adathalmazként őrizte meg a Toldi - mondát későbbi költők számára. Másik eredeti mondánk a kerek szerkezetü Szilágyi és Hajmási c. verses elbeszélésben maradt ránk (1571); e tárgy egy székely népballadából is ismerős és előkerült a délszláv epikában is. A többi mulattató verses elbeszélés mind fordítás az ókori és középkori lovagi és tündéres regékből, részint a Gesta Romanorum, részint Boccaccio, részint más külföldi források nyomán: Fjortunatus Póli István Joveniánusa, Istvánfi Pál Volter és Grizeddisze (Petrarca), Euryalus és Lucretia (Aeneas Sylvius), Ráskay Gáspár Vitéz Franciskója, s a mindezeknél csinosabb Béla király és Banko leányáról c. horvát eredetiból fordított széphistória; legszebb azonban s verselésre és előadásra nézve is jeles Gyergyai Albertnek Argirus királyfiról szóló tündérregéje, mely edvelt népkönyv lett.
A világi lira termékeit alig méltatták megörökítésre s kivált a vigágénekeket (szerelmi dalokat) nem tartották illőnek kiadni. A fenmaradt világi énekek: vitézi versek, lakodalmas énekek (Házasok énekei, Adhortatio mulierum)) és némely tréfás gunyolódó versek (Mívesek lakodalma) ügyes technikára vallanak és népies színezetűek. A lirában emelkedik ki a XVI. sz. legkitünőbb költőjne, egy igazi lirai egyéniség. Balassi Bálint (1551-94), a sokat szeretett és szenvedett főuri levente és költő, ki szenvedélyesebb és mulóbb vonzalmait, hazafias, vitézi és vallásos érzéseit változatos hangban és formában, heves és játszi képzelettel és megnyerő közvetlenséggel fejezte ki. A hazai és számos idegen ajku népköltéstől eltanulja a dalhangot, sőt részben a dalkompozíciót is megkezdi irodalmi költészetünkben; ő emeli a népköltést oly szerencsével irodalmi lirává, amint azt Tinódiék az epikával nem tudták megtenni. Nyomtatásban csak vallásos versei (köztük néhány világi) láttak napvilágot, de egyéni hangjukkal ezek is annyira kedveltek voltak, hogy 23 kiadást értek. Világi verseinek nagyobb és értékesebb részét csak kéziratban ismerték, s kódexük a költő halála után korunkig lappangott. Iskolája a XVII. sz. egész liráján végig húzódik.
A szépprózának Pesti és Heltai meséi mellett egyéb műfajba tartozó emlékei is maradtak. Talán szintén Heltaitól való Salamon és Markalf történetének népkönyvvé vált feldolgozása. A kisebb humoros iratok közül említhető a Kopaszság dicséreti (1580) és az eredeti Mánkóczi István kalandjai. A regény és novella Ponciánus históriájával (hét böcs mester) köszönt be. A drámának is birjuk több emlékét. A népmisztérium nálunk is már a középkorban is divatban volt, de fejlődésének mindvégig csak alsó fokán maradt: a minisztérium-jelenetnél. Ily előadások a XVI. sz.-ban is szokásosak voltak. A XVI. sz.-ban köszönt be irodalmunkba a drámai forma, a protestáns dramatizált polemiával és szatirával (Sztárai Mihály, A papok házassága 1550: Igaz papság tüköre; Debreceni disputa). Eleven dialogja, maró szatirája és erkölcsfestő ereje becsessé teszik a Balassi Menyhért árultatásáról irt comoediát, mely a XVI. sz.-n ak egyik legkitünőbb irodalmi terméke.
XVII. századbeli M. (a bécsi békétől a szatmári békéig, 1606-1711.) A nemzet szellemi és anyagi erejét a XVII. sz.-ban három nagy kérdés foglalkoztatja: a vallás, a török kiüzése és az ország politikai szabadságának megóvása a német fenhatóság ellen. A két első a XVI. sz.-ból maradt fenn nyilt kérdésképen, a harmadik e század második felében vált égetőbbé. Vallásháboruk, török elleni hadjáratok és szabadságharcokkal telt el a század, mely végre is többé-kevésbbé mindhárom kérdést megoldotta s a szatmári béke hosszabb nyugalom kezdetét jelenti. E kérdések a szellemi életnek is fő kérdfései. A vallásos irodalom e század első felében virágzik fel legdúsabban Pázmánnyal; a török elleni küzdelem vezeti Zrinyi tollát s ihleti az első magyar nagy müeposz megalkotására és a magyar hadtudományi irodalom megalapítására, s végül a német elleni küzdelmek teremtik meg a magyar politikai llirát, a kuruc költészetet. E létkérdések mellett a művelődés útján is halad a nemzet: katolikus és protestáns iskoláink felvirágzanak, Pázmány megalapítja az egyetemet, a sárospataki, debreceni, nagyenyedi protestáns főiskolák a fejedelmek pártfogása alatt fejlődnek s tanszékeiken nem egyszer európai hirü tudósok tanítanak. Apáczai Cseri János már e század közepén megszólaltatja a filozofiát magyarul, s a műveltség és az irói ügyesség terjedésnek kitünő jele az a tény, hogy a verselés, levelezés, naplóirás, emlékiratok szerzése a főrend körében, sőt jórészt a középrendnél is ugyszólván általános szokássá vált. Ennek emléke e század számos verses könyve, kivált pedig gazdag diplomáciai és magánlevél- és mémoire-irodalma.
A vallás irodalom különösen a század első felében volt élénk, midőn a kat. visszahatás Pázmány vezetése alatt szellemi téren teljes erejével kifejlett és a protestantizmust visszaszorította. Maga Pázmány Péter esztergomi érsek, a «biboros Cicero» volt a hitvitáknak szóban és tollal legkimagaslóbb alakja, széles tudományával, páratlan dialektikájával, világos és átható eszével és nagy nyelvtalentumával; mellette egész táborkar működött, s ellenük is a protestáns prédikátorok egész sora szállt síkra. Legkiválóbb hitvitázók és vallási irók még kat. részen; Balásfi Tamás boszniai püspök, Veresmarti Mihály apát, Sámbár Mátyás és Káldi György jezsuiták; a reformátusok közt Alvinczi Péter (ltinerarium) és Czeglédi István kassai lelkészek. Komáromi Csipkés György, Pósházi Matkó, Gyarmathi, Szenci Molnár Albert és Geleji Katona István; az evangelikusok közt a Zvonaricsok. Ez élénk, többnyire szenvedélyes, hathatós, olykor a méltóság, olykor az irónia, sőt sokszor a csúfolódás hangján beszélő vitairodalom teremti meg a magyar könyvnyelvet, mely már újabb hajlékonyabb, többféle hangnemü, mint a XVI. sz. prózája, s kidolgozza a nyelvet elvontabb fejtegetések, különösen az értekező és szónoki érvelés eszközévé. Pázmány egyrészt a nép nyelvének természetes erejét, szemléletességét és gazdagságát szokatlan mértékben bevitte az irodalomba, másrészt kiképezte az addig inkább egymás mellé rendelő magyar mondatszerkezet periodusos tagoltságát. Ekkor keletkeztek egy százados fejlődés gyümölcseiként azok a nagy vallásos irodalmi művel, melyeknél azután századokig megmaradtak az egyes felekeztek. ily művek Pázmány Hodégusa (Isteni igazságra vezérlő Kalauz), mely a kat. hit rendszerét foglalja összue (1613) és Prédikációi (1636). Megszületett pár évtizeddel a protestáns után a kat. hiteles Szentirás is, Káldi György Bibliája (elkészült 1607. megjelent 1626.) s ugyanő Prédikációkat is adott ki. Szenci Molnár Albert kijavította Károli Bibliáját (Kassán 1608), s lefordította Kálvin Istitutioit, ez alapvető vallási munkát, Scultetus Postilláit prédikációgyüjteményül protestáns lelkészek számára, s Marot és Béza zsoltárait énekeskönyvül, s a templomi éneklés és a magyar verselés tökéletesítésére. Tőle való egy magyar nyelvtan latinul (1610), és egy latin-magyar és magyar-latin szótár (1604). Az erdélyi hitviták hőse, s a háromságtagadók, szomatosok, presbiteriánusok és katolikusok ellen az erdélyi református egyház erős kezü és fejü összetartója, Geleji Katona István püspök hatalmas vitakönyvekkel, dogmatizáló beszédgyüjteményekkel (Titkok titka. Váltság titka, Praeconium Evangelicum) és szintén énekjgyüjteménnyel (Öreg Graduál, 1636) erősítette a ref. egyház alapjait; ő is nyelvészkedett (Magyar grammatikácska, az etimologiai helyesirás elemeivel). A kat. egyház is szervezvén az áhitat ügyét, több énekgyüjteményt szerkesztettek főpapjaink (Kisdi Benedek egri püspök 1651, Szegedi Lénárd 1674 stb.); jellemző az énekekben a hazafias vonás, mellyel az ország hányatásai közt Szt. István királyhoz és Máriához folyamodnak. Az üldözött és elnyomott erdélyi szombatosok rajongó vallási költészetének emlékeit több kézirat örökítette meg. A vallási küzdelmek kapcsolatban voltak az általános európai vallási mozgalmakkal, de vitázóink a külföldiekkel közös eszmekört a hazai viszonyokhoz alakították. Munkálkodásukban a magyar szempont és magyar szellem érvényesült.
A tudományos irodalom néhány ága fejlődésnek indult. A bölcselektben a lánglelkü, de korán elemésztődött Apáczai Cseri János a század közepén már magyar nyelven hirdette Bacon és Descartes irányát (Magyar Logikácska 1654. és Encyklopaedia 1655), de kezdeménye folytatók nélkül maradt. A történetirásban az önéletrajzok, emlékiratok, krónikák, rendszeres történeti művek irása még jobban divatba jött, mint a XVI. sz.-ban. (Pethő Gergely magyar krónikája Szalárdi János Siralmas krónikája, Kemény János, Thököly Imre fejedelmek és Bethlen Miklós kancellár emlékiratai.) Jeles levélirók Pázmány, Esterházy Miklós nádor, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György fejedelmek, Zrinyi a költő, Bethlen kancellár, Rákóczi Ferencz és némelyik vezére (Bercsényi Miklós); a családi levelek közt kedvesek e század elejéről Thurzó György nádor levelei nejéhez. Mindezek levelei valóságos misszilis és nem irodalmi levelek, de bennök képződik tovább a magyar társalgás és a széppróza nyelve, s a kor vége felé, alkalmasint francia hatás alatt, némi érzék fejlődik ki a levélstil irodalmi formája iránt is. A nyelvtanirás terén Molnár Albertnek számos követője akad, de a tökéltesedés lassu, s a nyelvhasonlítás (Otrokocsi Fóris Ferenc) még mindig a héber nyelvben keresi a magyarnak alapját. Frayeologiai tekintetben jeles mű Páriz Pápainak maig is kézen forgó latin szótára. Már a hadtudományi és politikai irodalom elsőrangu képviselőre talált Zrinyi Miklósban (Tábori kis tracta, Török ellen való Áfium, Vitéz hadnagy; Siralmas panasz), ki a római, német és olasz hadtudományi irókból (Macchiavelli) nyert tanulmányait a magyar hadviselés elveivel és a maga fényes hadverézi gyakorlatából elvont okulásaival egyesítette.
Költészet. Zrinyi, korának e nagy alakja, volt a XVII. sz.-nak legkitünőbb magyar költője is. Világirodalmi műveltségének köszönhető, hogy őseűének, Szigetvár hős védőjének vértanui haláláról, mint a magyar nemzet megváltásának áldozatáról és Szolimán haláláról irt hőskölteményét nem a korabeli históriás ének modorában, hanem Vergilius és Tasso mintájára, de szméjében és jellemeiben eredeti leleménnyel, monumentális stilü nagy eposszá dolgozta ki, mely a renaissancekori európai eposzok sorozatának egyik nevezetes tagja (Obsidio Szigetiana, Szigeti veszedelem 1651). A nagy stilü művet kore nem értette meg, s darabos verselése és nyelve miatt nem élvezte ugy, mint a sokkal kisebb tehetségü, de kitünőbb technikáju Gyöngyösi Istvánt (Murányi Venus 1664. Kemény Simon stb.), aki megmaradt a históriás ének alapján, de fölfrissitette némi költői leleménnyel s a helyzetek lirai kifestésével, s egykoru érdekes történeteket ád, tehát a verses novellát kezdi meg; ereje a lírai részletekben, bravuros festésekben, az újszerü költői nyelvben és hangjának Ovidiusnál iskolázott könnyüségében van. Listius László Mohácsi veszedelme Zrinyi utánzásával készült gyenge alkatu eposz, Balassiszakokban. Irodalmi liránk nem mutat emelkedést, inkább fentartja és terjeszti Balassi vívmányait, s a század lirikusai általán a Balassi iskolájához tartoznak; Rimai János, a diplomata (vallásos és elmélkedő világi versei többnyire Balassi verseivel egüytt jelentek meg), Beniczky Péter aranysarkantyus vitéz (istenes és világi énekek, versbe szedett példabeszédek), Koháry István gr. tábornok és országbíró («Munkács kővárában keserves rabságban» szerzett és emlékezetében megőrzött vallásos és didaktikusversek); ki is adták verseiket. Kéziratban is számos, többnyire főrangu irónak versei maradtak ránk; ilyenek Balassa Bálint gr. Zichy Péter gr. b. Petróczy Kata Szidónia stb. Mindezekben inkább van érzés, mint költői képzelet és alakítás. Lírai téren is a legjobbak közé tartoznak Zrinyi Miklós ifjukori szerelmi tárgyu «idilliumai».
