v. római székfű (növ.), l. Montika.
Az ó-keresztény korba tartozó virágzás után, a VI. sz. óta az olasz szobrászat egészen lehanyatlott, s legfölebb csak apró elegántcsontfaragványokra és kisebb aranyművekre szorítkozott; egyedül Friuliban (Cividale) akadunk a monumentális szobrászat némi nyomaira, s ez is, ugy látszik, a ravennai művészetből sarjadt. Rómában ugyan még fönmaradt a márvány-faragás és vésés művészete, de inkább díszítményes jelleggel birt. Általában a szobrászat művészetét annyira elhanyagolták, hogy a XI. sz. elején, mikor ez a művészet újabb lendületet kezdett venni, a szobrászatban technikai ügyesség, valamint a helyes formaérzék is hiányzott. Legjobb bizonyítékai ennek a hanyatlásnak a veronai San Zeno kapu domborművei, a ferrarai, modenai, piacenzai dómok homlokzatának ékítményei, meg a parmai és pisai baptiszteriumok domborművei, melyeknek alakjai élettelenek és merevek, arcvonásaik kifejezéstelenek és a ruhák redőzete konvencionális. A tuljdonképeni olasz szobrászat a XIII. sz. közepén kezdődik, amikor Niccolo Pisano (megh. 1278) az előző kor merev és élettelen alakjaiba életet lehelt; főleg antik mesterek nyomán dolgozott, de saját megfigyelő tehetsége és a temészet komoly tanulmányozása is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy oly kiváló műveket alkothatott, minők a pisai baptiszterium és a sienai dóm remek márványdomborművei. Fia, Giovanni Pisano,már inkább távolódott az antiktól és alakjaiba több temészetességet és szenvedélyt igyekezett önteni, Andrea Pisano pedig a realizmust még gyöngédebbé és egyszerübbé tette, mint ez 1330. befejezett nagy művén, a firenzei baptiszteium reliefekkel ékes bronzkapuján látható. Ennek méltó kiegészítő része az OrSan Michele templom tabernaculuma, melyet 1539. Orcagna készített. A frienzeieken kívűl még a pisai Giovanni de Balduccio alapított iskolát Felső-Olaszországban, melynek legnevezetesebb alkotásai, a veronai Scaliger-síremléken kívűl, Bergamóvan, Monzában és Milanóban láthatók.
A természetnek már itt föllépő tanulmányozása és utánzása még jobban nyilatkozik a XV. sz. toscanai művészeiben, akik ezáltal nemcsak a tökély magasabb forkára emelték az O.-ot, hanem önálló fejlődését is biztosították. Jacopo delle Quercia bolognai és sienai műveiben mind jobban megközelítette annak az új művészetnek szabad szárnyalását, melyet a firenzei Lorenzo Ghiberti alapított meg az ottani baptiszterium hires domborműveivel, s amelyet Doantello az Or San Michele márványszobraiban a természetnek csaknem vak és szolgai utánzásait tulhajtott. Vele szemben Luca della Robbia, bár szintén természetességre törekedett, mégis inkább az antik felé hajlott és műveit nagyobb foku idelaizmus lengi át; ugyanő teremtette meg az o. egy új faját: a terracotta szobrászatot, melyet később családja a tökély magas fokára emelt. A többi olasz szobrászok legnagyobb része, kik közt a legkimagaslóbb volt Andrea del Verocchio és Antonio Pollajuolo, inkább a Donatello naturalisztikus irányát követte, bár Luca della Robbiának is voltak tanítványai, különösen a leginkább márványban dolgozó Antonio Rossellino, Desiderio da Settignano, Mino da Fiesole, Benedetto da Majano (aki Mátyás kiráy udvarában is megfordult) stb. A többi olasz mesterek közül, bár a firenzei művészekkel nem versenyezhettek, említésre méltók a velencei Alessandro Leopardi (megh. 1521) és a padovai Andrea Riccio (megh. 1532).
