Magyarországnak É-i részén, Abaúj és Zemplén vármegyéktől kezdve Ny-ra találjuk a P.-at. E nyelvjárásterület középpontján, Heves, Gömör, Borsod, Nógrád és Hont vármegyékben terül el az igazi palóc vidék; itt őrizték meg a leghatározottabban és legvilágosabban e nyelvjárás jellemző sajátságait. A középső P.-ok a következők: 1. A mátravidéki, a Mátra-hegységtől É-ra. 2. A borsodi, a Bükk-hegységtől É-ra. 3. A karancsvidéki, a Karancs hegye tövében. 4. Az ipolyvidéki, az Ipoly folyó és a Cserhát-hegység közötti területen. E középponttól három irányban terülnek el a palócosnak nevezhető nyelvjárások, melyeknek mindegyike megőrizett egyet-mást a jellemző palóc hangtani és alaktani sajátságok közül, e mellett azonban átveték a szomszédos idegen nyelvterületek egy-egy jellemző vonását is. A keleti P., a sajóvölgyi, hernádvidéki és hegyaljai, átmenetül szolgálnak az ÉK-i nyelvjárásterülethez, viszont a nyugati P., a barsvármegyei, esztergom-komáromi, mátyusföldi és csallóközi, a dunántuli nyelvjárások felé közelednek. A középső P.-tól D-re terülnek el a bükkaljai, hevesvármegyei, jászségi és a felsőpestvármegyei P., melyek még a legtöbb palóc sajátságot őrizték meg. A tulajdonképeni palóc sajátságot őrizték meg. A tulajdonképeni palóc vidéken kivül az országnak különböző részein találunk palóc lakosságot. Az Alföld elnéptelenedett vidékeire a két legutóbbi század folyamán gyakran vándorolt palóc lakosság, akik aztán megőrizték nyelvjárásuknak legtöbb jellemző vonását; igy a P. területéhez tartoznak Pest vármegyében Félegyháza, Majsa és Halas kat. lakossága, a Tisza mentén Dorozsma és Zenta, a Tiszán tul Kun-Szt.-Márton, továbbá Csongrád vármegye É-i részének és Békés vármegyének kat. lakossága, Arad vmegyében Magyar-Pécska, s Szilágy vármegyében Zilah környéke.
A P. egyik legjellemzőbb hangtani sajátsága az a és á hangok különös ejtése; az a helyett rendesen az ajakzárás nélkül képzett á-t ejtik, az á helyett pedig az ajakzárás különböző fokával képzett â-t, melynek helyébe néha diftongus lép. Kedvelik továbbá a diftongusokat az é, ó, ő hangok helyén is s a palóc vidéken e diftogusoknak egész változatos sorával találkozunk. Másik jellemző vonásuk a zárt ë kedvelése; ezt a hangot gyakran ejtik szó végén is a köznyelvi e helyett: bennë, bë, tüzë, könyvë; nézzë, vinnë, vëttë. Gyakran ejtik e nyelvjárások az ë és i hangokat más nyelvjárások ö, ü-jével szemben: fël, këll, vërës, fëlhó; siket, fil, pispëk, tidő stb. A hosszu magánhangzók közül a nyiltabb ó, ő-t kedvelik a zártabb ú, ű helyett: tanól, fordól, keről, meről (vagy csak: tanó, fordó stb.); szomoró, ágó, hajó (hajú), gyűrő, gyönyörő, színő; a többes szám 1-ső személyének ragjában is: urónk, papónk, érettőnk; hoztónk, igyónk, gyerőnk. A P. mássalhangzórendszerét jellemzi az ínyhangok kedvelése; az ly hang eredeti ejtését e nyelvjárások megőrizték más vidékek l v. j hangjával szemben. Továbbá i és ü előtt minden foghangu mássalhangzó helyett a megfelelő ínyhangut ejtik: gyió, gyinnye, gyisznó, másogyik; patyika, tetyű, németyi, ütyi, várnyi stb. Jellemző vonásuk még a szótagzáró l, ly elvesztése (kirá, talá, várná, kérté stb.), továbbá az érintkező mássalhangzók gyakori illeszkedése: mëllát (meglát), nar rét (nagy rét), av va të (az vagy te) stb. A szóragozást a -val, -vel rag v-jének megmaradása: házval, gavvó (galy-val), s a -nott, -nól, -nyi helyhatározó ragok használata jellemzi. A most elsorolt legszembeszökőbb jellemző vonásokon kivül a különös hanghordozás, a név- és igeragozásnak számos apróbb eltérő vonása, a tájszók és szólásmódok gazdagsága teszik a P.-at oly sajátságos hangzásuvá. V. ö. Balassa József, Magyar nyelvjárások (Budapest 1891). L. még Nyelvjárások.