Kuruc költség. E műköltők verseinél a nemzeti szellemnek sokkal becsesebb és költőibb emlékei azok a nagyrészt névtelen szerzőktől eredő dalok, elegiák, vitézi énekek, balladafélék, melyek e század vallási és nemzeti küzdelmeiből fakadtak, nyomtatásban napvilágot nem láttak és korunkra inkább szájhagyományban és kéziratkban maradtak fenn. A tatár rabságra hurcolt erdélyiek, az üldözött protestánsok, a gályarabságban szenvedő protestáns lelkészek szenvedései megható énekekben szólaltak meg. A nemzeti háboruk külön politikai költészet keletkezésére szolgáltak alkalmul, melyben hol a gúnyos, hol a lelkes, hol a kesergő hang uralkodik. Mind a szorosan vett politikai költészet, mind a hazafias és a szerelmi líra az utolsó két nagy nemzeti mozgalom, a Thököly és II. Rákóczi Ferenc korában zendül meg egész gazdag változatossággal. A régi magyar vitézi élet regényes fellobbanása volt e kor, melynek rajongása a nép költői szellemét is megihlette. A kor eseményeiről és alakjairól szóló számos verses történet közt legszebbek a balladaszerü költemények (Esztergom megvételéről, Ocskai Lászlóról, Kerekes Izsákról). De az epikánál sokkal értékesebb a kuruc lantos költsézet. Hol keserübb, hol csúfolódóbb gúny, magyaros büszkeség, szilai lelkesültség, majd mély siralom és az általános nyxomorból fakadt szenvedélyes németgyülölet szólal meg gyakran kitünő dalformában, ötletes, zamatos előadásban. Igen jelesek egyes genredalok (Balogh Ádám nótája). Sajátságos, hogy a Rákóczi-kor legtöbb szép verse (éppen mint a legszebb levelek is) a szerencsétlenség napjaiból való. E költészet nagyrészt népies szinezetü, a hangnak, formának, rímelhelyezésnek játszi könnyüsége jellemzi a müköltés sokkal egyhangubb formakészletével és nehézkesebb modorával szemben. Bizonyos összefüggsét éreztet egy régibb, gazdag költészettel, mely az irodalomból kiszorulva, a nép ajkán öröklődött tovább. A mulattató próza néhány terméke fordítás a nemzetközi novella-anyagból. Fortunatus 1651. Szép Magellona 1676 és Haller János Hármas Istóriája 1695. (I. r. Nagy Sándor, II. r. Példabeszédek, a Gesta Romanorum fordítása, III. r. Trója Veszedelme, Colonnai Guido lovagregénye után), melyben az elbeszélő előadás kezd kibontakozni a történelmiből. A drámairodalmat az iskolai dráma képviseli e században is. Egyes nagyok udvarában voltak szini előadások (Bethlen Gábornál, Esterházy M. nádornál), de az illető darabok v. latin nyelvüek v. iskolai drámák voltak. Drámai formája irodalmi termékeink (Actio curiosa) sokkal csekélyebb értéküek, mint a XVI. sz. Balassi Menyhértje. Magyar állandó szintársulat alakitására legrégibb kisérlet volt Felvinczi György erdélyi polgáré, ki 1696. nyerte Lipót királytól engedélylevelét. Felvinczitól pár «Comicio-Tragoedia» is maradt ránk, mitológiai tárgyu darab és moralitás. Vállalata eligha volt életre való.
XVIII. század. (A pihenés kora, 1711-72.) Az országnak a szatmári békével helyre állt belső nyugalma nem hozta meg az irodalom emelkedését a XVI. és XVII. sz.-ban megvetett alapokon; ellenkezőleg: a nemzeti szellem csökkent s a magyarul irás szinte kivételessé vált. A két százados küzdelemben kimerült nemzet mintegy testi életet élt, az anyagi megerősödés napjai következtek be; a régi eszmények elhaltak, helyöket újak nem pótolták, egyedül a dinasztikus hűség erénye tűzött a nemzet elé nagyobbszerü feladatokat. A nemzeti szellem dekomponálódását elősegítette az, hogy az erdélyi fejedelmi udvar megszüntével a magyar társasélet és kultura nemzeti központja megszünt, felsőbb társadalmunk megszerette a bécsi udvar fényében ragyogni, s így elnémetesedett és elfranciásodott éppen az az elem, mely az előző század magyar szellemi életében vezérszerepet vitt. A török hódítás után üresen maradt területekre idegen telepesek kerültek, a bevándorló nagyszámu mesteremberek elnémetesitették az ipar nyelvét; az egész magyar társaséletbe sok német elem nyomult be. Az iskola, a közélet, az irodalom nyelve a latin volt s latinul irtak oly munkákat is, minőket azelőtt magyar nyelven szereztek tudósaink. Latin nyelven nagyon jelentékeny irodalom állt elő, szelleme is elég nemzeties, a papi, különösen jezsuita irók egész virágkorát idézték elő a magyarországi deák nyelvü irodalomnak, de mindez nem mozdította elő a magyar irás művészetének fejlődését, sőt a magyar stilus az irodalom számos ágában parlagon maradt. A magyar nyelvü irodalom legértékesebb termékei -- egy-kettő kivételével -- később láttak napvilágot.
Magyar nyelvü irodalmunk is a tudományos téren volt legélénkebb, de nem nagyon eredeti. A hittudományi irodalom csak gyönge visszhangja a XVII. sz.-belinek; sok teologiai munka keletkezett, de tudományos értékük és hatásuk aránylag csekély. Érdemesebb munkásság folyt a történetirás terén. Még a régi krónikás tárgyalást képviselik ugyan Spangár András és Kovács János jezsuita, kik Pethó Gergely krónikáját folytatták (1732-ig, illetőleg 1742-ig) s a nagyszámu, de meg nem jelent naplók és emlékiratok (Károlyi Sándoré, Pulayé, Szatmári Király Ádámé stb.) kevés készületről tanuskodnak ugyan, de két becses emlékiratot e kor is mutathat fel: Cserei Mihály Erdélyi históriáját, mely kivált az egykoru és közelmult események keresetlen és eleven előadásáért nevezetes és Apor Pétertől a Metamorphosis Transylvaniae-t, mely Erdélynek a XVII. sz. végétől a XVIII. sz. első feléig végbement társadalmi és erkölcsi átalakulását festi éles szemmel és biztos kézzel, konzervativ álláspontról; mindkét munkán rajta van a kor keverék nyelvének bélyege, de hiven tükrözik irójuk szeretetreméltó jellemét is. A tudományos módszerrel dolgozó történetirást latin nyelven művelték tudósaink, kik közt legkitünőbbek; a polihisztor és roppant munkásságu Bél Mátyás, a rotestáns-racionalista irány képviselője (Prodromus, Adparatus ad Historiam Hungariae, Notitia Hungariae), Pray György jezsuita (Annales veteres Hunnorum, Avarum és Hungarorum), Katona István szintén jezsuita (Historia critica), továbbá Kollár Ádám. A történelmi érdek indította meg szellemi életünk multjának kutatását, jelesül a M.-történetet is. Első volt e téren Czwittinger Dávidnak latin nyelven irt biográfiai lexikona; Specimen Hungaria Literatae (1711); de sokkal nevezetesebb volt a sokoldalu Bod Péter erdélyi prot. lelkész munkássága szellemi történetünk terén (Biblia historiája, benne a magyar bibliafordítások ismertetése is; Szt. Polykárpus, az erdélyi ref. püspökök élete; Magyar Athénás, Bod főmüve 1766. mintegy 600 magyar irónak nagy szorgalommal összeállitott életrajza). Nyelvészetünk még jó ideig a régi nyomokon járt; Bél Mátyás is, aki nyelvtörténeti irányban kezdett kutatni a sémi eredet kimutatására vesztegette erejét. Ez időszak végén azonban megjelent az a könyv, mely a nyelvhasonlítást nálunk helyesbb irányba terelte, Sajnovics János jezsuitának Demonstratiója (1770), mely az ugor nyelvekkel való hasonlítást bevezeti hozzánk.
Bármily szegényes a költői irodalom, a széppróza és a lira terén mégis határozott fejlődést találunk. Mikes Kelemen, Rákóczi hive, a számkivetés helyén, Rodostóban irta meg élményeit (Törökországi levelek, 1717 - 58), fiatal korában (1711) elszakadva a hazai nyelvközösségtől, de a régi nyelvet az akkor divatozó latinnal kevert kancellária-stilus minden salakjától megtisztítva s finom és könnyü stilmunkává dolgozva ki. Az első nálunk, ki a levélformát szépirodalmi célra használja, amit alkalmasint francia példa után tesz. Leveleink tartalma egészen eredeti. Becsessé teszi e sorozatot a rajta végigmovuló erős hangulat, a komoly és a tréfás vagy a humoros hangban egyaránt természetes hájjal mozgó írói egyéniség, s a nyelv tisztasága és zamatja. Kár, hogy e levelek csak a század vége felé kerülvén haza, csak 1794. jelenhettek meg s koruk stilusára nem hathattak. Ellenbn Faludi Ferenc prózai munkái kellő időben megjelenthettek s a fejlődés tényezőivé válhattak. E jeles magyar jezsuita erkölcsi irányu munkákkal szolgált nemzetének, nagyrészt fordításokkal. A nép erkölcsi nevelését célozta velök, de egyúttal a magyar nyelv kiművelését is. Dorell angol jezsuita dialogusait dolgozta át, és a spanyol «estilo cultos» egyik ünnepelt művészének Gracián Boldizsárnak maximáit. Irt azonban eredetieket is. Ő is tiszta prózát ir, de egyszersmind újít, bővít és csinosít; az idegen eredetinek minden fordulatát fordulattal, még pedig magyaros és választékos fordulattal igyekszik visszaadni s ezért figyeli és gyüjti a népnyelv kifejezőbb szólásait s a régi szólásokat újjá alakítja, miközben olykor keresetté lesz. De a magyar prózát Mikes és Faludi új elemmel, a báj elemével gazdagították. Faludi lirai költeményeiben és idilljeiben sem sokkal eredetibb, de a belső és külső formában igen gondos és választékos. Mind prózája, mind verses költészete legmodernebb stilü a nyelvújítás kora előtt. Eredetibb lirikus nála Amade László báró, ki sokban Balassira emlékeztet, egy isten kegyelméből való, de éppen nem iskolázott költő; élvezetvágyó korának igazi fia, gavallér és katona; a szerelmi dalt művelte, változatos, szeszélyes, kissé szabálytalan formáiban. Mind Amade, mind Faludi versei csak kéziratban voltak ismeretesek a maguk idején. Általán a lira, tartalmilag is, inkább csak mgánmulatság s hiányzik belőle az előző századoknak az egész nemzethez szóló mélyebb ihlete. A vallásosénekgyüjtemények közt kiválik Rádai Pálnak, II. Rákóczi Ferenc diplomatájának Lelki hódolása, Molnár Albert dallamformái után képzett istenes énekeivel; több kiadást ért. Az epikai költészet alig termett érdemes munkát. Az iskola dráma (l.o.9 virágzott tovább a jezsuiták intézeteiben; e korban nyomtatva is megjelent egynehány (p. Faludi ferencnek Constantinus Porphyrogenitus-a 1750., Kunics Ferenc Sedecias-a 1753.).
Az újabb magyar irodalom (1772 óta.)
Az irodalom felújulása. A klasszicizmus kora 1772-1820. Mária Terézia uralkodásának vége felé fordulat állt be: rájönnek a nyelv és irodalom nemzetfenntartó erejének tudatára, megszületik az irodalmi szeme és lelkes irói munkásság indul meg, mely folyton terjed, s végeredménye a modern Magyarország lett. E tüneményszerü változást több ok idézte elő. Egyrészt a kulturális ébredés szelleme, amely Nyugat nemzeteit sorra járta, s kevéssel előbb, szintén a XVIII. sz.-ban, éppen a szomszédos német nemzet szellemi életét áthatotta és felszabadította a francia irodalom uralma alól, ekkoriban érkezett el hozzánk s a művelődés vágya élénkebb lett, mint valaha. Ám a művelődés történhetett volna idegen, jelesülnémet nyelven is, amint azt részint politikai okokból, részint jó szándékból sürgették is uralkodóink, különösen Mária Terézia, ki társadalmi téren, szép szerével rendkivüli ügyességgel valóban elnémetesítette felsőbb osztályainkat, és II. József, ki politikai eszközökkel erőszakosan germanizált, de ezzel visszahatást keltett. A másik ok volt népünk különös fajszeretete, mely még idején föleszmélve megdöbbent a nemzetiség társadalmi és politikai hanyatlásán; nyelvünk elhanyagolásában, nemzeti sajátságaink levetkőzésében elkorcsosodást látott, az idegen kultura terjedésében pedig nemzeti és állami létünk enyészetét ismerte föl s mentő eszközökről gondoskodott. Ily eszköz volt első sorban a művelődés. A hazafiak belátták, hogy a megváltozott viszonyok közt a magyar nemzetet a művelt nemzetek versenyében nem a harci erények tartják fenn első sorban, hanem a művelődés, s ha magyarok akarunk maradni művelődnünk kell, s belátták azt is, hogy e nemzetet saját nyelvén lehet igazán művelni. A nemzetiség megtartása, de a műveltség megszerzése, szóval a nemzeti művelődés lett a kor eszméje; az európai kultura terjesztése magyar nyelven és a magyar nyelv művelése. Igy a nemzetközi eszmeáramlat és a hazafi érzés együttesen adtak lökést a M.-nak. A létfentartás ösztöne első aorban kulturális, és pedig irodalmi téren kezdett működni, nemzeti megújulásunk az irodalom megújulásával kezdődött, a politikai és társadalmi reform csak később következett be. S amint eleinte évtizedeken át az irodalom volt a nemzeti törekvések képviselője, ugy az első irók inkább hazafiságból, mint irói hivatásból ragadnak tollat, s minden rendből és állásból sereglenek össze a nemzetiség ügyének védelmére. És a lelkes kezdemény lassankint diadalt aratott, s bekövetkezett a szellem történetének az a rendkivüli érdekes és tipikus jelenete, hogy egy nemzetet megmentett az irodalma. Irodalmunk felújulása elsőrengu politikai tény jelentőségével bir.