Az e korbeli szobrászat leginkább a templomok és síremlékek díszitésére szorítkozott és a profán tárgyu szoborművek nemcsak a XIV., hanem még a XV. sz.-ban is ritkák és csak a humanisztikus tanulmányok idézték elő, hogy a szobrászat az egyházi iránnyal párhuzamosan lassankint az allegoriát, a mitológiát, sőt a történelmet is méltatni kezdte a művészetére. Az átmenetet a Cinquecento szabad fölfogásához s formai tökélyéhez, Giovanni Franc. Rustici, a két Sansovino (Andrea s Jacopo) találta meg, míg a ferrarai Alfonso Lombardi, a modenai Antonio Begarelli, a nápolyi iskola feje, már egyszersmind a kor legjelesebb művészei voltak. De mindnyájukat messze fölülmulta a XV. sz. végén a firenzei Michelangelo Buonarroti, akinek a természetes nagyságot meghaladó, s mesteri művészettel faragott emberalakjai mély anatomaiai ismeretekről, nagy jellemző képességről tesznek tanuságot. E nagy művésznek munkájában tanítványai,Raffaele da Montelupo és Fra Giovanni Angelo Montorsoli segédkeztek; legkiválóbb követői voltak: Guglielmo della Porta, Benvenuto Cellini a hires vésnök, Niccolo pericoli, akit másként Tribolo néven ismertek. Még vetélytársa, Baccio Bandinelli is érzi Michelangelo hatását, melytől nem tud szabadulni. Egyébként Michelangelo művészete urlkodott e korban még azután is sokáig: az a művészet, amely bámulatos formaérzékkel és technikával dolgozott, de mindig, még legmonumentálisabb alkotásaiban is dekorativ hatásra törekedett, s csak a XVI. sz. utolsó negyedében hozott új irányzatokat a szobrászatba Giovanni da Bologna, aki az alakok merész koncepciójával s az ügyes csoportosítással tünt ki.
A XVI. sz.-beli szobrászok művészetük határait és törvényeit egyre tágították, míg aztán a XVII. sz.-beliek más fölfogásból indulva ki, a kor szellemének megfelelően az erősebb hatást keresték, a festői stiulsba mentek át. Szertelenül élénk mozdulat, telt, sokszor érzékiesen buja idomok, mesterkélt redők és sok dekorativ elem jellemzi ezt a művészetet, melynek fényoldalai a föltalálás merészségében, a formák erőteljes hatásában és a kidolgozás mesteri finomságában tetőznek. Ennek az iránynak fő képviselői: Alessandro Algardi, Lorenzo Bernini, Stefano Moderno, Duquesnoy stb., míg a korukban oly nagyra becsült Sammartino, queirolo és Conradini fő törekvésüket a technikai virtuozitásra fordították s ennek kedvéért a művészet valódi céljairól megfeleldkeztek. Ez időtájt Rómában éppen ugy, mint Firenzében a szobrászat már egészen lehanyatlott s a reakció csak akkor kezdődött ismét, mikor a mesterek újra az antik művészet tanulmányozásába fogtak. Antonio Canova volt az első, aki művészetének irányát a klasszicizmus szigoru tanaihoz szabta s az új szobrászatban ma is mint az egyik fő irány megermtője szerepel, míg a másik irány illetőleg iskola Thorwaldsen nyomdokain halad.Canova követői több-kevesebb eredetiséggel az imolai Baruzzi, a carrarai Finelli, a római Finelli és Tadolini; Thorwaldsen iskolájába tartozika carrarai Pietro Tenerani, aki részben maga is új irány alapított. Részben önálló és eredeti tehetségek a toscanai Lorenzo Bartolini, aki összhangba hozta az antikot a természettel, a milanói Pompeo marchesi (Pietá, a San Carlo-templomban), a lombard Tantardini és Vela, a romantikus lány képviselője, továbbá Tabacchi, ki a frivolabb tárgyakat dolgozza föl, Monteverde gróf a nagy realista, Marochetti (a turini Eman. Filiberto, a londoni oroszlánszivü Rikárd stb. lovasszobrai), Barzaghi, Dupré (Cavour-szobor Torinóban), a firenzei Fedi (Polixena elrablása) stb.; jeles arckép-mintázók: Balzico. Zannoni, Odoardo Fantacchiotti, Emilio Bisi, Ettore Ferrari, Ercole Rosa, aki a Viktor Emánuel szobrát Milanóban befejezetlenül hagyta stb. A modenr olasz szobrászatbane gyre jobban kezd lábra kapni a naturalizmus, mely új hatalmas lökést adott a pangásnak indult művészetnek, s ugy a monumentális emlészobrokban, mint a síremlékekben egyaránt nyilatkozik, sőt újabban már a gyakran visszataszító verizmusba megy át.
v. olasz lapu (növ.), l. Articsóka.
