ókori folyó Lidiában, mely a Tmolosz-hegységből fakad és a Szardesz mellett elfolyván, a Hermoszba ömlik. Régente iszapjában nagy mennyiségü aranyat görgetett, ami azonban lassankint egész megszünt. Mostani neve Szarabat.
apostol (előbbi nevén Saul), szül. Tarzusban, Kilikia fővárosában, előkelő farizeus szülőktől a Benjamin-törzsből, kiktől a római polgárság jogát is örökölte. Mint tehetséges ifju, először szülővárosában a görög irodalom s tudományokban szerzett nagy jártasságot, azután Jeruzsálembe jövén, a hires Gamáliel törvénytudósnak lett buzgó tanítványa. Zsidó szokás szerint egyúttal mesterséget is tanult - sátorkészítő lett - mellyel apostolkodása alkalmával is foglalkozott. A zsidó hagyományokhoz erősen ragaszkodott s innen eredt gyülölete a kereszténység iránt, s rajongó hévvel csatlakozott azokhoz, kik azúj tant mindenáron kiirtani törekedtek. Igy István vértanu megkövezésekor őrizte a kövezők ruháit s azután is fölkereste a keresztényeket, hogy börtönbe szállítsa. A főpaptól engedélyt kapott, hogy Damaszkusba mehessen s az oda menekült keresztényeket foglyokul visszahozhassa. Ez útja azonban egészen másképen ütött ki és döntő lett egész életére. Damaszkus közelében ugyanis megjelent neki fényözönben az Üdvözítő, mire Saul földre esett s e szavakat hallotta: Saul, Saul, miért üldözesz engem? Mire ő felelé: Ki vagy Uram és mit cselekedjem? Én vagyok Jézus - volt a választ - akit te üldözesz, menj a városba s ott megtudod mit kell cselekedned. Amint fölkelt, habár szemei nyitva voltak, még sem látott. Utitársai kézen fogva bevezették őt Damaszkusba, hol három napig folyvást imádkozott szigoru bőjt mellett. A városban lakó Ananiás tanítvány reá tevé kezeit, mire P. visszanyerte látását, megkeresztelkedett s mindnyájok csodálkozására hirdette Krisztust a zsinagógában. Megtérésének ideje körülbelül a 37-38. évre esik. Kis idő mulva Arábiába vonult, hol egyideig csendes magányban töltvén napjait, elkészült magasztos hivatalára. Azonban a vágy, hogy Krisztust ott hirdesse, ahol legjobban üldözte, nem hagyta nyugodni, újra visszatért Damaszkusba, s miután innen Aretás király üldözése elől életveszély között menekülni kénytelenült, megtérése harmadik évében Jeruzsálembe jött, hogy Péternek, mint az apostolok fejének, hódolatát bemutassa s vele értekezzék. Az apostolok Barnabás ajánlatára szivesen fogadták, de a zsidók élete ellen törtek, azért 15 napi időzés után előbb Cezareába, majd Tarzusba távozott. Innen hozta el őt Antiokiába Barnabás, kit az apostolok az antiokiai keresztények vezetésével biztak meg. Antiokiában Pál egy éven át oly eredménnyel hirdette zsidóknak és pogányoknak az evangéliumot, hogy az ottani hitközség Jeruzsálem után a kereszténység második törzshelyévé lőn, ahol a galileai és názereti elnevezés helyett először neveztettek Jézus követői keresztényeknek. Innen az antiokiai hivek szeretetadományaival Jeruzsálembe ment, ahol éhinség tört ki. Pál Barnabással elvégezvén Jeruzsálemben küldetését, visszatért Antiokiába s innen, ugyancsak Barnabással együtt, első nagyobb apostoli útjára kelt (Kr. u. 45-48). Bejárván Ciprus szigetét, ahol Sergius Paulus prokonzul megtérésének emlékére vette fel a Pál nevet, Pamfiliát, Pizidiát, Likaoniát, visszatért Antiokiába. Résztvett Kr. u. 50. a jeruzsálemi zsinaton, mely kimondotta, hogy a mózesi törvény a pogányokból lett keresztényekre kötelező erővel nem bir. A jeruzsálemi zsinat után Pál megkezdte