általában jelenti különböző nyelveknek szerkezetbeli hasonlóságát; p. az indogermán s a sémi nyelvek rokonok annyiban, hogy a szótő belső változásával fejezhetik ki, amit p. a magyar s a japáni nyelv csak hátuljáruló ragokkal jelöl meg. De szorosabb értelemben a Ny.-on rendszerint nemcsak hasonlóságot, hanem közös eredetet értünk.
A magyar nyelv nem «testvértelen ága nemének», mint soká hitték és hiresztelték nálunk, ámbár ez a balhit, melyet a tudomány rég elitélt, még ma is kisért. Igaz, nincsenek oly közel rokonai, mint a franciának az olasz, a németnek az angol, vagy a töröknek a tatár. De minden művelt ember tudja, hogy a német nyelvnek - bár távolabbról - rokona a francia is, az olasznak az angol is, s hogy mindezek a nyelvek egy családból, az u. n. indogermán nyelvcsaládból valók. Hasonló foku rokonai vannak a mi nyelvünknek is, s e rokonaival az őskor századaiban együtt élt, sőt volt idő, mikor azonos volt velük, mert valamennyi egy közös alapnyelvből vált ki és változott el az idő és tér változtával. Mindjárt az első tudós, aki a magyarral is s a finn nyelvvel is megismerkedett, Fogel Márton, hamburgi orvos, már kétszáz évvel ezelőtt fölfödözte, hogy a magyar nyelv szókincse és szervezete rokon a finn és lapp nyelvével. S már száz esztendejénél több, hogy a lapp nyelvre nézve Sajnovics, a többi finn-ugor nyelvre nézve Gyarmathi Sámuel e rokonságot meggyőzőleg bebizonyította. 1848 óta Hunfalvy Pál s kivált Budenz József és tanítványai a tudománynak teljes világosságát derítették a magyar nyelvrokonság kérdésére, s ma azt mondhatjuk, hogy e tekintetben a kétségre sem oka, sem joga nincsen többé senkinek. L. még Indogermánok, Neolatin nyelvek, Nyelvtudomány, Ugor nyelvek.
sok fuvóhangszer lényegét alkotó hangtani készülék. Az ajaksíptól abban különbözik, hogy a rezgéseket nem megoszló légáram idézi elő, hanem időszakos, a rezgő nyelv okozta megszakítása a légáramnak. Részei: a sípcső (l. az ábrán: on), a fuvóka (m) és a rendesen kúpos alaku toldalékcső (R). Ha a sípcsőbe fujtatóból levegőt préselünk, ez a sípcsőben levő fuvóka résén a toldalékcsőbe jut. A fuvóka sárgarézből való félhenger, mely alul zárt, felül nyitott és itt a toldalékcsőbe torkollik. A félhenger metszési felületét rugalmas fémlemez födi, mely mintegy 1/3 részében a félhengerre van erősítve, mig többi része szabadon mozoghat. Ezen rész hosszát a (k) dróttal szabályozni lehet. Ha ezen lemez, az u. n. nyelv olyan, hogy a félhengerbe is hatolhat, akkor átcsapó, ha pedig a félhengert teljesen elzárhatja, de abba be nem hatolhat, akkor rácsapó. Az ilyen nyelvvel ellátott síp recsegő hangot ad s azért inkább átcsapó nyelvet használnak. Midőn a nyelv nyugalomban van, keskeny rést hagy, amennyiben nem fekszik szorosan a félhenger metszési felületére. Ha légáram jut a sípcsőbe, az a résen át behatolhat a fuvókába s ebből a toldalékcsőbe. Mivel az egész levegőtömeg nem juthat be egyszerre a résen át a fuvókába, a sípcsőben megsűrüsödik, ugy hogy ez a fuvókát egy pillanatra zárja; rugalmassága a nyelvet rezgésre indítja, miközben a csőben levő levegő is rezgéseket végez.
[ÁBRA] Nyelvsíp.