A hetvenes évektől kezdve Német és Angolországban, valamint Amerikában nagyobb figyelmet keltett, mint kitűnő tojótyúk, mely évi átlagban 130-160 tojást szolgáltat. A Lovornóból Észak-Amerikába küldött O.-ok ott «Leghorus» néven az osztályozott fajták közt foglalnak helyet, melyek edzett voltát is ott nagyon dicsérik, míg ellenben nálunk nagy tojóképességét csak megelebb éghajlat alatt fejti ki. Különböző szinváltozatokban fordul elő, köztük a régi rómaiak kedvelte pirosas tollazattal, fekete fark és szárnyakkal is. Legkeresettebb a fehér szin, mely azonban teljes tisztaságban ritka. Csőre és lábai mindig sárgák. A kakas taraja nagy, egyszerü felálló, néha félrehalott, a tyúknál egészen lehajlik. Arca vörös, fültakarója fehér.
Első volt az 183 okt. 4. A közforgalomnak átadott 8 km. hosszu vasúti vonalrész, mely Nápoly és Portici között épült. További fejlődésük az egyes tarományokban különböző alapon indult. Az első vonalépítés után 20 évvel, 1859. az egész olasz földnek 1829 km. vasútja volt. Az egységes Olaszország számos törvényhozási intézkedéssel igyekezett a hiányokat, különösen az összekötő vonalakat pótolni és egységes irányba terelni a fejlesztést. 1870. már 6233 km., 1875-ben 7709 km. és 1879 végén 8340 km. volt a vonalak hossza. 1879 jul. 29-iki törvénycikkel a régi hálózat kiegészítésére 1260 millió lirának és új vasutak építésére 1210 millió lirának felhasnálását engedélyezték. Azonban a költségvetés csak részletes tervek alapján állíttatván egybe, már az építés második évében belátták, hogy a törvény határozatait végrehajtani nem lehet. Minthogy a szakértők és törvényhozókból álló bizottség kimondotta, hogy az állami kezelés célszerütlen, az 1885. Ápr. 27-iki törvénnyel a korábbi határozatokat teljesen megváltoztatták. A meglevő vonalakat az olasz félsziget hosszában keleti és nyugati részre osztották és üzletkezelésüket két magántársulatra bizták; a déli vonalak és a sziciliai vasutak kezelését pedig egy harmadik társulatnak adták át. Az e törvény alapján létrejött igen tanulságo sés nevezetes szerzőseésekeben egyúttal a vonalak továbbépítésének módozatait is megállapították, ekkénk biztosítván, a zállam kincstárának kimélése mellett, az O. fejlesztését. A vasutak hossza 1891-ig 13,300 km.-re emelkedett.Gyorsan fejlődtek az olasz közúti vasutak is, különösen Felső-Olaszorszá népes vidékein. 1891. volt 2600 km.. közúti vasútja.
A keresztény egyházi zene és általában a nyugat-európai zene kifejlesztése körül a legfőbb érdem az olaszokat illeti. A zene legkiválóbb hősei, az egyházi stilus megalapítói Palestrinától kezdve a XIX. Sz.-ig mind az olaszok köréből kerültek ki. Sinctor alapítá a hires nápolyi iskolát a XVII. sz.-ban, mely aztán világhirre emelkedve, a nagy Scarlattival kezdte meg gyakorlati működését s oly zeneköltőkkel ajándékozta meg a világot, mint Stradella, Porpora, a nápolyi énekművészet megteremtője, Astorga,Vinci, Leo, Durante, Peroglese, Cimarosa, Gomelli, Zingarelli, Piccine,Paisiello, s a legutóbbi században: Mercadant, Bellini, nem isz szólva az ez iskolából kikerült vilgáhirű énekesek s énekesnők sokaságáról. A lombardi s főleg a firezei iskolát a fél olasz s a fél bardi s főleg a frirenzei fskolát a fél olaszz s a f él németalföldi Bercham alapítá, kinek nyomában oly zeneirók tündököltek, mint p. Corsi, Strozzi, Rinuncini az első operaszövegiró, Peri, Caccini az opera első megteremtői, Gafora kitünő műtörténetiró, Frescobaldi az orgonázók atyja, Viaddana a melodikus stil megalapítója, Carissimi, Pagnan, Viotti, Nardini,Tartini a hegedü-virtuózitás s irodalom megalapítói, s a legújabb időben Sarti, Cherubini, Paganini a hegedükirály, Valotti s még számosan. Ez iskolához méltán csatlakozott a bolognai, melyből Bassani, Colonna, a három Buononcini, Atilli, Händel tanára s később versenytársa, Corelli, Germiani, Bernachi a bolognai énekiskola megalapítója, Martini a «padre di tutti»-nak nevezett nagy zenetudós, Maestri a hires zenediktátor s legutóbb Spontini, Rossini, Verdi kerültek ki. A velencei iskolát szintén a gall-vallon származásu Willaert alapítá, melyből oly kitünőségek származtak, mint Monteverde, de Roze, Porte, Marcello, Zarlini a nagyhirü karnagy, Arteaga, Caldara stb. A legújabbak közül említendő Mascagni és Leoncavallo.