A nemzeti művelődés lázas munkája az 1770-es években indult meg, s nem is egy, hanem három ponton tört elő, egyidejűleg, külső összefüggés nélkül. Legelőször adott mégis életjelt magáról a testőrirók csoportja, v. az u.n. franciás iskola s igy a M. felújulása Bécsből indul ki, abból az intézményből, melyet Mária Terézia a magyar középnemesség elnémetesítésére állított fel. A fiatal gárdisták a fényes székvárosban megismerkedvén a modern műveltséggel, nemzetüket is részeltetni akarták annak áldásaiban, s a lelkes Bessenyei György buzdítására elhatározták a nemzeti nyelv művelését, s a magyar közönségnek oly irodalmi művek nyujtását, aminőket a nyugati nemzetek irodalmában csodáltak. Nem a német, hanem inkább a francia (s részben az angol) irodalom állt előttük mintául, s a szépirodalom mellett a filozofiai irodalom is, ugy hogy a franciások kezdeménye egyrészt az izlés, másrészt a gondolkodás terén is újítást jelent. Maga Bessenyei lépett föl először Agis címü tragédiájával 1772. s ez az évszám jelöli az újabb M. kezdetét. 1773. két új tragédiát adott ki: Hunyadi Lászlót meg Attila és Budát; a műszabályokban (p. a. hármasegységben) híven követett francia klasszikus drámától eltér abban, hogy hazai tárgyakat is dolgoz fel; a drámaiság ezekben is épp ugy hiányzik, mint Philosophus cimü vígjátékában. (1777), melynek azonban egy alakja (Pontyi) maradandó tipussá vált. A bölcselkedésre való hajlama sokkal jobban bevált a tankölteményben, mely téren Pope után szabadon dolgozott. Ember próbájával lépett föl 1772. s költői leveleiben Prózai munkáiban is a filozofáló hajlam érzik, a XVIII. sz. francia gondolkodóinak hatása alatt. Eszméit röpiratokban is nagy lelkesedéssel és természetes ékesszólással fejtegette: Magyarság, 1778., Jámbor szándék, 1781., egy akadémia felállításáról. Testőrtársai közül kiváltak: Barcsai Ábrahám, ki elmélkedő verseket és költői leveleket irt, és Báróczi Sándor, ki fordításaiban a magyar szépprózát vitte előbbre igen szerencsés stilérzékével. (Calprenede: Kasszandra c. regényét és Marmontel Erkölcsi meséit fordította 1774.) Hozzájuk csatlakozott a jóval idősebb Orczy Lőrinc báró is, ki már régebben irogatott. Közösen is fellépett e csoport egy gyüjteményben (Bessenyei György társasága, 1777), melyet Bessenyei adott ki Orczy, Barcsai és Báróczi verseiből. (Később Révai Miklós adta ki verseiket).) Még több iró is vált ki a gárdából. E csoport a francia klasszicizmus műformáit s az enciklopedisták hatását hozta a M.-ba; a drámát, eposzt, elmélkedő költészetet és költői levelet művelték a széppróza választékosságát és csinját mozdították elő, a verstechnikában a francia alexandrin mintáját követték, amennyiben mindent a szintén 12 szótagu magyar epikus formában irtak, leszállítva annak hagyományos négy rimjét kettőre. Lelkesedésükj nem maradt terméketlen. Orczyn kivül itthon is csatlakoztak hozzájuk irók, fiatalabb erők is, igy Anyos Pál, a korán elhunyt pálos szerzetes, az egész iránynak legmélyebb érzésü költője, világfájdalmas, de kissé egyhangu elegiáival és költői leleleivel; továbbá Teleki József gr. és fia László gróf, Teleki Ádám gr. (Corneille Cid-je), végül Péczeli József komáromi prédikátor, aki fáradhatatlan munkásságával Bessenyei visszavonulta után az egész irány fejévé emelkedett (fordítások nyugateurópai irodalmakból, főleg Voltaireből, Youngból; verses mesék Lafontaine modorában, egyházi irodalom és szónoklat; az első magyar tudományos folyóiratot megindítja 1789. Mindenes Gyüjtemény cimmel). Az ő halálával megszünik a franciás irány különállása (1792).
A testőrökkel szinte egy időben itthon latin iskoláink pap tanárai fogtak a magyar költészet újjáalakitásához, humanista műveltségük szellemében a római költészet műfajait és formáit választva mintákul. Rájöttek, mint Sylvestertől kezdve (1541) számosan, hogy a magyar nyelv a klasszikus formákba éppen oly módon alkalmazható, mint a latin, s e technikai újitás általánossá tételétől várták a magyar költészet újjáteremtését. Már 1773. dolgoztak, de csak 1777. lépett föl elsőül a jezusuita Baróti Szabó Dávid Új mértékre vett különb verseivel (hexameterekkel, distichonokkal és óda-formákkal), 1778. a piarista Révai Miklós Alagyái első könyvével distichonok), és utolsóul 1781. Rájnis József jezsuita Kalauzával, noha ő legrégebben verselgetett. Mindegyik ad a versek mellé prozódiai útmutatást is; különben a versek is alig többek csak verstani gyakorlatoknál. Az elsőség kérdése s némely prozódiai eltérés kiméletlen tollharcba sodorta a szenvedélyes Rájnist Barótival, de a vita a magyar szótagmérést tisztázni segítette, az etimologiát is előmozdította, főkép pedig a kezdeményre vonta a közönség figyelmét. Fellépésük különben nagy tetszéssel találkozott deákos műveltségü osztályainknál, papoknál, tanároknál s a műveltebb középnemességnél. A humanizmus hazai hagyományaiban könnyen meggyökerezett ez az irány, melynek a szomszédos német irdalomban is volt analogiája, azzal a különbséggel, hogy ami «klasszikus» iskoláink kizárólagosabb és elkülönzöttebb irói csoport volt. A kezdők általán csekély tehetségü költők voltak, a tartalomban nem is klasszikusok, de már náluk jelentkezett a szigoru antik formák hatása a költői dikció újítására, tömöritésére és nemesítésére. Követőik közt már voltak kiválóbb költők, akik megalapították a specifikus magyar klasszicizmust, szemben a testőrírók franciás és Kazinczyék németes kasszicizmusával. Ez iskola nálunk is korán megkezdődött, de a szerencsétlen viszonyok közt hiányosan fejlődött renaissancenak kései kivirágzása volt. Egyelőre maguk a kezdők gondoskodtak újabb kiadásokkal, kivált pedig fordításokkal a keltett érdeklődés fenntartásáról, mig egy jó évtized mulva újabb erők vették át a kezdeményt, melynek fenmaradása ezzel biztosítva volt. Legkitünőbb volt ezek közül a paulinus Virág Benedek, aki az 1790-1805 között időben állt hatása tetőpontján; ódáival «a nemzeti lélek tüzes ébresztője» volt s az antik formákba első lehelt fenséget; gondolatai és nyelve egyaránt hathatósak, hevének szigoru erkölcs és nemzeti érzés a forrása. Magyar Horatiusnak nevezték, kivált Berzsenyi föllépte előtt. (Horatius fordítása, Magyar Századai is becsesek.)
Az olvasó közönség legnagyobb része azonban a régibb magyar költsészet szelleméhez és ízléséhez ragaszkodott s annak folytatását várta az iróktól. Iróink egy csoportja most a magyar költészet hagyományait újította fel Gyöngyösi modorában, négyes rímü strófákban, de Gyöngyösi választékossága helyett inkább népies nyelven írtak regényes eposzféléket, megkezdték a prózai regényirodalmat is, a lira fajai közül főleg a dalt művelték részint népies modorban, részint az előzőkorszak cifrálkodó formáiban. Ez irány volt legegyenesebb örököse a régi nemzeti költészetnek, de azt nem elmelte, inkább fentartotta, s az olvasó közönség hiányos izlését nem nevelte, hanem csak kielégitette olvasmányaival; hizelgett a nemzeti hiuságnak is és ezért népszerü volt. Legelőször Dugonics András piarist lépett föl (1779) Trója veszedelme, majd Ulysses c. epikus munkáival, majd 1788. nemzeti tárgyu eredeti regényeket adott (Etelke, ez leghiresebb regénye; az Arany percek, Jolánka, Cserei), de idegen tárgyuakat is (A gyapjas vitézek, A szerecsenek). Szindrabokat is irt, Magyar tárgyu műveinek meséjét is gyakran idegenből vette. Lelkesedése a történelmi multon lélektani gyöngéi ellenére isnépszerűvé tette; nyelvének körmönfont magyarsága nagyon egyoldalulag hatott szépprózánk fejlődésére. (A magyar frazeologiának egy nevezetes gyüjteménnyel is tett szolgálatot: Magyar példabeszédek és jeles monások; sok érdeme volt a matematikai műszók magyarosításában is.) Nagyobb költői értéke van Gvadányi József gróf lovas generális vidám hangu verses regényeinek és egy szatirikus eposzának, melyben a nemzeti elkorcsosodást üldözi magvas humorral. Ő teremtette meg a Peleskei nótárius meg a Rontó Pál alakját (Egy falusi nótárius budai utazása 1790. Rontó Pál és Gróf Benyovszky Móric stb.). A népies iskola harmadik hires költője Palóczi Horvát Ádám dunántuli ügyvéd és mérnök volt, ki Hunniás c. eposzával (1787) és különféle magyar és másféle népdalok ritmusára szerzett, inkább szeszélyes, mint mély érzésü dalaival tett hatást; az irodalmi lira kapcsolatát a népköltéssel az ő dalai képviselik ez időben (Rudolfiás c. eposza Habsburgi Rudolfról). A lassanként növekvő olvasó közönség szórakoztatásáról még több iró gondoskodott efféle népies szellemü termékekkel, igy Kónyi János őrmester (szinműveket és elbeszélgetéseket fordított magyarra, s a Zrinyiászt rontotta el «hadi román»-ná). Etédi Márton, Vályi Nagy Ferenc, Gáti Istvbán stb., kik verses históriákat irtak eposzok gyanánt.
Mindez irányok csak egy-egy szükebb körü közönségnek szóltak, s a M. fejlődése ettől kezdve majdnem a XIX. sz. közepéig egyrészt a körül forog, hogy a különféle áramlatok egy mederbe tereltessenek s a nemzeti és művészi elem megtalálja egymást. De az egyeztetési törekvések hamar megindultak, azonban egyelőre egy negyedik irány megalapítására vezettek. Abból a felfogásból kiindulva, hogy a magyar vers abban különbözik a kalsszikaitól, hogy amaz rímes, ez pedig «mértékes», a kétféle verselés összekapcsolását sürgették, ettől remélve zt, hogy a magyaros formát meg fogja nemesíteni a mérték, s a «mértékes» verset kapósabbá teszi szépeinknél a rim, melyről a modern olvasó nem tud lemondani. Ily értelemben szólalt fel Döldi János (már 1787.), az u. n. debreceni kör alapítója, aki, mint követője Fazekas Mihály és a többi debreceniek, ritka formaérzékkel alkotta rímes trocheusi és jambusi dalait; e körből került ki Csokonai is (Fazekas népies tárgyu komikus eposza, a Ludas Matyi, hexameteres). A nem éppen szabatos alapnézetnek volt következése a leoninisták (Gyöngyösi János, Édes Gergely) korcs iránya is, kik nem a rímes versformát szedték mértékre, hanem a klasszikus formát rimeltek meg s ez a elfajzás ellen jobb iró9inknak egész eréllyel kellett föllépniök. Ugyanazt sürgették, amit Földi, t.i. a rimes formák janbusi és trocheusi, daktilusi és anapaestusi mértékre szedését; a zene elméletéhez is értő és zeneszerző Verseghy Ferenc, aki számos értekezéssel, vers- és dallampéldákkal kelt ki a «mértékes» formák érdekében, szintén már az 1780-as évek vége óta. Ugyanerre törekedett Kazinczy Ferenc is, ki egy pár német versében már régebben elég könnyünek találta a rimes jambus technikáját, s magyar nyelven is meg akarta azt szólaltatni, hogy átültesse hozzánk a modern lira hangját, különösen a német dalstilt. Tényleg nem is volt ez a törekvés, amint Földinél, Kazinczynál és Verseghynél jelentkezett, a különféle irányok egyeztetése, illetőleg a rímes magyar vers megmértékelése, hanem egy új versrendszer, a modern nyugateurópai versfajok megtelepítése a mi költészetünkben, s vele a modern lirai hang, kivált a német dalstil, a szentimentális lirai tónus megszólaltatása. A klasszikus iskola férfiköltészet volt s ódai hangot keresett, formája is nehezebb volt, semhogy a költészet leghálásabb közönségét érdekelte volna; a franciás irány a lirában csak episztolákat és didaktikus darabokat adott, érzelmes lirát nem; a népies iskola nem volt elég művészi; azért volt szükség a modern lira változatos hangjaira és formáira, kivált a dalnemben. Ez irány voltaképi kezdője mindhármuk előtt Ráday Gedeon (báró, később gróf) volt, aki már 1735 óta irta nyugati formáju verseit (stanzákat is), de nem adta ki; Kazinczyt azonban (és hihetőleg Földit) ő vezette rá e módra, amiért a nyugat-európai versformákat, v. amint akkor nevezték, mértékes rímes verseket róla Ráday-nemnek keresztelte el Kazinczy. Ettől fogva négyféle költői stil közt válogathattak költőink s az egyeztetés alig állt egyébben, mint hogy egyik műfajban az egyik, másikban a másik iskolához csatlakoztak. Igy tett Bacsányi János, ki episztoláit a franciásak, pár ódáját a deákosok, némely elbeszélését a népiesek és érzelmes költeményeit a németesek modorában irta (jelesek a francia forradalom eszméit viszhangzü költeményei és kufsteini elegiái). A kufsteini börtönben fiatalon elhunyt Szentjóbi Szabó Lászlónak néhány magyar formája s nemes hangu, csinos dala mutatja, hogy a nyugati versformák átültetése nélkül is fejlődhetett volna dalstilünk, bár talán kissé lassabban. A szintén ifjan elhalt Dayka Gábor, Kazinczy tanítványa a nyugati versormában, volt e nemben az első nevezetesebb lirikus.
E négyféle irodalmi irány közül, miután a franciás iskola a többibe olvadt, a népiesek pedig nem sokat törődtek az ízléssel, 1790-től fogva kettő vált ki különösen s maradt uralkodó: a kalaszikus és a nyugateurópai (németes). Amannak legjelesebb költője Virág volt akkor, de annak is, emennek is leghathatósabb képviselője Kazinczy Ferenc, aki már ekkor az irodalom vezérévé kezdett válni. Klasszikus volt, Horatius tanítványa, ki az ízlést szinte többre becsülte a genienél s a szép formát a tartalomnál; csatlakozott a klasszikus iskolához, művelte az antik formákat az ódai nemben, mig a dalfélékben a modern stil embere volt; különben a klasszikai formában is inkább a német nagy klasszikusok példája lebegett előtte. Minden műfajt meg akarván honosítani, s minden műfajt saját stilszerü hangjával, már akkor temérdeket fordított az ó- és újvilág legkülönbözőbb, iróiból. Nem volt nagy költői adománya, de rendkivül kényes ízlése s kiváló szervező tehetsége. Az egységes központ és vezető nélküli M. mind inkább az ő személye körül kezdett összpontosulni, mikor egy nagy csapás megszakította írói pályáját s vele megzavarta a M. szerveződését is. 1794 végén a Martinovics-összeesküvés miatt börtönbe került, melyből csak 7 év mulva szabadult ki. A Martinovics-ügy tabula rasát csinált a M.-ból. Kazinczyn kívül fogságba került Bacsányi Szentjóbi, Verseghy; s mivel e tájban az irodalom több oszlopa dőlt ki (Péczeli 1792, Kármán 1795, Dayka 1796), Virágon kivül egyelőre alig egy vagy két magyar költő működött a XVIII. sz. utolsó éveiben.
