(ejtsd: nájeggere falsz), város New-York É.-amerikai állam Niagara countyjában (1295 km2 ter., 56,000 lak., Lockport székh.), a Niagara mellett, ahonnan a vizesést egész szélességében láthatni, (1894) mintegy 15,000 lak., gép-, papirgyártással, nagy idegenforgalommal, miért is épületei közt számos a szálloda.
(Niauszta, Agosztosz), város Makedoniában, Szaloniki (ettől 70 km.-nyire) török vilajetben, 4500 lak., selyem- és pamutfonással; igen jó bortermeléssel. N. az antik Kiton helyén áll; területén számos régiséget is találtak.
v. A-Szandeh, afrikai néger törzs, mely a vele rokon Nszakkara, Bandsia és Iddio törzsekkel a Mobangi-Uelle É-i és K-felé a Nilus D-i mellékfolyóinak vidékén lakik. Fizikai alkotásukban, fegyvereikben, erkölcseikben és szokásaikban éppen ugy különböznek a nilotáktól, mint a bantunégerektől; nyelvüket a libiai nyelvcsaláddal rokon. Testük csokoládészinü vagy rézvörös, felső testük aránytalanul magas, fejük széles és gömbökyü, hajuk finoman gyapjas, mandulavágásu nagy szemeik szétállók, ajkaik duzzadtak, orruk egyenes. Hajukat befonják, bőrüket tetoválják, felső fogaikat néha hegyesre fenik (l. Afrikai népfajok színes mellékletén a 19. Ábrát). A N.-ok ékszert nem igen viselnek, ruházatnak lágyékaik körül egy-egy cserzetlen bőrdarabot kerítenek; fegyvereik a tőr, hajítódárda és lándsa. Falvaik nincsenek, tanyákon elszórt kunyhókban laknak, alkalomadtán emberhúst is esznek; különben földmívelő és vadász nép, meg félelmetes harcosok. Petherik volt az első európai, ki hozzájuk eljutott (1858), de ismertetésüket Schweinfurthnak (1870) köszönhetjük. V. ö. Schweinfurth, Im Herzen von Afrika (Lipcse 1878); Junker, Raisen in Afrika (Bécs 1889-91).
a Kuilu (l. o.) felső folyása.
(Pulo N.), Tapanuli németalföldi K.-indiai tartományhoz tartozó sziget Szumátra Ny-i oldalán, 6750 km2 területtel, 200-250,000 lak. D-i részén 3 mély öböl nyulik bele. Több kisebb sziget környékezi. Csakis DK-i részén vannak kisebb emelkedések, amelyek közt a Matjua (609 m.) a legmagasabb. Kisebb vizei számosak. Fő termékei a rizs és dohány, kevésbé a pamut. Fővárosa Gunong-Szitoli. V. ö. Verbeck és Nagel, Eiland Nias (a Jaarboek von het Mijnwesen in Nedrl. Ost-Indi, 1874 és 1876).
(igazi német nevén der Nibelunge Nt), naív német népeposz, mely egyúttal a világirodalom legjelentősebb epikus alkotásainak egyike. Mondai tartalma szerint a hős Siegfried szereti és nőül kéri Günther burgundi király hugát Krimhildát, de hogy ezt elnyerhesse, olyan kalandokba bocsátkozik, melyek eleinte az ő halálát, majd Krimhilda boszuja folytán a burgundok vesztét okozzák (l. Kriemhild). Ez a monda ugy tartalmára, mint alakjára nézve egyaránt hosszas fejlődés eredménye. Mondai magva egy régi mitosz, mely a mai mesékben is megállapítható és lényegében a következő: Siegfried a sárkányölő, megszabadítja a Brunhild nevü valkürt, de akkor maga hatalmába kerül Grimhilnek, aki éjjeli démon és testvéreinek a niebelungoknak, akik megtorolják rajta, amiért egykor egy kincset elragadott tőlök. Ezzel a mitoszi maggal frank földön az V. sz.-ban összeolvadt az a történeti monda, mely a burgundoknak a hunokkal való harcát tárgyalja (l. Burgundia) és Attila halálára is kiterjeszkedik. A monda bejárta egész Németországot, sajátos alakban átment az izlandi (nord) irodalomba is, de végre gyökeret vert déli Németországban, ahol különösen Krimhild alakja nyert jelentőségben, ugy hogy lassankint fölülmúlta az eredetileg sokkal hősiesebb Brunhildát. Történeti alakok is szövődtek a mondába, jelesül Attila hunn király, a gótok hires hőse veronai detre, kinek monloknyiláról a magyarok is regéltek, továbbá a címermondából ismeretes lantos Volker és Irnfried az utolsó türingiai király. Amily népszerű volt ez a monda és annak epikus feldolgozásai (köztük a N.) az egész középkorban, oly kevéssé foglalkoztak vele az újabb idők emberei, amíg egy Bodmerrel társalkodó orvos, Obereit Herrman, a mult század derekán Hohenemsben felfedezte a N. egyik kéziratát. Ebből adta ki a költemény második felét Bodmer (Zürich 1757), majd az egészet Miller (Berlin 1782), a nélkül azonban, hogy a politikai és irodalmi világ figyelmét magára vonta volna (Geothe bele sem nézett). Csak von der Hagen Frigyes (l. o.) kutatásai keltették fel az érdeklődést, amely még fokozódott, midőn Lachmann Wolf Frigyesnek a homerosi költemények kritikájában (l. Homeros) elfoglalt álláspontját a N.