arany és ezüst súlymérték, Portugállában és Braziliában 229,5 g., Spanyolországban és a spanyol Amerikában 230046 g.
a legjelesebb rajnai borok egyike, l. Rajnai borok.
l. Polo
francia szerzetes 660 körül, aki két kötetbe (összesen 92) jogi formulát és törvénymagyarázatot gyüjtött össze, melyek a nyilvános és magánjog gyakorlására vonatkoznak s a Merovingiek idejében divatozó jogszolgáltatás ismeretére fontosak. Legjobb kiadása Zeumertől, a Monumenta Germaniae historicában (Legum sectio V., Hannover 1886). V. ö. Seidenstichker, De Marculfinis aliisque similibus formulis (Jena 1818).
enangelista, l. Márk.
Antoninus Philosophus (rövidítve Marc Aurel), római császár, tekintélyes nemesi családból származott, szül. Rómában Kr. u. 121 ápr. 26. Komoly és szorgalmas gyermekből tudnivágyó, józan, erkölcsös ifjuvá fejlődött. Tanárai és nevelői nem kisebb emberek voltak, mint Herodes Atticus (l. Herodes) és Fronto (l. o.). Legnagyobb befolyással azonban Hadrianus volt sorsára, aki M.-t rendkivül megkedvelte és nem nyugodott, amig őt Antonimus (l. o.) Pius nem adoptálta. Akkor vette fel a M. nevet és ugyancsak akkor lett (139) quesztor. Azonkivül feleségül vette nevelőatyjának leányát, Faustinát, aki nem egyszer megkeserítette férjének napjait. 161 március 7. lépett trónra, tüstént szemben találva magát egy nagy megpróbáltatással, a Rómában kitört éhhalállal, melynek lecsillapításában ő is, fogadott testvére Lucius verus is gondosan és körültekintőleg jártak el. Következett Germánia és Britannia lázadása, majd egy pártus háboru, melyet Lucius Verus 165. szerencsésen befejezett 164. minden eddiginél keményebb küzdelem várt reája, amarkomannok lázadása a mai Csehországban. A történetirók rendesen markomann háborut emlegetnek, de a hadjárat hivatalosneve bellum Germanicum sarmaticum volt. A császár a keleti háboru befejezésére várván, késedelmesen mozdult; ezalatt a barbárok betörtek, elözönlötték Dáciát, elfoglalták Alburnus majort (Verespatak) és keményen szorongatták Sarmisegethusát (Várhely). A főtámadás azonban Pannonián keresztül Itáliának vette útját. Aquilejáig jutottaka barbárok, Opitergiumot (Oderzo) földig rombolták. Hozzájárult a roppent ijedelemhez, melyet ez a betörés okozott, az a döghalál, mely még a sereget is megtizedelte. A császárok személyes megjelenésére egyes törzsek meghódoltak, mások szerződéseket ajánlottak, de M. átkelt az Alpokon és csak akkor fordult meg, mikor Illiricuot és Itáliát biztosította. 170. meghalt Verus és M. most már egymagában az eddiginél nagyobb eréllyel látott hozzá Pannonia és a szomszéd tartományok biztosításához. Kitartását siker koronázta. 170. megsemmisítette a markomannokat épp mikor a Dunán átkeltek; 172. Pompeianus és Pertinax a chattokat verték meg, csak Dáciában alakultak az ügyek kevésbbé jól. Fronto elesett és utódja Cornelius Clemens sem dicsekedhetett kiváló eredményekkel. De azért egészben a veszedelem Romától el volt hárítva. A quádokat egy kétesen induló csatában (173. a Garam mellékén) maga a császár verte meg, de kitüntette magát a melitenei keresztényekből álló legio fulminatrix is (l. o.). E győzelmek eredménye a támadó törzsek meghódolása. M. szándéka volt a meghódolt népek területéből két új provinciát (Sarmatia és Marcomannia) alakítani és igy északi védő vonallá a Kárpátokat választani, csakhogy ebben megakadályozta a keleti kényszerhelyzet. A pártusok ellen babérokat aratott hadvezére, Avidius Cassius ugyanis lázadást támasztott és igy M., aki 172. megkapta a Germanicus, 175. a Sarmaticus címet, kénytelen volt, a két új provincia megalakítását elhalasztva, keletre menni, de még igy is azon tudatban, hogy Pannoniát a rabszolgaságtól szabaditotta meg. Keleten nem jujtott hozzá, hogy hűtlen tábornokával összemérje fegyvereit, mert Cassiust rövid négy hónapi uralom után meggyilkolták, de M. hosszabb ideig tartózkodott keleten, s visszajövet Rómában mint nyolcadizben való imperator fiával, Commodusszal egyetemben megtartja diadalmenetét a barbárok felett (176 nov. 27.). Ez alkalommal az adókat részben elengedte és a polgárokat gazdagon megajándékozta. De alig pihente ki a császár némiképen fáradalmait, megint a Duna mellékére kellett sietnie. egyrészt a római katonák fellépése által