A felújított irodalom már az eddigi pár évtized alatt minden megoszoltsága és szervezetlensége ellenére is jelentékeny szolgálatokat tett mind a nemzetiség, mind a művelődés ügyének. A nemzetiséget erősítette II. József németesítő törekvései ellen, s a művelődést szolgálta II. József eszméivel párhuzamban. egsz sora jelent meg a felvilágosodás (illuminatismus) eszmeit hirdető (és ellenző) iratoknak. A II. Lipót alatt fellángolt nemzeti érzésnek lelkes tolmácsa volt, s I. Ferenc uralkodása kezdetén is a szabadelvüséget hirdette, mig a leglelkesebb irók börtönbe nem hurcoltattak. Pedig sok akadálya volt fejlődésének és hatásának: a felsőbb társadalom idegennyelvüségén s az olvasó közönség aránylag kis számán kivül II. József németesitő politikája és az I. Ferenc idejében rendkivül szigoruan alkalmazott könyvvizsgálat (cenzura), végül a magyar nyelv akkori el nem ismert helyzete. Törvényhozási intézkedés a nyelv érdekében csak az 1790-iki országgyülésen történt, amikor az iskolába bevitelét elrendelték. A hivatalos életbe csak az 1805-iki országgyülés vitte be a nyelvet, de egyelőre csak a deák mellett, s még évtizedek nehéz küzdelmébe került, mig a magyar nyelv jogaiba iktattatott. Az irodalom erősödésével járt a hirlapirodalom fejlődése is. 1780. indult meg az első magyar hirlap. Ráth Mátyás pozsonyi Hirmondója, melyet több követett; pár évtizedig Bécs volt a magyar hirlapírás központja (Magyar Kurir stb.). Pest sokáig nem volt irodalmi központ; az első hirlap itt 1806. indult meg. Csakhamar keletkeztek azonban szépirodalmi lapok is, igy a Magyar Múzsa 1787-től Bécsben; a magasabb szinvonalu Magyar Muzeum (1788-tól) címü folyóirat Kassán, melyet Kazinczy, Bacsányi és Baróti alapítottak, s mely megkezdte az irodalmi munkásság szervezeset és vezetését; versenyzett vele az Orpheus 1790. melyet szintén Kassán alapított a Muzeumtól megvált Kazinczy; efféle volt Peczeli Mindenes Gyüjteménye is (1789) s Kármán József Urániája, az első szépirodalmi folyóirat, mely Pesten jelent meg. Általán az irodalomnak még nincs egy határozott földrajzi központja. A lelkes Kármán volt az, aki ily központtá Pestet akarta emelni, e célra adta ki folyóiratát is, mely első sorban a nőkhöz fordult, kiknek szépirodalmi olvasmányokkal kedveskedett. Prózai szépirodalmunknak a XVIII. sz. végén legkiválóbb művelője volt (Fanni hagyományai, az első lélektani alapu regény); előadása az akkori művelt társalgás nyelvén alapuló egyszerü, közvetlen, hajlékony és nemes próza, távol mind az erőltetett vagy lapos népiességtől, mind az idegenszerüségtől. Kora halála miatt törekvései félben maradtak.
Szerencsére az irodalomban az 1794 körül beállt szünet nem maradt minden pótlás nélkül. Ez alatt érlelődött Csokonai Vitéz Mihály, a felújult magyar irodalomnak Vörösmarty előtt legeredetibb tehetségü költője, gazdag és friss leleményével, hangjának ritka változatosságával, technikai könnyüségével; de széleskörü esztetikai készültsége mellett az ízlésnek bizonyos egyenetlenségével; az érzelmes szerelmi lira (Lilla, érzékeny dalok 3 könyvben), genrekép, anakreoni dal, reflexiv költészet (A lélek halhatatlanságáról), óda nemeiben és a komikus eposzben (Dorottya) tünt ki; főleg a szentimentális és a komikus hang volt igazi eleme, sok hajlammal az alsóbb komikum iránt. Formára nézve válogató volt; mind klasszikus, mind nyugateurópai, mind pedig nemzeti formában irt, egyike azon költőknek, kik az irodalmi költészetnek a népköltéssel való kapcsolatát időről időre, a kasszicizmus korában is fentartották. Kora halála (1805) nagy veszteség volt az irodalomra. Egy másik kiválóbb költő, Kisfaludy Sándor (Himfy), egy dunántuli nemesház sarja és volt katonatiszt, 1801. lépett föl egy kötet dallal (Kesergő szerelem). Ez volt az első nyomtatásban megjelent szerelmi dalgyüjteményünk (Csokonai Lillája pár évvel később jelent meg); igen nagy hatást tett; mindkét nemü ifjuságunk lelkesedve olvasta a szerelmi érzés e változatos, föllengző, szenvedélyes és képekben gazdag, egy ügyesen összeállított alaptörténet körül sorakozóü nyilatkozásait. Kisfaludy az itthoni irodalmi iskoláktól függetlenül fejlődött, formában sem csatlakozott egyikhez sem, inkább Petrarca hatása alatt állt, noha saját érzéseit zengette, s maga teremtett magának egy 12 soros dalszakot (l. Himfy-szak) mintegy magyar szonettül, melyben dalait költötte; nyelvében a magyar nemesházak beszéde volt költőivé emelve, aminthogy általában mintegy a nemesség költője volt. A Kesergő szerelem 200 dalát követte 1807. a Boldog szerelem 200 dala, s ekkor alanyi érzéseit mintegy kimerítvén, az epikához fordult Kisfaludy, regényes verses történeteket adván a régi magyar nemesi életből, a balatonvidéki várromokhoz fűződve (Regék a magyar előidőkből (1807) és később is több). Ezek a mult iránti rajongásukkal és lirai mélységükkel, epikai fogyatkozásaik mellett is kedves olvasmányai voltak a XIX. sz. elején a magyar közönségnek.
Ezalatt a magyar nyelv törvényeinek megállapítása is mind érezhetőbb szükséggé vált, egy részt azért, hogy a közös irodalmi nyelv megalakulhasson, másrészt azért,mivel a nagy arányban megindult irodalmi fejlődés szűknek találta a XVII. sz. óta elhanyagolt nyelvet mind a költői, mind a tudományos használat céljaira s ez okból sokan a nyelv újításához láttak, s ebben nem egyszer a nyelv szellemén tettek erőszakot. A sok pályamunka és nyelvtani értekezés közt legjobban kiemelkedett és bizonyos tekintélyre tett szert a hires debreceni nagy grammatika (1795), mely azonban csak a felsőtiszai dialektusra támaszkodik, egyes korcs alakulásokat szentesíts a stilisztákat éppen nem elégítette ki. A magyar nyelvtudomány alapjait Révi Miklós rakta le két művében (Antiquitates literaturae Hungaricae I. 1803, mely a Halotti beszédnek adja nagybecsü kommentárját; Elaboratior grammatica Hungarica, 2 kötet 1806, Révai főműve). Révai maradandó dicsősége, hogy a nyelvtörténeti módszert megalapította nálunk, sőt e téren megelőzte a német Bjoppot és Grimmet is. Vele szemben verseghy Ferenc (Tiszta magyarság 1805) az élő nyelvre alapította rendszerét s a helyesirást és a kiejtést ismerte el kizárólagos elvül. Az iskola Verseghy rendszeréhez hajlott, mig az irodalom Révaiét fogadta el.
Kazinczy Ferenc kiszabadultával (1801) új lendületet vett az irodalom. Kazinczy maga nem volt nagy költő, verseiben több a szellem, mint az érzés, legsikerültebbek szatirikus epigrammjai és költői levelei; erősebb volt a prózában, tárgyilag és formailag egyiránt nevezetes leveleivel és emlékirataival, s merész és szerencsés műfordító volt. De rendkivül finom ízlése, irói szenvedélye és társas erényei nagy irodalmi agitátorrá és szervezővé avatták. Minden tehetséget fölkeresett vagy magához vont, mindenkivel levelezett, buzdítva és oktatva; ő volt több évtizeden át az irodalom feje, lakása Séphalom, a magyar szellemi élet központja, és levelei a szépirodalmi sajtót pótolták. Klasszicista volt, Horatius és a németek (Schiller és Gjoethe) szellemében, s a költészetet csak a választottak számára valónak tartotta. Sokat küzdött az antik, még többet a modern nyugateurópai formák (köztük a szonett) mellett; a forma csinosságát, a kifejezés választékosságát és stilszerüségét sürgette. Minden műfajnak külön stilnemét ki akarta fejleszteni irodalmunkban is a régibb örökké egyféle előadás helyett,, s hogy a magyar nyelvet minden hangra, minden stilre alkalmassá tegye, épp azért fordított mindenféle fajba tartozó műveket, átültetve a sajátos kifejezéseket is magyarba. E stilisztikai célból karolta fel a nyelvújítást is, mely - kivált a szók alkotása terén - már a mult században megindult, de Kazinczy eleinte helytelenítette volt. Ő a nyelv szótári bővítése mellett a nyelv frazeologiai és stilisztikai újítását vette célba, s ezt kivált idegen kifejezések és fordulatok átültetésével mozdította elő. Ezzel sok idegenszerüséget hozott a nyelvbe, noha kitünő nyelvérzéke volt, s nyelvrontással vádolták, de ő lenézve az ósdiakat (ortologusokat), mind több hévvel és eréllyel sürgette a neologiát. A XIX. század első három évtizedében zajlott le a nagy nyelvújítási harc, melyben Kazinczynak az irók közt is számos ellensége akadt, de, kivált a fiatalabbak közt, még több szövetségese, ugy hogy a mozgalom végre is diadalt ült, a vívmányt átvette az 1820-as évek új költői nemzedéke, s a tudomány nyelvére nézve az 1830. megalakult akadémia, a közéletben is az 1830-as évek országgyülései. A költői nyelv a neologizmus tulságait csakhamar levetközte, de a prózában még csak azután fajult el az erőszakos szógyártás (a tudományok műszavaiban) és az idegenszerüség, kivált a germanizmus, melynek a neologia kaput tárt, kivált az üzleti, a társalgó nyelvben és a hirlapirásban, ugy hogy a század második felében egy új ortologia vált szükségessé, mely az idegenszerüségek ellen védje a nyelvet, a korcs szóalkotást megakadályozza és általán a neologiát revizió alá vegye (a tiszta magyarság védői Brassai, Arany, Gyulai; a Nyelvőr 1872-től az újabb ortologia organuma).
Kazinczy köréhez tartott Kis János szuperintendens, a rendkivül munkás és hasznos, nem éppen eredeti, de jóízlésü író; Szemere Pál, a kirünő formaérzékü szonettíró, képzett esztetikus és szerencsés szóalkotó; Szentmiklóssy Alajos epigrammairó; eleinte szintén Kazinczy hive, később fondorkodó ellenfele volt Döbrentey Gábor, az erdélyi Muzeum szerkesztője és az akadémia régibb nyelvemléktárának kiadója (hiresek voltak huszárdalai). Magányban fejlődött és a XIX. sz. első éveiben vált ismeretessé egy nagy költő, Bersenyi Dániel a klasszikus óda legnagyobb mestere, ki fenséges szárnyalásu hazafias, vallási, életbölcseleti és szerelmi ódáival legkitünőbb lirikusaink közt foglal helyet és Horatius követői közt az egész világirodalomban bizonnyal a legjelesebbek egyike, ki ha sokodaluságban, szellemességben, finomságban nem, de tüzével, mély érzésével, hangja fenségével felülmulja mesterét; nyelve is tömött és fordulatos, s mint «a trombita összeszorított hangja» hat. Hazafi-ódáival megrázta és fölvillanyozta a nemzetet, melyre ekkora erkölcsi hatással egy újabb költő sem volt az ő koráig. Esztetikai meggyőződésében Kazinczy hive volt, de tépelődő lelkével már a romanticizmushoz hajolt Kölcsey Ferenc; mint költő a honfiérzés szent fájdalmát tolmácsolta legtöbb hévvel (Hymnus, Zrinyi két éneke), nála nyilatkozik meg a humor is a magyar lirában először, s a balladát ő vezeti be, német példák után, nem ismerve még a magyar népballadát, műköltészetünkbe. Ő volt egyszersmind a magyar kritika megkezdője és a magyar szónoki műpróza megalapítója, ki a politikai szónoklatot szerkezet és előadás tekintetében művészetté emelte és az akadémiai szónoklatnak is nálunk alapvetője volt. Vitkovics Mihály, Kazinczy u.n. pesti triászának egyik tagja (Szemere Pállal és a történetiró Horvát Istvánnal együtt), csak az epigrammban és ódában volt a mester követője, csinos dalait inkább a (magyar és szerb) népdalok hatása alatt irta; költészetének e népies vonás volt legfőbb specialitása.
A magyar nyelvü tudományos irodalom inkább csak az előkészület korát élte még. Több szakban akadt egy-egy figyelemreméltó mű, de rendszeres munkásság még nem fejlődött. Márton István pápai tanár Kant elveit vitte bele a teologiai irodalomba (Keresztyén erkölcstan. Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály (a költő) Linné rendszerében irt Magyar Füvészkönyve megalapította a magyar növénytani terminologiát. A jogi, földrajzi irodalomban is akadtak derék munkák de különösen a történetirás alakult át kritikaibb és pragmatikusabb tudománnyá. Úttörők e téren a Budai testvérek: Ferenc, Magyarország polgári lexikonával (1804) és Ézsaiás, Magyarország históriájával (kútfőkből, 1807); Virág Benedek Magyar Századaiban a történetirást alaki tekintetben is művészibb szinvonalra emelte. Szintén történetiró volt a roppant munkásságu Fejér György. A forrástanulmány és adatkritika fejlődését és a történetirás nemzeti szellemét rendkivüli mértékben emelte Révai tanítványának, Horvát Istvánnak munkássága, kit azonban hazafi érzése a nemzeti őstörténet nyomozásában szertelen tulzásokra ragadott, s rengeteg tudományát ábrándok bizonyítására vesztegette. Azonban egyetemi tanszékén és az irodalomban rendkivüli hatással volt a nemzeti érzés és a történeti kegyelet ébrentartására.