második térítő körútját (Kr. u. 51-54). Antiokiából elindulván, bejárta a kisázsiai tartományokat; továbbá Makedoniát, elment Athénbe, hol nagy eredménnyel prédikált az ismeretlen Istenről. Korintusban másfél évig tartózkodott. Innen ment Efezusba, Cezareába, Jeruzsálembe és vissza Antiokiába. Harmadik térítő útjában (Kr. u. 55-58) bejárta Kis-Ázsiát, Makedoniát és Görögországot, majd Miletoszba és Jeruzsálembe ment. Ez utóbbi helyen a zsidók követelésére elfogatván, Cezareába, két évi fogság után pedig Rómába vitetett, ahonnan legtöbb apostoli levelét irta. Kiszabadulván a fogságból (Kr. u. 63.), föltett szándéka szerint Spanyolországban is hirdette az evangéliumot. A 65. évben ismét Európa keleti részein járt és találkozott szt. Péterrel Korintusban. Itt ismét elfogatván, Rómába hurcoltatott, hol kilenc hónapi fogság után mint római polgár az ostiai úton lefejeztetvén, vértanuhalált szevedett Kr. u. 67 jun. 29. Tanításának egyik kiváló tulajdonsága, hogy a pogányoknak a zsidókkal hasonló jogot hirdet az üdvösségre; e miatt a nemzetek apostolának is neveztetik. Szellemi alkatára nézve első volt az apostolok közt, jelleme szilárd, akarata hajthatatlan s lelke az égi titkokba való hatolásra nézve felette képes. Szónoki tehetsége a pogányokat is elragadó, nem annyira szónoki fogásokkal, mint a beszédeiben nyilatkozó érzések által; ennélfogva levelei örökre a szónoklat termékenyítő forrásai maradnak. Szeretete Jézus iránt minden tettét megzománcozza; ennél talán csak alázatossága nagyobb, mert soha sem tud szabadulni annak bevallásától, hogy valaha üldözte Krisztus egyházát.
P. neve alatt 14 levél van az újszövetségben, melyek közül egynek, a zsidókhoz irt levelének P.-tól való származását az újabbi kritika kifogásolta.
öt pápa neve:
1. Pál (I.), római születésü, II. István testvére, 757. lépett a pápai trónra, jámbor életü, ki a betegeket éjjel is látogatta és vigasztalta. Kopronimus Konstantint a képdúlástól visszatartani igyekezett. A longobardok ellen Pipin frank király támogatását kikérte. Nagy képzettségü teologus; több templomot építtetett, az egyházi éneket Franciaországba behozta. Levelei a zsinati gyüjteményekbe is felvétettek. Megh. 767.
2. Pál (II.), velencei származásu, Barbo Péter, IV. Jenő pápa unokaöccse, II. Pius utóda a pápai széken 1464 aug. 31. Szerette a pompát, a szegények iránt jószivü s kegyes az elitéltek iránt. Minden 25. évet jubileumi esztendőnek rendelte. A törökök elleni harcot előmozdította, de a németországi ügyek akadályozták céljainak sikerét. A protestáns történetirók igazságtalanul irnak róla, mert erélyesen lépett fel a husziták ellen. Podjebrád György cseh királyt 1466. egyházi átokkal sujtotta. Szélhűdés vetett véget életének 1471.
3. Pál (III.), szül. Carinóban 1468., előbbi neve Farnese Sándor, 1534. követte VII. Kelement a pápai trónon. 1538. kizárta az egyházból VIII. Henrik angol királyt. 1540. megerősítette Jézus-társaságát és már alatta nagy virágzásnak indultak a Keleten a jezsuita-missziók. Sok nehézséggel kellett megküzdenie, mig végre 1545. az annyira óhajtott egyetemes zsinatot Trientben megnyithatta. Hogy a törökök ellen hadjáratot indíthasson, fő törekvése volt a spanyol és francia királyok közti viszálykodás megszüntetése, de fáradozásait nem koronázta siker. A tudományok és művészetek nagy pártfogója volt. Finom műízléséről tanuskodik a Rómában épített remek Farnese-palota. Megh. 81 éves korában 1549 nov. 10.
