A legtöbb nép irodalmának, s igy az örménynek is, dalok alkotják az alapját s a Chorenei M. örmény történetiró feljegyzése szerint az u. n. koltáni dalokkal veszi az örmény irodalomtörténet kezdetét. A legelső történetiró Kátinai Már Abasz v. Ibasz, ki az örmények történetét görög jegyekkel irta le Kr. e. a II. sz.-ban. A második történetirő edesszai Lerubnász, kit követett, Ulip, Bardezánes, Arditheosz és a persa születésü Chorhobud. Mindezen irók a pogány korban működtek. A kereszténység első irója Világosító szt. Gergely (örm. Szurp Krikor Luszávarics), ki a Kr. u. IV. sz.-ban irt homiliákat a megtért örmények oktatására. A mű 1737. jelent meg Konstantinápolyban. E korban irtak még: Agathangelosz Világosító szt. Gergely életét (megjelent Konstantinápolyban 1709. és 1824., Velence 1835); Kláig Zenobius püspök, Dáron tartomány történetét (megjelent Konstantinápolyban 1719., Velencében 1832.); Nisibi szt. Jakab, Homiliákat (latin ford. Antonelli bibornoktól Róma 1756, örmény és latin kiadás Velence 1765; tiszta örmény szöveg Konstantinápoly 1824); Bizanci Fauszt, ki az örmények történetét ott irta meg, hol Agathangelosz elhagyta s folytatta Kr. u. 390-ig (megjelent Konstantinápolyban 1730, Velence 1832., németül Lauertől, Köln 1879). E műveket, legalább örmény nyelven, legkorábban az V. sz.-ban irhatták, miután Mesrop az örmény ábécét (402 körül) megalkotta. Ez alfabet megteremtése után a bibliát Sáhák és Mesrop 412. örményre fordította s ez által az Ö. legszebb emléke jött létre (kritikai kiadás Velence 1805). E két kitünő és nagy érdemü férfiu tanítványai közé tartozik Chorenei Mózes. Mellette az V. sz. történtetirói közül Elizeus és Phárbi Lázár említendők. Ezen időben sok szir és görög iratot világi és egyházi irók fordítottak örmény nyelvre. A legnevezetesebbek: Eusebius Krónikája (kiadva Auchertől, Velence 1818, 2 köt.; és Petermanntól, Berlin 1866-75); Philon beszédei (Auchertől, u. o. 1822 és 1826); Chrisostomos homiliái (u. o. 1826-62); Efrem Szirosz (u. o. 1836, 4 köt.); Szt. Ignác levelei (Petermanntól, Lipcse 1849). A bölcseleti művek közül Aristoteles munkáiból le vannak fordítva: a Kategoriák, az Értelmezésről, Kommentár az Analitikához; az álaristotelesi iratok közül a Világról, az Erényről szólók, majd Porphyrios Isagogeja. Mindezen fordításokat és kommentárokat Dávid bölcsésznek (örm. Ánhághth Dávid, a legyőzhetetlen Dávid) tulajdonítják, ki azonban valószinüleg csak a Filozofia meghatározását mint Isagogét fordította (Dávid bölcsész művei, Velence 1833, Conibeare, Anecdota Oxoniensia class., series I. part VI., Oxford 1892). Az egyházi irodalomból Esznig emelendő ki az ő Szekták cáfolatával (Szmirna 1762, Velence 1826; franc. Levaillant de Florival, Páris 1853), mivel e mű fontos tudósításokat foglal magában a manicheusokról. E mű is részben görög forrásokra vezethető vissza, mig részben Epiphaniusnak a szektákról irott művére. (V. ö. Hántesz Amszorea, folyóirat 1892 okt. és nov.) Említendő még Gorion, ki Izsák és Mesrop életrajzát hagyta hátra. Az Ö. a IV. sz.-tól a XII. sz.-ig virágzott; azonban ezen korszakban (az V. sz.-ban) működött irók alapították meg az Ö. fénykorát. A VI. sz.-ban csak II. Mózes naptárjavítása érdemel figyelmet. A VIII. sz.-ban: Mámigoni János, Dáron tartomány történetével (Velence 1832), majd Kerthenavor Tódor és III. Izsák katolikosz (u. o. 1833); továbbá Szebeosz Heraklioszával (Konstantinápoly 1851; orosz és örményül Patkaneán, Pétervár 1862 és 1879) tünt fel. A VIII. sz.-ban Ozniai (örm. Oszdnenzi) János (katolikosz 718-729) szerzője különösen az eutichianusok és paulicianusok elleni röpiratnak (Velence 1833, latinul Auchertől, u. o. 1834); István szüniki érsek, szerzője, majd görögből fordítója több érdemes munkának; Chevond (Leontino) irója az arabok diadalának Örményországban 661-788. (V. ö. Schahnazareán, Páris 1857; oroszul Patkanean 1862). A IX. sz.-ban IV. János katolikosz az örmények történelmének irója 925-ig (Jeruzsálem 1843, Moszkva 1853; franc. Saint-martin, Páris 1841); Ardzruni Tamás, szerzője az örmény királyság történelmét tárgyaló s 936-ig terjedő nagy műnek (Könstantinápoly 1852, Szt.-Pétervár 1887, franc. ford. Brosset 1874). A X. sz.-ban Nagy Chozrov, Értelmezések az örmény breviariumhoz (Konstantinápoly), Vájokori Mezrop, Nagy Nerzesz életrajzának (Velence 1853) és Az örmények és georgiaiak történelmének az Orpeliak alatt címü munkának teologiai műnek szerzője (Velence 1840); Kalankatuenzi Mózes, irója a Kaukázusi albánok történetének (Páris 1860, Moszkva 1860; oroszul 1862. Patkaneántól); Asolik v. Asolnik István, ki az Örmények általános történelmét 1004-ig irta meg (Páris 1859, Szt.-Pétervár 1855; franc. Dulaurier, Páris 1883). A XI. sz.