l. Ikerképződés.
l. Illat.
(cellulóza, l. a mellékelt képet), a papiros alapanyaga. Papirosgyártáshoz ugyanis csak elemeire bontott hosszukás alaku sejtek használhatók, aminők a háncsban és a fában találhatók. E sejtek szénhidrátokból, továbbá a szén, hidrogén s oxigén másnemü vegyületeiből, szénhidrogénekből, proteinanyagokból és szervetlen vegyekből állanak.
A sejtek fala kétféle szénhidrát keverékéből áll, u. m. sejtanyagból (cellulóza), amely 44,4% szenet, 6,2% hidrogént és 49,4% oxigént tartalmaz és faanyagból (lignin), amely 55,55% szenet, 5,83% hidrogént és 38,62% oxigént tartalmaz. A cellulóza a levegőn nem élenyedik, bomlást nem szenved, mig a lignin fokozatosan huminná alakul át. A proteinanyagok, amelyek a liguinnel karöltve járnak, a sejt bomlását, korhadását idézik elő. Tartós papirost tehát csak tiszta cellulózából, azaz ligninmentes anyagból gyárthatnak. A cellulózanyag tisztán a fehérített len-, kender- s pamutrongyokban található; ezen anyagot rongyanyagnak szokás nevezni, mig cellulózának azt az anyagot, amelyet más növények sejtjeiből a többi vegyek kioldásával nyernek.
Minthogy minden növény sejtfalában cellulóza van, igy hát minden növényből készíthetnek papirosanyagot; a növények közül azonban az iparban csak azok használtatnak cellulózagyártásra, amelyek nagyobb mennyiségben olcsón beszerezhetők, amelyeknél a kioldás aránylag csekély költséggel végezhető s végre, amelyek aránylag hosszabb sejtekkel birnak. E feltételeknek megfelel az espartofű, a búza-, rozs- és rizsszalma, a tengeri kóró, a ramie, a lúc- és jegenyefenyő és végre néhány lágylombos fa. A liguin és a többi vegyek kioldását marónátronlúggal v. marónátron- s glaubersóval, vagy végre kalciumszulfittal végzik. Az oldószerek minősége szerint a cellulózát nátron-, szulfát- vagy -szulfitcellulózának nevezik. A nátroncellulóza selymes fényü, kemény s rugalmas, sajátságai nagyban hasonlítanak a lensejt sajátságaihoz; a szulfitcellulóza fénytelen s lágy s így azonos sajátságu a pamuttal; végre a szulfátcellulóza e kettő között áll.
[ÁBRA] 1. ábra Fahámozó koronggyalu.
Közép-Európában a cellulózát leginkább lúcfenyőből (Abies pestinata, Tanne) és jegenyefenyőből (Abies excelsa, Fichte) készítik s e célra a 30-40 éves fák törzseit használják.
Bármely kioldási módot alkalmaznak, a fát előbb kérgétől megfosztják s kis részekre forgácsolják. E célból a fatörzset 0,5 m.-es darabokra fürészelik, s ezekről a kérget az 1. v. a 2. szövegábrán vázolt koronggyalukkal forgácsolják le, ezt követőleg pedig az ágcsomókat kifúrják vagy kifürészelik.
[ÁBRA] 2. ábra. Fahámozó és faforgácsoló koronggyalu.
A további aprítást háromféle módon végzik, még pedig a) 20-30 mm.-es vastagságu korongokra fürészelik a törzset, avagy b) a törzset a 2. szövegábrán vázolt koronggyalun apróra forgácsolják, s a forgácsokat nagyságuk szerint osztályozzák a 3. ábrán jelölt szitákon, vagy c) a törzset a 4. ábrán vázolt korongfejszékkel apróra vagdalják.