az ország ÉK-i felföldjének négy vármegyéjében, a Mátra, Bükk és Karancs hegység É-i oldalain Heves, Borsod, Nógrád és Gömör bizonyos részeiben mintegy 50 községben vannak elterjedve. Származásuk bizonytalan. Klaproth Gyula szerint már 996. szerepeltek s a varégkorszak alatt orosz uralom alatt állottak, mit azon körülmény bizonyít, hogy Igor hadjáratát a P. ellen mint az orosz ősmondakör kiváló epizódját s az ó-skandináv nyelv egyik kódexét napjainkban is előadják a moszkvai egyetemen. A magyarok folyton a kabarok utódait keresték bennök s ez úton hitték az ormánysági, a göcseji nép rokonságát a P.-éval megállapítani. Azok nyomán, akik azt hitték, hogy a palóc elnevezés spoliator-t (zsákmányoló) jelentene, maga Hunfalvy Pál is csak beköltözött népnek tekintette, s azt hitte, hogy a palóc nép Magyarország mai területén az 1104-1141. évi időköz alatt Galicián keresztül özönlött be, és semmi szin alatt sem jelent meg Szent László uralkodásánál korábban. Ez a feltevés azonban a kritikát ki nem állja. Mint Pintér Sándor kimutatta, a palóc név (Neumann Károly és Hammer-Purgstall szerint) «síkon, gyepen lakó» népet jelentett s Vámbéry bebizonyította, hogy a palóc nemzet a törökkel genetikailag azonos törzs volt, amely részint a honfoglalás alatt, részint a honfoglalás befejezése után terjedt el, s erős falanxot alkotott a szláv nyelvet beszélő magyar alattvalók tulkapásai ellen. Azt, hogy a kunok (l. o.) és a P. rokon, illetőleg azonos nép voltak: Hunfalvy is elismeri, s hogy az előbbi török eredetü, kétségbe nem vonta, sőt Fejér György a P.-at a kunokkal teljesen egy népnek tekintette. Jóformán bizonyos, hogy a palóc nép még a pogány őskorban magyarosodott el, ha mindjárt eredetileg talán más ajku lett volna is. A palócság válfajait, a mai barkó (l. Barkók) és matyó népet nyilván a keresztény századokban a földes uraság: Albert és Mátyás nevei után különböztettek meg; Albert, másként Bertók, Bartok, Bartik, Bartek stb. most is család-név; valamint a Mattyók, Matyó és Matyi is. A palóc nevü községek helyneveiben megvannak a régi néptörzsek nevei közül a Nyék, Tarján, Kürt, Kara, Kaza, Megyer, Jenő nvek; az ősi tipus maradandó emlékeit őrzik a hegyek, folyók, dülők stb. elnevezései. Régen teljesen ős-magyar mintára építkeztek (l. Lakóház), ezt mutatják a ház alkotó részeinek elnevezései, mint: bálvány, ágas, szelemen, szarufa, boldoganya, szemöldökfa, vértelek, verepce stb., hasonlókép azok, amelyek a belső berendezést illetik: ház, pitar, kamra, siska, szap, szapallya, kürtő vagy szittató, búbos, cseresznyeg, előke stb.
