(lat.), az alsó állkapocscsont.
(Vakore, Malinke, Szoninke, Szarakole, Bambarra, Szuzu, Bei), nagyon elterjedt négertörzs Ény-i Afrikában. A törzs, saját hagyományai szerint, Közép-Afrikában s később Szenegambiában lakott; arab tudósítások szerint pedig egy részük már a XII. sz.-ban iszlám vallásra tért. a XIII. sz.-tól a XV. feléig a M.-k a nagy Melle (innen: Malinke) birodalmat alapították a Niger felső hajlásában, de ez megdőlt, midőn a Tuaregek Timbuktut elfoglalták ésSzonghai is függetlenné lett. Ekkor Szenegambián keresztül, hol a Szarakole (Szoninke) törzset leigázták, Liberiáig nyomultak elő, melynek lakóit, a Joloffokat, szintén rabjaikká tették. A számos meghódolt törzzsel összevegyült M.-k jelenleg Manding, Bure és Bambuk tartományokat, továbbá Liberia hátsó részét (főváros Muzardu), Kaarta és Szegu tartományokat lakják; elszórva is élnek a Felső-Szenegál mentén (Bakeltől a Nigerig), a Kazamance és Gambia völgyeiben meg a Riviéres du Sud francia gyarmatokban. Testszinük sötétbarna, a Szoninke törzsé vörösbe játszik; arcuk szelidebb kifejezésü négertipus. A Fulbe-törzs benyomulása előtt a M.-k voltak Afrika kulturnépe. Kedélyük és képzelmük igen fogékony, számos meséjük és szóhagyományuk van és Nyugat-Afrika zene iránt is fogékony négertörzsei közé tartoznak. Legnagyobb résztmuzulmánok, sőt buzgó terjesztői az iszlám vallásnak; egyes törzsek ragaszkodnak pogány vallásukhoz. V. ö. Steinthal, De Mande-Neger-Sprachen (Berlin 1867).
Link (növ), l. Manihot.
l. Magyar viselet.
nagyközség Szabolcs vmegye tiszai j.-ban, a járási szolgabirói hivatal székhelye, (1891) 2534 magyar lak., posta- és táviróhivatallal és postatakarékpénztárral; van alsófoku ipariskolája, gőzmalma és szeszgyára, gr. Forgách-féle ménese, tehenészete és juhászata.
mondola vagy mandula, a mandolafa magva. Kétféle M.-t ismerünk: édeset és keserűt (anyagdala dulcis et amara). Az édes M.-nak java D-i Európából kerül, keserü M.-t főleg Észak-Afrika szolgáltat. Az ókorban a maxoszi és ciprusi M. volt hires és Mygdale v. Mygdonia (a. m. mandolaország) város Felső-Lidiában nevét a M.-tól vette. A M. leginkább csemegébe használatos sajtolás útján kövér olaj (50%) lesz belőle (l. Mandola-olaj). A keserü M. apróbb, hegyesebb, nagyon keserü; sok kéksavtartalmu éteres olajánál fogva veszedelmes méreg, kisebb emlőst és madarat meggyilkol, de nagyobb mennyiség az embernek is komoly bajt okoz. Kis mennyiségben elejét veszi az ittaságnak, azért Görögországban poharazás közben maig is szokás a vendéget vele megkinálni. A keserüség csak a héjban rejlik; főzés, pörkölés és hámozás útján a keserüsége és mérges hatása is tökéletesen elenyészik. Szisztematikailag a keserü M.-t tartják eredeti tipusnak. Az édes M magról ültetve gyakran a keserü M.-ra hanyatlik vissza. A kereskedelmi fajták közül legjobb az édes valencei (Dauphiné), követi a sziciliai (Arola, Girgenti), a pugliai (Bari), provencei (Avignon), spanyol (Malaga), portugál (Oporto, Lissabon). Legkevesebb értékü az apró barbaricai Marokkóból. A nagy, vastag és jóizü ambrózia-M. Firenze környékéről ered. A papirhéju M.-t leginkább Marseilleből és Sziciliából kapjuk. A kereskedésbeli kurta és vastag, kemény és kerekded héju M. Franciaország D-i részéről való s tulajdonképen nem is M., hanem kajszi fajta. Ilyent, de még inkább a belőle sajtolt kövér olajat gyakran Sziriából szállítják. A legjobb keserü M. Sziciliából és Provenceből való a marokkói meg az oportói már nem olyan jó. A törpe M. (hanga barackfa) magva használatlan. A keserü M. darabokra vágva és liszttel meghintve egeret és patkányt pusztít.