-ban legkiválóbbak: Lásztriverdi Arisztág, szerzője a 989-1071. lefolyt események megirásának (Velence 1844; franc. Proud'homme, Páris 1864); Erez Máté, pap, ki Chrisostomus szt. János és Náziánzi szt. Gergely életrajzát görögből örményre fordította (Velence 1751); Mágisztros Gergely, egyházi költő s Plato több művének fordítója (u. o. 1877 és 1890). A XII. sz.-ban: Kláji szt. Nerzesz (Snorháli, azaz: Kellemes melléknévvel (1102-73), kitünt mint költő és egyházi iró (művei lat. Velence 1833, 2 kötet; költeményei örm. u. o. 1830; méltatását 1. örm. Alisán Leónál, 1873); Urhai Mátyás, a 952-1136-ig terjedő történelem tárgyazója; továbbá Gergely, e néven IV-ik, kit dęchának vagy gyermeknek is neveztek, hat levélnek szerzője (Jeruzsálem 1869; franc. Dulauriertől, Páris 1858); Lámproni Nerzesz (1153-98), kitünő szónok, kinek legremekebb műve zsinati beszéde (örményül és olaszul Velence 1812; németül Neumanntól, Lipcse 1834; művei kiadva Velence 1847). A XIII. sz.-ból nevezetesebbek: Mihály (megh. 1200.), ki Ádámtól 1198-ig terjedő történelmet irta (Jeruzsálem 1870 és 1871; franc. Langlois, Velence 1868); Vártán, Nagy melléknévvel, meséknek, egyházi műveknek és a világ teremtésétől 1267-ig terjedő eseményeknek irója (kiadva Emintől Moszkvában 1861 és Velence 1862); Gándzáki Kirágosz 300-1265-ig terjedő történelem irója (v. ö. Oszkán, Moszkva 1858, Velence 1865; franc. Brosset 1870); Máláchiás apát az 1228-72-ig terjedő tatárpusztítás szerzője (Szt.-Pétervár 1870); Váhrám (Rábum névvel is), a Rupenidák történetét irta meg 1280-ig (Páris 1859); Orpeli István, Szünik tartomány történetének s több más munkának irója (v. ö. sahnazeán 1859; oroszul Emintől, MoszkvA 1861; franc. Brosset, Szt.-Pétervár 1864) és Ercingáni János. A XIV. sz.-ból legkiválóbb: Szembát (örm. Szembad), 952-1244-ig terjedő történelmi mű szerzője (V. ö. Oszkán, Moszkva 1856; Sahnazareán, Páris 1859). E században már hanyatlott az irodalom. A XV. sz.-ban: Mezopi Tamásnak Örményországot pusztító Tamerlán történelmével (Páris 1860) vált ki. A XVI. sz.-ban Tokáti Abagár, az örmény nyomdászat alapítója. A XVII. sz.-ban Taurisi Arachiel, 1605-63-ig lefolyt idők irója (Amsterdam 1669, Ecsmiádzin 1884; franciául Brosset 1874). A XVIII. sz.-ban Csámitsián Mihály, több mint 3000 lapból álló s a legrégibb időktől 1784-ig terjedő Örményország történelmi tárgyaló mű irója említendő (Velence 1784-86, a köt., ang. Avdall, Kalkutta 1827., 2 köt.). A XIX. sz.-ból: Insidseán Lukács, Ó-Örményország (Velence 1822); Ókorisme (1835) és a Boszporus leirása c. műveket irta (u. o. 1794; olaszul 1831).
A költői termékek közül az egyházi himnuszokon kivül Mágisztrosz Gergely vallásos költeményei (Velence 1868), Kláji szt. Nerzesz, Getádársz Péter katolikus versei (1019-58 franc. Neve, Löwen 1855), ugyszintén Kos Mechitár meséi és Vártán költeményei (örm. és franc. Páris 1825) említendő. Kos Mechitár a meséken kivül az Örmény törvénykönyvet is szerkesztette. (Ecsmiádzin 1880. V. ö. Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes, 5. köt. 52. old. s ez alapon Büntetőjogi elvek a legrégibb népeknél, Gopcsa, dr.-tól, Budapest 1891. Az Ö.-at s nyelvet ma is a velencei Szt.-Lázár-szigeten lakó örmény katolikus szerzetesek, u. n. mechitaristák terjesztik a bécsi, triesti és konstantinápolyi fiókintézeteikkel és a moszkvai Lázárev-féle örmény akadémia. Az örmény történelmi munkákat leginkább francia és orosz nyelvekre fordíják. E téren az újabb időben kitünik Langlois, Collection des historiens anciens et modernes de 1'Arménie (Páris 1867-69, 2 köt.). Ugyancsak ő fordította franciára Agathangelosz, Bizanci Fauszt, Klági Zenob, Mámigoni János, majd Gorion, Szt. Nerzesz élete, Chorenei M., Elizeus Phárbi Lázár műveit. Brosset pedig kiadta: a Histoire de la Siounie, par Stéphanuos Orbélian (Szt.-Pétervár 1864); Histoire chronologique par Mekhithar d'Aďrivank (u. o. 1869); Kiracos de Gantzag és Oukhtanes d'Ourha 1870 és Collection d'historiens arméniens (2 köt., u. o. 1874-76) c. munkákat. Orosz nyelven legsikerültebben az örmény műveket Patkaneán ültette át.
Az első örmény hirlap 1795. Kalkuttában jelent meg, az ottani örmény kolonia kezdeményezése folytán, de csak két évig jelent meg. 1799. Darekeruthium (Évkönyv) címen a mechitaristák vállalatot indítottak meg, mely 1807-ig fennállott. Öt év mulva Tidág Büzandián (Konstantinápolyi Figyelő) címen több évig szerkesztettek lapot. 1820-38. nem volt jelentékenyebb örmény hirlap. 1840. Balthazárián Lukács Ararat hajnalát (Ársáluisz Araradján) indította meg. 1843. A velencei mechitaristák a Pázmáveb ma is fennálló örmény folyóiratot alapították, majd Tifliszben és Konstantinápolyban keletkeztek lapok és folyóiratok. Később Párisban, Moszkvában, újabban Londonban. Jelenleg 30 örmény lap jelenik meg; a legtöbb természetesen Törökországban. A ma megjelenő örmény lapok sorában legidősebb a szmirnai Ararat. 1795-től napjainkig 150 örmény lap jelent meg. Hazánkban egyetlen örmény-magyar havi folyóirat jelenik meg, a X. évfolyamban, Szongott Kristóf tanár szerkezstésében.
l. Örmények.