Az Aurora és az Athenaeum kora. (A magyar romanticizmus kora. A reformkor irodalma. 1820-1845.) A nemzeti haladás szelleme, melyet egy félszázad óta az irodalom ébresztett és terjesztett, végre a XIX. sz. 20-as éveitől kezdve az egész közélet mozgató elvévé vált s megkezdődött a magyar reformkor, mely kiválóan az 1825-iki országgyüléssel kezdődött és az 1848-iki törvényekben érlelte meg gyümölcseit. E korszak rendkivül nagy érzelmi feszültségben találta és tartotta a nemzetet, mely előtt folyton a lét és nemlét kérdése állt. A válság nyomasztó érzése a napoleoni háboruk alatt is ott borongott a hazafiak lelke fölött, de főleg a bécsi kongresszus óta, a szent szövetség erejére támaszkodó nemzetellenes bécsi kormány alkotmánysértései rendkivül kérdésessé tették a jövőt. A 20-as évek elején egyre fokozódott sérelmek végre általános ellenállást gerjesztettek, s a 1825-iki hires országgyülés férfiasan követelte alkotmányos zsabadságunk biztosítását s megkezdte politikai, társadalmi és gazdasági haladásunk nagy művét. A nyomasztó hangulat hatása alatt állt az irodalom is és csak akkor kezdett bízni a jövőben, mikor a reformkor nagy vezérembere, Széchenyi István gr. kimondta a lelkesítő igét, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz. A küzdelmekben, melyek ez igét testté változtatták, előkelő része volt az irodalomnak, mely e korszakban épp oly rohamos és nagyszabásu fejlődésen ment át, mint az egész ország. A fordulat az irodalomban 1820 körül kezdődik. Ekkor tünt fel Kisfaludy Károly, aki új irányban haladt s új irói gárdát toborzott maga körül. Ez új irodalmat a hazai közállapotokon kivül egy nemzetközi hatás téritette el a régibb iránytól: a romanticizmus hatása, melyet ez a nemzedék képviselt nálunk először. Kisfaludy Károly nem a régibb irodalom iskolájában nyerte irói avatását, őt az élet és a külföldi egykoru irodalom ismerete nevelte iróvá, ezért függetlenebb volt addigi klasszikus irodalmunk egyoldalu, főleg a lirát művelő irányától; a magyar költészetet egyrészt romantikussá, másrészt reálisabbá tette, határait, tárgykörét kiterjesztette, fölkarolt oly nagy műfajokat, melyek addig el voltak hanyagolva: a drámát és a novellát, s az ő körében zendül meg a magyar eposz is; megalapította a magyar vígjátékot és a vig novellát, eredeti repertoire-ral látván el a magyar szinpadot, szinházi közönséget nevelt; Aurora c. zsebkönyvével pedig szépirodalmi állandüó közönséget; az életet reálisabban kezdte rajzolni, feltüntette műveiben az addig meglehetősen mellőzött magyar életet s 33 népdalával ő is azon irók sorozatába lép, kik a műlirában, legalább genreszerüleg, a népköltés nemzeti elemeit is felkarolják. Az ő fellépésével vált Pest irodalmi központtá. Kazinczy még élt s alakját általános kegyelet környezte, de az újabb irodalom vezére Kisfaludy Károly volt. Kora halála (1830) után az Aurora-kör folytatta irányát. E körben emelkedett föl Vörösmarty Mihály, a reformkor költője, legnagyobb költőink egyike, képzelete gazdaságával és érzelme szokatlan mélységével, csodálatos nyelvgéniuszával és technikai művészetével, aki a magyar nemzet érzelmeinek 1825-től majdnem a szabadságharcig a leghivatottabb tolmácsa volt (Szózat, Fóti dal) s a magyar költői nyelvet nemzeti alapon újjá teremtette. Pályáját mint epikus költő kezdte, fő képviselője volt a XIX. sz.-beli magyar epika első periodusának, mely a 20-as években virágzott. Ez epikát a nemzet közhangulata szülte, mely a jelen válságai közt szivesen időzött a régi dicsőség emlékénél, az epika tárgyilagossága helyett elegikus pátosz lengte át; formául a hexametert fogadta el a klasszikus iskola hagyományaként és e versalakban a poétai dikciót addig nem ismert varázzsal fejlesztette ki, de tartalomban, világnézetben, a képzelet csapongásában és az érzelmek rajzában romantikus volt. Vörösmarty első és legnagyobb eposza a Zalán futása (1825), mely a honalapítást zengi; fiatal, tuláradó genienek gyorsan alkotott műve, mely nem pótolhatta a nép szellemében hosszu ideig érlelődő nemzeti époszt, de mély hazafias hangulatával, ragyogó és meleg ékesszólásával országos nagy hatást tett. (Legromantikusabb és a szenvedélyt szertelen erővel rajzoló eposza. A két szomszédvár.) Epikai korszaka 1831. Bezárul, azután a drámához fordult. Tragédiái (Vérnász, Marót bán stb.) a romanticizmus jellemét viselik magukon, sok költői szépségök van, de kevésbbé drámaiak; ezekben is a lirai és epikus költő erényei érvényesülnek s több bennök a deklamáció, mint a szinszerüség. A magyar szinpad a 30-as évek végén és a 40-es évek elején részben az ő befolyása alatt állt; hatása a drámai nyelv fejlődésére volt üdvös. Legköltőibb drámai műve a Csongor és Tünde c. tündéries szinjáték, a magyar költészet Szentivánéji álma, aranyos hangulatjátékával, rendkivül meleg és harmonikus szinezésével. Legnagyobb a lirában volt; e költői nem számos faját, kivált az óda- és reflexió-féléket kezdettől végig művelte, ritka hangterjedelemmel a Vén cigány rapszodiájáig (1855); főtárgyai a honfiérzés és a szerelem, alaphangja bizonyos méltóságos lendület. Lirai epigrammjai a legszebbek irodalmunkban s néhány sikerült genreképben ő is közeledett a népies elemhez. Egész költészete tárgyban, érzésben és hangban nemcsak romantikus, hanem kiválóan nemzeties, sőt egyrészt már a formában is az. Kitünő volt Vörösmarty a kisebb költői elbeszélkésben is (Szép Ilonka). Géniuszának eredetisége és mélysége termékenyítő hatással volt a szellemekre. A klasszikus formáju eposz többi művelői: Aranyosrákosi Székely Sándor (A székelyek Erdélyben), ki tulajdonkép előfutárja volt epikusainknak, visszavezetve őket a nemzet őstörténetéhez; Pázmándi Horvát Endre, ki egyes epikai rajzaival (Zircz emlékezete, heroidok) az epikus ciklus alaphangját először ütötte meg s Árpádjában a honfoglalás legterjedelmesebb eposzát irta meg (a tiz évig készült mű kissé elkésve jelent meg 1831.); Czuczor Gergely (Augsburgi ütközet, Aradi gyülés, Botond, Hunyadiját 1834. félbehagyta, mert akkor már ez az epikus irány elhanyatlott) és Debreczeni Márton, kinek A kióvi csata cimü nagy eposza csak holta után látott napvilágot (1854). Közülük Czuczor közeledést mutatott a népköltéshez, hiressé vált népies dalaiban; ugyanő a balladát is művelte. Vörösmartynak egyik legnépszerübb és legtermékenyebb kortársa volt Garay János, ki eleinte szintén eposzt (Csatár) és drámát irt, de azután a kisebb epikai fajokhoz és a lirához fordult. A magyar történelem alakjait (Árpádok stb.)és emlékezetes eseményeit énekelte meg rövidebb elbeszélésekben és balladákban (Kont), több hazafias hevülettel (olykor retorikával) és technikai könnyüséggel, mint alakitó erővel. A Vörösmartyék hexameteres epikájától Aranynak formában is nemzeti eposzköltészetéhez a Garay féle nibelungi-verses történeti epika szolgált átmenetül. Számos legendát is irt. Legnagyobb epikai műve a (11 tagu trocheizált versekben irt) Szt. László, 1852. Hazafias és családi lirája is állandó és kedvelt olvasmánya volt a 30-as és 40-es évek közönségének. Kevésbbé szónokias, inkább a tisztán érzelmes lira képviselője Bajza József, aki elméletben a művészi népdal megteremtését sürgette, de szabatos jambusaiban és trocheusaiban inkább a népies stilü szentimentális dal művelője volt (helyzet dalok). Az ő lágysága, technikai csiszoltsága utánzóinál érzelgésbe és keresettségbe csapott át (szobai költészet), Bajza egyszersmind félelmes kritikus volt, Kölcseynek a magyar kritika történetében közvetlen utódja. Vörösmartyval és Toldyval együtt alapította az Athenaeum c. szépirodalmi lapot (1837-43) és kritikai melléklapját, a Figyelmezőt (1837-41). E két lap volt az akkori irodalom areopágja, mely a magyar szépirodalo, szini irodalom és lira fejlődésére is jelentékenyen hatott s a kezdő írók (köztük Tompa, Petőfi) az Athenaeumban mutatkoztak be először. A «triumviratus» tartotta fenn az Aurora-kör irányát. Laspjaik körül egész sereg ifjabb iró csoportosult, többnyire lírikusok, kiket sok családi vonás füz össze (nyugateurópai dalstil, kerek kompozíció, kifogástalan technika, gyöngéd érzelmesség), de általán lirai motivumokban elég változatosak és újszerűek: Vachott Sándor, Kerényi Frigyes (Petőfinek is barátja), Pap Endre, Riskó Ignác, Kunos Endre, Beöthy Zsigmond, Eötvös József br., Császár Ferenc (szonettek), a dagályos Jámbor Pál, s a vallási lira terén a katolikus Tárkányi Béla és az evangelikus Szekács József. Népiesebb irányba hajlott később Sárossy Gyula (a forradalom egyik hatásos költője: Arany trombita) és egészen eredeti úton haladt Szemere Miklós, kinek költői munkássága az újabb alkotmányos korszakba is átnyulik.
De nemcsak a lira és epika fejlődött e reformkor idején. Kisfaludy kezdeményét a drámában és a szépprózában is buzgón folytatták mások. Sőt a drámában már Kisfaludy Károly korában egy nála sokkal nagyobb elsőrangu drámairó jelent meg. Katona József, a Bánk bánnal, mely maig legjobb tragédiánk, de mivel nem hizelgett a nemzeti hiuságnak, s nyelve kissé darabos volt, sokáig ismeretlenül maradt, csak a 40-es években kezdett nagyobb hatást tenni, mikor aztán Vörösmarty is ismertette. Kisfaludynak a drámában és novellában követői közé tartozott Gaal József (Szerelem és champagnei, vigjáték; Peleskei nótárius [1838], jeles bohózat; humoros novellák, a magyar Alföld első rokonszenves feltüntetésével), Kovács Pál (vig elbeszélések a magyar vidéki társadalom életéből), Csató Pál (elbeszélés, társalgó vigjáték, könnyü előadás), ki Vörösmarty drámairói modorát erősen támadta, Jakab István (vigjáték és dráma). Mindezekben előkerült már egy-egy jóízü népies jelenet is, mintegy a magyar népszinmű első jeleiként. E mellett a német irodalomban divatos bohózatot is többen megkisérelték magyar formában önteni (Gjaal, Munkácsy János, Balogh István). A társadalmi és közéleti téren is oly hasznos munkásságu Fáy András irói működése az ő gyakorlati nemzeti céljainak megfelelőleg inkább tanitó természetü volt. Mint meseiró tünt fel (1820), s majdnem 700-ra menő meséje, parabolája és aforizmája (mind prózában) sok emberi gyarlóságot és közéleti formaságot tett vidám humorral nevetség tárgyává s tanulság forrásává; e meséknek sok aktuális vonatkozása van s nem közönséges hatást tettek. Fáy vigjátékot és novellákat is írt, és tőle való az első magyar társadalmi regény (Belteky-ház, 1832).
