l. Menyétfélék.
(Mustelidae), a ragadozókhoz tartozó emlőscsalád, melynek tagjai többnyire karcsu testüek, kis vagy középnagyságuak, részint talpon járók, részint féltalpon járók, vissza nem vonható karmokkal, ötujju vétagokkal. Fogazatuk: metsző, 3/3, szem- 1/1, zápfogak vagy 4/4, 4/5, 5/5, 4/6 vagy 5/6. A szakítófog kicsi. Többnyire alfeli mirigyekkel. Ausztráliát kivéve az egész világon elterjedvék, merész, vérengző állatok, gyakran nagy károkat okoznak. Igen soknak szőrös bőrét kereskedésbe hozzák. Mintegy 21/2 millió prém 12 millió frt értékben kerül a kereskedésbe. Mintegy 30 faja ismeretes, melyeket 12 nembe sorolnak. Főbbek: a borz (Meles), Helictes, Taxidae, amerikai görépny (Mephitis), méhészborz (Mellivora), a tengeri vidra (Enhydris), a vidra (Lutra) Galictis, Gulo, a különböző nyest, nyuszt, görény, coboly, hermelin (Mustela, Putorius) stb.
(állat, Lota Nils), a lágyparások rendjének Gadoidei családjába tartozó csontoshal-nem, melynek az édes vizekben csupán egyetlen faja, a közönséges M. (L. vulgaris Cuv.) él. Megnyult, hengeres és igen apró pikkelyekkel födött teste 30-60 cm. hosszura és néha 8 kg. nehézre is nő. Feje kicsiny, tömötten fogazott szájnyilása széles, állán bajuszt visel. Oldalt összenyomott farkának úszója kerekített csúcsu. Két hátúszója közül a második igen hosszu. Háta, oldalai, mell- és páratlan úszói olajzöldek, feketén márványozottak; torokúszói, torka és hasa fehéresek. Folyóink és tavaink állandó lakója s a nagyobb mélységeket kedveli, de a tengerekben is megél, főleg a Keleti-tengerben. Nappal a kövek alá húzódik és csak éjjel jár zsákmánya után. Mindamellett is, hogy a nőstény mintegy 130 000 petét rak le ívás alkalmával, nem nagyon szaporodik el, mert lassan növekedő fiataljai más ragadozó halaknak, sőt az idősebb M.-aknak is zsákmányaiul esnek. Húsa ízletes, májából finom olajat készítenek. November és március hónapok között ívik és nagy csoportokba verődik.
1. János, ref. teologiai tanár, szül. Szatmárnémetiben 1823 nov. 10. Tanult szülővárosában, majd Debrecenben, hol 1851. a teologiai akadémiára rendes tanárul megválasztatott. 1853-ban külföldre menvén, félévet a göttingai egyetemen töltött. Hazatérve után egészen 1888. történt nyugalomba léptéig nagy buzgalommal működött hivatalában, mint a bibliai tudományok előadója. Irodalmi téren is fellépett; nagyobb értekezései a következők: Jézus Krisztus élete (Egyházi könyvtár 1858); Juda ország romlása és a babiloniai fogság (u. o. 1859); A pásztori levelek magyarázata (u. o. 1861); A keresztség és urvacsora jelentőségéről (u. o. 1862); Némely korszerü kérdések szellőztetése a magyar ref. egyház kebelében (u. o. 1877); Apostoli levelek (az újszövetség eredeti szövegéből fordította u. o. 1886). Ugyanő fordította az angol biblia-társulat által 1878. kiadott javított magyar újszövetség-fordításban az evangéliumokon s apostoli cselekedeteken kivüli többi könyveket.