A fuvóka tehát időközönként zárva és nyitva van s a levegő időszakos lökései hozzák létre Weber Vilmos szerint a Ny. erőteljes hangját. A rezgések száma a nyelv rezgéseitől függ s igy a rövid nyelvvel biró síp magas hangot ad, mig a hosszabb nyelvü (s igy lassabban rezgő) mélyebbet. A hangmagasságra azonban befolyása van a toldalékcső hosszának és a megszólaltatás módjának is. Ha a toldalékcső oly hosszu, hogy a benne keletkező álló rezgések ugyanazon hangot adják, mint a magában rezgő nyelv, akkor a toldalékcső nem módosítja a hangot s ez nemcsak az alaphang, hanem valamely harmonikus felhang megegyezésekor is áll. Ha a toldalékcső hossza más, akkor a síp hangja fuváskor mélyebb, mint magáé a nyelvé, szíváskor magasabb. Ilyen Ny.-ot használnak az orgonáknál. Vannak másfélék is, t. i. lágy nyelvüek. Ilyenek a fából való fuvóhangszerek közül a klarinét, oboa, fagott; ilyenek továbbá a pléhből való fuvóhangszerek és végre ilyen az emberi hangszerv is. A lágy nyelvü fuvóhangszereknél a hang magassága tisztán a nyelv rezgéseitől keletkezett légrezgésektől függ. A trombitánál s a hasonló pléh-hangszereknél a szájhoz illesztendő fuvóka tölcsérszerü s a légrezgéseket a hangszert kezelő egyén ajkainak gyors rezgései hozzák létre, miközben az ajkak gyors váltakozásban zárulnak és nyilnak. A fából való fuvóhangszerek nyelve rugalmas nádlemezből készül. A klarinétnak egy széles nyelve van; az oboán és fagotton két nyelv van egymással szemben és csak vékony rés választja el egymástól. A szájüregben megsűrüsödött levegő nyomása a rést váltakozólag nyitja és zárja, tehát itt is időszakos légáram a hangébresztő. Egészen hasonlók a körülmények az ember hangszervénél is. L. Gége.
l. Nyelv.
az a szokás, mely szerint valamely képzetet, gondolatot éppen ilyen s nem más formában fejezünk ki szóval vagy irásban. Uralkodó Ny. csak az irodalomra és csak bizonyos területekre szorítkozik; változik mind az egyes vidékek, mind ama szakok szerint, melyeknek szolgálatába a nyelv szegődik. Van tehát állandó Ny. bizonyos időben, rendeknél és osztályoknál, azonkivül még bizonyos iróknál is, sőt az egyes tudományok és iparágakhoz kötve van tudományos és technikus Ny. (műszók). Uralma alól menekülni nehéz, sőt lehetetlen dolog; innen van a következő közmondás: usus est tyrannus (a szokás zsarnok!). Ebből következik azonban az is, hogy hibás állapot, ha a Ny. valahol annyira fölülkerekedik, hogy még a helyes alakokat is képes kiszorítani. L. még Nyelvhelyesség.
azon szabályoknak foglalatja és tudományos, rendszeres előadása, melyeken valamely nyelvnek beszélése és irása sarkallik. Az általános Ny. a nyelvnek lényegét és legszükségesebb föltételeit, szabályait állítja össze; mig a filozofiai, bölcseleti Ny. az általános tudománynak eredményeit egy rendszeres fogalomszerü egésszé alakítja; az összehasonlító Ny. különösen a rokon nyelveknek egymáshoz való viszonyát tárgyalja; a speciális Ny. egy bizonyos nyelvnek szabályait állítja föl; a történeti Ny. végre azt mutatja, hogy miképen fejlődött és idomult valamely népnek a nyelve bizonyos idő lefolyása alatt. A Ny. rendszerint 3 részben adja elő a körébe tartozó tárgyat: hangtan, szó-(jelentés- vagy alak-)tan és mondattan.
l. Tanítás.
nyelvtisztítás, az irodalmi nyelvnek hibáktól, különösen idegenszerüségektől s idegen elemektől ment volta, ill. megmentése. A Ny.-ra való törekvést purizmusnak is nevezik, de ezt a nevet rendszerint csak az idegen szók elleni küzdelemre alkalmazzák (különösen a tulzó nyelvtisztításra). Jogos ez a küzdelem, ha hanyagságból, utánzó viszketegből, affektálásból duskálkodnak az idegen szókban (mint most nálunk). Sokat vitatkoztak a Ny.-ról nálunk a nyelvújítás korában. Újabban különösen a M. Nyelvőr c. folyóiratban olvashatók erre vonatkozó fejtegetések.
