(lingua, glossa). A szájürben levő, nyálkahártyával takart, izomtömegből álló, tapintásra, a táplálék forgatására és letolására (nyeléskor), továbbá az ízlelés közvetítésére s végre az artikulált beszédre való szerv, amely az említett ürt zárt ajkak mellett csaknem egészen kitölti s csakis a közepén végigfutó hosszanti barázda és szájpadlás közti csatornamenet marad ilyenkor vissza (l. az 1. ábrát). A nyelv szerkezete főleg hosszanti és harántos két-két rétegzésü és kötőszövettel egybetartott izomrost kötegeiből áll, amelyek okozzák azt, hogy a nyelv majd hosszura nyulva kiölthető, majd megrövidülve teknőalakuvá válhat. Az állkapocstól, a karcnyujtványtól és a nyelvcsonttól hozzá menő izmai a nyelv említett mozgásait még tökéletesebbekké teszik. A nyelv saját izmait a középen hosszában az u. n. nyelvsövény, egy tömött kötőszövet, választja ketté. Az izom elemei arról is nevezetesek, hogy egymással ágakkal egybe vannak kötve. Az izmok mozgató idege a nyelv alatti ideg s állományukat számos érágazat járja el, amelyek a nyelvverőértől veszik eredetüket. A nyelv felületeit és széleit nyálkahártya takarja, amely más nyálkahártyák szövettani szerkezetével nagyjában egyező (l. Nyálkahártya), csak abban van a nagy és fontos különbség, hogy a nyelv hátán és szélein kisebb-nagyobb emelkedések, az u. n. nyelvszemölcsök (papillae) állanak ki, amelyek egy része tapintó-, a nagy része pedig ízlő-szervként szerepel.
[ÁBRA] 1. ábra. Nyelv.
A szemölcsök: 1. fonalalakuak (egyszerüek és összetettek), amelyekben Krause, Freyfeldt-Szabadföldi és Thanhoffer vizsgálatai szerint tapintó bimbók, ideggel ellátva fordulnak elő; 2. gombaszerü szemölcsök, amelyek úri- vagy kucsmagomba-alakuak és ízlőszerveket tartalmaznak a tapintókon kivül; 3. árkolt szemölcsök, amelyek árokkal vannak körítve, és az árok falzatain ízlőszervekkel vannak megrakva, nemkülönben kis apró, nyálkát elválasztó nyálkamirigyecskékkel, amelyek csakis 8-15, számban s patkóalakban a nyelvet két részletre osztó, u. n. foramen coecum előtt vannak elhelyeződve és végül 4. a leveles szemölcsök, amelyek hátul a nyelv két oldalán vannak kifejlődve s Ajtay tanár és mások vizsgálatai szerint szintén ízlő szerveket tartalmaznak.
[ÁBRA] 2. ábra. Illőkelyhek házinyúl izlőléceiből, Engelmann után vázlatosan, erősen nagyítva.
A nyelv ízlő végkészülékei az u. n. ízlőkelyhek vagy bimbók, amelyek a nyálkahártya borítékhámjában mint hámbimbók vannak az ember nyelve gomba-, árkolt és leveles szemölcseiben, szájpadlásán, sőt a gégefedőn s Thanhoffer vizsgálatai szerint egyes állatokban ezekhez hasonló hámbimbók még a vékonybél egyes helyein is elhelyeződve és ideggel egybefüggve. A nevezett ízlőkelyhek szerkezetét a 2. ábra tünteti fel. Ezek kivülről fedősejtekből (Aa) állanak s belsejökben fent szőrszerü nyulványba, lent pedig idegszálba menő u. n. ízlő sejtek (B) vannak, melyek az ízes anyagokra oly változásokon mennek át, hogy az öntudat szerveiben az íz érzése támad. Az ízlő szervek idege, amely ez érzést az agyhoz vezeti, a nyelvgarat-ideg, amint azt klinikai észleletek, valamint Vintschgau és Honigschmied Innsbruckban, valamint Benczur Dénes (Thanhoffer tanár intézetében) kimutatták. Az ízlőszerv érzékenysége igen nagy. Igy 1:2000-re higított kénsavoldatot még savanyunak érzünk és még 1/1500 g. konyhasót és 1/34000 g. kinint is megérzünk nyelvünkön. (L. Ízérzés.) A nyelv az ízlelő szerveken kivül érzékeny tapintó szerv is. A tapintó idegvégkészülékek rajta a fentebb említett Krause-féle idegvégtestecskék, amelyek gömb- vagy bimbószerü idegvégződések, amelyek a szemölcsök kötőszövetében vannak beágyazva s a nyelvideg ágaival állanak minden bizonnyal összeköttetésben. A nyelv ezen működésein kivül még a nyeléskor (l. o.) és a beszédkor is nagyban szerepel.