Az O. széles befolyását és kiterjedését nagy mérben előmozdítás az olasz országi uralkodók s udvaraik pártfogása s finom műérzéke, melyet a művészetek minden ága s igy a zene iránt is tanusítottak. Nápolyban Aragoniai Ferndinánk király volt különösen nagy pártfogója a zenének s Gesualdi de Venosa herceg, ki maga is zeneszerzéssel foglalkozott, számos madrigált irván, melyekből többet Händel is felhasznált. E korban indulr meg Olaszországban mindenfelé a népdalaik, a nápolyi canzonetták s a velencei madrigálok gyüjtése és kiadása, amik három-négy, sőt hat-hét szólamu karokra feldolgozva s ellenpontozatos feldíszitésekkel ellátva lényegesen előmozdították az izmosodó operák beltartalmát; az igy kiszélesbített világi műformák, melyek alapját az olasz népdalik képezték, az egyháztitól egészen különböző zenestilust eredményeztek. A Mediciek udvara szintén nagy pártfogója lévén a művészetnek, a zenének is megadta azt a nimbust, mely azt a nép előtt, a zenés szinjátékokban, bellettekben és az új operai műformában a legnépszerübbé tette. Az O. kezdettől fogva az énekre alapítván hatását, legtöbbet tett a dallamosság kifejlesztésére nézve s ez lett az oka, hogy az O.-t manapság is a dallamosság különbözteti meg más zenéktől, kevesebbet törődik a komplikáltabb harmoniák és a polifonikus szövésekkel, de annál több súlyt fektet a könnyen felfogható, behizelgő s átlátszó melódia feltüntetésére, mellyel egyedül kiván hatni s hódítani. Az O. ez abszolút melodikus apalon álló sajátságának lehet tulajdonítani az énekművészet ama magas szinvonalát, mely azt ma is irányadóvá s mindenütt uralkodová teszi. Az u. n. belcanto, a portamento, a födött hangvétel, a regiszterek egyenletes egybeolvasztása, a zérthető deklamációja a szövegnek, a vokalizáció művészete, a trillák, koloraturák, a kadenciák esztetikus dallamhajlítása: mindez az O. vívmánya, melyből ma is minden nemzet énekművészete élősködik.
falu Zwickau szász kerületi kapitányságban, a Flöha és vasút mellett, (1890) 6206 lak,., vashámorral és vasöntővel, fajátékszer-készítéssel, gyufa-, dohány-, téglagyártással; fürészmalmokkal, kénes forrással és fürdővel.
Henrik Vilmos, német csillagász, szül. Arbergenben (Bréma) 1758 okt. 11., megh. Brémában 1840 márc. 2. Göttingában készült a zorvosi páyára és mint orvos telepedett le Brémában. Kiterjedt prexisa mellett már korán kezdett asztronomiával foglalkozni és lassanként ez lett fő foglalatosságává. Már 1787. az 1789. várható üstörösre vonatkozólag közölt hosszabb cikket, melyet mind több és több csillagászati cikk követett, míg 1797. megjelent alapvető értekezése: Über die leichteste und bequemste Methode, dei Bahn eines Komenten zu berechnen (Weimar, kiadta Zach báró), melynek módszerét az üstököspályák számításánál ma is követjük. 1802 jan. 1. a Piazzi által történt felfedezés óta többé nemlátott Cerest találta meg, ugyanazon év márc. 28. a Pallast, 1807 márc. 29. a Vestát, 1815 márc. 6. a később nevéről nevezett peridodikus üstököst fedezte fel. Műveit, melyek korának csillagászati szakfolyirataiban vannak elszórva, utódjai most adatják ki: Wilhelm Olbers, sein Leben udn seine Werke, Schilling C. dr., (Berlin 1894). A megjelent első kötet tartalmazza O. összes értekezéseit. 1850-ben Brémában Steinhäusertől készült márványszobrát állították fel.
több ókori város neve, melyek közül legismertebb a miletoszi gyarmat, melyet Kr. e. 650 körül alapítottak a Hypanis (Bug) mellett; virágzó kereskedő várossá fejlődött (másik neve Olbiopolis). Kr. e. 56. A géták elpusztították; azután ismét felépült, sőt Trajan alatt libera civitas lett. Kr. u. 250. azonban a gótok ismét elpusztították. Romjai Nikolajev mellett találhatók.
(ang.) a. m. régi, öreg.