Ottó

1. bajor herceg, a szász eredetü Nordheim-családból, szül. 1030 körül, megh. 1083 jan. 11. 1063. Henriket hazánkba kisérte és jelen volt, midőn a 10 éves német császár rokonát, Salamon királyt Székesfehérvárt trónjára visszaültette. 1066. Adalbert brémai püspököt, a király kegyeltjét buktatta meg és egyáltalában IV. Henrik szívós ellenfelének mutatkozott. V. ö. Mehmel, O. von Nordheim (1870); Vogler, O. von Nordheim (1880). L. a IV. Hernrikről idézett irodalmat.

2. O. (I.), az első bajor herceg a Wittelsbachok családjából, O. bajor pfalz gróf fia, szül. 1120., megh. 1183 jul. 13. Annyira kitüntette magát Rőtszakállu Frigyes alatt 1154-55. Felső-Olaszországban, különösen Veronánál, később pedig Oroszlán Henrik ellen, hogy a császár a regensburgi birodalmi gyülésen 1180 jun. 4. a bajor hercegséget (mely előbb Henriké volt) O.-ra ruházta. A pfalzgrófság ekkor hasonló nevü öccsére szállott, akinek fia, Wittelsbachi O. (l. alább) Fülöp ellenkirály gyilkosa lőn. Ekkor a grófi ág birtokai visszaszállottak a hercegi ágra, illetve I. O. fiára, I. Lajos hercegre.

3. O. (II.),bajor herceg, másként a Fenkölt (Erlauchte), I. Lajos fia, szül. 1206., megh. Trausnitz várában 1253 nov. 29. 1211. nejével, Ágnes hercegnő kezével a Pfalzot, 1231. pedig Bajorországot örökölte. A pápák és II. Frigyes császár között dúló harcokban hol az egyik, hol a másik félt segítette; 1246. azonban végképen a császárhoz szegődött, kinek fia, Konrád, Erzsébet nevü leányát nőül vette. Ezért a pápák ki is átkozták. Midőn Konrád (IV.) 1251. Olaszországba távozott, O.-t nevezte ki német helytartójává.

4. O., wittelsbachi gróf, bajor pfalzgróf, magánbosszúból ölte meg 1208 jun. 21. Fülöp ellenkirályt, amiért őt azután annak utóda, IV. O., átokkal sujtotta és egy Kalindin Henrik nevü lovag Regensburg közelében 1209. megölte.

5. O. (I.), bajor király, II. Miksa és nejének, Máriának másodszülött fia, szül. Münchenben 1848 ápr. 27. A katonai pályára lépett és részt vett az 1870-71-iki francia háboruban. De azután az elmebetegség jelei mutatkoztak rajta és a királyi család kénytelen volt őt Fürstenfeldburck kastélyban a világtól elzárni. Szerencsétlen, szintén elmebeteggé lett bátyja, II. Lajos király halála után (1888 jun. 13.) Bajorország királyává proklamálták, de kormányra való képtelensége folytán továbbra is őrizet alá helyezték. Helyette nagybátyja, Luitpold herceg vette át régens címen a hatalmat.

6. O. (I.), Brandenburg őrgrófja, 1170-84-ig, Medve Albrecht fia. Ő szerezte meg Mecklenburg és Pomeránia felett a fenhatóságot.

7. O. (II.), Brandenburgi őrgróf, 1184-1205-ig, az előbbinek fia. Hogy a magdeburgi érsektől, aki őt kiátkozta, szabaduljon, kénytelen volt Altmarkban fekvő családi birtokait az érsektől hűbérül venni.

8. O. (III.), brandenburgi őrgróf, 1220-66-ig, Joakim testvérével közösen kormányzott és sokat tett Berlin és Köln városok lendülete érdekében.

9. O. (IV.), a Nyilas, brandenburgi őrgróf, 1266-1309-ig, I. János fia. 1287. a magdeburgiak egy csatában elfogták és egy ideig kalitkában fogva tartották, mignem hű szolgája, Buch János 4000 font ezüstön kiváltotta. 1208. a stassfurti ütközetben nyilat lőttek fejébe, melyet csak ey év mulva sikerült az orvosoknak onnan eltávolítani. Megszerezte Landsberget és Alsó-Luzsicát, a szász Pfalzot és mint Minne-dalnok is vívott ki magának nevet.