[ÁBRA] 3. ábra. Forgács osztályozó
A korongfejsze vizszintes tengelyre ékelt korongból áll, amely sugaras irányu kimetszéssel bir, amely elé a fejszealaku pengét (d) helyezik el, illetőleg a koronghoz erősítik. A kérgétől megtisztított hasábfát a ferde helyzetü (fg) csatornába helyezik, minek folytán a (d) penge ferde metszést végez és a forgácsot az évgyűrük mentében kisebb-nagyobb részekre repeszti. A forgácsok további lazítását az 5. ábrán vázlatosan zúzómalmon végzik, amely vizszintes tengelyre (p) ékelt korongból (r) áll, amelybe csapszegek (s) vannak erősítve. A tárcsa burokban forog, amely egyik oldalán ugyancsak csapszegekkel van felszerelve. A forgácsot a tölcséren (t) adagolják; ez tehát érintkezésbe jő a gyorsan forgó csapszegekkel, amelyek nagy erővel az álló csapszegekhez dobják, s így apróbb részekre zúzzák. A zúzómalomból kikerült forgácsot a 3. ábrán vázolt osztályozón kezelik, vagyis nagyság szerint osztályozzák, ezután pedig a kioldási műveletekhez fognak.
[ÁBRA] 4. ábra. Korongfejsze.
a) Nátron-eljárásnál a forgácsot vaskazánokban főzik; még pedig vagy lassan forgó gömbalaku kazánokban, minőket a papirosgyártásnál használnak (l. Papir) vagy pedig közönséges kazánokban. Oldószerül marónátront (NaO) használnak, amelyből 100 kg. fára 20-25 kg.-ot szoktak venni. A főzést 6-10 órán át, 10-12 atmoszféra nyomás alatt végzik. A kioldott anyagot foszlatásnak és öblítésnek vetik alá, mely célra a papirosgyártásnál használatos foszlatót alkalmazzák, ezután pedig fajtázzák és vastag papirost készítenek belőle.
[ÁBRA] 5. ábra. Zúzó-malom.
b) A szulfát-eljárás teljesen azonos a nátroneljárással s csupán abban különbözik, hogy oldószerül a marónátront (NaO) és glaubersót, azaz nátriumszulfátot (NaSo4) használnak. A glaubersó alkalmazása folytán ez az eljárás jutányosabb, a cellulóza pedig fénytelenebb lesz.
[ÁBRA] 6. ábra. Szalmafajtázó
c) Szulfit-eljárásnál az aprított fát téglákkal bélelt és kaolinnal kitapasztott vaskazánokba helyezik, ezután 1-1.5 óráig légköri nyomás alatt gőzölik s a gőzölés befejezte után kalciumszulfit-lúggal leöntik (1.05 fajsúlyu kalciumszulfitlúgból a fa köbméterjére 2 m3lúgot számítanak) s e lúgban 8-12 órán át, közel 118 ° C. hőfok mellett főzik. A főzés, illetőleg a kioldás befejezte után a cellulózát foszlatásnak, mosásnak és fajtázásnak vetik alá, ezután vastag papirost készítenek belőle, amely a papirosgyárak nyers anyaga. Az oldószert, vagyis a kalciumszulfitot Mitscherlich szerint a 7. ábrán jelzett készülékkel a következően készítik: Kéntartalmu ércek pörkölésénél keletkező kénessavgázokat előbb szűrőn (K), ezután hűtőcsöveken (L) s végre 15-25 m. magas facsöveken (tornyokon) (AE) vezetik át. A K szűrőkamara koksz- s téglatörmelékkel van kirakva, s itt rakódnak le a kéngőzök. A tornyok (AE) fából készülnek, s hasábalakuak, rostélyszerü fenékkel s épp oly fedővel bírnak. A fenék s fedő közötti ür mészkövekkel avagy dolomittal van kitöltve. A fedő fölötti vizmedencéből (T) folyton csurog le a viz a kövekre s ezekről a fenékre, ahol az g nyíláson kifolyik, mig a gázok az hűtőcsöveken át E2 nyiláson át, illetőleg az ezen nyilással kapcsolatos c csövön a szabadba jutnak, útközben azonban felbontják a mészkövet (CaCO3+ SO2 = CaSO3+ CO2), minek folytán szabad szénsav s kalciumszulfit keletkezik. A szénsav a c csövön elillan, a kalciumszulfit pedig a viz által oldva az g nyiláson lúgként kifolyik.