4. Pál (IV.), előkelő nápolyi családból származott, előbbi neve Caraffa János Péter, 79 éves korában lett 1555. II. Marcel után pápa. Thiennei Kajetánnal alapította a theatinusok rendjét, melynek ő első főnöke volt. Fő törekvése volt a vallás tisztaságát megőrizni, amiért is erélyesen fellépett mind I. Ferdinánd, mind Erzsébet angol királyné ellen. Szigorával sok visszaélést szüntetett meg, s önzetlen gazdálkodása miatt a nép annyira megszerette, hogy a Capitoliumban szobrot emelt neki. Ő állította fel a tiltott könyvek törvényszékét (index librorum prohibitorum). Irodalmilag is működött. Művei: Tractatus de symbolo; Regulae Theatinorum; Tractatus de Ecclesia Vaticana etc.; De quadragesimali observantia; Orationes et Epistolae; Notal in Aristotalis ethicam etc. Megh. 1559.
5. Pál (V.), XI. Leo utóda a pápaságban. Római születésü, családi neve Borghese Kamill. Mint képzett jogtudós és szigoru kanonista, fő feladatát képezte, hogy a világi hatalmat távol tartsa az egyházi ügyekben. A velencei köztársasággal, mely Sarpi Pál izgatása folytán különféle, az egyházra nézve sérelmes rendeletet hozott, viszályba keveredve, a pápa a köztársaságot interdiktura alá vetette, 1607. a béke azonban helyreállt. Szigoru végrehajtója volt a trienti zsinat rendeleteinek. A keleti nyelvek tanulását elrendelte a papi intézetekben. A szentek sorába iktatta Loyolai Ignácot és Borromaei Károlyt. A vatikáni könyvtárt gazdagította, szegény hajadonok eltartására nagy alapítványt tett. Hittérítő papokat képző intézetet állított fel. Sokat tett Róma és a Vatikán szépítésére. Megh. 1621 jan. 28.
1. diakonus (Paulus), Warnefried fia, longobard történetiró, szül. Friaulban 730 körül, megh. állítólag 797 ápr. 13., nemes család sarja. Rachtis logobard király udvarában nevelkedett Paviában és valószinü, hogy ezután is a nevezett király utódai, Aistulf és Desiderius, majd pedig Adelperga longobard királyleány férje, Arichis udvarában, mint a királyné volt tanítója tartózkodott. Ez utóbbi számára irta 781. a Historia romana-t, mely Justinianusig terjed (legjobban Muratorinál: Rerum italicarum scriptores, I. köt.), több régi történeti krónikából készült kompiláció. Ezután belépett a monte-cassinói kolostorba, de már 781. Nagy Károly kivánságára az ő udvarába ment, ahol buzgósága és tudományossága által a frank birodalom műveltségi állapotainak emelése körül nagy érdemeket szerzett, többi között a görög nyelvet tanította, homilia-gyüjteményt (Omiliarius, több ízben kiadták) adott ki és Gesta episcoporum Mettensium (legjobb kiadás Pertznél: Monumenta Germaniae historica, II. köt.) művét irta. 787 után visszatért Monta Cassinóba, ahol a már előbb megkezdett történeti művet, tekintettel a görögök és frankok történetére, saját népe történetévé dolgozta át. E mű címe: Historia Langobardorum (először Páris 1514, legjobb kiadás a Monumenta Germaniae historica-ban és külön kiad. Hannovera 1878). Munkáját a későbbi történetirók a XV. sz.-ig sok ízben felhasználták és kiirták. P. ezenfelül számos költeményt, sírfeliratot, levelet és néhány gyakorlati teologiai iratot, ezek között a Benedek-rend szabályairól szólót stb. szerkesztett.
2. P. (servita), l. Sarpi.
3. Pál, tébai (remete), szent, szül. Felső-Egyiptomban 230. Tizenöt éves korában árván maradt. Az akkoron dühöngő keresztényüldözés elől a pusztába menekült, mert sógora, ki még pogány volt, följelenté őt a hatóságnak. Az üldözés elmultával sem hagyta el magányát, hol egy barlangban lakott, folyton imádkozva. Meghalt 130 éves korában. Eltemette remetetársa, szt. Antal, abba a köpenybe takarva a szent testet, melyet Szt. Athanáztól kapott. A testét Manuel görög császár 1169. Konstantinápolyba hozatta, innét 1240. Velencébe került, honnan 1381. Nagy Lajos Magyarországba hozatta, s nov. 14. a budai Lőrinc-zárdába, mely a pálosok (l. o.) rendjének székhelye volt, vitetett. A pálosok rendje ugyanis szt. Pál után neveztetett el, s őt tartotta védnökének. A mohácsi vész után Trencsénbe vitetett a szent test, hol egy tűzvész alkalmával elhamvadt.