10. O., a Renyhe, brandenburgi őrgróf, Bajor Lajos császár fia, ki 1365. kapta atyjától Brandenburgot. Lusta és amellett tékozló volt. Ő adta el az őrgrófságot 1373-ban 500,000 arany forintért IV. Károly császárnak. Megh. 1379.

11. O., braunschwig-lüneburgi herceg, a Gyermek melléknévvel, Vilmos gróf és Ilona dán hercegnő fia, szül. 1204., megh. 1252 jun. 9. Előbb nagybátyja, IV. Ottó császár után, Lüneburgot örökölte (1218); azután Waldemar nagybátyja, a dán király oldalán harcolt az északi német fejedelmek ellen, akik azonban az 1226 jul. 22. vívott bornhövedi csatában elfogták és csak négy év multán bocsátották szabadon. Ekkor már Braunschweig és Lüneburg hercegévé tette. O. a hercegi család és egyáltalában a Welf-család mostanáig fenmaradt összes ágainak törzsatyja. V. ö. Heinemann, Gesch. von Braunschwig u. Hannover (I. 1884).

12. O. (I.) Frigyes Lajos, görög király, I. Lajos bajor király második fia, szül. Salzburgban 1815 jun. 1., megh. Bambergben 1867 jul. 26. Öttel paptanár felügyelete alatt nevelkedett Münchenben; Schelling, Thiersch s másoktól tanult s nagy képzettségre tett szert; azután tanulmányi utat tett Németországban és Itáliában. 1832 máj. 7-én a londoni konferencia Görögország királyává választotta őt s midőn aug. 8. a görög nemzeti gyülekezet is urának elismerte, okt. 5. fölvette a királyi címet és 1833 febr. 3. elfoglalta a görög trónt. De mert csak 17 éves volt, három régenst állítottak melléje, mig végre 1835 jun. 1. maga vette át a kormányzást. Mint király nem felelt meg a beléje helyezett reménynek. Hijával volt az államférfiui tehetségnek, nem tudott kellőképpen az idegen (orosz és angol) befolyással dacolni, s a legjobb akarat mellett sem tudta a nemzet bizalmát megnyerni, noha a közművelődést iskolák és egyetemek alapítása által emelte és igazságosan uralkodott. Nejétől, Amális Oldenburgi hercegnőtől, nem születtek gyermekei. 1862 okt. felkelés tört ki O. ellen, akinek hazájába kellett visszatérnie, a nélkül, hogy a wittelsbachi húznak a görög trónra biztosított igényeiről lemondott volna.

13. O., a Gazdag, meisseni őrgróf, Wettini Konrád fia, szül. 1125., megh. 1190 febr. 18. 1156. Meissent örökölte atyja után. Az ő idején fedezték fel a freibergi ezüstbányát, melynek kincseivel. O birtokait tetemesen szaporítá. Ő alapította Freibeg és Eisenberg városát és ő adományozta Lipcsének a városi jogot. 1166 óta a Wettin-család többi tagjaival versenyt Oroszlán Henrik ellen hadakozott. Később családjában érték kellemetlenségek. Midőn nejére hallgatva, idősebb fia, Albrecht mellőztével ifjabb fiát, Detrét tette meg a meisseni őrgrófságban utódává, Albrecht 1189. pártot ütött ellene, elfogta és Döben várába csukatta. A császár parancsa folytán O. ugyan nemsokára kiszabadult a fogságból, de fiát haláláig nem birta kiengesztelni.