[ÁBRA] 7. ábra. Mitscherlich rendszerü szulfitlúg készülék.
Kellner eljárása szerint ezt az oldószert a 8. ábrán jelzett készülékkel állítják elő. Ez eljárásnál a tornyok helyett fakádakat (tartályokat) használnak, amelyek lépcsőzetes elrendezésüek, rostélyszerü belső fenékkel s tömör fedővel birnak. A szomszédos tartályok ólomcsövekkel olykép vannak összekötve, hogy a gázok az alsóbb tartály feneke alá kerüljenek, ahonnan vizes mészköveken át a fedő felé hatolnak, hogy útjukat folytathassák. A mészkövek ezen eljárásnál azonos módon bontatnak fel, mint a Mitscherlich-félénél. Megjegyzendő még, hogy a Kellner-féle készülékbe a mészkövek s viz helyett mésztejet lehet adni.
[ÁBRA] 8. ábra. Kellner rendszerü szulfitlúg készülék.
Igen jó tartós cellulózát adnak a szalmafélék. Ezek kioldását rendszerint a szulfát- és nátroneljárással végzik, ezt megelőzőleg azonban szecskára aprítják és a csomós részek különválasztása céljából a 6. ábrán jelzett fajtázón kezelik. E fajtázónál a szecskát (b) emelőkészülék (paternoster) felemeli s a (c) rázólapra, ez pedig g ventilátor légáramába szórja. A légáram a tiszta részeket, mert könnyebbek, messzibbre viszi, a csomós részeket pedig előbb ejti le s igy fajtázza. A fajtázott szalma kioldását, a kioldott részek öblítését, foszlatását és fajtázását a már előbb közölt módon végzik.
(phytognosia), növények természetrajza, a növényeknek csak a külső alakját s tulajdonságait, földrajzi elterjedését, hasznát és kárát ismerteti. Részei a terminologia, fitográfia, taxonomia, vagyis a rendszertan, a morfologia, növénygeográfia meg az ősnövénytan.
l. Félfedeles szárnyuak és Levéltetvek.
l. Jelképes növények.
l. Legumin.
(botanophilus), aki csak kedvtelésből foglalkozik a növények tanulmányozásával.
a növények kémiai alkotó részeit ismerteti, l. Növénytan.
v. füvészkert (hortus botanicus, botanikus kert), más kerttől azért különböző, mert ugy szervezik, hogy a növénytan szolgálatára álljon és a növénytani ismereteket, oktatást és kutatást elősegítse és terjessze. E célra a legkülönbözőbb éghajlat alól egybegyüjtik ide a növényeket s a messze földről összekerült fajok részére a kellő termőhelyet, talajt, főleg pedig a megfelelő hőmérséket mesterséges úton készítik elő. A N. magasabb tanintézet, egyetem, politechnikum, erdészeti és gazdasági iskola mellé elkerülhetetlenül szükséges s ezek kivánalmai szerint is rendezik be. Területe kedvező legyen; kell, hogy folyó és álló viz, domb és szikla, valamint facsoport is legyen benne, hogy a növényeknek könnyebben meg lehessen választani a természetes termőhelyet. Szükséges továbbá üvegház s pedig: 1. hideg ház, télen 2-8° R. hőmérsékkel. Ennyi az É.-amerika, újhollandi és D.-afrikai növények kitelelésére elegendő. 2. Mérsékelt ház, télen 10-15° R. meleggel a tropikus növények részére. 3. Hőhajlék, télen 8-18° R. hőmérséklettel, hajtató vagy ápolóházak (Treibhäuser) az érzékeny, egész forró tartományokból eredő növények megőrzésére, főleg pedig szaporítására. Ez más üvegháznál mélyebben fekszik a földben s ha az idő hűvös, nyáron is fűtik. Ahol a mód megengedi, egyes külön növénycsalád részére is külön házat építenek. Szükséges továbbá sajátságos tartó és csiráztató. Mivel sok növény csak bizonyos földben terem meg s a N.