Mindez azonban kevés volt arra, hogy állandó, reális magyar szépirodalmat alkosson, s bár mennyi friss zamat volt is Fáy, Gaal és Kovács Pál novelláiban, a szepprózai előadás mégis fejletlen és bizonytalan volt, mig költői nyelvünk aránylag magas fokát érte el a fejlettsegnek. A rajongó Vajda Péter a természet képeit dicsőítő prózai himnuszaiban és rangkülönbség igazságtalanságait ábrázoló keleti novelláiban sajátos exaltált prózát teremtett, s ünnepi hangban, merész szinezésben és hangzatosságban kereste a hatást; e modor azonban mulékony hatásu volt. A magyar regényirodalom igazi megalapítója a Jókait kivéve eddig legtermékenyebb művelője Jósika Miklós báró volt, aki 1836. tünt fel első történeti regényével, az Abafival, s 1864. történt haláláig 125 kötet regényt nyujtott a magyar közönségnek. Egészen természetes, hogy e műfajt, mely a napi élethez oly közel áll, olyan ember kezdte művelni, aki nem az irodalmi körök hatása alatt fejlődött, hanem itthon és külföldön az élet változatos viszonyai közt nagy világ- és emberismereteket szerzett, s megállapított nézetekkel élte delén lépett az irodalom mezejére. Történeti regényekkel kezdte pályáját (jelesek még Az utolsó Bátori, A csehek Magyarországon, Zrinyi a költő stb.), s mindvégig ebben volt főereje; erre utalta erdélyi főúri származása éselső ifjuságának lenyomása is a kis béres haza történeti emlékei, s a családok emlékiratai és hagyományai közt. E hajlama megfelelt a magyar közönség izlése fejlődésének is, mely érdeklődésével még mindig inkább a történelmi mult felé, mint a társadalom modern problémái felé fordult, s igy a régi dicsőséget zengő epikát természetszerüleg váltotta fel a régi időket, embereket és társadalmat rajzolgató regény. Jósika Schott Walter hatása alatt állt. Bár a multat inkább csak külsőségeiben tudta feltüntetni, de nagy meseszövő leleménye, vonzó leirásai, emelkedett erkölcsi felfogása s a multhoz tapadó szeretete kedveltjévé tették a közönségnek. Később hanyatlott, különösen mikor a francia romantikusok hatása alá került, s jellemzése és kompoziciója mind kuszáltabbá vált. Nagy érdeme, hogy a magyar olvasó közönséget megtöbbszörözte, s a magyar szépirodalmat a főúri körökbe is eljuttatta. Nyelve nem volt jellemzetes, de társalgásunk nyelvére sokat hatott. Alig pár évvel utána lépett föl másik nagy regényirónk. Eötvös József báró, ki első regényében, a Karthauziban (1839-40) modern társadalmi problemákat fejteget a költő és bölcsész mély érzésével és átható eszével. E munka egyszerre európai eszmekörbe ragadta az olvasót s a kor mozgató eszméinek feltüntetésével épp ugy lebilincselte, mint meséjének érzelmi hatásával és magas alapeszméjével, s mindig a lélek melegségét tolmácsoló reflexióval. Második regénye, A falu jegyzje (1845) már a magyar közélet és társadalom nyilt kérdéseit teszi szóvá merész hangjával s torzító, de lényegökben hű jellemzéseivel: a nemesi előjogok és a vármegyei rendszer ellen van intézve e tendenciózus regény s Eötvösnek, a filozof-politikusnak gyakorlati törekvéseit szolgálja költői formában. E regény rendkivüli hatást tett. Szintén politikai irányu, de már történeti tárgyu Magyarország 1514-ben (1847), mely a jobbágyság felszabadítása mellett szólt. Utolsó regénye A nővérek (1857), A negyvenes évekbe érve, a közönség is egyre növekedett, szépirodalmi lapjaink is folyton szaporodtak, s a regény- és novellairodalom is mind nagyobb fejlődésnek indult részint a hazai nyomokon, részint a francia szépirodalom hatása alatt. E hatást tüntetik fel a nagy tehetségü Kuthy Lajosnak a mese feltalálásában, szenvedélyek festésében és az előadásban egyaránt hatásvadászó novellái és regényei (Hazai rejtelmek, Sue hatása alatt, hires alföldi tájleirásokkal). Gyengébb tehetségü, de biztosabb izlésü novellista volt Kelmenfy László, ki angol példák után reálisabb és igazabb modorban dolgozott (Meghasonlott kedély, regény). Nagy Ignác novelláiban és rajzaiban (Magyar titok) és szinműveivel (Tisztújítás, vigjáték) a magyar életből merített s mintegy a Kisfaludy Károly irányát folytatta, de különös hajlammal a karrikatura felé. A hirlapiró Frankenburg Adolf humoros rajzokat irt s megteremtette a fővárosi tárcát (a forradalom utáni humoros dolgozatai Saphir hatását mutatják). A könnyü élcelődésre, torzításra való hajlam jelentkezett az u.n. freskóképek képtelenségeiben is, mely téren Bernát Gáspár mellett Lauka Gusztáv tett szert hirre. Általán a negyvenes évek szépirodalmában több oly iró megjelenik már, kinek működése a forradalom utáni korszakba is átnyulik, sőt napjainkig tart. Igy ekkor vált ismeretessé a magvasabb irányu humor jeles képviselője Pákh Albert, és ekkor lépett föl két legnagyobb regényirónk: Kemény Zsigmond báró (Martinuzzi regényének töredéke, 1840., és Gyula Pál, regény 5 köt, 1846) és Jókai Mór (Hétköznapok 1846., az akkor legelőkelőbb szépirodalmi folyóiratot, az Életképeket is, Frankenburg után, ő szerkesztette).
A közélet lázas tevékenysége megszülte a politikai irodalmat is, melynek alapvetője Széchenyi István gróf, kinek három műve: Hitel (1830), Világ (1831) és Stádium (1831) Magyarország modern átalakulásának evangeliuma volt s egyszersmind a könyv gyakorlati hatalmának megalapítója. Ennek nyomán és ellene a könyvek és röpiratok egész serege támadt s épp oly gyorsan virágzott fel a politikai szónoklat, valamint a hirlapirodalom is; mindebben legelső politikusaink vettek részt. A kor legünnepeltebb szónokai 1825-től: Felsőbüki Nagy Pál, Beöthy Ödön, Vesselényi Miklós báró, Kölcsey Ferenc, és az ő hatása alatt formailag is művészibb szónoklat képviselői: Klauzál Gábor, Szemere Bertalan, Eötvös József báró, Szalay László s mindenekfölött a harmincas évektől fogva Deák Ferenc és Kossuth Lajos, maig legnagyobb szónokaink, amaz a beszéd logikai felépítésének és etoszának, ez a beszéd pátoszának és előadásának legkitünőbb érvényesítője; Deák érvelő szónok, de érveit a legnemesebb érzelem nyugodt, biztos árja hordozza, Kossuth beszédeinek alkatát az érzelmek logikája adja meg, melyekkel csodálatosan játszik; a magyar előszó az ő ajkán érte el a legnagyobb, történeti nevezetességü hatást, az ő szónoklatai voltak a szabadságharc leghatalmasabb rugói, a nemzet erkölcsi erejének ébren tartói (tüneményszerü szónoki adománya idegen nyelvekben is rendkivüli hatást ért el). Nevezetesebb politikai irók voltak Széchenyi mellett: Wesselényi Miklós báró (Balitéletek, Szózat a magyar és szláv nemzetiségek ügyében), a konzervativ Dessewffy József gr. (A Hitel taglaltja, melyre Szechenyi a Vjilágot irta válaszul), s fia Dessewffy Aurél gr., Széchenyinek és Kossuthnak is nemes és nagytehetségü ellenfele (XYZ könyv, 1841), Kossuth, ki Széchenyi Kelet Népével (1841) és Politikai programmjával (1847) vitázott ékesszólóan és a centralisták (Szalay László, Eötvös József báró). A magyar hirlapirást pedig Kossuth Lajos emelte irodalmilag művészibb szinvonalra s ő tette politikai hatalommá (Országgyülési Tudósítások, 1840-től a Pesti Hirlap), Egyidejűleg a többi tudományokban, kivált a történelem, jogtudomány, irodalomtörténet, esztetika, nyelvészet, bölcselet terén, sőt a reális tudományokban is kisebb-nagyobb mértékben megindult a fejlődés. A tudomány terjesztését és fejlesztését az 1830. nemzetiu áldozatkészségből felállított akadémia buzgón szolgálta, mig külön a magyar szépirodalom művelésére is alakult egy társaság, a Kisfaludy-társaság. A rendi Magyarország demokratikus átalakulásának elérkeztét a szellemi élet minden terén európai és modern munkásság várta.
A nemzeti költészet aranykora (körülbelül 1845-től). A 40-es években fölmerül az a költői nemzedék, mely a hét évtizedes irodalmi fejlődést betetőzi. A felújulás kezdetétől fogva egész irodalmunkat a nemzeti cél tartotta ugyan fenn, a tartalom is nagyrészint nemhzeti volt ugyan, de ami benne művészet, az nem volt nemzeti; idegen minták, idegen stil és formák uralkodtak. Ébredő irodalmunk az első évtizedekben mintegy tapogatózott a helyes irány után, s eleinte négyféle irányban indult meg (l. fönt a felújulás korában). Ezek közül a franciás leghamarabb beolvadt a többibe, de a népies irány is csakhamar háttérbe szorult, ugy hogy csak az ó-klasszikus és a nyugateurópai (főleg németes) irány maradt az irodalom élén. Ezek közül Kazinczy korában a klasszikus irány volt az uralkodó; Kisfaludy Károly föllépte után a klasszikus irány elhal, legtovább maradtak meg formái a hexameteres epika művelőinél; az egész költészet modern lesz, egyszersmind romantikus, tárgyban, érzésben egyre nemzetibb és egyre változatosabb, de a müstil még mindig nagyrészt utánzó, a nemzeti stil még mindig nem fejlődött ki s a műfajok és versformák csaknem mind nemzetköziek. A művészibb költészet nem volt eléggé nemzeti s ami nemzeti stilü költészet a mult század végén megindult, az éppen azért nem virágozhatott, mert nem volt eléggé művészi. Egyes költőink költészetők egy részével, mintegy genreszerüleg, időről időre fentartották a népköltészetbe visszahúzódott nemzeti műstillel e kapcsolatot, igy Csokonai, Vitkovics, Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Czuczor, de komoly és önálló nemzeti stil gyanánt nem karolták azt fel. Amint a fejlődés a sokféle irány közül egyiket a másik után kiközösítette, végre annyira egységes mederbe terelődött a költészet, hogy Vörösmartynál, Bajzánál és követőinél a nyugateurópai stil volt az általános. Ez elég közel volt már a nemzet izléséhez, mert modern volt, de még mindig nem volt nemzeti s emiatt a nagyobb tömegekre nem is hatott, a költészet nem lehetett az egész nemzet közkincsévé. Végre a szabadságharc évtizedében a demokrácia és a nemhzeti eszme a költészetben is annyira haladt, hogy néhány költői genienk megtalálta a nemzeti és művészi elem egyesítésének módját s megalkotta a specifikus magyar költői irányt, azt a költészetet, mely mind tartalomban, mind formában magyar lett s a nemzet egyeteméhez szól. E fordulat előjelei mutatkoztak abban, hogy végre, a külföldi példák után jó későn, nálunk is fölfedezték a népköltést s meglepetve méltányolták a benne rejlő műszellem eredetiségét és gazdagságát s egyes költők, mint Kriza János és Ejrdélyi János, kik a népköltési termékek legkiválóbb gyüjtői is lettek, már a népdalok hatása alatt irták költeményeiket. Ekkor léptek föl egymásután Tompa Mihály, Petőfi Sándor és Arany János, kik a magyar költészet egész képét rövid pár év alatt megváltoztatták. Különösen Petőfi alapította meg a magyar lirának, Arany pedig a magyar eposznak nemzeti irányát. Petőfinek tüneményszerü költői pályája rövid hét évre (1842-49) határozódik. Első versei még az Athenaeum költőinek modorában zengenek, de csakhamar megtalálta a maga eredeti, természetes és magyaros irányát. Noha már 26 éves korában meghalt, legnagyobb lirai költönkké emelkedett, aki a világirodalomban is szép helyet biztosított magának képzeletének gazdaságával és eredetiségével, eszményi, nemes független és őszinte érzületének rendkivüli szeretetreméltóságával és lobogásávla. A magyar lira határait kiterjesztette, s mindennapi környezet jelenségeit is a költészet aranyos világába emelte; költőivé varázsolta Alföldünket, a férjérzelmét s feltüntette a magyar népélet költői elemeit. Egyéniségét egy költőnk sem fejezte ki a lirában oly erővel és közvetetlenséggel mint ő, de mint a nagy lirikusok, ő is ugy legegyénibb, hogy a legáltalánosabban érhető és legnemzetibb is; a maga érzelmeiben százezrek érzelmeinek ad hangot. Mint szerelmi, hazafias költő és a szabadság, valamint a családi érzések költője a lirának sokféle változatát szólaltatja meg: a népdalt, az egyéni dalt, az ódát, a reflexiv és elégikus lirát; természetszeretete a legkitünőbb magyar leiró költeményekben (lirai leirások) nyilatkozik. Kitünő a genreképben is, melyekben humora jut kifejezésre. Kivált a szelidebb érzelemkörben tünik ki érzésének bensőségével, s a kifejezés egyszerü összhangos költőiségével. A népköltés belső formáit stilisztikáját, ritmusát addig példátlan változatosságban használja fel, amellett azonban - kivált az egyénibb kifejezésü költeményekben - a nemzetközi formákat is kissé pongyolábban, de sokkal természetesebben és felsőbb rendü művészettel alkalmazza, mint az Athenaeum csiszolt formáju lirikusai, akiknek halvány költészetét az ő egészséges és tüzes muzsája csakhamar elfeledtette. Igy Petőfi egyrészt a régibb iskolai nézetek békóiból felszabadította, másrészt magyarrá tette a költészetet. Az ő sikereitől vett bátorságot Arany «felénk géniusza» is, aki első eposzával, az Elveszett alkotmánnyal még a hexameteres eposz formáját szólaltatja meg, de csak mintegy parodiakép, mig Toldijában (1847) már a magyar epikus versformát emeli vissza jogaiba, s egyesítve azt a népmese természetes könnyüségével, bonyolításának és előadásának módjával, s Homeros olvasásából nyert okulásával megteremti a magyar epikai stilt, sőt egy nemzeti mondaanyagból merítvén tárgyát, s hőse személyében a magyar karakter egyik tipusát, pályájában a magyar nép küzdelmét tüntetvén fel, és eposza egész világában költőileg a magyar életet ábrázolván, korszerűvé tudta tenni az eposzt, e műfajt, melynek korszerűtlenségét a hexameteres epika elnémulása után a kritikusok vitatták, és későbbi művelőivel mintegy pótolni tudta naiv eposzunkat. Mint Petőfi a lirában, ugy Arany az epikában váltotta fel Vörösmartyt, akinek nyelvgéniuszát és ritmikai művészetét is szinte tulszárnyalja az övé; epikai objektivitása s nyelvének plasztikus ereje és magyar zamatu verselésének tárgyfestő zenéje a művészet kivételesen magas fokán áll. Abban Petőfitől is előnyösen különbözik, hogy nála a nagyszabásu alkotó erőt épp oly nagy tanulmány és kiforrott ízlés támogatja. Még a szabadságharc előtt megirta a Toldi estéjét is, mig a trilogia középső részét csak élte vége felé (1879) fejezte be. Ez egy trilogia három részében az eposz három fajára adott példát, a hősi, a regényes és a humoros eposzra. A forradalom utáni korban egy másik mondakör anyagát kezdte kiaknázni, a magyar hunmondát; ebből csak a Buda halála készült el, de az egész trilogia nagyszabásu koncepcióját is ismerjük a felmaradt töredékekből és tervezetekből. Alkotó eljárását ebben is jellemzi az, ami félig intuitio, félig módszer, hogy az élő magyar fajtipusaiból rekonstruálja a hőskor alakjait, melyeket mindjárt magyaroktul ismertünk fel, s egyszersmind korszerűeknek találunk. A Nagyidai cigányokban ő adta a legkitünőbb komikusan humoros eposzt, mig Bolond Istókja az alanyias humoros eposznak nemzetközi stiljéhez csatlakozik. Mindenütt a legmagvasabb tartalom a legművészibb formában. A kisebb elbeszélő fajok majdnem mindenikére is remek példákat alkotott, különösen a balladára; irodalmi balladáinkat ő alkotta meg magyar műszellemben, s az ő balladái belső értékre is rendkivül becsesek tragikai eszméjük és hangu.atuk mély hatásával. Mint lirai költő is a forradalom utáni költészet egyik kitünősége volt Arany. A nemzeti és a művészi elem nála egyesül a legeszményibb formáfban és tökéletes összhanggal. Tompa Mihály még Petőfi előtt lépett fel, szintén az Athenaeum lirikusainak hatása alatt, majd, főleg 1845-től, ő is népiesebb, magyarosabb lett. Eleinte mint elbeszélő költő lett népszerü (Népregék és népmondák 1846, víg költői elbeszélések stb.); kivált természet képei és magyaros, kedélyes humora arattak tetszét. A forradalom utáni időszakban mint lirikus fejlődött egyre, egészen haláláig (1868), s e kornak kiválólag ő volt lirikusa; hazafias családi, baráti érzelmek, a hit vigasztalása, a szülőföld és a természet szeretete szólal meg lantján, melynek alaphangja elegikus és a szimbolikus, allegorikus kifejezést kedveli; e vonás kivált az abszolut korszak alatt annál időszerübb volt, mert egyrészt elburkolta, de az avatottak előtt annál több varázzsal vette körül a célzatot (A gólyához, A madár fiaihoz stb.). Petőfi és Arany mellett az ő lirája volt e század közepe után a kortársakra legmélyebb hatással.