14. O. (I.), a Nagy, német király és római császár, I. Henrik király és második nejének, Matildnak fia, szül. 912. nov. 23., megh. Memlebenben 973 máj. 7., a leghatalmasabb középkori fejedelmek egyike. 936 aug. 8. Aachenben a német hercegek által megválasztott és a mainzi érsek által megkoronáztatott. 36 évi uralkodásának belső villongások és fényes külső háboruk töltik be. Először Eberhard frank herceg és a vele szövetkezett Thankmar fogtak kardot, saját vesztükre: Thankmar Eresburg várában haálát is lelte (938). Azután O. öccse, a nagyravágyó Henrik herceg szőtt összeesküvést, melynek tagjai Eberhard, Giselbert (lotaringiai herceg) és Frigyes mainzi érsek voltak, akiket IV. Lajos francia király kéz alatt támogatott. O. váratlanul a Rajnánál termett és Xanten meg Andernach mellett csupán megjelenése által olyan zavarba ejté az összeesküvőket, hogy vad futásnak eredtek. A két herceg a Rajnába fult, Henrik pedig bocsánatért könyörgött. O. megbocsátott neki, sőt midőn Henrik 941. merényletet követett el ellene, O. még egyszer nagylelküen bánt vele. Ezóta Henrik hűségében többé meg nem tántorodott. Lotaringiát O. Konrád frank főnöknek (vejének) adományozta, a sváb hercegséget fiának Ludolfnak, Bajorországot pedig Henrik öccsének. Saját örökös hercegségét, Szászországot (961) hű vazallusára, Billung Hermanra ruházta; a frank hercegséget ellenben megtartotta és kölni érsekké megbizható öccsét, Brunt tette. A hercegségeket és a legfőbb méltóságokat szóval saját családjának tagjaival töltötte be. A keleti (szláv ajku) határvidéken mindenütt a keresztény hitet terjesztette és több püspökséget és kolostort alapított. A keresztény világ már ekkor is leghatalmasabb fejedelmének tekinette, de ő ezzel be nem érte. Merész röptü vágyai Olaszország és a császári korona elnyerésére irányultak, s az olaszországi állapotok malmára hajtják a vizet. II. Berengár, Friaul őrgrófja és olasz trónkövetelő, fogva tartotta Adelhaidot, Lothár olasz király özvegyét, aki hozzá nőül menni vonakodott. Adelhaidnak sikerült azonban fogságából menekülni és O.-t segélyül hivni (951), aki azonnal Felső-Itáliába sietett és Berengárt legyőzte. Egyúttal azonban (első neje, Editha 946. elhalt) megkérte a szép Adelhaid kezét és e kéz biztosítá számára Felső-Olaszország birtokát. Ezóta Olasz Királynak címezte magát. Ez a házasság azonban nem volt Ludolf fia ínyére, aki sógorával, Konráddal és más főurakkal szövetkezvén, atyja ellen fellázadt. Még szerencse, hogy a felkelők által segélyül hivott magyarok csak akkor érkeztek Bajorországba, midőn O. a felkelést már elnyomta. Igy azután módjában volt a magyarokkal is leszámolni, akik fölött az összes német törzsek részéről kiállított birodalmi hadsereg élén 955. aug. 10. az Augsburg mellett elterülő Lech-mezőn döntő diadalt aratott. Ez a csata tekintendő az O. által egyesített német birodalom tűzőpróbájának; hatása abban is nyilvánult, hogy a magyarok Németországot többé nem bántották. 961. O. újra Itáliába indult, ahol a hatalmat bitorló Berengárt lealázta és fogságra vetette, azután pedig XII. János pápa segélyhivására Rómába sietett. Miután itt a közrendet helyreállította és János felett itéletet tartott: 962 febr. 2. a pápától római császárrá koronáztatott. Olaszországból való hazatérése után a császár Quedlinburgban fényes birodalmi gyülést tartott, melyen közeli és távoli országokból érkezett követségek fejezték ki előtte hódolatukat. Magdeburgban lovagszobrot állítottak emlékének.

