Hazánk területén, jelesül a tul a dunai vidéken, mely Pannonia római tartomány egy része volt, a szobrászat gyakorlatának emlékei a magyarok bejövetele előtti időkbe, a Kr. u. első századokba vezetnek vissza. L. Aquincum, Pannonia.
Hazai szobrászatunkban két korszakot különböztetünk meg. Az első korszak a magyar királyság alapításától a XIX. sz. elejéig tart, a második e század negyvenes éveivel kezdődik. Az első korszakbeli szobrászat java részben hazai ugyan, de nincs egyéni és nemzeti jellege, a fönmaradt emlékek mestereinek nevét nem ismerjük, nem tudjuk, kik voltak, honnan jöttek. A második korszakbeli, eddig rövid életü szobrászat ugyszólván szemünk láttára keletkezett és fejlődik, határozottan egyéni és nemzeti jellegü művészet. Az előbbit e szerint helyesebben «magyarországi», az utóbbit «magyar» szobrászatnak nevezhetjük. Az előbbinek nincs is tulajdonképeni története, csupán egyes művekről lehet szó, amelyek nincsenek egymással fejlődési kapcsolatban; a második korszakbeli fejlődésnek történetét a legapróbb részletekig ismerjük.
Az István király és az Árpád-házbeli első királyok alatt a keresztény vallás fölvételével kapcsolatban megindult egyházi épitkezés a legszükségesebbre szoritkozott, utóbb azonban a fejlettebb román művészetü, terjedelmesebb és díszesebb templomok alkalmat nyujtottak a szobrászat gyakorlatára is. Legrégibb s a maguk nemében páratlan emlékek ama domborművek, melyek a pécsi székesegyház alsó templomába vezető kétlépcső mentén a falakat borították, s melyek az első emberpár, Krisztus születése és élete, továbbá Sámson történetének több jelenetét, s ezeken kivül több egyes alakot ábrázoltak. Azelőtt e domboru művek sorozatának csak egyes darabjait ismertük; a székesegyháznak 1882-92. történt teljes újjáépítése alkalmával azonban valamennyi napvilágra került. egy részük igen megrongált, más részük valamivel jobb állapotban van. Vannak köztük esetlen, gyarló darabok, s viszont olyanok is, melyeken a képzelet élénksége és az alakító képesség meglepő; valamennyi fogyatékos kimunkáltságu. Keletkezésük idejét nem ismerjük; valószinü, hogy a XII. sz. legvégén, vagy a XIII. sz. elején készültek, s kétségtelenül olaszországi származásu mester művei, de kevésbbé avatott kezü segédek is dolgoztak rajtuk. A székesegyház újjáépítésekor a maradványok nyomán készített, lehetőleg hű másolatokkal borították a két bejárat falait, a régi darabokat pedig félretették, hogy egy majdan alapítandó muzeumban helyezzék el. Hozzájuk járul többé-kevésbbé megrongált állapotban lévő több emberi és állati fej, melyek a templom építészeti részeit, jobbára a gyámokat díszítették. Ugyanebből az időből való a báthmonostori rombadőlt román templom ajtaja fölött volt domboru mű, mely három karajos ívmezőben Krisztust ülő helyzetben ábrázolja, amint a tőle jobbra és balra bizánci módon leboruló két alaknak fölemelt jobbjával áldást oszt. A Jób érsek által 1200 körül épített esztergomi székesegyház kapujának szobrai a székesegyházzal egyetemben nyomtalanul elpusztultak; csak irott kútfőből van róluk tudomásunk. Esztergom vmegyében Kis-Bény község mostani plébánia-temploma a XIII. sz. elején épült és premontrei monostor-templom volt, megrongálódott és sokféle javításon esett át, azonban megőrizte néhány pillérfőnek domboru művét, melyet esetlen alakításu vadászati jelenetet és néhány emberi és állati alakot ábrázolnak; két vadász hosszu, bő zekéje, felálló gallérja, a mai botoshoz hasonló, sark nélküli, hosszu száru lábbelije, kerekre nyirt rövid haja, bajsza s borotvált arca ugy látszik a XIII. sz.-beli magyar népviseletet tünteti föl. Gyulafehérvárt a XII. sz. végén épült székesegyház szentélyzáradékainak külsejét számos állati és emberi alak élénkíti, belseje pedig a románkori szobrászatnak legérdekesebb emlékeivel dicsekedhetik, ezek: az É-i kereszthajó falába illesztett domboru művek, melyek prófétákat és apostolokat ábrázolnak, köztük Pétert, aki hosszu kulcsot tart kezében, egy másik Erzsébet látogatását ábrázolja, továbbá a szentélyben két domboru mű közül az egyik a sárkánnyal küzdő szt. Mihályt, a másik ugyanezt, vagy szt. Ráfáelt ábrázolja, amint leszúrja a halat, végül a kapu ívmezőjét Krisztus és két tanítvány félalakja díszíti. Szobrászati dísz tekintetében a románkorból fönmaradt valamennyi építményünk közt leggazdagabb a jáki, egykor bencés apátsági templom, melyet 1256-ban szenteltek föl; homlokzatán a kapunyílás fölött emelkedő és a homlokzat szintjéből kiszökellő oromnak oszlopokkal szegélyezett fülkéiben Krisztus és a tizenkét apostol alakja áll, azonkivül külseje, különösen a három záradék, szinte el van borítva jelképi jelentőségü emberi és állati alakokkal. (L. Építészet XIII. és XIV. mellékletét.) Ilyen jelképi alakok, u. m. oroszlánok, szirenek, szfinxek stb. csekélyebb számban több románkori épületen fordulnak elő. Jelképi tárgyánál fogva érdekes a domboru mű, mely Sopronban a szt. Jakabról nevezett temetői kápolna ajtaja fölötti ívmezőt díszíti: a terebélyes életfa törzsén jobbról és balról egy-egy sárkányféle képzelt állati alak, a gonosz lélek jelképei, rágódnak. A kápolna a XIII. sz. végén keletkezett kora csúcsíves építmény, a domboru ábrázolás ellenben még román művészetű. Hozzá csatlakozik és szintén a román és a csúcsíves művészet mesgyéjén áll Pozsonyban az egykori koronázási templom ÉK-i díszes kapujának mezőjében levő domboru mű, mely a Szentháromságot jelképi alakok: oroszlán és pelikán környezetében ábrázolja.