2. M. László, jézustársasági atya, afrikai hittérítő, szül. Szarvason 1849 máj. 30. A teologiát Innsbruckban végezte. Pappá szentelték 1879. Hosszabb idejü tanárkodása után a kalocsai főgimnáziumban, a Zambezi környékén alapított misszióállomásra ment, szintén hazánkfia P. Zimmerman S. J. segítségére, ahol most is működik. Innen évenkint többször szakavatott földrajzi leveleket ir rendtársainak, melyek hazai szaklapjainkban jelennek meg. Önálló műve, melyet még hittanhallgató korában irt: Kalocsa vidékének növénytenyészete (1877).
község, l. Monyásza.
1. Adolf, német festő, szül. Boroszlóban 1815 dec. 8. Már 15 éves korában Berlinbe került, hol alkalmi rajzok, kőnyomatu újévi üdvözletek, étlapok stb. készítésével kereste kenyerét. 1833-banKünstlers Erdenwallen címü litográfia-sorozatot adott ki, mely keresetlen, őszinte realizmusával nagyon elütött az akkor divatos, mesterkélt romanticizmustól. 1837. készítette a brandenburgi-porosz történetből vett 12 lapból álló kőnyomat-sorozatot, melynek eleven, élethű, a legmélyebb történeti tanulmányokról tanuskodó jelenetei már némi figyelmet keltettek, ugy hogy őt bizták meg Kugler Geschichte Friedrichs des Grossen címü művének illusztrálásával. Chodowiecki útján tovább haladva, készítette 400 pompás, a kor szellemét szinte hihetetlenül visszatükröző rajzát, mely egyrészt a német művészetben újra meghonosította a realizmust, másrészt új lendületet adott a fametszés pangó művészetének. A negyvenes években készítette a Nagy Frigyes műveinek IV. Vilmos király által rendezett díszkiadásának 200 rajzát, melyek a királyi iró szellemével való kongenialitásáról, epigrammai élü szellemről tanuskodnak (új kiadás Berlin 1886., 2 köt.). Hosszu éveken át folytatott buzgó kortörténelmi tanulmányainak gyümölcsei: Aus König Friedrichs Zeit (12 fametszet, Berlin 1854-56, új kiad. u. o. 1886) és Die Armee Friedrichs des Grossen in ihrer Uniformirung (600 szines kőnyomat, Berlin 1857., csak 30 példányban) c. kitünő sorozatai. Már előbb is festegetett olajfestményeket, most pedig festményeiben is kedvenc alakját, a nagy királyt ünnepelte. Nagy Frigyes asztala Sanssouciban (1850) és Hangverseny Sanssouciban (1852., mindkettő a berlini nemzeti képtárban); Nagy Frigyes utazáson (1854); A sziléziai rendek hódolata (1855 Boroszló, sziléziai muzeum); A hochkirchi csata (1856); Blücher és Wellington Waterloonál (1855); Nagy Frigyes találkozása II. József császárral Neissében (1857), legpontosabb korhűség mellett eleven, keresetlen valóságu művek. E korban festett egyéb képei közül különösen említendő a realisztikus Krisztus az irástudók között (1851). A hatvanas évek óta már tárgyát is a mai életből vette. Vilmos király megkoronázása Königsbergben (1861-65., berlini kir. palota) kissé merev, de 1867. a párisi világkiállításon megismerkedvén a francia festészet új irányával, művészete mind szabadabb, hatalmasabb lett. Érdeklődése felöleli az uralkodók és a közép életének mozzanatait; az egyének jellemzésében és a környezet festői ábrázolásában egyaránt mester. Ez újabb festményei közül különösen említendők: Vasárnap a Tuileriák kertjében; A párisi világkiállítás egy vendéglője; Istentisztelet a szabadban, Kösenben; Báli szünet; Vilmos király elutazása Berlinből 1870 (berlini nemzeti képtár); A császár cerclet tart; a hires, hatalmas Vashámor (1875., berlini nemzeti képtár); Zöldségpiac Veronában stb. Festményein kivül szinte számtalan aquarelkép, metszet, kőnyomat, rajz tanuskodik éles megfigyelő tehetségéről, technikájáról, soha nem nyugvó tevékenységéről, folytonos haladásáról. Az újabb német festők között a legelőkelőbb helyek egyikét foglalja el. Évtizedekkel megelőzte a német festészet törekvéseit és mai napig sem élte tul magát. 80. születésnapját egész Németország nagy lelkesedéssel ünnepelte. Berlin városa 1895okt. 3. diszpolgárrá választotta, a császár pedig az Excellenz címet és a belső titkos tanácsosi rangot adományozta neki.