-re alkalmazván, azt állította, hogy az régebbi balladaszerü költemények alapján készült tákolás (l. Lachmann). Ez az elmélet (Liedertheorie) csak 1854. ingott meg Holtzmann támadása folytán, kinek nézete szerint a mű egységes, szerzője pedig Konrád, Pilgrim passaui püspök iródiákja. Még jobban megingatták Lachmann elméletét Pfeiffer, ki a versforma alapján és Bartsch, ki a versalkotás és rímelés szempontjából szintén egy szerző mellett kardoskodtak és ezt a Kürenberg (l. o.) nevü minnesingerben látták. Lachmann hivei (Rieger, Müllenhof, Liliencron, Scherer, Henning) nem adták meg magukat, de ellenkezésök dacára a vita eredményei a következőkben foglalhatók össze: eleinte egyes dalokban terjedt a monda, melyek kiváló hősöket vagy mozzanatokat domborítottak ki (Siegfried halála, a sárkányviadal). A lovagkori műeposz idején (Heinrich G. szerint 1170 kör.) aztán akadt egy osztrák költő, aki az egész anyagot egységes terv szerint feldolgozta és ez alkalommal a nibelungi strófát használta. Az első feldolgozást aztán 1190 és 1200 közt két költő egyszerre újból dolgozta át, s ennek eredménye egyfelől a sanktgelleni kézirat, másfelöl a Lassberg-féle (donaueschingeni) kézirat szövege. Esztétikai szépségeivel a N. akkora hatást gyakorolt az utána következő német (sőt részben magyar) irodalomra és művészetre, mely Homeros kivételével páratlannak mondható. A németeknél a drámai téren Raupach, Geibel és Heddel; a zenei dráma terén Wagner, az eposzban Jordan V. használták fel és fejlesztették tovább a N. anyagát, a képzőművészetben méltó hirnévre jutottak Schnorr müncheni freskói (kicsinyben meg vannak a N. Szász Károly-féle fordításának Ráth-féle díszkiadásában, l. az irodalmat). A magyar költészetben Arany János Buda halála tünteti fel a N. hatását, nemkülönben a Hun utódok Váraditól.
négy, párosan rímelő verssorból álló strófa; az egyes sorokban 7 emelkedés van, de a negyedik sor hosszabbra nyulik: 8 emelkedésü; a sorokat dierézis két részre osztja, ugy hogy az első félsorba 4 arzis esik s a sor első fele ereszkedőleg, második fele emelkedőleg végződik; a sorokat dierézis két részre osztja, ugy hogy az első félsorba 4 arzis esik s a sor első fele ereszkedőleg, második fele emelkedőleg végződik; a sor többnyire (egy v. két tagu) gyönge ütemrésszel kezdődik, ugy hogy emelkedő jellemü; a többi ütemek gyönge része lehet egy-két szótagu, esetleg hiányzik is. Mindez a régi N.-nak meglehetős változatosságot adott, amit a költők jól felhasználhattak ritmikai festésre. A modern N. (Simrocknál, Uhlandnál) kissé egyhangubb; jambusnak irják, 3-3 arzissal a félsorokban; de megtartják az első félsor eső, a második fésor emelkedő végződését. Epikai forma. Nálunk Garay János igyekezett epikai formául megnonosítani történeti költeményeiben. Arany is használta a Csaba királyfi egyik feldolgozásában. Tompa is kedvelte. Szász Károly ily alakban fordította a Nibelung-éneket.
(Niflungok, Niflung királynak, a «homány fiá»-nak utódai), a német hősmöndában mesés törpe nemzetség, melynek tulajdona egy óriási kincs (Nibelungenhort). Északon laknak a ködnek honában (Niflheim, Nebelheim). Mikor csontos Siegfried ezt a kincset tőlük erőszakkal elveszi, ő rája és kisérőira száll a N. neve, Siegfried halála után a burgundokra (l. Burgundia), ami annyira általánossá lette, hogy a középkori hősköltészetben N. tulajdonképen a. m. burgundok. A N. mondájáról (l. Nibelung-ének) Heinzel irt monográfiát (Bécs 1885), ugyancsak róla és német feldolgozásairól Heinrich G. (Német Irodalomtört., I. köt. és Egyet. Philol. Közl. I. köt.
latin állatnevek után Nicolet (l. o.) Herkules francia természettudós nevének rövidítése.
l. Nicea.