Kora csúcsíves művészetü kiválóbb emlékek: Kassán a szt. Mihályról nevezett, egykor temetői kápolna ajtajának ívmezőjében levő domboru mű, mely Mihály arkangyalt hosszu köntösben, szárnyasan ábrázolja, egyik kezében kardot tart, a másikban mérleget, melynek serpenyőiben az igazakat és a gonoszokat mérlegeli; továbbá az iglói templom kapujának ívmezőjében a Megváltó és szt. Szűz alakja két angyal társaságában, az ívmező aljában pedig vállkövön ülő egy-egy alak.
A csúcsíves művészet hazánkban nem volt kedvező az épülettel kapcsolatos szobrászatnak; nagyobb alkotások gyérebben keletkeztek és azok is jobbára elpusztultak. A kifejlett csúcsíves építészet, kiváltképen a templom kapuját, annak bélletét, ívmezőjét és a kapunyilást környező falterületet díszíté gazdagon szobrászati művekkel. Hazánkban ilynemü legkiválóbb alkotás a kassai székesegyház É-i kapuja; ívmezőjét fölül a mennyei dicsőségnek, Istennek, szentjeinek és angyalainak, alul pedig az utolsó ítéletnek domboru ábrázolása foglalja el; a kapu kiszökellő homlokfalának négy mezőjét elfoglaló domboru művek magyarországi szt. Erzsébet, a templom védszentje, életéből élénk jeleneteket, a legfölső mezőben levő domboru mü Krisztus fölfeszíttetését ábrázolja. A garam-szt.-benedeki XIV. sz.-beli, de 1882. újjáépített templom főkapujának gerendáját és ennek vállköveit a prófétákat és az evangelistákat ábrázoló felek, továbbá az evangelisták jelképei díszítették. Csekélyebb szobrászati művek maradtak még fönn a késmárki, az eperjesi, a bártfai, s még néhány csúcsíves templomon. Elég gyakoriak az oszlopfőket, a vállköveket s az épület egyéb szerkezeti részeit, kivált a boltivek záró köveit díszítő faragványok, melyek emberi és állati, jobbára jelképi alakokat ábrázolnak. Ilyenek kivált Sopronban a mostani bencés, egykor ferencrendi templom mellett levő káptalanterem oszlopain látható alakok (l. Építészet XIX. mellékletét), továbbá a fölvidéki és erdélyi csúcsíves templomok valamennyien több vagy kevesebb maradvány. A maga nemében érdekes szobrászati emlék a besztercebányai plébánia-templom falába vájt fülkében levő festői elrendezésü szoborcsoport, mely Krisztust az Olajfák hegyén ábrázolja, amint a Judás által vezetett poroszlók, valami husz alak, a kertbe tör, hogy Krisztust elfogja; a jelenet hátteréül szolgáló tájképben Besztercebánya város emelkedik. Keletkezésének idejét nem ismerjük, de valószinű, hogy a csúcsíves művészet legvégső korából, a XV. sz. utolsó éveiből való.
A csúcsíves művészet idejében, kivált a fölvidéken, általánosan uralkodott a szárnyas oltár divatja s azzal kapcsolatban szép virágzást ért a szobrászat egyik ága, a fafaragvány. L. Szárnyas oltár. Hazai szobrászatunknak talán legérdekesebb és művészetileg legbecsesebb alkotásai az elhunytaknak alakját ábrázoló síremlékek, melyek a XIV. századtól kezdve szép számmal maradtak fönn, szintén jobbára a fölvidéki és néhány erdélyi templomban, névszerint a gyulafehérvári székesegyházban. L. Síremlék.