15. O. (II.), német király és római császár, I. Ottó és Adelhaid fia, szül. 955., megh. Rómában 983 dec. 7-én. Mihelyt O. atyját a trónon követte (973), Civakodó Henrik bajor herceg több püspökkel és herceggel ellene összeesküdött és Harald dán király is betört az Északi-Markba. A szerencse azonban O.-nak kedvezett és az elfogott Henriknek el kellett tűrnie, hogy a Keleti-Mark (Ostmark, Ausztria csirája) 976. a Babenbergi-család birtokába került. Szövetségesei: a dán király és a cseh herceg hasonlóan vereséget szenvedtek. E belső zavargásokat felhasználván, Lothár francia király Lotaringiába tört és 987. Aachenben magát a császárt igyekezett meglepni. Erre azonban a boszus O. nagy hadsereget gyüjtött, melynek élén egészen Párisig nyomult s a Montmartre magaslatán ütött táborából a párisiakat rettegésben tartotta. Elvégre Lothár királynak Lotaringiára emelt igényeiről le kellett mondania (980). E háboru befejeztével O. Olaszországba indult, ahová őt a Milano és Rómában előfordult zavargások szólították; Milanóban azonnal helyreállítá tekintélyét, Rómában pedig fegyverrel verte le a dölyfös Crescentiusok hatalmát. Ezután nejének, Theofanónak hozományát, Alsó-Itáliát igyekezett megszerezni. Győztesen hatolt át a nápolyi határon és Nápolyt magát, Barit, Tarentet, sőt egész Apuliát hatalmába kerítette; de midőn Calabriába nyomult, a tengerparton, Cotrone táján, 982 jul. 13. az arabok lesbe csalták, melyből csak élete veszélyeztetésével tudott menekülni. E nagy vereség hire a cseheket, szlávokat (vendek) és dánokat is mozgásba hozta. A Péter-templom előcsarnokában van eltemetve.

16. O. (III.), német király és római császár, II. Ottó és Theofano fia, szül. 980., megh. Paternóban 1002 jan. 23. Még csak 3 éves volt, midőn atyja őt utódának koronáztatta. A kormányzással kiskorusága idején nagyanyja, anyja, Matilda nagynénje (a quedlinburgi apátnő) és a derék Willigis mainzi érsek bajlódtak. Mihelyt (996) nagykorunak nyilvánították, Rómába sietett, ábrándjainak honába, ahol Crescentius mint patricius bitorolta a hatalmat. Ezt legyőzte, de különben nem bántotta, Bruno rokonát pedig V. Gergely néven pápává tette, aki őt azután máj. 21. császárrá koronázta. Azonban alig hogy O. Itálitá elhagyta és a vendek ellen vonult, Crescentius és a nemzeti olasz párt újra felkelt és az elűzött német pápa helyébe más pápát, XVI. Jánost ültetett a trónra. E hirre O. 998. másodszor sietett az örök városba, hol nagy szigorral fenyítette meg a felkelőket és az Angyalvárban megadásra került Crescentiust 12 hivével együtt lefejeztette; az ellenpárját megcsonkíttatta és fogságra vetette. Most már fantasztikus terveiről is lehullott a lepel. Vissza akarta állítani a dicső római világbirodalmat, mely fölött majd a 999. trónra emelt új pápa, II. Sylvester (Gerbert, egykori tanára) segélyével fog kormányozni és Rómát szemelte ki új székvárosának. A kormánnyal és különösen a németországi ügyekkel keveset törődött és nem tett semmi kisérletet, hogy a Szt. István által szervezkedő, önálló magyar királyságot és a Sylvester pápa helybenhagyása mellett alapított magyar egyházat a maga fenhatóságának alávesse. E helyet misztikus és fantasztikus ábrándoktól áthatva, a római népnek hizelgett, mely belőle azonban csúfot űzött, sőt 1002. kastélyában háladatlanul ostrom alá fogta. O. ekkor Ravennába menekült, ahonnan Paterno várába ment (Viterbo közelében). Itt megbetegedett és sivár, elégületlen lélekkel elhalt. Benne kihalt a Billungok (szász) dinasztiájának férfisarja.