Betegségei. A nyelv általános megbetegedések folyamán, továbbá a legkülönbözéőbb szánbántalmakkal kapcsolatban, azonban önállóan is megbetegedhetik. E helyen csakis a nyelv némely fontosabb, önálló megbetegedését s gyakrabban előforduló fejlődési rendellenességét említjük. A veleszületett fejlődési rendellenességek közül az u. n. hasadt nyelv (lingua bifida), amikor a nyelv mint a reptiliáknál két csúcsban végződik, ritka; ellenben igen gyakori, a szülék által azonban jelentőségében tulbecsült jelenség, az u. n. odanőtt nyelv (adhaesio linguae), melynél a nyelv féke v. igen széles, vagy igen közel a nyelv csúcsához tapad; ritkábban a nyelv szélei is - bár csak lazán - a száj alapjához lehetnek rögzítve. Odanőtt nyelvnél a leválasztás (orvos által eszközlendő!) aránylag könnyen sikerül. A veleszületett nagy nyelv (l. Makroglosszia) ritka, de súlyos jelentőségü baj. A nyelv egyéb bántalmai közül gyuladásos folyamatok nem ritkák (l. Glosszitisz). Fekélyes folyamatok a nyelven aránylag gyakoriak, okozhatják erőművi behatások is (p. éles szélü odvas fog részéről történő sérülés), de többnyire bujakór vagy gümőkór alapján fejlődnek. De ezen utóbbi két alkati bántalomnál a nyelvben daganatok (gümők) is képződhetnek, nemkülönben előfordulnak a nyelvben - bár ritkán - egyéb részint jó, részint rossz indulatu daganatok is; de aránylag gyakori, s rossz indulatusága miatt méltán rettegett s kínos betegség a nyelv daganatjai közül a rák, mely különösen a nyelv szélein szeret fejlődni. Még a fejlődés korai stádiumában történő gyökeres sebészeti beavatkozás (a nyelv amputációja) sem képes mindenkor a kiújulást megakadályozni, bár ritkább esetekben évekre terjedő gyógyulás is éretett el.
Nyelv a botanikában hosszura nyult, keskeny, meglehetős párhuzamos szélü levélszerve valameny növénynek, p. az orchideák mézajaka (labellum). - Nyelv továbbá bizonyos hangszerek alkatrésze, másként szél- v. hangfogó, mely majd nádból, majd fémből készül s arra szolgál, hogy az illető hangszerben a befuvandó légoszlopot v. elősegítse v. mérsékelje. - Nyelv a halászatban az egy száru, öt hagyásu varsának első vörcsöke; igy nevezik a hálótűnek azt a peckét is, melyre a léhést vetik. - Van nyelve a mérlegnek (l. o.) is.