Hogy a szobrászat terén hazánkban a XIV. és XV. sz.-ban igen élénk volt a tevékenység, arról tanuskodik számos olyan szobrászati mű, mely elpusztult, de melyről irásbeli följegyzésből van tudomásunk. Még a XIII. sz.-ban Lombardiai Péter és Albert szobrászok készítették szt. Margitnak domboru művekkel díszített márványravatalát, mely a margitszigeti templomban állott. I. Lajos királynak vörös márvány szobra állott a székesfehérvári sírkápolnában, melyet a király építtetett magának. A nagyváradi székesegyház előtt magas márvány talapzaton állott László király ércből öntött és megaranyozott lovas szobra, melyet III. János váradi püspök készíttetett 1390. Miklós kolozsvári festőnek fiai, György és Márton szobrászok által. E lovas szobor körül három ércszobor, melyek fölfegyverzett férfiakat, szenteket vagy királyokat ábrázoltak, s melyeket Dömötör püspök készíttetett ugyanazon szobrászok által. György és Márton koruknak legkiválóbb mesterei voltak az ércöntésben, hirnevük bejárta a nyugati országokat, 1373. Prágában dolgoztak. Ottani tevékenységük emléke szt. Györgynek a várpalota harmadik udvarán levő, fél életnagyságu lovas szobra, melyről általánosan elismerik, hogy e korbeli bronzöntésnek páratlan alkotása. A XV. sz.-ban a pálosoknak szt. Lőrincről nevezett budai kolostorában és templomában Dénes és Vince szerzetes szobrászok dolgoztak, műveik azonban elpusztultak. Szintén csak irott kútfőkből van tudomásunk Báthory István erdélyi vajda lorettói ezüst szobráról, Dóczy Orbán egri püspök két ércszobráról, melyek közül az egyik a mindenestől elpusztult egri székesegyházban, a másik a visegrádi várban állott. Guthi Ország Mihály nádor a budai Frisspalotában fölállítá Zsigmond király szobrát; Hunyadi Mátyás budai palotáját a saját szobra, továbbá Hunyadi Jánosé és Lászlóé díszítek. Nyomtalanul eltüntek ezek, valamint azon mitoszi alakokat, Herkulest, Dianát, Apollont ábrázoló és egyéb szobrok, melyek a művészetkedvelő király budai, visegrádi, tatai palotáiban állottak, s valószinüleg idegen mesterek művei voltak. Traui Jakab és János dalmáciai mesterek voltak Mátyás király udvari szobrászai, kivülök olasz mesterek is fordultak meg udvarán. A XV. sz. második felében meghonosodott renaissance művészetnek fönmaradt legkiválóbb szobrászati műve a díszítő szobrászat körébe tartozik. Ez az esztergomi Bakocs-kápolnának (1507) oltára, melyet Andrea Ferrucci da Fiesole olasz szobrász készített. Szintén díszítő szobrászati művek: a pécsi székesegyházban levő u. n. pastoforium, melyet Szathmáry György püspök korában (1507-21) állíttatott, továbbá a két pastoforium a Budapest belvárosi plebánia-templomban, melyek egyike 1507-ből való. (L. Építészet XXVI. mellékletét.) E három műnek mesterét nem ismerjük, hasonlóságuk azonban szinte kétségtelenné teszi, hogy egy mester műhelyéből kerültek ki. A XVI. sz.-ban élt néhány magyar szobrász nevét írott kútfőkből ismerjük. Porosz Márton ércöntő szobrász műve volt II. Ulászló érc síremléke. Ismerjük Demeter pécsi szobrász nevét. Továbbá említés tétetik néhány domonkosrendi szerzetesről, kik szintén gyakorolták a szobrászatot. Ezek: Antal Server, Zagor György, Péter és Orbán. Azonban egyiküknek műveiről sem találunk följegyzést; nem tudjuk, mit készítettek, sőt azt sem tudjuk, vajjon a XVI. sz.-ban a renaissance művészetet gyakorolták-e, vagy pedig a középkori irány hivei voltak. Ekként e neveknek alig van művészettörténeti értékük.
A mohácsi vésztől kezdve a török hódoltság több mint kétszáz éves korszaka nem kedvezett a művészeti tevékenységnek, sőt az teljesen megszünt hazánk ama vidékein, ahol török parancsolt. A fölvidék városaiban, ahova a török nem jutott el, a művészet gyakorlata sem szünt meg. Miként a korábbi században, ugy ezentul is a nemesi és polgári kiválóbb családok elhunyt tagjainak emelt síremlékek voltak hazai szobrászatunk legfőbb főladatai, egyszersmind java részben ezek képviselik a renaissance szobrászatot. A XVI. és a XVII. sz. folyamán számos ily síremlék keletkezett; Pozsony, Szent-György, Bazin, Nagyszombat, Vágbeszterce, Bártfa templomai dicsekednek a legkiválóbb e fajta szobrászati művekkel; mestereik nevét azonban nem ismerjük. L. Síremlékek.
A renaissance díszítő szobrászat egyik legjelesebb alkotása Pozsonyban a városház előtti kút 1572. Körülbelül ugyanezen időből való a pozsonyvármegyi Szent-György város csúcsíves templomának fehér kőből faragott renaissance oltára, mely építészetileg és szobrászatilag kevésbbé sikerült munka. Említésre méltó Nagy-Bittse síkföldi várkastély főkapuja 1571., továbbá a kastély első emeletén levő ajtó 1574., végül a külső udvarban levő u. n. jegyesek házának ajtaja 1601. Mind a három kőből van, alakos díszmű, nyers, de érdekes alakításu.