2. M. Károly Adolf, német történetiró, szül. Grünbergben 1784 dec. 7., megh. u. o. 1855 aug. 19. 1814 a boroszlói Elisabethanum tanára, majd protektora lett és azután mint a Rhediger-féle könyvtár igazgatója és iskolai tanácsos működött. 1855. nyugalomba vonult. Kiválóbb művei: Geschichte d. Deutschen (Boroszló 1811_23, 8 köt.); Neuere Geschichte der Deutschen von der Reformation bis zur Bundesakte (u. o. 1826-48, 12 köt., 2. kiad. 1854-56); Topographische Chronik von Breslau (u. o. 1805-1807, 2 köt.); Geschichte schlesiens (u. o. 1807-1810, 3 küt.); Geschichte Friedrichs II. (Berlon 1824-25, 2 köt.); Zwanzig Jahre preussischer Geschichte 1786-1806 (u. o. 1849); Religion und Staatsidee in der vorchristlichen Zeit (Lipcse 1872). Ez utóbbi művet Wuttke adta ki hagyományaiból.
3. M. Wolfgang, német iró, szül. Waldenburgban (Porosz-Szilézia) 1798 jun. 21., megh. Stuttgartban 1873 ápr. 23. Tanulmányait Boroszlóban, Berlinben, Jenában és Bonnban végezte. Egy ideig tanítóskodott, de publicisztikai tevékenységével csakhamar magára vonta a figyelmet és 1830. beválasztották a württembergi rendi tartománygyülésbe. Ellenzéki törekvéseivel nem érve célt, 1838. visszavonult, de az 1848-49-iki mozgalmas idők ismét a politikai küzdőtérre hivták. Elvei összeütközésbe hozzák az agg Goethe világirodalmi törekvéseivel és Die deutsche Litteratur címü művében hevesen meg is támadja Goethe domináló befolyását. Éles tollát azután a liberális és Franciaországgal rokonszenvező irók,különösen Börne és Heine, az Ifju Németország (l. o.) irodalmi és publicisztikai munkássága ellen fordítja. Ekkor keveredett, bár ártatlanul, a denunciálás vádjába. 1859 óta a német egységért fejt kiernyedetlen irodalmi küzdelmet. Történelmi műveiben is mindig pártember: reakcionárius, de minden ízében nemzeti. Mint költő már 1823. Streckverse címü szellemes könyvével lépett fel. Egyéb költői művei: Rübezahl (1829) és Narcissus (1830), dramatizált regék; továbbá egy történeti regény a harmincéves háboru hátterével: Furore (1851). A régi germán világ iránt való hajlama germanisztikai tudományos foglalkozásra is ösztönözte: Mythologische Forschungen u. Sammlungen (1842); Zur deutschen Mythologie: Odhin (1855); Die deutsche Dichtung von der ältesten bis auf die neueste Zeit (1858, 3 köt.). Továbbá: Christliche Symbolik (1854); Die Naturkunde in christlichem Geiste aufgefasst (1856); Kritik des modernen zeitbewusstseins (1869); Die vorchristliche Unsterblichkeitslehre (1869). Hagyatékából megjelentek: Denkwürdigkeiten (1876) és Nachgelassene Novellen (1885).
l. Fischart.