17. O. (IV.), német király és római császár, Oroszlán Henrik szász és bajor hercegnek és Matildnak (II. Henrik angol király leányának) fia, szül. 1182., megh. 1218 máj. 19. Midőn a welf-párt VI. Henrik császár halála után a stauf-pártjelöltjével, Fülöp sváb herceggel szemben ellenkirályt keresett, O.-t szemelte ki 1198 jun. 9. Kölnben erre a szerepre. E kettős királyválasztásnak 10 éves polgárháboru lett a következménye, melyben a welfek, a papság, az angol és a dán király Ol-t támogatták, mig a stauf-párt, különösen a polgárság Fülöp király körül sorakoztak. Minden attól függött, hogy kinek fog a pápa, III. Ince, segíteni. Hosszas alkudozások után, melyekben O. jobban alázza meg magát Fülöpnél, Ince az ő pártjára kelt és Fülöpöt kiátkozta. Ámde a hadi szerencse Fülöpnek kedvezett, aki O.-nak fő bástyáját, Köln városát is hatalmába kerítette. E váratlan fordulatra a pápa titokban Fülöppel újra alkudozásokba bocsátkozott, melyeknek azonban Fülöp megöletése (1208) véget vetett. Most O. volt a helyzet ura. Hogy trónját megszilárdítsa és a stauf-pártot megbékítse, nőül vette ellenfelének leányát, Beatrixot (aki azonban nemsokára elhalt) és Frankfurtban még egyszer megválasztatta magát királynak. 1209. pedig Rómába indult, hogy Ince pápától a császári koronát elnyerje. Alig hogy a koronázás (okt. 4.) végbe ment, O. levette álcáját és welf létére stauf politikát követett. Visszavonta a pápának tett engedményeit és ígéreteit, sőt Olaszország földjén is igénybe vette a császári felségjogokat. E miatt Ince pápa (1210 nov.) egyházi átokkal sujtotta és zavarában nem találván más alkalmas ellenkirályt, VI. Henrik fiára, Frigyesre,a törvényes, de jogaiból kiforgatott trónörökösre vetette szemeit, aki azután 1212. a pápa áldásával és pénzével Sziciliáról Németországba sietett, hol nevének varázsával új életet lehelt a stauf-pártba, melynek segélyével azután O.-t könnyü szerrel megfutamította. O. erre nagybátyjával, János angol királlyal szövetkezett, mig Frigyes II. Fülöp Ágost francia királlyal lépett szövetségre. 1214 jul. 27. ment végbe Bouvines mellett az a nagy fontosságu csata, melyben O. és az angolok döntő vereséget szenvedtek. Frigyes erre Aachenben (1215) királlyá koronáztatta meg magát, O. ellenben családi birtokára, Braunschweigba vonult vissza. Négy évvel később Harzburg várában elhalt.

18. O.Henrik (Orrheinrich), pfalzi választó-fejedelem, Ruprecht pfalzgróf fia, szül. 1502., megh. 1559 febr. 12. Miután a neuburgi Pfalzot örökölte, protestáns hitre tért át és részt vett a schmalkaldeni háboruban, melynek folyamában V. Károly császár őt országától megfosztotta. 1552-ben azonban visszakapta Neuburgot és nagybátyja, Frigyes választó-fejedelem halálával (1556) a Pfalzot is örökölte. A heidelbergai egyetemi könyvtár és az ottani várkastély kiépítése körül érdemeket szerzett. A kastély egyik szárnya (l. Építészet XXIII. melléklet) maig nevét viseli. V. ö. Salzer, Beiträge zu einer Biographie Ottheinrichs (Heidelberga 1886).

Ottó

1. szent, szül. 1069 körül az Andechs grófok családjából Svábországban, megh. Bambergben 1139 jun. 30. Előbb IV. Henrik udvari papja, 1102. pedig bambergi püspök lett. Nagy barátja volt a tudományoknak s ezek ápolására több kolostort alapított. V. Henrik s a pápa közötti tárgyalások alkalmával nagy szolgálatokat tett a császárnak. III. Boleszlav lengyel király meghivására 1124. és 1127. bejárta Pomerániát s annak lakosait a kereszténység számára megnyerte. Emléknapja jun. 3.

2. O., freisingi, német történetiró, IV. Lipót osztrák őrgróf és Ágnes (IV. Henrik császár leánya) fia, az egyházi rendbe lépett, Párisban tanult, majd Morimontban cisztercita, s az ottani kolostor apátja lett; 1137. freisingi püspökké választották s az is volt haláláig (1158 szept. 22.). Nevét 1146-ig terjedő krónikájának, s I. Frigyes császár történetének (1156-ig) köszönheti; e két műve előadás és filozofiai felfogás dolgában messze fölötte áll a korabeli krónikáknak, de adataiban nem mindig megbizható. Műveinek első kritikai kiadása a Monum. German. hist. 20. kötetében, (Hannover 1868); egyes részeit Kohl németre is fordította (Lupcse 1883 és u. o. 1894). V. ö. Wattenbach, Deutschlands Geschichtsquellen im Mittelalter (6. kiad., Berlin 1894).