alatt szellemi tekintetben kétfélét lehet érteni: egyfelől a beszélő tehetséget és tevékenységet (Humboldt Vilmosnak definiciója szerint a nyelv «az emberi szellemnek örökösen ismétlődő munkája, mely a szótagolt hangot a gondolat kifejezésére akarja alkalmassá tenni»), másrészt egyéni és konkrét dolgot: azon szavak és formák összegét, melyeket valamely nép a kölcsönös érintkezés eszközéül használ, v. pedig (holt nyel) használt. Az egyes nyelv tehát nemcsak a beszélő tehetség eredménye, hanem egyúttal a közlekedő hajlamé is. A nyelv nem kevésbbé fontos tulajdona az embernek, mint a jog és erkölcs, vallás és művészet. Megjegyzendő, hogy a nyelv már a szellemi fejlődésnek legalsóbb fokán, a gyermeknél és műveletlen embernél is mutatkozik, sőt éppen a legdurvább természeti állapotban lévő népeknél sokszor legélénkebb a nyelvképződés, és a nyelvnek élete, fejlődése, változása, amelyet az ily népeknél néha közvetlenül meg lehet figyelni, rendkivül gyors. Igy p. Braziliában akkora nyelvkülönbség uralkodik, hogy néha valamely folyónak mentében, melynek összes hossza nem haladja meg a 300-500 kilométert, hét-nyolcféle nyelv uralkodik. Műveltebb népek nyelvében a változások rendszerint sokkal lassabban állnak be. Egészen új szókat csak a gyermekek szoktak föltalálni, de azok egy pár évi használat után rendesen feledésbe mennek. (l. Gyermeknyelv). Az irás, újabb időben pedig a könyvnyomtatás, oly hatásos eszköz a nyelv változása ellen, hogy annál hatalmasabbat csak a közlekedő eszközök fejlődésében találhatunk. Mind a mellett nagy tévedés lenne azt hinni, hogy bármely modern nyelv tökéletesen meg volna állapodva. Történik változás, különösen pedig a nyelvkincsnek gazdagodása folytán az új fogalmak keletkeztével, melyeket a műveltség haladása hoz magával. Igy p. a XIX. sz.-ban az összes művelt nemzetek nyelvkincse tetemesen fölszaporodott a természettudományok és a technika előhaladása által, melyek új fogalmak kezetkezésével okvetlenül egész sereg új szót tettek szükségessé. Más szók idők folyamában értelmet cseréltek (l. Jelentés, Jelentéstan). S nemcsak a szókincs, hanem a kiejtés, a grammatikai formák és a mondatalkotás is megváltozhatnak. Egyáltalában bebizonyult a nyelvészeti kutatások nyomán, hogy a hangok, szók és szerkezetek elváltozásának nincs határa, és sokszor az egymástól látszólag legtávolabb álló nyelvek a fejlődésnek különféle útjain át egyazon alapnyelvre vihetők vissza.
Ha már aztán az összes történetileg kimutatható alapnyelveket történetelőtti időben egészen kiinduló pontjukig folytatva képzeljük, nagyon könnyen fölmerülhet az a kérdés, vajjon ezen kiinduló pont nem közös-e valamennyijöknél és vajjon az összes nyelvtörzsek nem vezethetők-e vissza egy és ugyanazon ősnyelvre. Ezen kérdés, melyet azelőtt, részben vallási előitéletnél fogva, elhamarkodva igennel szoktak volt elütni, a tudománynak mai álláspontjáról inkább nemmel oldandó meg. Minden kisérlet, mely arra irányult, hogy a nyelveknek eredeti egységét kimutassa, hajótörést szenvedett és igy a nyelvbuvár jobbára bele nyugszik, hogy eleitől fogva önálló nyelveket fogadjon el, hasonlóan az etnologushoz, ki az ember nemét több rendbeli, egymástól független fajra osztja föl. Mihelyt ez ténnyé vált, okvetlenül fontos változásnak kellett beállania egy más probléma fölfogásában is. Ugyanis a nyelv eredetének kérdése, mely már Platót és Aristotelest, Epikurt és a Stoikusokat foglalkoztatta, átváltozott ama kérdéssé, mely az egyes alapnyelveknek eredetére vonatkozik. Hogy milyen volt ez a kezdet, azt a mostani segédeszközökkel históriai úton megbizonyítani nem lehet, azonkivül nehézséget okoz az, hogy