A XVII. sz. elejétől kezdve általános uralomra jutott a késő renaissance, vagy másként barokk művészet. A török hódoltság megszüntével országszerte nagyobb lendületet nyert, s jobbára a jezsuiták által gyakorolt, vagy azoknak hatása alatt álló építkezéssel kapcsolatban élénkebb volt a tevékenység a szobrászat terén; a megrongált templomokat kiigazították és számos újat építettek, s azoknak külsejét, de még inkább a bennük fölállított oszlopos oltárokat, továbbá a szószékeket benépesítő szentek és angyalok alakjai voltak az akkori szobrászat legfőbb föladatai. E szobrok részint kőből, fából vagy pedig stukkóból készültek, az akkori ízlés szerint igen élénk mozdulatu, sőt szertelenül nyugtalan alakok és középszerü, sőt művészetileg jobbára értéktelen művek. A mesterek neveit nem ismerjük; legnagyobb részük oly középszerü volt, hogy följegyzésre nem érdemes; bizonyára nagyobb számmal voltak a külföldről behívottak, de találkoztak hazaiak is. Nagyszombatban az Esterházy Miklós gr. nádor által épített (1630-40) akkori egyetemi templom, most rokkantak temploma, belsejének és a zborói Rákóczi-kápolna stukkó díszítményei, gazdagság és formai befejezettség tekintetében kiváló alkotások. Említésre méltó e fajta művek még: a nagyszombati templom főoltára (164), a nyitrai székesegyház kápolnájának Pernegger János által 1662. készített oltára, mely hazánkban a késő renaissance egyik legszebb emléke; Trencsénben egykor a jezsuiták, most kegyesrendiek templomának főoltára; Késmárkon a Thököly-vár kápolnájának és ugyanott az evangelikus fatemplomnak oltára (1718); Budapesten az egyetemi templom külsején és belsejében levő szobrok (1715-1776); Egerben egykor a jezsuiták, most ciszterciek templomának főoltára (1734); Zircen az apátsági templom szószéke és főoltára (1752); Pápán egykor a pálosok, most bencések templomának díszített padjai. Az utóbbiak a pálosok fafaragó művészetének becses emlékei. Nemkülönben érdemes munka a pozsonyi koronázási templom főoltára fölött szt. Márton lovas szobra, melyet Donner Ráfáel öntött ólomból 1734. Az egyházi építkezés szolgálatában álló barokk szobrászat számos művével találkozunk még az ország minden vidékén.
Ugyanezen időben divatossá vált a városok terein szobrokkal díszített, vallásos vonatkozásu emlékművek fölállítása; alig van nagyobb város, amely nem dicsekedhetnék a XVIII. sz. folyamán keletkezett ilyen szobrászati művel. A vágbesztercei templom előtt álló, XVII. sz.-beli emlékoszlopnak a talapzatát díszítő domboru művek művészeti becset kölcsönöznek. Pozsonyban a Halpiacon levő Szentháromszág-oszlopot 1613. állították föl. A Budapesten levő e fajta művek közül fölemlítjük a várbeli Szentháromság- és a Szervita-téren levő Mária-oszlopot. Sopronban az 1701. fölállított Szentháromság-oszlop hazánkban egyik legjellemzőbb példája a barokk művészet szertelenségének. Ugyan e városban Mária szobra 1745. készült Altomonte András terve szerint. Győrött a Corpus Domini emléket III. Károly 1731. Sterf nevű művész által emeltette.
Gyérebbek a szobrászati művekkel díszített XVIII. sz.-beli világi építmények. Budapesten a Károly-kaszárnya (1716-28) kapuján Atlaszt, továbbá a békét és a háborut ábrázoló allegoriai alakok, valamint a várbeli régi fegyvertár épületének (1740) homlokzatán az állhatatosságot és a bátorságot ábrázoló allegoriai alakok és a hétfejü szörnyet lesujtó Herkules alakja a legjobb művek. (L. még az Építészet cikk XXVII. mellékletét.) Említésre méltók a pozsonyi érseki palotát (1787) díszítő jelképi szobrok Esterházy Pál hercegnek az életnagyságnál valamivel kisebb és kőből faragott lovas szobra (1687), mely Fraknó-vár udvarán áll, noha csekély a művészeti becse, mégis említésre méltó, hazánkban e korbeli egyetlen e fajta szobrászati mű.