3. O., német költő, Henneberg grófja, l. Botenlauben.

Ottó

József, középiskolai tanár, szül. Gyetván 1861 jun. 5. Tanulmányait a budapesti egyetemen végezte, hol tanári és bölcsészetdoktori oklevelet nyert. 1883. tanári minőségben a budapesti VI. (V.) kerületi állami főreáliskolához került, hol jelenleg is működik. 1893-ban a közoktatásügyi kormány tanulmányútra küldte ki külföldre s az itt szerzett tapasztalatait itthon nyomban érvényesítette. A közoktatásügyi miniszter megbizásából még ez év okt. és 1895. a középiskolai tanárok számára első ízben játéktanfolyamot rendezett. 1894. a Budapesten tartott demográfiai kongresszus alkalmából bemutatta a kongresszus tagjainak a külföldi és hazai ifjusági játékokat. Számos közleményt irt tetnevelési szaklapokban; 1884. kiadta I. Mátyás küldiplomáciája c. értekezését; 1896. pedig a közoktatásügyi minisztérium megbizásából Ifjusági játékok c. játékkönyvet állított össze középiskolák számára. E Lexikonba világtörténeti cikkeket irt.

Otto

1. János Károly Tivadar lovag, osztrák protestáns teologus, szül. 1816 okt. 4. Jenában tanult bölcseletet és teologiát 1838-41. s u. o. 1844. a történeti teologiának és újszövetségi irásmagyarázatnak magán-, 1848. rendkivüli tanára lett, mig 1851. a bécsi evangelikus teologiai fakultáson az egyháztörténet rendes tanárává neveztetett ki, s itten működött élete 70. évének betöltéséig, amikor a törvény értelmében nyugalomba kellett vonulnia. Érdemeiért nemességet kapott. Tagja volt az osztrák császári kormánytanácsnak s elnöke Bécsben a protestáns lelkészvizsgáló bizottságnak. Művei: De Justini Martyris Scriptis et Doctrina (Jena 1841); De Victorino Strigelio liberioris meritis in ecclesia lutherica vindice (1843); De epistola ad Diognetum S. Justini philosophi et martyris nomen prae se ferente (1845, második kiadás Lipcse 1852); Zur Charakteristik des heiligen Justinus, Philosophen und Märtyreres (Bécs 1852); Des Patriarchen Gennadios v. Constantinopel Confession. Nebst einem Excurs über Arethas Zeitalter (1864); De gradibus in theologia (1874). Kiadta 1845. Baumgarten Consiusnak a három első evangelista fölött irt kommentárjait. De fő műve a második században élt keresztény apologéták munkáinak kiadása volt: Corpus apologetarum Christianorum saeculi secundi (Jena 1842-72) kilenc kötetben.

2. O. Pál, német szobrász, szül. Berlinben 1846 aug. 3., megh. u. o. 1893 ápr. 7. A berlini akadémián és Begas Károly műtermében tanult, 1873. díjat nyert a bécsi Tegetthoff-szobor pályázatán, azután pedig 13 éven át tartózkodott Rómában, hol 1878. a római német művészegylet elnöke lett. Legkiválóbb művei: Kentaur és nimfa (1874); Leda és a hattyu; Humboldt Vilmos márványszobra a berlini egyetem épülete előtt (1883); Chodowiecki szobra a berlini régi muzeum oszlopcsarnokában; Luther szobra Berlinben; Veste papnője (berlini nemzeti képtár) stb.

Ottó Henrik

pfalzi választófejedelem, lásd Ottó (18).