Mióta Örményország XVI. sz. elején a törökök kezébe esett, az örmények sok szenvedésen mentek keresztül. Idők folyamán azonban, a keleti kérdéssel kapcsolatban itt sem maradtak el oly kisérletek és mozgalmak, melyektől az örmények sorsának javítását remélték. A jelen század eleje óta Oroszország valamennyi török háborujában kelet felől, Örményország földjén is megtámadta a szultánt és a persák ellen viselt orosz háboruk szinhelye is rendesen Örményország volt. 1827-ben Paskijevics tábornagy Karsz és Erzerum (akkoriban persa) várakat megadásra kényszerítette és Taurisz is megnyitotta kapuit az oroszok előtt. Az 1828 febr. 22. kötött békében Oroszország Nahicsevan és Erivan örmény tartományokat szerezte meg a persáktól. Nyomban ezután megindult megindult a török háboru (1828-29), melyben Paskijevicsnak újra kedvezett a szerencse, mind a mellett Oroszország az 1829. drinápolyi béke értelmében foglalásait (Karsz várát beleértve) visszaadta a töröknek. Az 1853-56-iki (krimi) háboruban Karsz vára (1855 nov. 28.) újra az oroszok (Muraviev) hatalmába került, de a krimi félszigeten szenvedett vereségek hatása alatt a cár kénytelen volt a III. párisi békében (1856 mác. 30-án) Karszt visszaadni a törököknek. 1878-79. megújultak az ellenségeskedések. Most Mihály nagyherceg alvezére, Lorisz Melikov fogta Karsz várát osrom alá, melyet, ámbár Muktár pasa (1877 jun.) visszavonulásra kényszerítette, nov. 8-án mégis megadásra birt, mire azután az oroszok Erzerumig nyomultak elő. A berlini kongresszus által módosított san-stefanói béke értelmében Oroszország Karsz, Ardaghan, Batum és vidékét megtarthatta. Ugyancsak ebben a berlini szerződés 61. pontjában a porta arra is kötelezte magát, hogy haladéktalanul be fogja hozni mindazokat a reformokat, melyek az örmények által lakott tartományok érdekében szükségesnek és egyúttal gondoskodni fog az örmények védelméről a cserkeszek és kurdok ellenében. Ámde a porta ebbeli igéreteinek eleget nem tett, meglehet, hogy nem is tehetett. A rabló kurdok és cserkeszek garázdálkodása tovább is eltartott, a török tisztviselők tétlensége ezentul sem változott és igy a százados vallási és nemzetiség ellentéten alapuló, külföldi hatalmaktól titokban istápolt gyülölség újabban is kitört. Achikian örmény patriárka 1890 febr. 26. adott be kérvényt a magas portához, melyben a megigért reformok életbe léptetését és az örmények bajainak orvoslását kérte, de ebbeli kérelme elhangzott. Az 1890. nyár folyamán megújultak a kurdok rablásai, török katonák pedig az erzerumi templomot szentségtelenítették meg. Erre ugyan a porta megmozdult és jul 10. ostromállapot alá vetette egész Örményországot, de egyebet nem tett. Mig most az örmények egyik pártja, az 1887. Tifliszben megalakult titkos forradalmi örmény bizottság hivei, követséget menesztettek Szt.-Pétervárra, mely a cártól segélyt kért, Konstantinápolynak Kumkapu városrészében jul. 27. az örmény templomban isteni tisztelet alatt verekedés támadt örmények és törökök között és szept. 13. ismétlődött e jelenet. A török kormány erélyesen elnyomta a mozgalmat, az erzerumi örmény püspököt lázítás ürügye alatt Konstantinápolyba vitette, 10 örményfelkelőt pedig részben kivégeztetett, részben elcsukatott. A forradalmi bizottság ezért folytatta működését és több európai fejedelemhez, igy a német császárhoz és Viktoria angol királynéhoz is intézett kérvényeket. Abban a reményben, hogy Örményország függetlenségét elérhetik, arra kérték a fejedelmeket, hogy a berlini szerződést egy újabb európai kongresszuson revideálják. Egyelőre azonban a hatalmak elzárkóztak mindennemü beavatkozástól, mert ebben az esetben a keleti kérdés felidézésétől, esetleg világháborutól tartottak. 1892. Saszun tartományban újabb felkelés támadt, melyben a török csapatok több ízben vereséget szenvedtek és a törökországi örmények soraiban észlelhető forrongás 1893. és még inkább 1894. újra kitörésre jutott. A Van-tó környékén és a Tigris forrás-vidékén lakó örmények fegyverrel verték vissza a kurdok rablótámadásait és ebből elkeseredett polgárháboru, mondhatni anarkia támadt, melynek hire európai Törökországban is visszhangot keltett.