A nyelv folyton változik. Ebben a változásban, fejlődésben, ebben a szakadatlan enyészetben és tenyészetben áll a nyelvnek valóságos élete. Abban áll a nyelvésznek legérdekesebb foglalkozása, hogy megfigyeli ama lélektani mozzanatokat, melyek egy-egy szónak vagy szerkezetnek jelentését kitágítják vagy korlátozzák vagy képpé változtatják, s így lassanként fölépíti, rekonstruálja egyikét a legtanulságosabb életrajzoknak: a nyelvét, s vele az emberi gondolkodásért, a nemzeti észjárásét. Mert a nyelvnek e története nincs megirva krónikákban; a nyelvésznek kell ugyszólván kitalálnia. Vannak azonban olyan forrásaink, melyek a szók és szerkezetek életének egyes fokozatait, jelenségeit megőrizték, még pedig v. történeti egymásutánjokban: ezek a nyelvemlékek; vagy egymás mellett a régibbet és újabbat: ezek a nyelvjárások és a rokon nyelvek. Számtalan esetben cserben hagyna bennünket tudományunk, ha a szónak eredetibb alakját vagy régibb jelentését, vagy az illető szerkezetnek egy eredetibb és világosabb fordulatát meg nem találnók nyelvünknek régi emlékeiben, vagy dialektusaiban, vagy rokonaiban. Az előbbiekben megőrzött adatokat szokás összességökben Ny.-nek s a velök foglalkozó tudományágat történeti nyelvtannak nevezni. De tulajdonképen ez adatok csak egyes megmaradt kövek, melyekből nekünk kell fölépítenünk a nyelv történeti, éppen mert a nyelv szerkezetének fokozatos fejlődését törekszik földeríteni. A nyelvemlékek megbecsülhetetlen segítséget nyujtanak a tudományunknak, s tökéletes ismeretök és földolgozásuk mulhatatlan föltétele minden nyelvészeti vizsgálatnak. A hangtan, szófejtés, mondattan fontosabb kérdései nem juthatnak kielégítő megoldáshoz a régi nyelvemlékek meghallgatása nélkül, de sokszor még a legegyszerübb s legcsekélyebb dolgokban sem igazodhatunk el nálok nélkül.
A magyar nyelvnek nincsenek olyan régi emlékei, mint a németnek, vagy éppen a latinnak, görögnek. Az u. n. hun-székely irás lehetett a honfoglaló magyarok irása, de ami efféle irás fönmaradt, az sokkal később korból való. Még a magyar kereszténység első két századából sem maradt fönn összefüggő nyelvemlék. Van azonban a XI. és XII. sz.-ból számos latin oklevelünk, melyekben igen sok magyar tulajdonnév és köznév fordul elő. Érdekesek ezek közt a pogány magyar személynevek, melyeket utóbb a keresztény keresztnevek teljesen kiszorítottak. Árpádkori határleiró oklevelekben számtalanszor találkozunk utak, vizek, fák és más effélék neveivel, melyek vagy pusztán, vagy latin fordításukkal vannak beleszőve a latin szövegbe, ilyenformán: In quadam via vulgariter Arkusuth vocata (azaz árkus út, árkos út). Fluvius zuchugo (zuhogó-nak hivják Háromszékben ma is a patakbeli vizesést). Számos becses adatot szolgáltatnak a latinul irt krónikák is, kivált Anonymusé, Béla király névtelen jegyzőjéé, a XIII. sz.-ból s az u. n. Váradi Regestrom szintén a XIII. sz. elejéről, nagyváradi istenitéletek jegyzőkönyve, végre az Árpád-házi királyoktól fönmaradt törvények és szabadalomlevelek. Már ezekben a szétszórt apró maradványokban is nemcsak szókincsünknek találjuk legrégibb példáit, hanem a hangtan és szótan történetéhez is becses adalékokat, de még többet találunk a Halotti Beszédben (l. o.), mely első összefüggő nyelvemlékünk 1220 tájban. Ezután következnek a Königsbergi Töredékek (l. o.) a XIV. sz. első feléből. Továbbá a Schlägli s a Besztercei szójegyzék (l. o.) a XV. sz. elejéről. Legtöbb irott nyelvemlékünk van a kódexek korából, mely körülbelül az 1440 és 1540 közti századot foglalja el s a könyvnyomtatás koráig terjed. A kódexek közül legfontosabbak a XV. sz.