sértve, másrészt a császár távolléte által felbátorítva, újból fellázadtak a markomannok, hermundurok, quádok és sarmaták, s Pannonia helytartói (a Quintiliusok) nem birtak velük. M. tehát előzetesen fiát Crispinával összeházasítván, 178 aug. 5. elment Rómából, melyet többé nem látott viszont. Nagy haderőt mozgósított, melynek elővédje Trauntenius Paternus vezetése alatt megverte a barbárokat, még mielőtt a császárok oda érkeztek volna. De bár katonái joggal üdvözölték tizedszer imperátornak, a Ny-i határ korántsem volt biztosítva és M. azért ott is maradt egészen 180 márc. 7., valószinüleg Sirmiumban (a mai Mitrovic) bekövetkezett haláláig. Halálos ágyán fiát a háboru befejezésére serkentette. Vele egyike a legjobb, legpéldásabb uralkodóknak, szállott a sirba. Habár uralkodásának java részét testi betegsége és saját egyéni hajlamainak ellenére a táborban töltötte, meg nem feledkezett népének belső szükségleteiről és kivált uralkodásának első éveiben egész sorozatát hozta és hozatta az üdvös törvényeknek, szaporította a biróságok számát és nagy tiszteletben tartotta a szenátust, melynek ülésein, amikor csak szerét tehette, részt vett. Emellett takarékos és józan életü volt, nem szerette sem afeltünést, sem a tékozlást. Szelid lelkü és barátságos volt, aki csak kényszerből ütött sebet másokon, de nyomban arra is gondolt, miképen lehetne azt behegeszteni. Egész lénye és világnézete kiviláglik bölcseleleti «önvallomásai»-ból (Eisz heauton), melynek 12 könyvéből a stoikus bölcselet világra árad, de áthatva M. egyéniségétől, mely enyhítette a stoa kemény tanait és szigoru volt önmagához, mig mások hibáit elnézte. Ezen dolgozott sátrában, ezen elmélkedett s benne talált vigaszt távol az örök várostól, az Al-Duna tábortüzei mellett. Művének régebbi kiadásai Gatakertől (1652) és Schulztól (1802), az újabbak Dübnertől (1840). Népe rendkivül tisztelte és szerette, ismételten meg van örökítve, de uralmának legbecsesebb művészeti emléke az az oszlop, mely fehér márványból faragva Rómában látható és jelenleg Pál apostolnak van szentelve. Emlékére egyedüli homályt a keresztények üldözése vet.
l. Fidelis.
1. Henrik, történetiró, egyetemi tanár, szül. Marcaliban (Somogy) 1856 ápr. 3. Alsóbb iskoláit atyja vezetése mellett otthon, középiskoláit Győrött és Pápán végezte. 1870. a budapesti egyetemen a bölcsészeti tanfolyam hallgatói közé iratkozott s 1875-78. külföldi egyetemek látogatására ment Berlinbe és Párisba 1878. a budapesti tanárképző intézet gyakorló gimnáziumában magán, 1880. rendes tanárrá neveztetett ki. A magyar tudományos akadémia 1893 máj. 12. választotta meg levelező tagjává. 1895 febr. 14. óta a magyar történelmi társulat igazgató választmányi tagja. Ugyanez évben nevezték ki a budapesti m. kir. tudományos egyetemen az árpádkori magyar történet nyilvános rendes tanárává. Mint szaktudós az árpádkori s az újabbkori magyar történetet és világtörténetet választotta tanulmánya tárgyául. Önállóan megjelent művei. A földrajzi viszonyok befolyása Magyarország történetére (Budapest 1874. Különnyomat a Földrajzi Közleményekből; A magyar történeti kútfői az Árpádok körában (u. o. 1880, németül Berlin 1882); Regesták a külföldi levéltárakból (1882. Külön lenyomat a Történelmi Tárból); Gr. Pálffy Miklós főkancellár emlékiratai (Budapest 1884. Ért. tört. XI. 9.). Ezeken kivül számos történeti értekezése s könyvbirálata jelent meg a Századokban, Történelmi Tárban, Budapesti Szemlében stb., a Forschungen zur Deutschen Geschichte, Neues Archiv für die ältere deutsche Geschichte, Revne historique stb. Újkor története (1-3 köt., budapest 1883-86. Ribary Képes Világtörténete 6-8. köt.); Magyarország története II. József korában (3 köt., u. o. 1882-88. 1-2. köt., 2. kiad. 1885-88); Mária Terézia (u. o. 1891. Magy. Tört- Életrajzokban); A legújabb kor története 1825-1880 (u. o. 1892); A magyar állam ismertetése (u. o. 1892); A magyar állam ismertetése (u. o. 1892); Anonymus iskolai kiadása (1892); Magyarország története isk. használatra (u. o. 1894); Magyarország a királyság megalapításáig és Magyarország az Árpádok korában (u. o. 1895-96. A Szilágyi S. szerkesztésében megjelenő Milleniumi magyar történet 1-2. köt.). E lexikomban irja a magyar történelem újabbkori részét.