a legjelesebb tudósok között erre nézve elvi eltérés van. Az egyik párt (jelesül Humboldt Vilmos, Müller Miksa és Steinthat) azt állítja, hogy az első embereknél okvetlenül határozott fogalmak fűződtek határozott hangokhoz, hogy tehát a nyelv és értelem fejlődése összeesik (nativizmus), mig a másik párt (jelesül Whitney, Geiger, Bleek, Marty, Madvig stb.) a nyelv és gondolatnak jelenleg tapasztalt kölcsönös függetlenségéből kiindulva, a kettőnek összefüggését tagadják és a multban is lehetetlennek nyilvánítják (empirizmus). Mindazonáltal újabban némileg enyhült ez az ellentét, nevezetesen elálltak attól, hogy a nyelvet az ősembernek valami sajátságos tehetségére vezessék vissza, mely később elveszett volna. Általában mindazon következtetésekben, melyek a nyelv eredetének kutatásában történnek, okvetlenül ama tényleges alapra kell helyezkedni, melyet a nyelv élete a történeti korszakokban s általában a tapasztalatunk alá eső fejlődésben föltüntet. Ebben a következő tételek irányadók, még pedig mind a nyelv eredetének, mint lényegének megitélésében: 1. A nyelv és értelem nem azonos egymással. Noha egymásra folytonos hatással vannak, mégis függetlenül is létezhetnek, illetőleg értelem van nyelv nélkül és viszont. Ugyanazért a beszéd sokkalta korlátoltabb tehetség a gondolatnál és még a legműveltebb nyelvek sem képesek a gondolatnak számtalan fimon árnyéklatát kifejezni. Vannak gondolatok és érzelmek, melyeket egy-egy hanggal vagy taglejtéssel sokkal határozottabban lehet kifejezni, mint egy egész sor szóval; különösen a gyermeknél és élénk természetü embernél az arcjátéknak, taglejtésnek mindenkor fontos szerepe van. A siketnémák, kiktől bizonyára senki sem fogja eltagadni a szellemi tehetséget, rendkivül mesterséges jelnyelven beszélnek. A matematika számos tétele, melyet szóval vagy éppen nem, vagy csak nehezen lehet kifejezni, egy pár egyszerü jel, vagy pedig egyetlen rajz által megérthetővé válik. A zene és festés önálló művészetek a költészet mellett, melynek anyaga a nyelv. Azonkivül a gondolkodástannak vagy logikának törvényei lényegesen különböznek a grammatika szabályaitól. Igy p. ez a magyar mondat: «a golyó négyszögletes» nyelvtanilag tökéletesen helyes, de logikainak senki sem fogja tartani. Ezek szerint tehát lehetett olyan idő, amikor a gondolkodás már megvolt, de nyelv még nem volt. 2. Gyermekek és műveletlen emberek különösen szeretik egy-egy állatnak vagy tárgynak jelölésére a tőle hallgató hangot vagy zörejt utánozni. A nyelvbeli jelölés ezen legegyszerübb módjának, melyet hangutánzónak neveznek, kétségkivül fontos szerepe volt mindenféle ősnyelvben, habár ily úton nem vagyunk képesek minden szót megfejteni. 3. Fölkiáltások, vagyis indulatszók még felnőtt és művelt emberek beszédében is nagy szerepet játszanak, s valószinüleg még nagyobb mértékben megvoltak a nyelvképződés régi korában. 4. E szerint az első szók alkalmasint reflex hangokból váltak, melyeket az indulat hozott létre, épp ugy, mint valami rángást vagy más önkénytelen reflex mozdulatot. 5. Csak másod sorban használták aztán a hangokat a közlés eszközeül, miután sokszor tapasztalták, hogy általuk fölkelthetik másoknak figyelmét. Épp igy fejlődtek a taglejtések eredeti reflex-mozdulatokból az indusoknál tökéletesen jelnyelvvé. (V. ö. Mallery rendkivül érdekes közléseit a Techmer-féle Internationale Zeitschrift-ban.) Az irás is durva képirásból fejlődött olyan tökéletes közlekedő eszközzé. 6. Az első kifejezések tagolatlan mondatok voltak, minők p. még ma is «Segítség!» villámlik, s más effélék. Csak később fejlődtek ki a mondatrészek és beszédrészek különbségei. L. még Nyelvtudomány.