4. P., szamozatai, monarkianus (l. o.), 260 óta antiokiai püspök, annak a régi tannak a fölújításával, hogy Jézus lénegében ember, akiben az ige, mint az isten ereje megtestesült; ellene mondott az ortodox teologiának, amiért három antiokiai zsinaton, mint eretneket bevádolták, s a harmadikon (269) ki is közösítették. De azért még három évig megmaradt püspöki székében, mert Palmira királynője, Zenobia pártfogolta; mikor azonban ezt (272) Aurelianus császár legyőzte, Pált is megfosztották egyházi méltóságától. Egyes szamozatánusok még a IV. sz.-ban is voltak.
több magyar jeles férfiu neve az Árpádok korában.
1. Pál, kalocsai püspök volt Kálmán és II. István király idejében (1111-31). Tőle s Otmár ispántól tudta meg II. István, hogy Béla herceg életben maradt. - 2. Pál, Bolognában az egyházjog tanára. (L. Domonkosok, V. köt. 439. old.) - 3. Pál, minorita, IV. Béla gyóntatója volt. 1265. követségben járt IV. Kelemen pápánál. - 4. Pál, IV. Béla országbirája és zalai főispán volt. Elfogatott egy Boyzen nevü felségsértőt; Klissa várából kiszabadította saját testvérét, Dalmaldot, 12 más nemessel együtt; Kális galiciai vár ostromakor az ellenséget meggátolta a király cseles megtámadásában, egy más sereget pedig halálmegvetéssel vert vissza; Borostyán és Landeck várát ő vette vissza a németektől; a Mura gátját a németek szeme láttára átvágta s ezzel sok helységet mentett meg az árviztől; a tatároknak a Dunán való átkelését sokáig gátolta; a tatárok kivonulása után az első volt, ki a Dun mellett s az erdélyi részekben elszaporodott tolvajokat összefogdosta vagy kiirtotta, a bujdosó lakosokat összegyüjtötte, velök a sóbányákat újra műveltetni kezdte s egyáltalán mindent elkövetett az ország ügyeinek rendbe hozására. Ezért IV. Bélától 1249. Biharban, Szolnokban és Krasznában sok földet kapott. - 5. Pál és Ágoston testvérek szevezték az ágostonrendieknek szt. Imre tiszteletére Tuulban v. Teulban alapított prépostságát, melyet Kolumbán traui püspök közbenjárására IV. Kelemen pápa 1268. megerősített. - 6. Pál mester, veszprémi prépost s egyúttal esztergomi kanonok. 1274. a törvények doktora s a veszprémi főiskola tanára volt. Mint ilyen IV. László érdekében gyakran járt Rómában; alkalmasint ott és Olaszországban szerezte könyvtárát, melynek értékét ezer márkára becsülték. A becses gyüjtemény azonban 1276. elégett a veszprémi főiskolával együtt, melynek Pál egyik tanára volt. 1277. IV. Lásló őt küldte Rómába III. Miklós pápához, hogy Péter veszprémi püspöknek esztergomi érsekké történt megválasztását kieszközölje, de a pápa sem őt, sem Miklóst nem erősítette meg, hanem 1279. Lodomért nevezte ki. 1286. Pál mester hű szolgálatait IV. László Németi és Tóti helységekkel jutalmazta s 1289. őt még hű és bizalmas papjának nevezte. Különben már 1275. megajándékozván őt, kijelentette, hogy a királyi fölségnek bő adományokkal kell kitüntetnie a tudós embereket, kik az országban a tudomány világos tanait hirdetvén, a bűnök irtásával és az erények terjesztésével majdnem ugy ragyognak az ég boltozatán, mint a csillagok az örökkévalóságban. - 7. Pál, pécsi püspök volt III. András idejében. Javait 1296. Sándor fia Majsa s Miklós, a volt nádor pusztította. Az 1298 aug. 5-re hirdetett országgyülésen csak követei által vett részt.