A XIX. sz. első tizedeiben az építészetben a klasszikuskodó ízlés uralkodott, a szobrászati tevékenység pedig ezen építmények nagyobb díszéről gondoskodott. Monti szobrász műve a cinkből öntött hét allegoriai alak, mely a nemzeti muzeum oromfalát foglalja el. Az esztergomi és az egri székesegyházak szobrait Casagrande Marco olasz művész készíté. A pesti régi városházat díszítő alakok Bauer J. magyar szobrász művei. Ugyane művész faragta a Nagy Kristóf szobrát, mely Budapesten a róla nevezett tér sarkán áll. Budapesten a Ferenciek-terén levő kutat díszítő két női alak Uhrl Ferenc szobrász műve. A nemzeti élet föllendülésének nyomában a XIX. sz. elején kezdődik a nemzeti irányu szobrászat korszaka. Első képviselője Ferenczy István (1792-1856). Utána következtek Züllich Rudolf, Engel József, Dunaiszky László, Kugler Ferenc, végül Izsó Miklós, a nemzeti jellegü szobrászat eszméjének első igazi hirdetője. Ezen első úttörők nyomába lépek: Aradi Zsigmond, Vay Miklós báró és Huszár Adolf. E korán elhalt művész mintegy kapcsot alkot a magyar szobrászat régebbi és ifjabb nemzedéke közt. Ezek Kiss György, Donáth Gyula, Strobl Alajos, Zala György, Mátrai Lajos, Brestyánszky Béla, Bezerédi Gyula, Vasad Ferenc, Sennyei Károly, Róna József, Köllő Miklós, Loránfi Antal, Szécsi Antal, Szárnovszky Ferenc, ifj. Vastagh György, Fadrusz János, Tóth István, Holló Barnabás, Hirsch József, Kallós Ede, Ligeti Móric, Mayer Ede, Jankovits Gyula, Zsolnay Gyula (L. e neveket s Budapest szónál mellékleten a m. tud. akadémiai emléktábláját és a budapesti szobrokat.)
A budai várban 1852. fölállított Hentzi-emléket Sprenger udvari építész tervezte, József nádornak Pesten 1865. fölállított emlékszobra Halbig müncheni szobrász műve. Ugyanez időben részint a magyar szobrászok csekély számánál, részint az irányukban való bizalmatlanságnál fogva a nagyobb szabásu nyilvános építkezéseknél kínálkozó díszítő szobrászati föladatokkal idegen művészek bizattak meg. E címen szép számát sorolhatjuk föl a Budapesten levő ama szobroknak, melyeket az utóbbi ötven év alatt idegenek készítettek. A magyar tud. akadémia palotáját díszítő szobrok égetett agyagból vannak, mintáik Wolf Albert berlini szobrász műhelyében készültek, kivéve Révai Miklós szobrát, mely Izsó Miklós műve; a közvágóhíd bejáratának két szoborcsoportja Begas berlini szobrász műhelyéből került ki; a vámház erkélyein álló tizenhat szobrot Sommer Ágost német szobrász a népszinház oromfalának csoportját Schröffel bécsi szobrász, a fővárosi Vigadó nagy pilléreinek domboru műveit Alexy idegen származásu szobrász, az Első magyar biztosító-társaság palotáján levő gigászokat Bienaimée francia szobrász, a kálvintéri díszkút szobrait Fessler Leo bécsi szobrász (l. o.) készíté. Sőt a legújabb időben Simor János primás az esztergomi székesegyház számára Pázmány Péter 31/4 méter magas márványszobrát Della Vedova torinói szobrásszal készítteté. De 1870. év után kedvező fordulat állott be, amidőn a dalszinházat díszítő szobrok elkészítésével csakis hazai művészeket bíztak meg. Ugyanez ismétlődött az új országház építésénél. A fölsorolt magyar szobrászok készültségüknél és tehetségüknél fogva művészetünknek ugy ezen, valamint többi ágában is megállják helyüket.
(növ., Vitis vinifera L. var. Hungarica Pall.), Pallas, orosz botanikus Flora Rossicájában (1. köt. 2. rész, 79. old., 1790.) baccis albis et puniceis, foliis subtus tomentosis, vagyis bogyója fehér és piros, levele visszája molyhos, jelzéssel ismerteti. Hazánkból szállították hozzájok; bővebb ismertetése nincs.
a népnyelvi szókincs gyüjteménye. A magyar tudományos akadémia már a 30-as években gyüjtötte a tájszókat s kiadta 1838. a régi Tájszótárt. Újabban a népköltési gyüjteményekben s a Magyar Nyelvőrben (l. o.) rengeteg új anyag gyült össze, s ekkor az akadémia Szinnyei Józsefet bizta meg az új M. szerkesztésével. Ez 1893 óta jelenik meg füzetekben (Hornyánszky V. kiad.). Ismertetése a Nyelvtudományi Közlemények címü folyóirat 23. kötetében.