Zeki pasa 5000 török katonával benyomult ugyan a felkelők vidékére, de fanatikus emberei e közben annyi kegyetlenséget követtek el az örmény lakosságon, hogy ennek jajveszéklése folytán a porta (Anglia sürgetésére) bizottságot küldött ki a bajok kiderítése végett. Anglia azonban nem érte be ezzel a bizottsággal, hanem hivatkozván a berlini szerződés 61. pontjára, azt követelte, hogy e bizottságban angol, orosz és francia bizalmi férfiak is részt vegyenek, amibe a porta (dec. 22.), bár nem szivesen, megnyugodott. Ez a bizottság még a zord télen kezdé meg működését, de annyi akadályba ütközött, hogy a dolgok igazi állapotát ki nem nyomozhatta. A kurdok és a fegyelmezetlen török lovasok pedig most is folytatták rablásaikat és gyilkosságaikat, ugy hogy az örmény forradalmi bizottság, melynek Londonban is van már fiókja, újabb panaszoikkal fordult a nagyhatalmakhoz és különösen Angliához; azt követelte nevezetesen, hogy az örmény tartományok élére egy keresztény helytartó állíttassék, és hogy a porta a régóta megigért reformokat valahára életbe léptesse. Az új külügyminiszter, Turkan pasa jul. 16. elvben hajlandónak nyilatkozott a reformokat életbe léptetni, és szept. közepén ebben a kérdésben a nagyhatalmakkal csakugyan megegyezésre jutott. Ámde a forrongó néposztályok már megsokalták a várakozást. Szept. 30.-tól kezdve október közepéig Konstantinápolyban, Trapezuntban és Kis-Ázsia más városaiban rendszeres üldözésekre került a sor, melyeknek nagy számu örmény és török esett áldozatul. Erre a nagyhatalmak közös jegyzékben panaszt emeltek a porta tisztviselői és a török katonaság kihágásai ellen, minek az lett a gyönge hatása, hogy a szultán okt. 19-én külön kormánybiztost küldött az örmény tartományokba azzal a megbizással, hogy egy keesztény segédtől támogatva, a reformokat előkészítse; helytartónak pedig Sakir pasát nevezte ki. Sakir pasa még el sem érkezett rendeltetése helyére és Baiburtban máris újabb gyilkosságok és gyujtogatások folytak örmények és törökök között. A felkelő örmények a Zeitunba szorult török őrséget kemény ostrom alá fogták és nov. 15-én megadásra kényszerítették, az erősség felmentésére siető török hadakat pedig ismételten visszaverték, mignem ezek dec. 15. mégis a várat visszafoglalták. Kis-Ázsiából a forrongás Sziriában és uerópai Törökországba is elterjedt és lassacskán alapjában rázküdtatta meg az egész török monárkiát, a világbéke felforgatásával fenyegetvén Európát. Hogy ily világra szóló válságtól meneküljön, az angol kormány (a Salisbury-kabinet) is lehetőleg csitító módon hatott az örmény felkelőkre és mellőzte a forradalmi bizottság ostromló követeléseit. Ekkor, 1896 aug.-szept. a forradalmi bizottság izgatásai folytán Konstantinápoly utcáin és más városokban megújultak a merényletek, melyek általános rettegést és tömeges gyilkosságokat vontak maguk után. Több ezerre ment azon örmények száma, kiket a bosszus törökök az utcákon, menedékhelyeken s a börtönökben, meggyilkoltattak. Amennyiben pedig a török tisztviselők, rendőrök, sőt a rendes katonai csapatok is részt vettek ebben a véres hajszában, a külföldi követek részéről történt mentési kisérletek mind dugába dőltek. Ezzel az örmény kérdés újabb, általánosabb jelentőségü stádiumba lépett. A nagyhatalmak, Oroszországot beleértve, újra óvást emeltek és legtöbb közülök hadi hajókat küldött a Boszporusba, hogy a gyilkosságok újabb kitörését megakadályozzák. Az örmény kérdés további lefolyását l. Törökország. V. ö. Courson, Rébellion arménienne (Páris 1895); Vámbéry Ármin, Das Erwachen der Armenier (Allgemeine Zeitung 1890, 224. sz.); u. a., Armenier und Kurden (Deutsche Rundschau 1896).
v. arméniai kő (ásv.), l. Lazurkő.
1837-ben mutatta ki először Petermann berlini tanár, hogy az Ö. ugy lexikális, mint grammatikai tekintetben teljesen az indogermán nyelvtörzshöz tartozik. Néhány évvel később ugyanily következtetéshez jutott Windischmann, a nélkül hogy Petermann könyvét ismerte volna. Ezen idő óta az Ö. összehasonlító tanulmányozása napirendre került s főleg Bopp, Bötticher-Delagarde, Müller Fr., Gosche, Hübschmann, Justi és mások kisérelték meg közelebbi meghatározását az Ö. helyének az indogermán nyelvkörben. Ez idő szerint két határozottabban kidomborodó vélemény uralkodik. Az egyik irány képviselője Müller Frigyes bécsi tanár, ki szerint az Ö. hangzási (fonetikai) sajátosságainál fogva az iráni csoporthoz számítandó; a másik irányt Hübschmann lipcsei tanár képviseli, ki azt állítja, hogy fonetikai sajáságánál és nyelvtani szerkezeténél fogva az Ö. nem az iráni nyelvcsoporthoz számítandó, hanem az európaihoz, nevezetesen pedig a szláv-litvánihoz. E két szélső vélemény között áll előbb Bötticher álnév alatt irt Delagarde, ki szerint az Ö. fonetikai tekintetben határozottan iráni, szókészletére nézve azonban igen sok tekintetben megegyezik a görög és szláv dialektusokkal. Az Ö.-nek e szerint az iráni nyelvcsoporthoz tartozása iránt többé kétség nem lehet. A legelső, idegen nyelven irott örmény nyelvtant Rivola Ferenc 1624. tette közzé. Az Ö.-nek ránk maradt legrégibb alkatát, az ó-Ö.-et, az örmény szentirásban találjuk fel; e nyelv máig is az egyházi Ö. Az élő nyelv több tájszólásra oszlik. Ennek két nagyobb csoportja van: a nyugati és a keleti. Az előbbi a török-örmények, az utóbbi persa és orosz örmények nyelve. Az erdélyrészi és a lengyel örmények nyelve a nyugati nyelvjáráshoz tartozik.
Az Ö.-nek 38 betüje van, l. Irás. Az örmény nyelvtanban a főnévnél rendesen nem különböztetik meg a nemet; két szám van: egyes és többes; a nominativuson, genitivuson, dativuson, accusativuson, ablativuson és instrumentalison kivül még két külön eset van: a narrativus és circumdativus, melyek elüljárók által képeztetnek. A vocativusnak nincs külön alakja. A melléknevek ugy ragoztatnak, mint a főnevek. A fokozás közül csupán a középfok ismeretes. A felső fok körüliratik, vagy pedig a melléknév kétszer tétetik. Az ige az által válik ki, hogy két jelen és félmult időn kivül két aorisztosszal és két jövő idővel bir, a klasszikai nyelvek egyéb idői segédigékkel iratnak körül. Az igék az e, a, u magánhangzók szerint három igeragozásba osztatnak be, melyhez mint passzivum a negyedik járul. Az elüljárók részben csak ragok, részben pedig nevek különböző esetekben.