2. M. Mihály, zsidó teologus, az előbbinek atyja, szül. Szalónakon (Vas) 1824 jun., meghalt Marcaliban 1889 okt. 5. Gyermekkorában atyjánál tanult, ki hires talmudista volt, azután a nagymartoni és pozsonyi rabbiiskolát látogatta Az utóbbi helyen világi irókkal is megismerkedett, mire már 20 éves korában elment Pápára, hol négy év alatt végezte a gimnáziumot, aztán Prágába ment az egyetemre, honnét 1852. rabbinak hivták meg Marcaliba, hol élte fogytáig zajtalanul, de áldásdúsan működött és magyarság és műveltség tekintetében minta községét tette kis községét. Tudása, szeretetreméltó, szerény és egyenes modora, valamint a magyarosodás és haladás eszméje iránti lelkesedése által tágabb körökben tiszteletet és szeretetet szerzett magának, igy az 1868. országos zsidó kongresszuson is, melynek egyik kiválóbb képviselője volt. Magyar és német zsidó felekezeti lapokban megjelent cikkein kivül nyomtatásban megjelent; Beköszöntő beszéde (1852, német); Gyászbeszéd Széchnyi István fölött (1860); Beszéd az emancipatio alkalmából (1867); Gyászbeszéd Deák Ferenc fölött (1876); Fegyvereink ellenségeink ellen (1882, két kiadást ért).
-család, a Pécz nemzetségből származott s a somogyvármegyei Marcali községtől vette nevét. Nevezetes tagjai: Dénes, István fia, Miklós erdélyi vajda testvére, 1404. székely ispán, 1417. somogyi főispán. Vitézségét Temes vmegyében a törökök ellen mutatta meg, hol gyakrabban vitézül vagdalta az ellent. Jelen volt a konstanzi zsinaton, s ott is hasznos szolgálatokat tett Zsigmondnak. - László, Miklós vajda fiat, csanádi püspök 1423. -1432-ig. Frigytársa volt Zsigmond királynak akkor midőn Ulászlóval barátságot kötött 1423. - Miklós, 1399-1401. temesi főispán, 1402-1403. erdélyi vajda. A velencei háboruban 1417. sokáig sikerrel küzdött, mig végre Mot vára ostrománál sebet kapott, melybe rövid idő alatt belehalt.
(Marziani) György, sacilei lovag, lombani nemes család utódja, szül. Iglón (Szepes) 1848. A lőcsei és rimaszombati gimnáziumokon végzett tanulmányai után a hainburgi katonai növeldébe adták, melyet mint hadadpród-káplár-káplár hagyott el s mint 56. gyalogezredbeli hadnagy a náchodi, skalici és kőnigrätzi csatában harcolt. Később a m. kir. honvédségnél szolgált. A 70-es évek végén Spanyolországba ment, hol Don Carlos seregében küzdött és Estellánál megsebesült. Irodalmi és publicisztikai működését a 80-as évek elején kezdte meg a Fővárosi Lapokban közölt novelláival, majd a Pester Lloydban, az Egyetértésben, az Urváry-féle Pesti Naplóban, a Frankfurter Zeitungban, a müncheni Allgemeine Zeitungban, a berlini Herold c. folyóiratban stb. közölt szépirodalmi és politikai dolgozatokat. Később a Vasárnapi Ujságban, a lipcsei Illustrirte Zeitung és az Über Land und Meerbe irt történelmi közleményeket. 1885. a szombathelyi Dunántul c. politikai lapot szerkesztette. Azóta többnyire a genealogiai és heraldikai irodalom terén működik s a Budapesti Hirlap s a bécsi Fremdenblatt egyik történelmi és családtani tárcairója; Magyarországon a genealogia és heraldika tudományok egyik úttörője. Könyvei közül megemlítendők a Nemesség (kézikönyv nemesi ügyekben, 1886); Becsület és párbaj: Párbaj és kiállás; Ősterreichisch-ungarisches Adelshandbuch stb.