mint részvénytársaság 1892. alapíttatott a magyar ipar- és kereskedelmi bank által oly célból, hogy a vidéki pénzintézetek jelzálogos követelései alapján egységes zálogleveleket bocsásson ki; módot nyujtván ezáltal az illető vidéki pénzintézeteknek ugy a jelzálogkölcsönök mobilizálására, mint az adóssal szemben a kölcsönkamat-többletnek további élvezésére. A társaság üzletköre a magánosok számára való közvetlen jelzálog-kölcsönüzlet teljes kizárásával arra terjed, hogy vidéki pénzintézetek jelzálogos követeléseit megszerezze és ez alapon egységes zálogleveleket bocsásson ki, továbbá az állam, törvényhatóságok és más jogi személyek számára kölcsönt nyujtson, lehetőleg az illető vidéki pénzintézet közreműködésével; végül, hogy a vidéki pénzintézetek ilynemü kölcsönköveteléseit átvegye és ezek alapján községi kötvények elnevezéssel saját kötvényeket bocsásson ki. A M. 2000000 frt alaptőkével indult meg, felosztva 4000 db. 500 frtos névre szóló részvényre, melyekből a közgyülésen 5 ad egy szavazatot. Az 1894 febr. 26. tartott közgyülés az alaptőkének 4000000 frtra való fölemelését határozta el. A M. 4 1/2 és 4%-os zálogleveleket és ugyancsak 4 1/2 és 4%-os községi kötelezőket bocsát ki.
l. Magyarosság.
A M.-nak, mint minden más kulturális nemzet táncainak két faja van, az udvari és a népies tánc, melyek ismét kisebb csoportokra oszlanak. Udvari táncok voltak: a palotás, a lassu magyar; népies táncok: a táncnóta (melyet néha énekszóval is kisértek) s az ugrós nóta. A «palotás magyart», mint csupán udvari táncot, már a XV. században ismerték. Zenéje egészen eltérve az akkori divatos külföldi táncok (La Sarabande, Pavane, Branle, Allemande, Passa merzo és később a Menuet) nehézkes méretü a lassu menetü zenéjétől, elevenebb dallamu volt és sebesebben, pregnans ritmusokban mozgott. E táncot lejtették a magyar főurak és hölgyek az udvarnál s miután eleje csak lassu fordulatokból állott s inkább sétatánc volt, idősebb hölgyek és férfiak is részt vettek benne sőt néha még egyházi férfiak is, ez utóbbiak azonban nem kezét, hanem a zsebkendőjét fogták meg a táncosnőnek; a palotásnak egyik neme volt később az u. n. magyar szóló, melyben egy-egy fiatal dalia mutatta a magyar táncban való jártasságát, de ez alkalommal sebesebb tempóban játszták s minden 4. és 8-dik ütemre egyet bokázott a táncos s sarkantyuit összeverte a következő képletek hangjaira:
mely zenei képletek mai napig is a magyar tánczene egyik speciálitással. Később azonban Bihari és Lavotta ezt sokféleképen variálták és mindig újabb és újabb magyaros zárképleteket találtak ki és éppen az által tették műveiket mindig érdekessé és változatossá. A palotás és lassu magyar táncok dallamai mindig méltóságteljesek és komoly szinezetüek voltak s rendesen három részből állottak. Az első két rész lassu volt, 8-8 ütem ismételve tetszés szerint, a harmadik rész kissé élénkebb menetü volt és cifrázásból állott melyet figurának neveztek.
Az említett két táncfajból fejlődött ki a mult század végén - amikor hazánkban a francia háboruk idején a toborzás lépett életbe - a hires verbunkos v. verbunkos nóta (oly tánc, minő a magyaron kivül egy nemzetnek sincs). A verbunkos nótánál a figura néha hosszabb volt, mint maga a tánc. Huszárok járták, mikor a verbung elindult, kezükben a mindig telt boros flaska elül az öreg strázsamester a tömött piros bugyellárissal, a felcsapott ujonc azután együtt táncolt velük. Szegeden 1848. egy délelőtti verbung alkalmával 1300 legény csapott fel. A legszebb verbunkosokat Bihari János, az öreg és ifjabb Boka András irták s ezeknek címe mindig jellegzetes volt, u. m. Hadik óbester nótája, huszár, sarkantyus, hatvágás, husz talléros (mert husz tallér volt a felpénz), száz ember (mert egyszerre százan csaptak fel) verbunkosok. A Balaton mentén halász verbunkos is volt szokásban, t. i. amikor a garda-halászat kezdődött, a halászmesterek zeneszóval indultak a tóhoz közel eső falvakba halászokat verbuválni.
A népies táncok, ugyszintén a táncnóták különféle nemei nem igen különböztek az udvari táncok és verbunkosoktól, zenéjük épp oly beosztásu volt, csakis a végén toldották meg egy ugrós nótával, mely sebes tempóban ment. Az u. n. friss csak e század elején nyert polgárjogot. A frisset legelőször Csermák Antal hozta divatba frisska elnevezés alatt, mely az ugrós nótával azonos volt. Később a friss 4-5, sőt több részből is állott. Eredeti tánc volt még a lakodalmas, melyet eljegyzések és lakodalmak alkalmával táncoltak nemcsak úri házaknál, de a nép körében is egyaránt. Rövid lassu magyar után jött egy hosszu friss, mintegy rondo alaku, 6-8 részből állott s minden rész után 16 ütemü egyforma zenéjü refrain következett. E táncban az első részre legelőször a vőfélyek és nyoszolyólányok táncoltak, a második részre a vőfély a menyasszonnyal, majd a vőlegény a nyoszolyólánnyal ez volt az ifjak tánca; azután az örömapák és anyák következtek, ezek táncát pedig öregek táncának nevezték. Kiváló szép népies lakodalmas táncokat írt Lavotta János, az újabbak közül pedig Riszner J., kinek Tolnai lakodalmas c. műve a magyar táncoknak egyik gyöngye.