A P. általában véve szegények s a műveltség igen alacsony fokán állanak, jóllehet azért jókedvüek, sőt elmések s rendes természetes észbeli tehetséggel vannak megáldva. A palóc rendszerető, tiszta, de hirtelen természetü, olykor haragos, duzzogó és ha sértik, verekedni is kész; de ha dolgát végzi, mindent jó megfontol s nem könnyen határoz; emberbecsülő, olykor büszke. A palóc az ingatlan birtokot mód nélkül szereti; összes gazdasága a kender s fő büszkesége a ló, amit magasztal a hóka lova, a csengős ürüje, génes lúdja, hullámzó vetése, alma- és diófája. Gazdasági eszközei s azok berendezése azonos a székelyekével s azok az elnevezések divatosak, amelyek ott, u. m.: eke, borona, szekér, kasza, kapa, gereblye, ásó, lapát stb. De nem csak a földközösség, hanem a házközösség is nagyban jellemzé őket. A család feje volt a «gazda» s a rokonságot mint «atyafi» tisztelte, az asszonynépet pedig «szüle», a gyerkeit «cseléd» elnevezéssel szólítja meg. A családok szerkezete «had»-akra (l. o.) oszlott. A menyecske az ura fiutestvérét rendesen «kisebbik urá»-nak szólította. A palóc testalkata, mint pásztor embereké, rendszerint erős, közepes nagyságu, homloka nyilt és magas, orra kissé hajlott, szemeinek metszete mandulaalaku, pofacsontjai kiállók, vállai szélesek, melle domboru. A nők nyulánk termetüek, de vékony idegzetüek. A férfi arckifejezése közömbös, nyakban olykor előre hajlott, paizsporcuk kiálló. A nők tekintete nyilt, bizalomgerjesztő, kifejezése szelides, naiv. Öregje ugy mint fiatalja tiszta és a ruházkodásban (l. Magyar viselet II. mellékletén egy palóc férfi és nő szines képét), a nők a szépítőszerekben fényüzők. A ködmön- és cucajviselés kezd a divatból kimenni, sőt lassankint az abából varrt szűr is. Gömörben már régebben gubát viselnek, és pedig a Szárazvölgyön a guba fürtei simák, a Rima mellékén göndörek. A férfiak vállra leomló hosszu hajat viselnek, amely középen van ketté választva, hátul görbe csontfésü szorítja le, mig elül a füle fölött a leomló hajat kétfelé befonva lógatják. Bajusz, szakáll a régiek közt ritka volt, az öregek hajdan szálanként tépdesték ki arcukból a szőrt. A leányok varkocsba fonták a hajukat s elül «semerintés»-re fésülködtek. A süveg használata rég kiment a divatból; de megmaradt annyiban, hogy ma is kalappal együtt temetkeznek. A palóc ember a nyakravalóját nem az inge fölé köti, hanem a csupasz nyakára; inge rövid, olykor annyira kurta, hogy a nap - mint a tótnak - a hasát süti, de tüszőt azért nem hord. A palóc bármennyire szegény: zabkenyeret sehol sem eszik; de burgonyát, tököt, görhét, száraz gyümölcsöt és gombát igen. Szereti a levesféléket: a kiszi és cibere savanyuságokat, a tarkonyos levest; a sülteket különféle alakban s az édes tészták közül a gancát, csíkot, morványt, a fentőt vagy ferentőt, a bélést, a bodakot, mely utóbbi keletlen tésztából a hamuban sül meg. Az ételnemüek rendszerint tele vannak fűszerrel, virággal; szeretik a sáfrányt, a szerecsendióvirágot, a fahéjt, gyömbért, a különféle borsot és a rozmaringot és bazsalyikomot. A lakodalmakat közönségesen ősszel tartják, hanem előtt kendőt laknak, igy hivják a kézfogót. A régi harcias életkedvet fenntartotta a mulatságokban veló szilaj kedv, a duhajkodás, a lakodalmas nép menyasszony-táncát követő kirohanás; a nép azután elmegy a hajnalt járni; nyolc nap mulva a mulatság a «nagy-hérész»-szel ismételik. A születések alkalmával a «poszrik»-ot is víg mulatozással ülik meg, «garasos komák»-at fogadnak, a fekvő asszonyoknak pedig sorba küldözgetik a sok jó ételt, italt. Mikor valaki meghal, keservesen megsiratják, ruháit elégetik, a holttestet padmaly alá fektetik, s hogy könnyebben felejtsenek, rögöt dobnak a sírgödörbe. A gyászünnepeket is torral fejezik be. Régebben a babona, kuruzsolás tulságosan el volt terjedve s a bűbájosokban való hit nem volt kiirtható.