-ben vizi, élősködő növény, harasztok stb. sem hiányozhatnak, azért a földnemeket is ismerni, mesterségesen előállítani, különböző módon trágyázni stb. szükséges, hogy a növény igazi termőhelyét utánzás által eltaláljuk, p. az élősködő orchideák részére. A telet jól kiálló, v. csak kevés védelmet (takarót) igénylő fajok a szabadban maradnak s természetes családok szerint ültetik, hogy a növényrendszer a természetben lehetőleg szemlélhető legyen. Az egynyáriakat évenként kell vetni; korai elszáradásukkal a soká zöldellő többnyáriak közt nagyobb puszta hézagok támadnának, azért az egynyáriakat a többnyáriaktól külön, de azért szintén rendszer szerint csoportosítják. A fákat és cserjéket rendszer szerint csoportokba (arboretum; l. Fáskert), sőt az orvosi v. officinális növényeket is külön helyre ültetik. A hidegebb éghajlat v. magas havas növényeit télen és tavaszkor a magasabb hőmérséklettől kell óvni, hűvösebb helyre rakni s itt is hóval és jéggel jobban elfödve virágzásukat késleltetni szükséges. A szikla és kőfal növényeinek külön sziklás részleteket alakítanak, a kiváló viziek részére pedig tavat v. medencét. A N. feladata a hazának ritkább, jellemző v. más országban nem növő növényfajait is megszerezni. Ezek részére némely N.-ben az ország valamely külön, természetes termőhelyének vagy a vidék növényzeti viszonyainak megfelelő helyek vannak berendezve, pl. Innsbruckban a havasi, Kristianiában a skandináviai, Valenciában a délspanyolországi növényritkaságok vannak összeállítva.
A N. nyomait már az ókorban találjuk. A középkorban Nagy Károlynak volt kertje, s maga egész sereg növényt termesztett benne. Az első igazi N.-et Matthäus Silvaticus alapította Salernóban 1309., a második orvosi N. 1333. Velencében keletkezett. A tudományok ébredésével a gazdag olasz városok vetélkedtek a N. felállításával; követték a francia és spanyol egyetemek. Európában legelőbb a ferrarai kapott hirnévre. A padovai 1533, a pisai 1544, a bolognai 1568 óta áll fenn. Ez időben a firenzei és nápolyi (Penelli) N. már jó hirben állott. Franciaországban legrégibb a montpellieri akadémiáé, a XVI. sz. utoljáról. A párisiról 1597-ből van tudomásunk. A lejdai N. 1577. keletkezett. Németországban a XVI. sz.-ban csak privátkertek voltak, s a Camerariusé Nürnbergben volt a leghiresebb. Akadémiai N. s az angolok N.-je a XVI. és XVII. sz. közepében alapította meg az idegen országokkal való közlekedés és a tudományos botanika. Ekkor emelkedtek kiváló rangra az angol N.-ek. Leghiresebb lett ezek közül újabb időben a kewi N.; Németalföldön lort Clifford növénykertje Haarlem mellett Linné Károly vezetése alatt korszakot alkotott. Ugyanezen század elején a párisi Jardin des plantes vergődött hirnévre. Az orosz földön 1725. Szt.-Péterváron, majd Dorpat- és Vilnában rendeztek N.