(I.), Pavel Petrovics, orosz cár (1796-1801), szül. Szt.-Pétervárott 1754 nov. 20 dec. 1., meggyilkolták 1801 márc. 11/23. A tehetséges nagyherceg ifju korában nyilt és nemes szivü volt, de anyjának, II. Katalin cárnénak szigorusága, ki Pált saját fia javára a trónról is le akarta szorítani, továbbá atyjának, III. Péter cárnak tragikus halála, kit anyja gyilkoltatott meg, zárkózottá, bizalmatlanná és zsarnokká tette. 1796. lépett a trónra s nagylelküségének nyilvános jelei mellett (p. a lengyelekkel szemben) bizalmatlanságának és zsarnoki hajlamainak is bizonyságát adta azzal, hogy birodalmát a külföldtől elszigetelte, szigoru kémrendszert alkalmazott, s az egyes fölkeléseket kegyetlen erőszakkal nyomta el. Bár gyülölte a francia forradalmat, mégis csak 1798., Malta elfoglalása után lépett be a nagyhatalmak szövetségébe Franciaország ellen, s az 1799-iki háboruban, mint a maltai lovagrend nagymestere, roppant erőfeszítéseket tett, hogy a sziget birtokát az elűzött rendnek visszaszerezze, de azután elkeseredett Anglia meg Ausztria önzése miatt. Napoleon, ki Pál elkedvetlenedését észrevette, sietett közeledni Oroszországhoz, mely ekkor azon kezdett fáradozni, hogy a kisebb tengeri hatalmasságokat egyetlen ngy szövetségbe tömörítse a tulnyomó angol flotta ellenében. Ez alatt Pál zsarnoki önkénye egyre növelte az elégületlenséget az ország belsejében, s egy összeesküvésre vezetett, melynek feje Pahlen Péter gróf, főbb részesei pedig a Szubokov, Bennigsen tábornok, Troscsinszkij szenátor, Vjaszemszkíj herceg és Uvarov voltak. 1801 márc. 11/23. éjjelén az összeesküvők betörtek a Mihajlov-palotába, s a cárt hálószobájában lepték meg; kezdetben csak lemondásra akarták birni, de Pál ellenszegülése előidézte a katasztrófát: leteperték a földre és saját nyakkendőjével fojtották meg. Pált még anyja jegyezte el (1773 okt. 10.) Vilhelmina hessendarmstadti hercegnővel (Natalia Alexejevna), kinek gyermektelen halála után Pál 1776 okt. 24. nőül vette Zsófia Dorottya Auguszta württembergi hercegnőt. Ebből a házasságból sarjadtak: I. Sándor és Miklós, később orosz cárok; Konstantin és Mihály nagyhercegek; továbbá következő nagyhercegnők: Alexandra (1799 óta József főhercegnek, Magyarország nádorának volt, s 1801. halt meg); Helena (megh. 1803-ban, mint Mecklenburg-Schwerin uralkodó-örököse); Mária (szász-weimari nagyhercegnő, megh. 1859.); Katalin (württembergi királynő, megh. 1819.); Anna (Németalföld királynője, megh. 1865.).
a geologiában minden oly kőzet, mely vékony lemezekre hasítható. Azon ásványok, illetőleg ásványi elegyrészek szerint, melyek a palákat alkotják, meg szokás különböztetni: quarcpalát, grafitpalát, steatitpalát, szericitpalát, kloritpalát, mészpalát, márgapalát, agyagpalát, csillámpalát stb. Kristályos pala az olyan palás szerkezetü kőzet (csillámpala, agyagpala, gnájsz, fillit stb.), mely a Föld legrégibb korszakában, az archei v. őskorban vett részt a föld felépítésében és igy mintegy alapkőzetét alkotja földünknek. palás kőzetek azon összetett kristályos kőzetek, melyek palás szerkezetüek. Ilyenek a gnájsz, gránulit, helleflinta, a csillámpala, amfibolit, valamint még a fillit.
l. Üveg.
(állat), l. Poloska.
(növ.), l. Iszalag.