A hazai Ö., épp ugy mint az oláh- és lengyelországi örmények nyelve, a nyugati nyelvjáráshoz tartozik. E nyelvet a papságon kivül különösen az öregebbek itt-ott még ma is beszélik. Az irodalmat egyes örmény nyelvü feliratok és okiratok, majd könyvek alkotják. Könyveket Gábrus Zakar szamosújvári tanító irt vagy adott ki. Figyelemre legméltóbb (1834) erdélyi örmény ábécéje, majd hittana, melyet sok ideig használtak az elemi iskolai örmény tantárgy tanításánál. Gábrus után legjelentékenyebb iró Lukácsi Kristóf, különösen a hazai örménységet tárgyaló forrásmunkái. Szongott Kristóf 1887 óta az Arménia magyar-örmény havi szemle szerkesztésével, Molnár Antal történetirói működésével, Avedik Lukács, Faragó Simon és Govrik Gergely vallásos irányu, Gopcsa László és Wlislocky Henrik néprajzi, Patrubány Lukács nyelvtörténelmi tanulmányaival, Simay János és Gergely örmény versek fordításával és Görög Kristóf egyházi énekek szerkesztésével. Itt említjük fel az 1876. magyar nyelven megjelent Gyakorlati örmény nyelvtant Verthanesz Jakutgián és Vásady Gyula tanárok szerkesztésében, továbbá a nem régiben Szamosújvárt kiadott örmény-magyar egyházi énekes könyvet.
(Arménia), tartomány Elő-Ázsiában, mely az ókorban időközönként külön királyok alatt állott, aztán politikai önállóságát elveszítette. Jelenleg Orosz-, Törökország és Persia között van felosztva. E birodalom a Kis-Ázsia, a Kaspi-tenger, a Kaukázus, az Arasz és Murat folyók között levő területet foglalta el. E területen egy önmagában elzárt természeti egészet alkotott, még pedig egy hatalmas, az ott körülfekvő országok közül kiemelkedő fensík-tömeget, melynek lakói a legrégibb időktől fogva az indogermán örmények voltak, kik hajknak nevezik magukat. Ezen ország 800-2000 méter magasságban fekvő, leginkább K-ről Ny-ra irányuló legelődús fensíkot ölel belsejében, melyen elszigetelt, 5000 méter magasságot meghaladó piramishegyek, majd régi kráterek, amott pedig hosszu hegyláncok emelkednek. Az utóbbiak között az Ararattól az Eufrát folyó minkét forrásáig terjedő lánc, melynek neve sokszor változik, a legjelentékenyebb már annálfogva is, hogy az országot D-i és É-i részre osztja. A legjelentékenyebb piramishegyek az erivani magaslaton emelkednek: a Nagy-Ararat (5156 m.), a Kis-Ararat (4030 m.) és Alagöz (4180 m.). Az örmény fensík szélei különösen É. és D. irányában esnek meélyebben fekvő tájakra, mig Ny-ról az átmenet a kis-ázsiai és K-ről az iráni fensíkhoz alig észrevehető. Az É-i határt körülbelül a 44. K-i hosszuságu foknál aKur völgy szeli át és Rion, melynek vize a Csarukh és a Fekete-tenger. A D-i határ 39-371/2° É. sz. és 38-40° K. h. között fekszik. A két határ között a hegységeknek egész sora emelkedik ki több mint 3000 m. magasságban, mint Bingöl Dagh (3925 m.), Palandöken (3150 m.), Sipan Dagh (3800 m.), Ala Dagh (3520 m.). A Taurustól D-re széles lépcsőzet következik, melyen a Tigris a diarbekri völgysíkon K-re, Ny. felé pedig egy darabig az Eufrát folyik. D-en ezen széles hosszlépcsőzete a K-ről Ny. felé vonuló több mint 1000 m. magas Tur Abdin határolja, ugy hogy az első lépcsőzetes Mesopotamia választja el. A K-i széles Abszerbajdsanból több fokon át könnyed emelkedés éri az örmény fensíkot, melyen szűk szorosok vezetnek keresztül. Éppen igy közvetíti Ny-on a fensík lejtőjét az alasonyabban fekvő kis-ázsiai fensíkhoz többrendbeli lépcsőzet. Az erzerumi (1880 m.) és a Fekete-tenger melletti Trapezunt közti fensíkon mintegy 185 km. messzeségben hegylánc vonul keresztül, melyen át nemcsak a Csarukh átszelte baiburti középlépcsőzet ismeretes, hanem egy második, a pontusi partokhoz érő hegyláncolat is.
Ö. folyói csekély kivétellel a folyamrendszerhez tartoznak s az Eufrát, Tigris és Eufrát szabályozása és hajózási célokra felhasználása közelebbről tervbe vétetett. Az Eufrát két forrásfolyamból származik, a Murát Szuból és a Kara Szuból. Előbbi a K-i, utóbbi a Ny-i Eufrát. Malatiától Gergerig áttöri a Taurust és ugy a vizeséseknek, mint a folyamtorkolódásoknak egész sorát létesíti. A Tigris, mely tulajdonképen Kurdisztánhoz tartozik, szintén két forrásból származik; a K-i a Van-tótól D-re ered, s a Ny-i Diarbekr-karja D-re Charputtól; az egyesült folyam a d-i Taurus láncolatát áttöri és Mosulnál kezdi meg középfutását. Az Arasz a két Eufrát között ered és hegyes fensíkon folyik tova K-i és DK-i irányban. A Kur forrása (most orosz területen) a Karsztól ÉK-re fekszik. Ezeken kivül még felemlítendő a Fekete-tengerbe ömlő Csarukh. A nagyobb tavak közül O.-ban ismeretes az 1600 m. magasan fekvő Van török, a Gok csáj orosz és az Urmia persa területen. Ö. gazdag ásványkincsekben. Hiresek a gümüskháni bányák, melyekben ezüst, ólom, vas, arzenik, réz, timsó és kősó fordul elő. Igen bőtermőek a petroleumforrások, Tiflisztől K-re, főleg Bakunál.