-ból az Ehrenfeld-kódex, az összetartozó Bécsi-, Müncheni- és Apor-kódex, a XVI. sz.-ból a Jordánszky- és Érdy-kódex, a Margit-legenda, az Érsekújvári-kódex (l. ezeket külön cikkekben). A kódexek irói mind a maguk nyelvjárását irják; csak a könyvnyomtatás korában kezd az irodalmi köznyelv kifejlődni s ez csak Pázmány korában és hatása alatt állapodik meg némileg. Később, a XIX. sz. elején nagy változást szenved az irodalmi nyelvkincs a nyelvújítás által (l. o.), s ismét a XIX. sz. közepe óta a népies irány felülkerekedésével. A magyar nyelvemlékekről legjobb összefoglaló munka, mely az ide vonatkozó többi irodalmat is fölsorolja, Zolnai Gyula könyve: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig, 26 hasonmással (Budapest 1894).
l. Magyar nyelvtörténeti szótár.
(máskép nyelvészet, lingvisztika), mint rendszeres tudomány egyike a legfiatalabbaknak és csak a XIX. sz. gyermeke. Mert a rómaiak és görögök grammatikája és a régi hinduknak, később az araboknak nem kevésbbé jelentékeny kutatásai, már ama tulajdonságuknál fogva, hogy csak egy, vagy legföljebb két nyelvre szorítkoztak, nélkülözték a Ny. egyik legfőbb és leghatósabb eszközét, a nyelvhasonlítást. A középkortól egészen az újkorig különösen amaz előítélet szolgált nagy akadályul, mintha a héber nyelv volna a nyelveknek közös anyja. Csak az indek régi szent nyelvének, a szanszkritnak, a XVIII. sz.-beli fölfedezése és a közeli összefüggésnek földerítése, amelyben ez Európa legfőbb kulturnyelvével áll, adott alkalmat kiterjedtebb nyelvészeti tanulmányokra, melyeknek - mint minden tudománynak - éltető eleme az összehasonlítás. Schlegel Frigyes, Bopp és utódaik kutatása az indogermán nyelvcsaládot állapította meg (l. Indogermánok) s a hozzája tartozó nyelvcsoportok grammatikai természetét földerítette. Egyúttal Humboldt Vilmosnak messzeható kutatásai nagyszerü eredményeket létesítettek távol eső nyelvek terén s a nyelvfilozofiában, másrészt pedig a Grimm és Dieztől, de nálunk már előbb Révaitól megalapított nyelvtörténeti irány egyes nyelvek beható vizsgálatát indította meg. Azóta a nyelvészetnek haladása három uralkodó irányában, jelesül mint históriai, összehasonlító és filozofiai mindegyre halad és máris a legszebb eredményeket mutathatja föl. A nyelvhasonlítás vagy összehasonlító Ny. a nyelveknek roppant zavarába, ezen igazán «bábeli nyelvzavarba», rendet és áttekintést hozott, megalkotta a nyelveknek osztályozását és a legfontosabb élő és kihalt nyelveket visszavezette bizonyos számu nyelvcsaládra stb. l. Nyelvek. A nyelveknek ezen beosztását genealogiai föloszlásnak szokás nevezni. Ez utóbbi közvetve magában foglalja egyszersmind az illető népek osztályozását, mely népek ezen nyelveket beszélik és tökéletes joggal lehet szó például indogermán népcsaládról, mint mely gondolatainak kifejezéseül az indogermán nyelveket használta. Általában a nyelvhasonlítás a legmegbízhatóbb vezér mindazon kutatásokban, amelyek az