(tonsilla), a szájüreg hátulsó részében, a garat-bemenet két oldalán fekvő nyirok-mirigy. A lágy szájpadnak a nyelv és garathoz menő két ránca között, a nyelv gyökere felett fekszik. Nevét bizonyára nagysága és alakjától kapta. Lényegében véve nem egyéb nyirokcsomók halmazánál. Mint a többi nyirokcsomók, ezek is könnyen lobosodnak és megduzzadnak (mandola-gyuladás). Gyakran lobosodott M.-k megnagyobbodnak és a nyelésnek is útjában állhatnak. Ilyenkor ki szokták metszeni. Téves szójárás: leszált a mandolája; a M. nem hagyhatja el helyét, hanem a gyuladásánál az áll alatti nyirokcsomók is megduzzadnak, amit a laikusok kitapintva, a M. leszállásának tekintenek.
(növ., Amygdalus Persicoamygdala Rehb. v. persicoides Ser.), ritka kerti fajvegyüléke a mandolának meg a baracknak kivált Franciaországban. Húsa ehető.
(növ., Amygdalus L.), a róla nevezett család cserjéje vagy alacsony fája, Európában és hazánkban a termesztetteken kivül egy fajjal (törpe M.) vadon. Levele hosszas, lándsás, virága a lombfakadást közönségesen megelőzi, az ágból oldalvást 1-2-ként nő, csonthéjának külső rétege levetlen, bársonyszőrü, száraz, ez választja el főképen a szilvától meg a baracktól, amellyel egyesítik is. Csonthéja csaknem egészen sima v. apró gödröcskés. A csemege-M. (Amygdalus communius L., Prunus Amygdalus Baill., l. az Eleségnövények II. mellékletén) 5-10 m.-nyi fa, levele lándsás, mirigyesen fürészelt, kopasz, a levélnyelén egy v. több mirigye van. Ez különbözteti meg az őszi baracktól, valamint a keserü M.-tól is. Virága rózsaszinü v. fehér, gyümölcse tojásdad, lapított, külső héja bőrnemü, zöld, de a bársonymolyhától szürkés, belső héján (csonthéj) mély gödröcskék vannak. Mind a két héj hasznavehetetlen, csak a tojásdad, hegyes, lapos magva ehető. Hihetőleg Szíriából különösen az antilibanonról ered, innek terjedt el K- és Ny-felé. Kaukázusból és Afrika É-i részéről is gyakran említik. Homeros a M.-t nem említi, de Kr. e. a VI. sz.-ban a görög a M.-t már ismerte. A rómaiak nuces Graecae néven, Kr. e. az I. sz. közepénél előbb nem ültették. Ma Ázsiában meg a mediterrán vidéken sőt Európában föntebb is termesztik, Attikában el is vadult. Németország É-i és közép tájain csak kedvező helyen gyümölcsözik. A M. mint gyümölcsfa szintén elfajzik (l. Mandola); D-en január-februárban, nálunk március-áprilisban virit. A törékeny vagy papirhéju M. (A. fragilis Pers.) apróbb virágu, levélfoga mirigytelen. Csonthéja barázdált, könnyen törik. Németország D-i részén, különösen bajor Pfalzban termesztik. A törpe M. (A. nana L., hanga barackfa, hanga M.) apró cserje, hazánk erdőtlen vidékein jellemző virága szép élénk piros, ritkán fehér (var. leucantha, a Svábhegyen), az egri kapás gyakran a kalapjához tűzi. Levele lándsás, nem mirigyesen fürészet. Gyakran kertbe is ültetik, itt egy méternyire is megnő, több fajtája van. Kora tavasszal hosszu vesszeit a virág sürüen ellepvén, gyönyörü dísz. Hazánktól K-felé terjed. A mitologiában a M. a fájdalom jelképe, vagy (miként a szentirásban is) a kora fejlődésé, mivel Dél-Európában már január hónapban virágba borul.
(növ., Amygdalaceae, Drupaceae, Pruneae), kétszikü növénycsalád a rózsaviráguak rendjében. Cserjék v. fák, a vad alak némelykor tövises. Levelök váltakozó, hasítatlan, szárnyalt erü, melléklevelök szabad, hamar lehull. A virágzat többnyire ernyő v. fürt, virágjok csillagszerü, pároséltü, huszhimes. Mintegy 100 faja kiváltképen az É-i mérsékelt övön terem, sok faja csonthéjas gyümölcsfa néven már régóta az ember hajléka körül terem (szilva, barack, cseresznye, meggy, mandola). Valamennyi részökben, kivált a magjokban, némelyiknek a levelében v. a kérgénen is amigdalin (l. o.) van.