Éghajlat. Ö. három éghajlatvidékre osztható: az esővidékre, alsó tropikus klimával, a változó csapadékok és az örökös hó vidékére. Az első magában foglalja a Kur-völgyet Tiflisztől a Kaspitengerig és a Felső-Tigris völgyvidékét; a második magába zárja a fensíkokat, a párkány-hegységeket és Ö. fensíkláncolatát körülbelül 4000 m. abszolut magasságig, mely igen sok fokozatot mutat föl. A fensíkokon igen változó az éghajlat; hosszu, kemény telek, rövid nyarak igen forró napokkal, de mindig hideg éjszakákkal. Az időjárási, változatok legnagyobbak az Eufrát forrásainál (34° C.), innen kezdve a Fekete-tenger felé mindinkább fogynak (18°-ig) s igy tovább a Kaspitenger és DNy-felé. Az Ö.-i éghajlatnak jellemző vonása a különböző hőmérsékek nedves légrétegeinek éles ellentéteiben és ezek gyakori kiegyenlítésében: heves lerakódások (hózivatar télen, eső és jégzivatar nyáron), áll. Nyáron a légsúlymérőminimum miatt É-i szelek fordulnak elő D-i és belső Ázsiában, télen pedig K-i és az ÉK-i szelek az uralkodók, mert ezen időszakban a magasabb légnyomás É-on van. Az évi középhőmérsékletek és az évi középvégletek következők: Trapezunt 15,5° (30° és -3°), Tiflisz 13° (38 és -12°), alexandropol 5°, Erivan 11°, Ararat (tetőn) 0° C. alatt. A csapadékos napok száma 80-120.
Növény- és állatvilág. Az örmény felföldön a rövid tartamu nyár miatt nincsenek erdőségek, de vannak az alpesi flórához közel álló növények. Összefüggő erdőállomány csupán a szélső párkányhegységekben fordul elő. 1500 méterig örökzöld cserjékből, tölgyekből (Quercus pubescens), gyertyánfákból (Carpinus orientalis) és mogyorófákból (Corylus)öv emelkedik ki, melyekhez naposabb részeken a valódi babér társul. Itt nő az alpesi rózsa, az azalea és a borostyánmeggy is. Magasabban 2000 m.-ig lomberdők kezdődnek tölgyekből, bükkből, juharból, éger- és hársfákból, vegyítve keleti fenyővel (Pinus orientalis), gesztenye-, gyümölcs- és nyárfákkal. Imit-amott átalakul alomberdő a havasi cserjék és harasztok vidékévé. Figyelemre méltók a rovarport szolgáltató Pyrethrum-fajok. A fahatár 2300-2800 m. között ingadozik. Az Araraton az utolsó nyírcsoportok 2800 méterig terülnek, ezeken felül csak cserjék, Juniperus és Cotoneaster. 2000 méteren felül kezdődik az alpesi rózsa vidéke (Rhododendron caucasicum). A dús öntözés és a kontinentális melegség miatt akulturnövények gyorsan érnek. A gabonatermelés a Van-tóhoz közeli vidékeken már kezdetét veszi, az erzarumi fensíkon pedig eedményesek a búzaaratások. Az Urmia-tónál levő fensíkon termelik a gyapjut, sőt a rizst is, majd a lent, kendert és dohányt. A kajszibaracknak (Prunus armeniaca) meg éppen Ö. az eredeti hazája. Védettebb helyeken a füge, mandola és gránátalma is megterem, a Van-tó partjain pedig mintegy 1800. magasságig a szőllőt is művelik. Ö. állatvilága a palearktikus csoporthoz tartozik, még pedig az európai alosztályhoz. A négylábuak közül nagy számmal találhatók még medvék, hiuzok, vándoregerek, rókák, borzok és farkasok, melyek mindinkább kiirtanak. A madarak közül leginkább a vizi madarak ismeretesek. Gyakori madarak különösen a rózsaszinü seregélyek, melyek leginkább a sáskákat pusztítják s főleg az Ararat vidékén tanyáznak. A csigák között igen sajtáságos fajok találhatók. Az örmény havasi tavak állatvilága, különösen a Gok csáj-tónál az alsóbbrendü állatokban igen gazdag.
Lakosság. Számukat biztosan megállapítani nem lehet. A statisztikai feljegyzések e tekintetben annyira ellentmondók, hogy mig p. a londoni Echo címü lap csak a törökországi örmények számát 1 millió 150 ezerre teszi, addig a szentpétervári Szvjet címü orosz hetilap 2 és félmillióban állapítja meg a törökországi örmények számát. Az oroszországi örmények számát 1 millióra, a persa örmények számát 50 ezerre, a magyarországi, ausztriai, bulgáriai és romániai örmények számát 25 ezerre, a föld többi részein elszórva levő örmények számát pedig mintegy 30 ezerre jegyezve fel, különböző statisztikai adatok alapján a világon levő örmények számát mintegy 3-4 millióban lehet megállapítani. A magyarországi örmények számát mintegy tizezerre becsülik.
A klasszikus ókorban megkülönböztették a nagyobbrészt önálló Nagy-Ö.-ot (Armenia major), az ország K-i felét, mely K-en Mediát, D-en Mezopotámiát és Assziriát határolta, és a római Kis-Ö.-ot (Armenia minor), mely az Eufráttól Ny-ra a kisebb részt határolta. Jelenleg Ö. a fent említett hatalmak között van felosztva. Török-Ö. magában foglalja a régi Kis-Ö.-on kivül Nagy-Ö.Ny-i fő részét, még pedig a vani, bitliszi és erzerumi vilajetekkel és az 1891-iki beosztás szerint a diarbekri és charputi vilajetekkel is. fővárosok itt: Erzerum, Van, Bitlisz, Mus stb. Orosz-Ö. (előbb a persák birtokában) magában foglalja Nagy-Ö. ÉK-i részét a Kur és Arasz folyóktól körülzárva. Magába foglalja továbbá a mai Erivan és Jeliszavetpol kormányzóságokat, a Karsz vidékét és a tifliszi kormányzóság részeit. Nevezetesebb városok: Tiflisz, Karsz és Erivan, azonkivül Alexandropol, Jeliszavetpol, Nahicsevan, Susza stb. Az ország ezen részében van a három nagy hirü klastrom: ecsmiadzini, az örmény patriárka székhelye, haghpádi és szanahini. Persa-Ö.-hoz a régi Nagy-Ö. DK-i sarka tartozik, mely az aserbájdsáni tartományon terül el.