emberiség őstörténetére vonatkoznak, minthogy nemcsak a hieroglifeknek és ékiratoknak rég elfeledett nyelvét megfejtette, hanem az őskor művelődéstörténeti viszonyait is megvilágította. - Származásukon és elágazásukon kivül még egy második elv is érvényesül a nyelveknek fölosztásában és ez a nyelveknek grammatikai alkatára vonatkozik: morfologiai fölosztás. Ennek alapján többnyire háromféle nyelvet különböztetnek meg: egytagu (elszigetelő, izoláló) nyelveket, továbbá agglutinálókat v. ragozókat és hajlító nyelveket. (L. Egytagu nyelvek, Agglutináló nyelvek, Flektálás.) Különben nemcsak az tény, hogy az izoláló nyelvekben a ragozó és hajlító elv szerint való képzések fordulnak elő, hanem fordítva is áll a dolog, ugy hogy a morfologiai hármas fölosztást következetesen alkalmazni alig lehet és azt csak könnyü áttekinthetősége és azon körülmény teszi nélkülözhetetlenné, hogy a históriai fejlődéssel és a nyelvek történetével mindenképen összeegyeztethető. Mert a legnagyobb valószinüséggel állíthatni, hogy még a flektáló nyelveknek is (milyenek például az indogermánok) volt egy-egy agglutináló vagy pedig izoláló korszakuk is, amelynek végeztével a flexió ugy állott be, hogy két eredetileg különböző jelentésü szó összeragadt és új jelentést vett föl, szakasztott ugy amint néha két szóból új szó áll elő kopás által (p. e két finn-ugor szóból né (nő) + pi (fi, férfi) új szó: nép, melyet bajosan fog a nem nyelvész összetett szónak tartani).
Ami a Ny.-nak módszerét illeti, az újabb fejlődésében többnyire szigoruan tapasztalati és induktiv. Ezen exakt módszernél fogva hasonlították a természettudományokhoz, melyekhez csakugyan nagyon közel áll, a nélkül azonban, hogy közéjük tartoznék, minthogy tárgya (a nyelv) az emberi tevékenység eredménye lévén, határozottan a történeti tudományok körébe utasítja. Legközelebbi érintkezése (amennyiben irodalmi nyelvekre vonatkozik) a filologiával van; a filozofiára (kivált a lélektanra) nézve különös érdekkel bir a nyelvnek az értelemmel való összefüggése, mig az etnologia a nyelveknek pontos osztályozását sürgeti. Mindazonáltal a természettudományokkal is összefügg a hangtan által, melynek alapját mindazon körülményeknek pontos megfigyelése képezi, melyek között a hangok képződnek. A Ny.-nak beosztása önként előáll, ama fő alkatrészekhez képest, amelyekből minden nyelv áll. A hangtan foglalkozik a hangok kiejtésével s történeti változásaival. A modern Ny.-nak legbiztosabb alapja a hangoknak pontos megfigyelése. Aztán következik a szótan, még pedig először a jelentéstan (l. o.), másodszor az alaktan, mely az összetételt. szóképzést és ragozást tárgyalja. A szótanhoz tartozik a szófejtés is (l. o.) v. etimologia. Végül ide sorakozik még a mondattan, mely a szavaknak mondatokká való fűzését figyeli meg. A Ny.-nak mindezen ágai először is az indogermán nyelvészetben indultak nagy virágzásnak (l. Indogermánok), de e példát követve más nyelvcsaládok tudományos buvárlata is nagyon föllendült. Az utolsó évtizedekben a hangtan tökéletesítése mellett különösen lélektani alapon fejlődött nagyon a Ny., s mai módszerében nagy szerepük van az analogiás magyarázatoknak (l. Analogia); ebben Steinthal H. mellett legnagyobb érdemük volt az u. n. új-grammatikusoknak a 70-es, 80-as években.