Úri házaknál lakodalmak alkalmával az ugynevezett incselkedő táncot is járták; különösen divatos volt Erdélyben a fejedelmek korában. Lakodalmak alkalmával két ifju legény égő viaszfáklyákkal kezeikben - melyen alul ezüst tálak voltak - egymást kézen fogva, körültáncolták a termet, majd két ifju hölgyet kiválasztva, átadták azoknak a fáklyákat, a hölgyek meg újra két ifjat választottak, a tánc addig tartott mig minden férfi és hölgy végig táncolt. Most kezdődött az incselkedő, mely abból állott, hogy a menyasszonyt erővel nem volt szabad elfogni, ilyenkor tünt ki a leány ügyessége, ki táncosát ugyancsak kifárasztotta; s hol itt, hol ott elcsúszott a vőlegénye előtt, végre aztán a leány elhagyta magát fogni s ennek jutalma mindig csók volt. (V. ö. Apor Gergely, Methamorphosis Transilvaniae.) Eredeti tánc volt még a mult század elején is szokásban lévő halottas tánc, melyet halottas torok alkalmával táncoltak. Ugy látszik ez volt a legrégibb magyar tánc, mert a magyar pogánykor halottas szertartásainak egyik maradványaképen táncolták századokon át. A Czinka Panna szerzeményei között is van egy Halottak tánca c. mű.
Az erdélyi táncok közül kiváló még a székely csürdöngölő, mely néha órahosszat is eltartott és a borica, melyet a férfiak kasirozott nagy fejekkel táncoltak. A csürdöngölőhöz énekelték a következő nótát:
Az én csizmám disznóbőr,
Apán hozta Sükéből.
A sükei mesternek,
Csizmája nincs szegénynek.
Kicsi nekem ez a csűr,
Kirepülök, mint a fürj
Madár.
Rendesen csűrben táncolták. Voltak olyan magyar táncok is, melyeket csak az ország egyes részeiben táncoltak. Ilyen volt a kuferces (l. o.), mely Bácskában, nagy vásárok befejezéseül volt szokásban. Továbbá a szegedi kutyakopogós, ezt Szeged vidékén táncolták; elnevezését onnan vette, hogy régebben az odavaló lányok a kopogós táncra patkót verettek lábbelijükre, mellyel tánc közben oly erős kopogást vittek véghez, hogy a zajtól a kutyák mind ijedten szétfutottak. Mindkettőnek zenéje nem igen tér el a rendes népies tánc formájától s lassuból és frissből állott. Szabolcsban, különösen Nagy-Kállóban régenten az ugynevezett kállai kettőst járták, e tánc zenéje igen eredeti és ódon zamatu volt; 4-5 részből állott, hol lassu, hol sebesebb menetben. Vajjon e tánc - melyet Farkas Lajos ismertetett az Ethographiában (VI. évfolyam, IV. füzet, 1895), - a régi hires Kállay-család nótája, vagy más eredetü volt-e? ezideig még nincs kiderítve. Régibb időkben voltak még sátoros táncok, dobogósok és fegyvertáncok, ezek táborozások alkalmával, vagy győzelmes csaták után voltak szokásban.
A magyar népies táncok különféle nemeit, ugrós nótájukkal együtt, Wenckheim Béla báró a 40-es években csárdás elnevezés alatt hozta divatba, amikor is az úri házak termeiben kezdték táncolni s csakhamar szalonképessé lett, s ma már bálok alkalmával első helyen szerepel. Az első ilynemü táncot a következő nótára táncolták:
Hej! huj! magyar ember,
Össze üti bokáját,
Által karolja
Kedves babáját,
Büszkén kiáltja,
Három a tánc halálig
Hej! huj! világos,
Hej! huj! virradtig!
A legszebb csárdásokat irták: Rózsavölgyi Márk, Sárközi F., Kecskeméti J., Patikárus F., Boka A., későbben Bunko F., Berkes L. és az öreg Rácz Pál. A régiebb csárdásokban nem egyszer népdalokat dolgoztak fel, melyeknek dallamaiból azután sebesebb menetben a friss is kikerült. Hiresek voltak ez időben a Vig szeszély, Virradó, Magyar kedv, Honfi hűség, Serkentő, Isteni csárdás, Megvirrad még vala, Jogász csárdás, Szegény paraszt cimüek stb.
A magyar már századok óta büszke nemzeti táncára és természete sohasem tudta bevenni a más nemzetek divatos táncait, mint a Menuetet (melyet Minét-nek csúfolt), se az Englist Straussburgist, vagy a Langauszt, melyet a XVIII. század harmadik negyedében jöttek «mód»-ba; mutatja ezt a következő nóta:
Azt mondják, nem illik a tánc a magyarnak
Nem, ha néki bugyogót s fél nadrágot varrnak.
De pengős sarkantyunak, kócsagtollas főnek,
Illik gyöngyös pártának, magyar fejkötőnek.