Története. Az örmények Az örmények magukat hájknak (urak) nevezték s innen az országot Hájászdánnak hivták. A bibliában Ö. Thorgamának hivatik, azon alapon, hogy Noé Jáfet nevü fiának unokája Thorgom volt; kitől Hájk származik. Hájk uralkodásával (Kr. e. 2350) megalapítója lőn a róla nevezett uralkodóháznak. Hatodik utóda (Kr. e. 1300) Arám volt, ki a keletről és délről ellene nyomuló népeket legyőzte. Vitézsége miatt a görögök Armenosnak, az országot pedig Arméniának nevezték el. Ennek fia és utóda volt Szép Árá, kitől az Ararat vette nevét (Kr. e. 1200). Ennek unokájával kihalt Hájknak közvetlen férfiága s az oldalrokonok vették kezükbe az uralmat, kik közül nevezetes volt I. Tigrán (örm. Digrán 580-535), ki az ország határait kiterjeszté, városokat alapított s nagyszerü épületeket építtetett. Ez uralkodóháznak legutolsó sarja Váhe (örm. Váhákęn) volt, ki azonban életét vesztette a Nagy Sándor elleni harcokban. Nagy Sándor Ö.-ot 330. makedoniai tartománnyá tette s igy véget vetett a csaknem 18 századig tartott Hájk uralkodóháznak. Ezen időtől kezdve aztán Ö.-ot helytartók kormányoztak. Nagy Antonius két helytartót nevezett ki: Artaxiast (Artaszesz) Nagy-Ö. és Zadriadrest, Kis-Ö. részére. Az előbbi építette Artaxatát, Nagy-Ö. fővárosát. Mind a két helytartó királyi címet vett fel. Fiaik azonban rövid ideig uralkodtak. Ezen időszak 180 évig tartott, mignem Nagy Arsak (Arszákesz) parthus király meghódította a birodalmat. Ezzel új korszak, a II. uralkodóház, az u. n. Arságumi (örm. Ársácida, Kr. e. 146-tól Kr. u. 428-ig) vette kezdetét. Nagy Arsak (I. Mitridates) azonban öccsét, Vágárságot (örm. Válárszák, Kr. e. 146-124) tette királlyá. Őt követte az uralkodásban fia Arsak, ezt pedig ennek legidősebb fia: Árdásesz (Artaxerxes, Kr.e. 111-86), ki Artaxat, Nagy-Ö. fővárosát építteté; ezenkivül meghódította Kis-Ázsiát s magát a parthusoktól függetlenítette. Fia, Tigrán (örm. Digrán, Kr. e. 86-53) felvevén a szeleukus koronát (Assziria, Babilonia, Palesztina stb.), Ázsiának legnagyobb koronás királya lett. Legyőzte Parthiát, meghódította Kilikiát, Kappadóciát és Galácia egy részét. De Tigranocertánál (örm. Digranagertnél) Lucullustól (Kr. e 69) legyőzetett s a Pompejusszal kötött békeegyezség folytán lemondott Ö.-on kivül birt tartományairól. Fia, Ártávászdesz (örm. Árdávázt) Antoniustól elfogatott, majd Kleopatrától megöletett, mi által Ö. római tartománnyá lett. Ettől fogva majdnem két századon át Ö. játékszerül szolgált a rómaiak és parthusok kezében. Ebben az időközben - miután az eredeti Ö.-ban trónörökösödési viszályok dúltak (Kr. e. 33-tól Kr. u. 55-ig) - néhány országnagy Mezopotámiába ment s ott az örmények u. n. folyamközi fejedelemségét alapítá. Az egymásután itt következő királyok valának Ábgár, Ánánum, Szánadrug és Eruánt, ki után Szánadrugnak a persa udvarban nevelt fia Artasesz persa segéllyel a birodalmat ismét elfoglalta, de nemsokára alávetette magát Trajan, császárnak, ki őt nagy hadseregével fenyegette. Őt követte egymásután három fia, majd Valars nevü unokája, kinek fia I. Khoszrov (Kr. u. 217-239) volt, ki a persákat Ö.-ból kiűzte, de egy merényletnek áldozatul esvén, az ország persa tartomány lett (239). Fia, a Rómából hazatért Tiridát (örm. Dęrtád, 284-337), több győzemes csata után az országot lecsendesítette s rendbe hozta. Fiának, Khoszrovnak uralma alatt azonban a persák ismét betörtek az országba s Diránt (345-355) legyőzték. Később Vágesz segélyével kiűzettek a persák, de ennek az lett a következménye, hogy Ö. a görögök és persák között felosztatott (384). Ezután Khoszrov fivére, Vramsapu (örm. Vrámsábuh, 391-414) csendes uralkodása alatt jobb napok kezdtek virradni Ö.-ra. De ez nem sokáig tartott, mert az örmények már fiának, Árdásesznek uralmát nem szerették s uralkodóul persa helytartót kértek Vęrámtól. Vęrám nekik Viehmihersábuhot adá, amivel aztán az Áságuni uralkodóház Kr. u. 428. véget is ért. A helytartók korában az uratlan Ö. a nyomoruság szinhelye lett. Vęram utóda Házgierd, majd Sábuh helytartósága alatt oly tűrhetetlen állapotok keletkeztek, hogy az örmények kénytelenek voltak fegyvert ragadni s Mámigoni Vártán vezetése alatt önfeláldozó harcot (az u. n. Vártán-féle háborut) vívták meg s Mámigoni Vártán fiának, Mámigoni Váhánnak vezetése alatt is annyira vitézül harcoltak, hogy a persákat legyőzték. De e győzelem örömét nem sokáig élvezhették az örmények. A szasszanidák, az arabok, majd a görögök vették át az uralmat. De jobb napokat ismét csak akkor kezdtek élni az örmények, mikor a bagratida Asod, a visszamaradt örmény nagyok egyike vette kezébe az uralmat.