Ottokár

1. (I.) Premysl, előbb cseh herceg, utóbb cseh király (1197-1230). Mint II. Vladiszláv király ifjabbik fia 1192. VI. Henriktől Csehországot kapta hűbérül, de előbb rokonát, Vencelt kellett megbuktatnia, aki az uralmat hatalmába kerítette volt. Később a császár elleni ligához csatlakozván, melyet az északnémet és rajnai fejedelmek alkottak, VI. Henrik elvette O.-tól Csehországot és Henrik prágai püspöknek adta, kinek halála után (1197) a rendek O. testvérét, a morva fejedelmet emelték Csehország fejedelmi székébe. VI. Henrik haláláig O. nyugton maradt, de akkor fegyvert fogott és egyezséget erőszakolt ki, melynek értelmében ő lett Csehország uralkodója. A német uralkodók harcában folytonos ingadozásokkal, saját tekintélyének emelésén dolgozott: eleinte Fülöppel tartott, kitől királyi címet is kapott; de később IV. Ottóhoz pártolt, ami azonban nem akadályozta abban, hogy IV. Ottónak átokkal való sujtása után segített II. Frigyest a trónra emelni (1211). Ez aztán nemcsak ünnepélyesen elismerte O.-t Csehország királyának, hanem annak fiát I. Vencelt is meghagyta Csehország hűbérének tulajdonában. O. megh. 1230 dec. 13. Uralkodásának kulturális, kivált irodalmi jellemzését l. Cseh nyelv és irodalom, I. korszak. V. ö. Palacky, Geschichte von Böhmen, I. köt. (Prága 1844).

2. O. (II.) Premysl, (1253-78). Csehország királya, fia volt I. Vencelnek és hohenstaufeni Kunigundának; eleinte az országnak ghibellin-párti ifjuságával fellázadt apja ellen, de csakhamar kibékült és welf-párti lett. Mikor aztán Babenbergi Frigyes halálával megürült az osztrák fejedelemség, O. erre vetette szemeit, nőül vette Babenbergi Margitot, de nehezen tudta Ausztriát és Stririát a magyarok és bajorok ellen megtartani. 1254-55. a német lovagrenddel egyetemben keresztes hadjáratokat intézett a pogány poroszok és litvánok ellen, melyeknek egyedüli eredményeül azonban csakis Königsberg városának alapítása tekinthető. Felesége meddő lévé, a pápa engedélyével elvált tőle és 1261. új házasságra lépett Kunigundával, IV. Béla magyar király unokájával. Hatalma egyre nőtt és mikor 1269. Karintia uralma is reászállott, elég erősnek érezte magát, hogy az újonnan megválasztott császárnak, Habsburgi Rudolfnak felmondja az engedelmességet. Erre Rudolf megfosztotta O.-t Ausztria, Stiria s a többi hűbérországoktól, a birodalmi gyülésen kimondatta rája a «Reichsacht»-ot és haddal indult ellene. O. a döntő pillanatban alkudni kezdett, majd Rudolf kemény feltételeitől dühre lobbanva újból fegyverkezett és háborura indult Rudolf ellen, ki viszont a magyarokkal szövetkezett. Ez utóbbiak kivált tulerős lovasságuk és taktikájukkal döntötték el a győzelmet Rudolf javára a dünrkruti (másként morvamezei) csatában, melyben O. elesett (1278 aug. 28.)

Ottokár

stiriai (régebben tévesen O. von Horneck), egyik legrégibb német nyelvü történetiró, ki a XIII. sz. második felében s a XIV. sz. elején élt. Irt egy elveszett császárkrónikát és egy 100,000 verset tartalmazó rímes krónikát (legjobb kiadása Seemüllertől a Monum. German. histor. V. köt. 1. és 2. rész, Hannover 1890 és 1893), mely a II. Frigyes császár halálától VII. Henrikig (1250-1309) terjed. Munkája, mely a magyar történetre is fontos, igen gazdag csodálatos eseményekben, kiváló férfiak jellemzésében, ünnepélyek, tornajátékok és csaták leírásában, melyekhez latin forrásokból, de szemtanuk elbeszéléseiből is merítet.

Ottomán

a több ülésü ülőbutoroknak egy fajtája, melynél jellemző, hogy állványát teljesen párnázzák, háttámláját pedig két külön, csak odatámasztott vánkos alkotja, amint azt a török divánoknál találni. Mindkét végén kerek, párnás kartámlája van. - O.-oknak nevezik még az oszmánokat is; l. Törökország.

Ottomány

nagyközség Bihar vármegye érmihályfalvai j.-ban (1891) 1134 magyar lakossal, postahivatallal és postatakarékpénztárral.

Ottóvölgy

(Ompital, Ottenthal), kisözség Pozsony vármegye nagyszombati j.-ban (1891) 1019 tót lakossal.


Kezdőlap

˙