A magyar Ny. eleinte szintén ama hibás irányban haladt, mely a magyar nyelvnek a héberrel való rokonságát igyekezett kimutatni. Erdősi (Sylvester) János a XVI. sz.-ban, továbbá a XVII. sz. nyelvtanítói és egyhangulag pengették a magyar nyelvnek keletiségét, vagyis ami náluk ugyanegy, a héberrel való rokonságát. És csakugyan a héber névmási ragok nyomán ismerték föl az e korbeli magyar nyelvészek a magyar személy- és birtokragoknak névmási eredetét stb. Tüzetesen a nyelvnek anyagára, a szókra alkalmazva, ezen hasonlítást Otrokocsi Fóris Ferenc (l. Fóris) űzte egykor nagy hirü művében Origines Hungaricae (Franekerae 1693). Ebben számtalan magyar szót, magát a «magyar» szót is a hébertől származtatta. Otrokocsi működése azért nevezetes a magyar Ny. történetében, mert külön iskolája támadt, mely a legkalandosabb etimologiákban tetszelegve egészen a legújabb időkig föntartotta magát. Ide sorozandók Horvát István páratlan fantáziával készített történelmi szófejtései s még előbb Kalmár György (l. o.) hirhedt Prodromus-a, ámbár Kalmár külföldi egyetemeken képződvén, elődeinél alaposabban tárgyalta a nyelvet. Ezalatt külföldön fölmerült a finn-magyar rokonság eszméje, tehát az összehasonlító nyelvészetnek a megfelelő nyelvekre való alkalmazása. A XVII. sz.-ban Fogel Márton hamburgi orvos, a XVIII. sz.-ban Strahlenberg F. J. és Fischer J. E. a magyar s a finn-ugor nyelvek rokonságának már sok fontos tényét megállapították.
Ily módon már a talaj elő volt készítve és csak alkalom kellett hozzá, hogy valamely született magyar alapos készültséggel dolgozza fel. Ez be is következett akkor, midőn Sajnovics János jezsuita mint csillagász bejárta a lappok földjét és a lapp nyelv tulajdonságait megfigyelvén, kiadta nagyjelentőségü művét: Demonstratio idioma Ungerorum et Lapponum idem esse (Kopenhága 1770). A magyar közönség roppant ellenszenvvel fogadta ezen művet, de csakhamar következett Gyarmathi Sámuel fontos műve: Affinitas linguae hungaricae cum linguis fennicae originis grammatice demonstrata (Göttinga 1799). Gyarmathi kortársa, Révai Miklós (l. o.) volt a történeti módszer fölfedezője és legelső alkalmazója nemcsak a magyar nyelvészetben, hanem egyáltalán a Ny.-ban, azonban halála után évtizedeken át igen kevés történt a magyar Ny. terén. Egyetlen fontosabb mozzanat az akadémia két első évtizedében (1830-1850) a Régi magyar nyelvemlékek négy kötetének kiadása (szerk. Döbrentei Gábor). A negyvenes években a finn Castrén (l. o.) s a magyar Reguly (l. o.) tettek sokat az ural-altáji nyelvek megismerése érdekében s ezáltal közvetve a magyar Ny.-t is előmozdították. Az ötvenes években föllépett Hunfalvy Pál s az általa alapított Magyar Nyelvészet c. folyóiratban igen sokat tett a magyar nyelvhasonlítás fölvirágoztatására, főleg mióta Reguly Antal vogul gyüjtéseit földolgozta. Mindjárt Hunfalvy után szintén igen eredményes működést fejtett ki e téren a finn Donner Ottó, a magyar Riedl Szende, a különösen a mi Budenz Józsefünk (l. o.), kinek magyar-ugor szótára és ugor alaktana az összehasonlító nyelvészet legjelentősebb eseményei közé tartozik. Budenz vette által Hunfalvy kezéből a Nyelvtudományi Közleményeket, mely az ügyes nyelvbuvárok iskolája lett. Budenz tanítványai Simonyi Zsigmond, Szinnyei József, Halász Ignác, Munkácsy Bernát (l. o.). Az összehasonlító Ny. mellett nagy virágzásnak indult a történeti Ny., a nyelvjárások földolgozása s a nyelvművelésre vonatkozó irodalom. Ezeknek művelői közül említendők: Szarvas Gábor, P. Thewrewk Emil, Volf György, Simonyi Zsigmond, Szinnyei József, Balassa József, Zolnai Gyula, Lehr Albert (l. o.) s még a Magyar nyelvtörténeti szótár és Magyar Nyelvőr c. cikkeket.