A szabadságharcutáni irodalom. A nagy nemzeti katasztrófa után az irodalom eszmélt legelőször, és egy évtizeden át benne összpontosult ismét a nemzeti öntudat. Iróink egy része elhullott ugyan a harcmezőn (Petőfi), mások kibujdostak, sokan üldöztettek és fogságba kerültek, s a sajtószabadság annyira megszorítottatott, hogy az 50-es évek elején alig néhány lapunk maradt; az akadémia s a Kisfaludy-társaság is majdnem egy évtizedig szünetelt; de keletkezett néhány új szépirodalmi lap s megmaradt iróink és a fejlődő újak kettőzött hűséggel szolgálták az irodalom nagy nemzeti céljait. A nemzet gyászát legmegkapóbb költői erővel Arany és Tompa fejezték ki, Általán nagy élénkség mutatkozott a lirában, Petőfi rendkivül sikere és könnyüsége sok utánzót csalt az ú útjára, akik azonban csak külsőségeiben tudták követni a nagy költőt, s pongyolaságban, eredetiességben tettek túl egymáson. E ferde ízléssel szemben a nemzeti költészetet Arany és Tompa mellett több fiatalabb költő folytatta, igy Gyulai Pál, ki mint lirai költő a hang tisztaságával s a belső forma szabatosságával tünk ki, (dalok, elegiák), nem sokat irt, de néhány költeménye a köztudatba ment át; novelláiban a gondos jellemzésre és a lélektani elemzésre mutatott példát Szász Károly műfordításaival hatott rendkivül üdvösen költészetünk emelésére; senki a világirodalom annyi remekét át nem ültette magyarra, mint ő; eposzaival (Salamon) az Arany kijelölte nemzeti irányt erősítette; termékeny volt mint lirikus is. Eredetibb és magyarosabb azonban s különösen zengzetes Lévay Józsefnek kivált a melankolikus hangnemben mozgó keresetlen és őszinte lirája. Legdalosabb és legkönnyedebb tehetség volt az 50-es évek lirikusai közt Tóth Kálmán, a szerelem költője, ki főleg Petőfi és a népdal hatása alatt állt s rendkivül népszerü költő volt. Szerencsés volt mint vigjátékiró is (A király házasodik, A nők az alkotmányban); a politikai élclapirodalmat is ő alapította meg (Bolond Miska 1860-tól). Cifrálkodásban, rikító szinezésben keresték az eredetiséget Petőfi szorosabb utánzói, mint Lisznyai Kálmán (Palóc dalok), Szelestey László, Székely József, s részben Zlár József és (jeles egy pár balladája). Szintén a forradalom után bontakozott ki Vajda Jánosnak is Petőfi óta legeredetibb, de néha tulságosan egyéni és formátlan lirája, mely a szenvedély erősebb hangjait sokszor megkapó erővel hallatja (Gina emléke, Sirámok stb.). A 60-as években tüntek fel Dalmady Győző, Komócsy József, Szász Béla, Dömötör János, kik az egykoru külföldi költészet hatását is mutatják. Tolnay Lajos (igen hatásos balladák, népies stilben), Arany László, A kiegyezés óta feltünt költőinknél általán csökken a költészet nemzeti iránya iránti érzék, aminek magyarázatát egyrészt a nemzet érzelmi feszültségének megszüntében, másrészt abban kereshetjük, hogy rendkivülibb lirai tehetségek hiján az előző nemzedékhez, Petőfi és Arany költészetéhez képest mégis újat akarván felmutatni, szakítanak a nemzeti iránnyal s idegen áramlatok hatásának engednek. (Arany jellemzése szerint: kozmopolita költészet.) Ez a jellemzés nem minden egyes költőre talál; s az 1867 utáni korszakban tüntek fel igen jeles költők is. A technika könnyüsége általános, a költői szólásban jelentékeny routinjok van. Az alkotmányos korszak óta feltünt költők közül jelesebbek (nagyjában időrend szerint): Kiss József (dal, zsidó balladák, költői elbeszélés, sokszor nemzeti forma), Ábrányi Emil (hazafias és szabadság-ódák, szerelmi költemények, költői elbeszélés, patetikus hangon, majdnem kivétel nélkül nyugati formában), Endrődi Sándor (egyéni dal, szerelmi, családi, természetérzés, változatos, teljes hangulattal, még folytonos emelkedésben), Bartók Lajos (jelentékeny komika és szatirai tehetséggel, de kevésbbé tisztult izléssel, technikája egyenetlen), Zichy Géza, Reviczky Gyula (egyike volt legművészibb irányu és legtehetségesebb fiatal lirikusainknak, minden népiesnek ellensége; pesszimista han g, megkapó érzés, tiszta technika, mind nyugateurópai modorban), Rudnyánszky Gyula (igen könnyü forma), Jakab Ödön és Pósa Lajos (tárgyban és hangban magyarosabbak), Vargha Gyula (dal), Radó Antal (igen szerencsés műfordító), Jékey Aladár, Palágyi Lajos, Koroda Pál (drámairó is) stb. Az egyetemes európaibb és a nemzetibb irány közt liránkban legutóbb ismét felújult a küzdelem s a nemzeti irány egy pár jelentékeny tehetséggel gazdagodott: Kozma Andorral, ki nyelvben és formában Arany tanítványának mutatja magát s kivált a gondolati és szatirai költészetre van hivatjása, és Szabolcska Mihállyal, ki az egyszerü népdalformában kitünő sikerrel tud egy-egy egészen sjátos hangulatot megszólaltatni.
Kiváló jelentőségre emelkedett a forradalom utáni korszakban a prózai szépirodalom. Az 50-es évekbe esik Kemény Zsigmond regényirói működésének súlypontja. Mintegy 20 kötet regényt és elbeszélést írt; az első (Gyula Pál, 5 köt.) 1847-ből, az utolsó (Zord idők) 1862-ből való. Közben jelentek meg: Férj és nő, Özvegy és leánya, a Rajongók és egy beszélygyüjtemény (3 köt.). Ő is leginkább történeti regényeket irt; nem tendenciózus, mint Eötvös, a művészi szempont uralkodik nála, az embereket és a korszakot festi rendkivül éles és szabatos vonásokkal s kitünő történeti és pszichologiai felfogással; e tekintetben egy regényirónk sem versenyez vele. Tárgyait a nemzeti romlás időszakaiból választjam s a tragikai tárgyakat szereti; költészetében mély és megrendítő tragikum nyilatkozik, s regényei Gyula szerint a magyar költészet legtragikaibb alkotásai és sajátos vonása, hogy nála a tragikum nem a szereplők bűnéből, hanem csak tévedéséből ered s a nemezis kérlelhetetlen hatalmával sujt le. Költői alapeszméinek mélységéhez járul a biztos jellemzés, a szenvedélyeknek pszichologiailag és fiziologiailag rendkivül hű és eleven rajza, s a kort az egyénekben festeni tudó ereje: mindebben valamennyi regényirónk fölött áll. Mindazáltal sohasem volt nagyon népszerü. Fenségében sok a zord elem, hangulata pesszimista, derüsebb vonásokkal alig enyhíti regényei szinezetét; olykor kitérésekbe, lélektani részletezésekbe merül, előadása sem nagyon folyamatos és fordulatos, ugy hogy művei egészben nehéz olvasmányok. Épp azért a közönség kegyeltje nem ő lett, hanem Jókai, behizelgő, magyaros és könnyű előadásával, humorának és hangulatának ezerszinű játékával, leleményének kiapadhatatlan gazdagságával s azzal a képességgel, mellyel a nemzeti érzés húrjain játszani tudott. Jókai is művelte kivált az 50-es években, a történeti regényt (Törökvilág Magyarországon, Erdély aranykora stb.), de még inkább a közelebbmult vagy egykoru magyar társasélet rajzolásában lelte kedvét (Egy magyar nábob, Kárpáti Zoltán, Új földesúr). A kissé naiv mód, mellyel kedvelt alakjait eszményíti, a gyülölt alakokat torzítja, szintén megfelelt a szélesebb körü közönség ízlésének; ez eszményítésével igen nagy hatással volt egy félszázad óta a serdülő nemzedékek egymást követő sorozatára. A pszichologiai igazságot, a valószerüséget gyakran megsérti, de mindig érdekes és mindig hangulatos. Kitünő elbeszélő hangot teremtett, mely közvetlen, egyszerü, természetes, hajlékony és szines, mintha csak a népmesék előadása volna, megnemesítve. Termékenysége kifogyhatatlannak látszik. Fő ereje a rövidebb regényben és a novellában van; politikai versei és azatirái az 50-es és 60-as években nem kis kedveltségnek örvendtek, s mint élclapszerkesztő (Üstökös) és humorista is a legnépszerübb volt. Termékeny regényirók és novellisták még Vas Gereben (a táblabíró-világ és a népélet köréből vett regények és korrajzok, magyarosságában gyakran keresett előadással), Pálffy Albert, a forradalom jeles hirlapirója (társadalmi regények és novellák), Degré Alajos (regények és beszélyek, a francia szalonregények modorában; vigjátékokat is irt), P. Szathmáry Károly (történelmi regények, Jósika hatása alatt), Bérczy Károly (novella, a humoros nemben is, angol mintákat követett), Vadnai Károly (regények, elbeszélések, emlékezések, a társasélet gondos rajzával, szabatos stilben), Abonyi Lajos (regények és novellák, a magyar népélet sikerült rajzaival), Győry Vilmos (mint költő és műfordító is jeles); a forradalom utáni évek kedvelt humoristája volt a korán elhunyt Beöthy László (regények, víg elbeszélések, humoreszkek). A kiegyezés után elbeszélő rodalmunk az időszaki sajtó rohamos fejlődéséhez és az olvasó kozönség gyarapodásához képest egyre szélesbedik. A romantikával szakított s egészben a realizmus alapjára helyezkedett, tárgyait leginkább a jelenkorból veszi s a társadalom különböző osztályait rajzolja, nagy előszeretettel a részletek iránt. A regény megrövidült s a novella mellett divatba jött a rajz és a tárca. Követték az angol regényirókat, később a francia naturalistákat, legújabban az északi és az orosz regényirodalommal hasonló viszonyba léptek, amellett azonban egyesek az elbeszélés nemzeti módját is fejlesztik. Kitünő e tekintetben Mikszáth Kálmán, aki hangjának természetességével, magyaros humorával és előadásának bájával Jókai költészetének méltó folytatója s a magyar népélet költői vonásainak feltüntetésében épp oly friss leleményt, mint finom érzéket tanusít. Az alkotmányos korszak jelesebb novellistái, regény- és tárcairói még: Tolnay Lajos (realista, szarkaszstikus társadalmi regények, a legeredetibbek egyike), Ágai Adolf (humorista és tárcairó) Beöthy Zsolt (regény, rajz; költői elbeszélése: Ráskay Lea), Balázs Sándor, Berczik Árpád, Kvassay Ede (elbeszélések a felsőbb körök rajzával), Ábrányi Kornél, Vértesi Arnold (víg elbeszélések), Kazár Emil, Margitay Dezső, Baksay Sándor (kálvinista népélet, tőrülmetszett magyar stil), Szalóczy Bertalan, Gozsdu Elek, Bársony István (leirások), Petelei István, Justh Zsigmond, Ambrus Zoltán, Abonyi Árpád, Tóth Béla, Rákosi Viktor, Szomaházy István, murai Károly. Legújabban Herczeg Ferencnek sikerült új hangot hozni elbeszélő prózánkba, aki a modern magyar társaséletet rajzolja épp oly érdekesen, mint előkelő stillel. A nőirók közül legtermékenyebb Beniczkyné Bajza Lenke, legszellemesebb azonban a két Wohl nőtestvér, Janka és Stefánia; Gyarmathy Zsigáné a kalotaszegi népéletet rajzoló sikerrel.