Bagratida (örm. Pakraduni) uralkodóház. I. Ásod, ezen uralkodóház megalapítója (859-1079) a kormányzást annyi mérséklettel és eszességgel vitte, hogy a bagdadi khalifa a fejedelmek fejedelmének címével tüntette ki; 885. magát királyul ki is kiáltatta, sőt a konstantinápolyi császár is ilyenül elismerte. Országa azonban jelentéktelen volt. Kis-Ö. ezentul különválasztva maradt bizánci fenhatóság alatt, Nagy-Ö.-ban pedig belső harcok dúltak, melyet sem Szęmpád utóda (892-914), sem ennek fia, II. Ásod (915-977) nem tudtak kellően lecsillapítani. II. Szęmpád János volt az uralkodó, ki kormányzását az Ö.-ot felforgató tatárokkal folytatott harcban tölté. Utóda, II. Kákig király (1040-45). haderejét szintén a tatárok s az Ánit ostromló görögök ellen fordítá, oly sikerrel, hogy IX. Konstantin Monomachost két ízben is megverte. Konstantin azonban látva azt, hogy fegyveres erővel nem ér célt, cselhez folyamadott, s Kákig ellenségeivel kezet fogva, őt Konstantinápolyba vitette, majd Kizisztra várában megfojtatta, miáltal 1079. a bagratida uralkodóház kihalt.
Rupieniták (örm. Rubiéniáankh) uralkodóház. Az örmények e negyedik uralkodóháza (1080-1393) már nem Ö.-ban, hanem az ennek Ny-i oldalán fekvő kicsiny és hegyes Kilikiában kezdte meg uralkodását. Rubien, Kákig rokona, a görögöket elűzte innen s megalapította a róla elnevezett uralkodóházat. I. Konstantin (1095-1100) az ország határát kiterjesztette s a kereszteseket segítette. I. Thoros (1100-23) a berontó persákon győzedelmeskedett. Leo (1123-41) legyőzte a görögöket. Fia II. Thoros (1144-68), majd 1168. kiskoru gyermekeinek gyámja Bál János lépett a trónra, de Męlieh, Thoros fivére, őt Kilikiából 1169. kiűzé. A görögök ellen néhány évig folytatott győzelmes ütközet után, Męlieh Sziszben (1174) megöletett. Halála után unokatestvére, a csendes kormányzásu s később zárdába vonuló II. Rubien (1174-85) lett a trónutód. Őt követte fivére II. Leo (örm. Levon 1186-1219), ki vitézségre nézve nemcsak elődeit felülmulta, de bölcseségével hazájának fényt is szerzett. Miután az ikoniumi (most Konieh) szultánt megverte, Kelemen pápa és I. Frigyes felszólítása folytán a kereszteseknek nyujtott segélyt, miért is megigértetett, hogy királlyá fog megkoronáztatni. III. Coelestin pápa a császár beleegyezésével Leónak a minzi érsek által koronát is küldött s ezzel Tarsusban (1198) megkoronáztatott. Erre székét Sisbe tette át. 1219. meghalt s a trónt Zábel leányára hagyta, ki I. Hiéthummal házasságra lépett, miáltal I. Hiéthum a trónra lépve (1226-70), helyes intézkedéseivel II. Leónak méltó utóda lett. Őt fia, a jótékonyságáról és buzgalmáról emlékezetes III. Leo (megh. 1284.) követte; utódául Hiéthum fiát nevezte ki. A Leo után következett néhány király idejében (1289-1307) az ország ismét rendetlenségeknek lett szinhelye a belső zavarok és trünörökösödési villongások miatt. S habár osin (1308-20) uralma alatta rend helyre kezdett állani, a tiz éves V. Leo (1320-42) idejében a nyomorteljes harcok lángja ismét felgyuladt, mert Kilikia testén már nemcsak a tatárok, de az egyiptomiak is halálos sebet ütöttek. Leo halála után III. Konstantint 1345. válsztották meg királynak, kit rendetlen viselete miatt a hadsereg megölt. Hasonló vége lett fivérének, Guido kormányzásának is (1344). Guido utóda, IV. Konstantin alatt a belső nyugalom megzavarásának fő okai megszüntek ugyan, de csak ideiglenesen. IV. Konstantin halála után a viszálykodó fejedelmek törekvése már nem képes Ö.-nak uralkodót adni, miért is V. Orbán pápa felhivására Luszignán (VI. Leo, 1365-1393) választott meg királynak. De Kilikia hatalma már végkép meg volt törve. A vérengző ellenségek előtt nyitva állott országban már kegyetlen volt a mészárlás. Felégetett avagy feldúlt falvak és városok romjain az utolsó örmény király annál kevésbbé tarthatta fenn már uralmát, mert elfogatott (1375) s csak két év mulva Kasztiliai János király közbenjárására szabadult ki börtönéből (1382). A szerencsétlen király Jeruzsálemben, Rómában és Spanyolországban járta után Franciaországba ment. Innen ugy, mint Angliából, még egy utolsó kisérletet tett, hogy országának segélyt nyujtson, de haszntalanul. 1393. nov. 22. hunyt el Párisban és St. Denisben van eltemetve. Kis-Örményország ily módon 1375. Saban egyiptomi szultán hatalmába került, aki azt mint tartományt helytartókra bizta, akik Sisben székeltek. 1403. turkomen törzsek törtek be az országba, mely fölött (1468 óta) a Kara Koinlu (Fekete ürü), majd az Ak Koinlu (Fehér ürü) dinasztiája uralkodott. A turkomen uralom bukása után a persák ragadták magukhoz a hatalmat, akiket a XVI. sz. elején a törökök váltottak fel. L. Örmény kérdés.
(Armény), kisközség Alsó-Fehér vármegye kisenyedi j.-ban, (1891) 1449 oláh lakossal.
l. Bartholomiták és Vazulrend.
az altiszti rendfokozatok között a legfelső, tehát a közvetlenül a tiszthelyettes után és a szakaszvezető előtt következik rangban. Az Ő.-nek megfelelő állásban levő altiszteket a vadászoknál fővadásznak, a tüzéreknél tűzmesternek, a vasút- és távirdaezrednél tábori távirásznak nevezik. Az Ő. rendfokozati jele a gallérra varrt három csillagon kivül a gallér varrásának mentében és annak előszélein 1,3 cm. széles egyszerü himzésü aranysárga selyem gallérpaszománt, a csákón pedig egy 4 cm. széles, három meggyszin vörös(a közös hadseregnél fekete) csíkkal átszőtt aranysárga szinü paszománt és altiszti kardbojt az oldalfegyver markolatán.
l. Major.