l. Nyálmirigyek.
szarvasmarhák nyelvének lépfenés megbetegedése a száj nyálkahártyáján keresztül történt fertőzés következtében. L. Lépfene.
l. Glosszoplegia.
l. Nyelvek.
(uvula), a lágyszájpad ínyvitorlái közepéből lelógó és a nyelv gyökét érő nyálkahártyával takart húsos csapszerü képződmény, amely beszédkor és nyeléskor hátra és felfelé húzatván, a folyadék v. étel orrba jutását rendes körülmények között megakadályozza. Az orrhangok képződésekor különösen meg-megrezzen. Sokszor oly hosszu, hogy csiklandozza a nyelvet és le kell vágatni; vagy difteritiszkor vagy nagy mandolagyuladásakkor maga is annyira megdagadhat, hogy a többi dagadt képződményekkel együtt a torokszorost elzárván, az evést, sőt a lélekzést is igen akadályozhatja.
Az összes Ny.-nek számát hozzávetőleg 1000-re becsülik. Adelung a maga Mithridates-ében 3000-ig emelkedik, ellenben Balbi és Pott csak 960-at fogadtak el, Müller Miksa 900-at. A ny. statisztikáját azért bajos egész biztossággal megállapítani, mert néha lehetetlenné válik azt a határvonalat megtalálni, mely a nyelvet és a nyelvjárást (tájnyelvet, dialektust) elválasztja. A legfontosabb nyelvcsoportok eddigelé a következők: 1. Egytagu Ny. (l. o.) DK-i Ázsiában. II. A maláj-polinéziai nyelvcsoport, melyet Müller Frigyes három alsóbb rendü csoportra oszt, jelesül a malájra, polinéziaira és melanéziaira (l. Malájok). III. A dravida Ny. D-i Indiában (l. Dravida Ny.) IV. Az uralaltáji nyelvcsalád (l. o.). V. A bántu Ny. (l. Bántu és Kaffer Ny.). VI. Khamita-semita nyelvcsalád (l. Khamiták, Semiták). VII. Indogermán nyelvcsalád (l. Indogermánok). VIII. Az amerikai Ny. (l. o.), melyek közt számos külön család van kimutatva. Ezeken az eddig kimutatott nyelv-családokon kivül van még számtalan egészen elszigetelt nyelv, melyek v. nincsenek még kellőképen fölkutatva v. pedig az eddigi kutatások alapján egyetlen családba sem sorolhatók be. Ide tartoznak: Európában a baszk nyelv a Pirenéi-hegységben és a most kihalt etruszk nyelv Toscanában; a legtöbb néger nyelv (l. o.), D.-Afrikában a hottentották és bushmanok nyelve. Ide tartoznak továbbá a kaukázusi Ny. (l. o.); Cejlon szigetén az elu (melyet a dravida Ny.-hez is számítanak) és K.-India belsejében a munda Ny.; a japáni és koreai nyelv (az előbbit némelyek az ural-altáji Ny.-hez sorolják), a jukagir, ajnó, giljak, a jeniszei osztják és a kott nyelv É-i Ázsiában; az aleuták és eszkimók nyelve É.-Amerikában és Grönlandban; a mafor nyelv Új-Guineában; az ausztráliai és a most már kihalt taszmániai nyelv Ausztráliában és Vandiemenslandban; a mincopiék nyelve az Andamán szigeteken és a negritóké a Filippineken és Malakka félszigetén.
l. Glosszologia.
l. Nyelvek.