Az irodalomtörténeti, kritikai és esztetikai irodalom az egész XIX. század folyamán állandó emelkedést mutat. A «magyar irodalomtörténet atyja» Toldy Ferenc volt, aki Kazinczy korától a 70-es évekig átélte az irodalom egész fejlődését s az Aurorától fogva benne volt az események központjában. Az irodalomtörténet anyagát fáradhatatlanul gyüjtögette, tömérdek életrajzot, számos monográfiát irt, igen sok iró munkáit (nagyrészt kritikailag) kiadta s megirta a M. rendszeres történetét. Eredeti koncepciója szerint «a magyar ész» egész történetét akarta irni, de a széles alapon csak a xVI. századik haladt el (1851); de kidolgozta a Magyar költészet történetét Kisfaludy Sándorig (1854) és a Magyar nemzeti irodalom történetét rövidebb előadásban a forradalomig (1867). Gyula Pál kritikai szelleme irodalomtörténetünk egyes jelentősebb részeit szilárdabb alapokra fektette, az egész irodalomtörténetirást művésziesebbé tette, épp oly éles és szabatos elemzéssel, mint művészi szintezissel mutatván ki monográfiáiban, tanulmányaiban, emlékbeszédeiben (Vörösmarty életrajza, Katona és Bánk bánja, Arany János emlékezete), valamint egyetemi előadásaiban a történeti és lélektani tényezők szerepét az irodalmi fejlemények előidézésében Beöthy Zsolt a forma művészetében s a felfogás kritikai mélységében tovább ápolja a magyar irodalomtörténet hagyományait, egyúttal e tudomány legmodernebb módszereit alkalmazza s irodalmunkban a néppsziché törvényeit nyomozza (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése, A szépprózai elbeszélés a magyar irodalomban, Horatius és Kazinczy Széchenyi és a magyar költészet). Ezek mellett Szilády Áron (a régi magyar irodalomtörténet kutatója, a Régi magyar költők társ kiadója), Heinrich Gusztáv (a német és magyar irodalom kölcösnhatásairól irt tanulmányok, egy nagy német irodalomtörténetet is ir), Imre Sándor, Bánóczi József, Ballagi Aladár, Riedl Frigyes, Badics Ferenc, Váczy János, Takáts Sándor, Horváth Cyrill, Széchy Károly, Ferenczy Zoltán, Haraszti Gyula stb. folytatnak, főleg monografikus munkásságot, mig az egész M. egész történetén a maga sajátos felfogása alapján, Bodnár Zsigmond dolgozik; a bibliográfia legbuzgóbb művelői: Szabó Károly (Régi magyar könyvtár) és id. Szinnyei József (repertoriumok, Magyar írók élete és munkái, 10 köt.). Az irodalomtörténetirók újabb nemzedéke leginkább a Gyulai és a Beothy iskolájából való. A magyar kritika legfőbb képviselői Kölcsey és Bajza után Erdélyi János (bölcsészeti alapon, a népszellem méltatása), Gyulai Pál, Salamon Ferenc és Beöthy Zsolt (Színműirók és szinészek). Gyulai Pál kritikáit rendkivül fejlett ízlés, biztos ítélet, őszintesség és világosság jellemzi; az 50-es évektől kezdve igen sokat tett az irodalmi izlés fejlesztésére, a nemzeti és művészi irány legerősebb dialektikája szószólója Beöthy Zsolt a dogmatikus kritikával szemben a kritika újabb alapelveinek nyomozásával foglalkozik. Az első magyar esztetikát Szerdahelyi György irta latin nyelven (1778), majd Schedius Lajos és Greguss Mihály művelték a széptant. E században a Kisfaludy társaság karolta fel e tudományt, részint az esztetikai és politikai irodalom alapvető műveinek lefordításával, részint az eredeti esztetikai vizsgálódás irányításával. A 40-es években tüntek fel a magyar esztetika első kitünőbb művelői: Erdélyi János és Henszlmann Imre, amaz filozofiai irányban, elméletileg és az irodalmi kritika terén (a népköltésre nézve Hrder, az esztetikában Hegel hatása alatt), ez inkább gyakorlatilag és a képzőművészetekre alkalmazva. Rendszeres esztetikai munkásságot Greguss Ágost folytatott; első esztetikája A szépészet alapvonalai 1849. jelent meg Hegel szellemében; későbbi önálóbb esztetikai művét a Rendszeres: Széptant halála után adták ki; nevezetesek még; A balladáról, és Arany János balladáinak kommentárja; igen finom magyarázó és szellemes rendszerező. Esztetikai dolgozatokat irtak még: Kemény Zsigmond báró, Brassai Sámuel, Arany János, Névy László, Alexander B., Szana Tamás, Riedl Frigyes (Arany Jánosról), Péterfy Jenő Keszler Adolf, Sülberstein Ötvös adolf, Palágyi Menyhért, Haraszti Gyula stb. A magyar esztetika jelenlegi fő képviselője Beöthy Zsolt, a világirodalom és a képzőművészetek körére kiterjedő filozofiai műveltségével, ízlésével és művészi stiljével (A tragiku, Munkácsi, Krisztusa, Magyar balladák; egyetemi előadásai az esztetika és poétika köréből). L. még Magyar dráma.
A szövegben csak névszerint emlitett irókra nézve l. bővebben a Lexikon illető cikkeit.
l. Magyar Emléklapok.
l. Magyar Emléklapok.
Politikailag nagyon szomoru korszak üdvös alkotása, melyet a nemzeti áldozatkészség csak nagy és nehéz küzdelmek után birt létrehozni. A század ötvenes évtizede, melyben a hatalomra kapott önkényuralom, az alkotmány elkobozása után, a nemzeti szellem s a magyar nyelv elnyomására törekedett: az irók életét és működését igen súlyossá tette. A nemzeti újjászületés bajnokai közül sok megtört, elaggott, szűk viszonyok közt élt; a fiatalok nehezen tudtak jelentékenyebb keresethez jutni, a pálya kezdete pedig ugyszólván sanyarusággal s rendőri sanyargatással járt. Az irodalmi munkásság tisztelete azonban a leigázott nemzet kebelében erőre kapott s a néhány megjelenő lap, a tehetséges irók könyvei és vállalkozásai, ha nem is nagy mérvü, de legalább fentartó részvéttel találkoztak. Midőn pedig egy-egy nevezetes iró elhunyt, vagyon nélkül hagyva özvegyét és árváit; akkor egy hirlapi felszólalás elég volt arra, hogy száz meg száz kéz nyuljon a gyámoltalanok felé segéllyel. Igy történt 1854. Garay Jánosnak elhunytakor, kinek szegényen maradt családja iránt Poméry János, az akkor igen tevékeny publicista, a Pesti Naplóban hivta föl a jó szivek részvétét, olyan örvendetes sikerrel, hogy a közadakozásból emeletes házat lehetett szerezni a Lipótváros egy mellékutcájában az özvegy és az árvák számára. Még sokkal fényesebb volt az eredmény a nagy költő Vörösmarty Mihály halála (1855) után, midőn Deák Ferencnek magánúton szétküldött leveleire százezer frt gyült össze. Azt belátta mindenki, hogy egyes, bármily jeles irók elhunyta után a közrészvétet gyakrabban igénybe venni nem lehet, s ezért már 1854. Poméry János azt indítványozta, hogy a nemzet alapítson egy nagyobb tőkéjü segélypénztárt, melynek kamataiból elaggott, munkára képteelenné vált magyar irókat és elhunytak után maradt szegény özvegyeket s árvákat gyámolitsanak. Eötvös József br. minden emberies törekvés iránt szerfölött fogékony lelke felhevült ez indítványra a legelőször is Károlyi István grófot (l.o.) óhajtotta megnyerni az eszmének. A gróf nagy ügyszeretettel fogadta az egyesület alapításának eszméjét, s első alapul rögtön felajánlott tizeezer frtot, ha az egylet «a célt biztosító szabályok védelme alatt megalakul». E föltétel kikötésére szükség volt, mert a Bach-kormány embertelen ellenszenvet tanusított e jótékony intézet alapításával szemben s Teleki József gróf, Károly Istvbán gr. és Eötvös József báró hiába folyamodta elébb a budai császári helytartó tanácshoz, s utóbb Bécsbe a belügyminisztériumhoz, hogy magyar hazafiak adományaiból segélypénztárt hozhassanak létre, hogy abból inséget szenvedő magyar irókat, vagy özvegyeiket és árváikat támogathassák: a kormány rideg maradt még az inséggel szemben is, ha az magyar irók sorsával vált kapcsolatban. Nemcsak a kérést tagadták meg, hanem rendőrileg foglaltatták le még azt az 1881 frt 56 kr.-nyi összeget is, mely a hirlapi indítvány megtétele után pár hét alatt gyült össze a szerkesztőségeknél. E kíméletlen eljárás egy időre elhallgattatá az emberies törekvést, de nem fojthatta el. Sőt utóbb javára szolgált annak az ügynek, melyet zsarnokilag eltiporni kívánt. Mihelyt a Bach-kormány megingott és összeomlott: az egyesület eszméje újra fölmerült a lapokban és a közönség körében. Akkor a munkásságát újra megkezdő tud. akadémia elnökei: Dessewffy Emil gr. Eötvös József br. megbízták az indítványozó Poméry Jánost, hogy dolgozzon ki alapszabályokat. De a közönséghez intézendő felhívást későbbre halasztották, mivel akkoriban az akadémiai palota építése és a horváthországi szűkölködők javára rendezett nagy sorsjáték vették igénybe a nemzet adakozását. Véletlenül azonban ez a sorsjáték is segített a segélyegylet létesülésén. A fő nyereményt, a tizenkétezer forint értékü ezüst készletet, oly nemeslelkü férfi nyerte meg, ki a nyertes sorsjegyet az egylet javára ajándékozta, s kinek nevét ma is az ismeretlenség homálya fedi. Ez ajándékból került ki az egylet legnagyobb alapítványa, mert újra kisorsolása 28830 frtot jövedelmezett tisztán az egyleti tőkére. Károlyi István gr. 1861 február végén értekezletre hivta magához Károlyi György gr., Eötvös József br., Kemény Zsigmond br., Arany János, Csengery Antal, Toldy Ferenc, Lukács Móric, Tóth Lőrinc, Török János és Pompéry János ismert hazafiakat, kik megállapítva az alapszabályokat, ezeket felterjeszté a már királyivá vált helytartó tanácshoz, mely 1861 november 21-én erősítette meg, utóbb visszaadva az egykor elkobzott összeget is. Ekkép hét esztendei küzdés után lehetett csak az egyesület alakuló gyűlését összehivni, melyen elnökké id. Károlyi István grófot, elnök-helyettessé Eötvös József bárót, az igazgató bizottság tagjaivá Arany János, Csengery Antalt, Deák Ferencet, Lónyay Menyhértet és Tóth Lőrincet, az ellenőrző bizottság tagjaivá Károlyi György grófot, Morócz Istvánt, Weisz Bernát Ferencet, póttagokká Jókai Mórt, Lukács Móricot, Rosti Pált és Tomori Anasztázt választották meg. Titkárrá pedig az előljáróság Gyulai Pált tette, ki 1862-től 1877 végéig nagy buztalommal vezette, az egyesület ügyeit. A nemzethez kibocsátott felhívásnak nagyon örvendetes sikere lett. Az önkényuralom kíméletlen eljárása megteremté azt az üdvös ellenhatást, mely az alaptőke gyors felszaporítására szolgált. Az első öt év alatt 120000 forintra emelkedett a tőke. egyesek és testületek, városok és intézetek, főurak és szerény polgárok, hölgyek és férfiak mitegy vetélkedve küldtek alapítványt vagy adományt. Nemsorkára az alapítók élén lehetett olvasni a király nevét ezer forinttal s a József főhercegét 200 forinttal. Mexikóba költözött magyar, s Lombardiában szolgáló katonák is járultak az egyesületi vagyon szaporításához. Végrendeleteikben nemcsak gazdagok, hanem egy kisvárosi szegény özvegy is megemlékezett a magyar irodalom e keletkező jótékony intézetéről. Szokásba jött javára hangversenyeket rendezni, táncvigalmak jövedelméből részt adni, pénzintézeti gyüléseken részére összeget szavazni meg, megjelent jeles könyvek jövedelmét átengedni s ritka alkalmakat az egyelt érdekében használni fel. Az utolsó koronázáskor p. az akadémia átengedte ablakait az egyesületnek s ezek használásából ezer forint gyült be. A szerkesztőségeknél sok éven át apró perselyekben gyüjtöttek s a hivatalos lap egy ideig egy kis százalékot vont le tagjai havi fizetéséből a segélyegyesület javára. Igy aztán a pénztár, mely az első évben csak egy özvegyet részesíthetett rendes segélyben, az ötödikben már három agg irót, kilenc özvegyet és tíz árvát gyámolított rendesen és sok betegnek nyujtott rendkivüli segítséget. A gyors tőkegyarapítást eléggé bizonyítja két számadfat: 1861. 200 frt, 1866 pedig már 5824 frt 92 kr. volt a kiosztott segély. Az egyesületi vagyont földhitelintézeti záloglevelekbe fektették s az első pénztárnok a kitünő buzgalmu Szathmári Lajos intézeti ügyvéd volt, kitől e tisztet 1869. maga a magyar földhitelintézet vette át, s attól fogva máig minden dij nélkül, a legnagyobb pontossággal kezeli az egyesület vagyonát, fogadja el az érkező összegeket, teljesíti a fizetéseket, gondoskodik a tőkésítésről, terjeszti elő a számadásokat s őrzi az értékpapirokat s egyéb letéteket. Az egyesület elüljárósága is csupán hazafias buzgalomból és az irodalom iránti szeretetből végzi elvállalt kötelességeit.
A rendes segélyt évi költségvetésben állapítja meg az igazgató bizottság. Ád az egyesület időközben rendkivüli segélyt is betegség, elhalálozás, temetés, leányárvák férjhez menetele, árvák iskoláztatása esetében, a pénztár viszonyaihoz mért összegekben. Eljárást pontosan megállapított ügyrend szabja meg. Közgyülést rendesen akkor tart, midőn elnökei vagy igazgató tagjai elhunytával új választás szüksége forog fenn. Eddigelé öt rendes és egy rendkivüli közgyülést tartott, amikor is az alapítók, a sajtó, a nagy közönség tájékoztatására évkönyveket oszt szét díjtalanul. Összesen öt ily évkönyve van, Emich Gusztávnál 1867-ben jelent meg az 1862-67., a Franklin-társulatnál az 1867-1867., az 1877-81., az 1882-84. és az 1885-94. A két elsőt Gyulai Pál szerkesztette, a három utóbbit Vadnay Károly, ki 1878 óta vezeti az egyesület titkári teendőit, 1894-ben az egyesület segélyezésekre 11482 frtot adott ki, vagyona pedig az év végén 300958 forint 5 kr. Ez összeg legnagyobb része jótékony alapítványokból gyült össze. Egy alapítvány összege 2000 forintban van megállapítva. A segélyegyesület tisztán jótékonysági egyesület, kegyes alapítványokból, semmiféle befizetést nem kiván azoktól, akiken nagy bajukban segit. Ez segít folyvást, noha ma már gyéren kap adományokat, u.n. évdíjas tagjai pedig, kik egy forintot fizettek be havonkint a pénztárba, megszüntek létezni. Valaha volt ilyen is, néha több mint száz. Most nincs egy sem. Helyettük a vallás- és közoktatásügyi miniszter segíti a 70-es évek eleje óta az egyesületet, az országgyülési javadalmazásból egy-egy részt átengedve. Trefort miniszter valaha 2000 frtnál többet is átengedett, most ez összeg nem szokott több lenni 1500 frtnál.
l. Martinovics.
l. Járom.
Egy millió forintnyi teljesen befizetett részvénytőkével 1890. alakult Budapesten. Az 1894. üzletév zártával összes jégosztályi dijtartalékai 265271 forintra, tűzviszontbiztossítási díjtartalékai pedig 144060 frtra rúgtak.