A francia tánc mind megédes, mind szeles a német,
Nincsen mutatója, mind egyrészt varr himet,
Melancholis az ánglus szövevényes tánca,
Csak az ugrós magyar tánc a szent Dávid tánca.
A 30-as években divatba jött nálunk is a francia négyes-féle társas tánc, ennek a mintájára a védegylet korszakában helyette a körmagyart kezdték táncolni; az első ily cimü tánc zenéjét Rózsavölgyi Márk irta, 6 részből állott s mindegyik résznek megfelelő cime volt, u. m. 1. andalgó, 2. lelkes, 3. toborzó, 4. ömledező, 5. három a tánc, 6. kézfogó. Ugyanez időben járták a füzértáncot és a Kőhegyi József táncművész által szerkesztett koszorut is, melynek zenéjét szintén Rózsavölgyi Márk irta; ez öt részből állott, u. m. 1. lassu séta, 2. kereszt lejtő, 3. beálló, 4. hegyező, 5. szapora. Fájdalom, e három kedves tánc csak rövid életü volt. Pár év után a guadril, a walzer és a polka csakhamar letüntette. Igen helyesen tennék magyar táncmestereink, ha e szép magyar társas táncokat újra felelevenítenék.
Általános a panasz, hogy a szép és lelkes csárdás tánc ma már egészen elfajult s bálok alkalmával a lassu alatt valódi «káposzta-taposást» visznek véghez, a friss pedig «soh'se halunk meg»-féle üvöltő kiáltások kiséretében inkább ausztráliai vademberek táncához hasonlít; tény az, hogy a magyar táncot a maga nemes egyszerüségében - mint az elődeink járták - csakis a nép táncolja még.
A M. kategoriájához tartoznak még a népies játékok is, mint a cicázás, melyet dallal kisérnek s melynek befejezése mindig egy friss ugrós nóta. Legszebben az Alföldön játszák és táncolják. Még a népies tánchoz szorosan tartozó táncszókat is meg kell itt említenem. E táncszók között igen sok daltöredék van, a legények szilaj kedvükben éneklik tánc alatt.
Ez az élet ugy sem sok,
Használják az okosok.
Ha öreg táncol:
Utcu rajta vén fazék,
Fel tudsz-e fortyanni még.
Ha a lányt táncra viszi:
Nyakamba!
Karomra!
Cigányhoz:
Húzd rá cigány, disznót adok,
Nem túrja fel az udvarod.
Ez az élet minket illet,
Nem a régi öregeket.
Kicsi nekem ez a ház,
Kirugom az oldalát.
Hopp Sári sarokra,
Fogd derekam marokra.
Tejes fazék, fatányér,
Majd meghalok a lányér.
A sok furcsa elnevezésü régibb tánc, m. gyertyás, sövény, gombostü, farkas, barát, vánkus, csörgő és lapocka-tánc egy része nem volt magyar eredetü s a szomszéd Ausztriából plántáltatott át hozzánk. Ezek közül a tisztán magyar eredetüket épp oly beosztásu zenére játszták és táncolták, mint a lassu magyart, vagy a palotást, de befejezésük mindig egy-egy ugrós nóta volt. és csakis koreografikai tekintetben különböztek egymástól.
címe egy pedagogiai havi folyóiratnak, amely kiválólag a hazai tanítóképzés ügyeivel foglalkozik s annak érdekeit képviseli. Megindította 1886. a dévai állami tanitóképző intézet tanári testület, szerkesztője pedig ugyancsak ez intézet igazgatója, Hetyey Gábor volt. Az 1889. megalakult tanítóképző-tanárok országos egyesülete magához váltotta a M.-t és saját közlönyévé tette; szerkesztőül pedig megválasztotta Nagy Lászlót, az egyesület főtitkárát, aki mind a mai napig szerkeszti.
l. Halászat.
hiteles távirati tudosításokkal látja el a belföld és a külföld nevezetesebb eseményeiről a hazai sajtót és viszont a hazai eseményekről értesíti a külföldi hasonló irodák útján a külföldi sajtót. Ezek az irodák a következők: Bécsben: K. k. Telegraphen-Correspondenz-Burean, Párisban: Agence Havas, Londonban: Office Reutter, Berlinben: Wolff-Bureau, Rómában: Agenzia Stefani. Ezek az irodák nemzetközi jellegüek, félhivatalosak, egymással szövetkezeti, csere- és illetőleg elszámolási viszonyban állanak. A bécsi iroda osztrák hivatalos közeg. A külföldiek tekintélyes részvénytársaságok tulajdonai. A M. magán vállalat. Alapító tulajdonosai, Maszák Hugó és Egyesy Géza, 1880 márc. 3. indították meg a vállalatot, csak a belföldre terjedő szűkebb hatáskörrel, és 1882 jun. 1. alakult félhivatalos jellegüvé a magyar miniszterelnökség támogatásával; ekkor lépett kapcsolatba, mint nemzetközi iroda, a fennebb elősorolt külföldi irodákkal. Ekkor megszünt a bécsi hivatalos iroda budapesti fiókja, mely addig a távirati tudósításokat közvetítette.
l. Iparmuzeum.