(lat.) a. m. mérték. A zenében többféle értelemben vétetik. Majd mint időmérete valamely zenedarabnak, majd mint időértéke a különböző hangjegyeknek egyenként véve, majd pedig a többféle értékü hangjegyek összessége szemben egyes taktusokkal. Régebben megkülönböztetésül használták az u. n. Cantus planus-tól, mely mindig egyenértékü hangjegyek szerint mozgott az olyan énekre vonatkozólag, mely kiszabott értékü hangjegyek szerint érvényesült. A franciák minden egyes taktust ma is mésure-nek neveznek. Végre mint terminus technikus is használtatik szemben az orgonasípok dimenziójával (l. Orgona), v. szemben az érc- v. másféle húrok hosszusága és vastagságával. Azért mondják, hogy az olyan húrok, melyek a kellő feszerőt ki nem állják: rosszul vannak menzurálva.
A középkori zeneirás hangjegyei, melyek a következők voltak, u. m. a leghosszabb értékü a maxima [ÁBRA]; ezután következett a hosszu, a longa [ÁBRA]; azután a rövid, brevis [ÁBRA] szár nélkül; félrövid: semibrevis [ÁBRA] s végre a legkisebb: minima, hol ilyen [ÁBRA], hol meg ilyen alakban: [ÁBRA]. Ezek voltak őstípusai a mai zenerendszer különféle értékü hangjegyeinek. De amig a mai értékü hangjegyek minden körülmények közt megtartják a felosztási időértéket s csak az időmozamakhoz alkalmazkodnak, addig a fentebbi régi hangjegyeknek nem volt határozott időértékük, hanem a szerint változtak, amint az időérték meghatározására szolgáló körjegy [ÁBRA] (ami lényegesen különbözött a mai egész hangjegy [ÁBRA] jelentőségétől) v. számokkal [ÁBRA] [ÁBRA], v. közepén ponttal: [ÁBRA] v. félkörre redukálva ponttal [ÁBRA] v. anélkül [ÁBRA] meghatározta, hogy a fő egységre, a maximára hány longa, a longára hány brevis s a brevisre hány semibrevis számíttassék. E régi M. ma már értéküket vesztették s csakis a keresztény liturgiális könyvek s misszálékban találhatók, mint maradványai a forrongó zeneelmélet küzdelmes korszakának.
A régi népeknél, de még a kereszténység első századaiban is a M.-nek egészen más értelmevolt, mint a XV. sz.-tól kezdve a további századokban egészen napjainkig. Már a görögök ismertek különbséget az egyes zenei v.énekhangoknak többé-kevésbbé való kitartásával szemben. De e különbség csakis a szótagok hangsúlya szerint alakult. A keresztény egyházi ambroziánus és később a Gregoriánus énekek is alkalmazkodtak ehhez, de ez valami határozott időméretes éneklést még nem jelentett, épp ugy mint még ma sem jelent, ha róm. kat. v. egyesült s nem egyesült gör. kat. templomokban papi énekfrázisokat v. responzoriumokat hallunk. Sőt még a protestáns zsoltárok énkelése sem tart szorosabb időmértéket. S az ilyen inmenzurális ének és zene mindaddig tartotta magát, mig az unisono éneklés és zenélés volt az uralkodó elem. De attól kezdve, hogy az egyházi énekek unisonó szólamához más szólam is kezdett csatlakozni, mint annak körülékesítése, szóval, mikor az ellenpontozás művészete kezdett kifejlődni: mindinkább szükségessé vált az egyes szólamok hangjegyeinek meghatározott időértéket adni s igy fokozatosan kifejlődött az a M., melyből aztán az általános zeneművészet nagyszabásu polifoniája nőtt ki. Az ily M.-t kezdetben figurális s későbben kontrapunktikus ének- s zenének nevezték. A világi zene mind nagyobb kifejlődése jött aztán segítségére a hangszeres zenétől is támogatva, s annak szárnyai alatt fejlődött ki aztán a mai M. tökéletes rendszere, mely nélkül sem az ének, sem a hangszeres zene a korábbi századokban nem volt képes valódi életre ébredni.