-et; legjobban kitünt a moszkvai Fischer alatt. A kopenhágait Hornemann, az upsalait Thunberg, Wahlenberg és Linné, a lundit Agardh tüntették ki. Németországban a XVIII. sz. végén annyi új N. keletkezett, hogy most egy egyetem sincs itt e nélkül, sőt nagyobb civilizált városban van N. egyetem nélkül is. A berlini egyetem épületével kapcsolatban, a messzebb fekvő nagy N.-en kivül (mely a német N.-eknek méltán büszkesége, s melyet a rangra Willdenow, Link, Kunth, Otto és Braun Sándor emeltek) kisebb kézi N. is van a mindennapi előadás részére. A bécsi N.-en (alapíttatott 1754.) kivül Jacquin alatt a schönbrunni császári kert is hires lett, hol különben még a belvederi kert is említésre méltó. Ausztriában az innsbruckit (alapíttatott 1793.) méltán emlegették, de ennek hire jeles vezetőjével, Kernerrel együtt ismét Bécsbe vándorolt. Hazánkban, Nagyszombaton az egyetem orvoskara 1771. Schwarzer báró és plébános kertjét vette meg botanikai kertül. Budán (1778) a botanikus kert mellett (a Krisztinavárosban az Aufhalter-kert helyén) külön gazdasági kert is volt, melyet Pesten egyesítettek. A pesti N. 1784-től 1808-ig a barátok kertje volt a mai Szép-utca helyén. Ezután a mai vegytani épület helyére, innen ismét (1848) az Üllői-út végére költözött, hol a Ludoviceum mellett 281/2 holdnyi területet foglalt el. Körülbelül 12.000 élő növénnyel rendelkezik, melyek közül mintegy 5000 faj üvegházi. A növénytani intézet 82 külföldi N.-tel áll csereviszonyban. A pesti N. körül legtöbb érdemet szerzett Winterl Jakab, Kitaibel, Haberle, Rochel és Sadler. Csinos a selmeci erdész-akadémiai N. is, főleg az erdészeti hasznu fákkal. N. van még hazánkban Kolozsváron meg a gazdasági iskolák mellett. Természetes, hogy Európán kivül is van N. Igen hires p. a mexikói.
A N.-ek ritkaságait gyakran nagy költségü művekben bocsátották közre. Ilyen Besler, Hortus Eystettensis (Nürnberg 1613); Dillenius, Hortus Elthamensis (Lejda 1732); Linné, Hortus Cliffortianus (Amsterdam 1737); Jacquin, Hortus Schoenbrunnensis (1794, 4. köt.); Aiton, Hortus Kewensis (London 1789-1810); Ventenat, Jardin de Malmaison (Páris 1803); Schrader, Hortus Geottingensis (Göttinga 1809); Willdenow, Hortus Berolinensis (Berlin 1800-1809, 2 kötet); Link, Otto és Klotz, Abbildungen aus dem Berliner Garten (u. o. 1820-28, 10 füzet); Link, Hortus regius botanicus Berolinensis (u. o. 1827-1832, 2 köt.); Salm-Reifferscheidt-Dyck, Hortus Dykensis (Düsseldorf 1835); Schlechtendal, Hortus Halensis (Halle 1841); Göppert a boroszlói (1868), Kolb a müncheni (1867), Willkomm a donpati (1873), Rees az erlangeni (1878), Wigand a marburgi (1880), Pfitzer a heidelbergai (1880), Kerner az innsbrucki (1869) N.-et ismertette. A berlini N. Eichler óta (1881) Jahrbuch des königlichen botanischen Gartens und des botanischen Museums zu Berlin cím alatt gazdag tartalmu évkönyvet ad ki. V. ö. még Kraus és Borbás, Európának idegen növényekkel való beruházkodása (Term.-tud. Közl. 1894); Kerner A., Die botanischen Garten, ihre Aufgabe (Innsbruck 1874); Koch C., Die botanischen Garten (Berlin 1860); Gerlóczy és Dulácska, Budapest és környéke (Budapest 1879, II. 142); Heinricher; Pflanzenbiologische Gruppen (Botanischer Centralblatt 1896); Linzbauer, A m. kir. pesti egyetem növénykertjének jelen állapota (Buda 1866).