kisközség Sáros vármegye felső-tárcai j.-ban, (1891) 1396 tót lak., postahivatallal és postatakarékpénztárral. Régi vára romokban hever.
György báró, Rákóczi Ferenc hive és huszárkapitány, szül. Palocsán, Sáros vármegyében, megh. u. o. 1730. Előkelő család sarja, mely Palocsa és Dunajec (Nedec) várakat, a szepesi Eőrt és a fejérvármegyei Tordacsot birta. P. hosszabb ideig a császári zászló alatt a Rajna mentén a franciák ellen harcolt, de 1703. Landau ostroma közben súlyosan megsebesült. Az udvar azután a Gombos-féle huszárezredet, melyben P. is szolgált, visszarendelte Magyarországba, hol a Rákóczi-felkelés napról-napra jobban terjedt. P. a jablunkai szoroson át Palocsa várába vonult vissza, de mig Gombos tovább is Lipót szolgálatában maradt, P. Rákóczinak ajánlá föl kardját, aki huszárezredessé kinevezte s rokonának, Károlyi Sándornak tiszántuli hadtestébe osztotta be. Itt P. annyira kitünt, hogy 1705. dandár-tábornokká léptették elő és 3 ezredet vezényelt. 1710 jul. tábornokká lett és a dunántuli hadjárat vezetésével biztatott meg. 1710 végén pedig Ungvár parancsnokává nevezték ki. A szatmári béke után P. Vak Bottyán generális fiatal özvegyét, Forgách Julia grófnőt vette el (második) nejéül és csöndes visszavonultságban töltötte utolsó éveit. A vitéz kuruc jóízü magyar humoros költő is volt, mint nagy számban megmaradt versei mutatják. 1703. az akkor érvényben levő hadi szabályzatot fordította le magyarra. V. ö. Thaly K. cikkét a Hadtörténeti Közleményekben (1895, 289. old.).
-család, ungvármegyei nemes család, mely előnevét az 1586-ban királyi adományban nyert Pálóc helységtől vette. Tagjai közül említendők: János, aki Belgiumba tett útjáról visszatérvén, 1608. Báthory Gábor erdélyi fejedelem titkára lett. György (I.) 1634-35. mint Ung vmegye követe jelen volt a soproni országgyülésen, János 1649. mint II. Rákóczi György erdélyi fejedelem titkára szerepelt. György (II.) 1662., 1665., 1673-76. főszolgabiró, 1699. főpénztárnok, Pál 1678-79., 1684., Mihály 1684-1685., 1694-1704. főszolgabirák Ung vámegyében. A fentebb említett György, mint a vármegye és II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem meghatalmazott követe, Munkács várának őrségét felszólította, hogy térjen vissza a fejedelem hűségére. Ádám 1712. főpénztárnok, 1717., 1724. és 1728. országgyülési követ. István 1760. főszolgabiró. Pál 1766. és 1769. főügyész, 1776. főjegyző, 1782-90. második, 1790-1801. (mely évben meghalt) első alispán; 1795 óta kir. tanácsos. Lajos 1782-ben főszolgabiró. Mihály főügyész. György 1805. második, 1808. első alispán. Simon 1817. főügyész, 1827. második, 1831-41. első alispán és kir. tanácsos. Gábor 1838-47. főszolgabiró, 1847-49. első alispán. Az abszolutizmus alatt közpályán - kivéve 1860-61. - a kormánykörök unszolására sem szerepelt. 1867-1871. ismét első alispán, 1872. törvényszéki elnök lett. Miklós 1848. főjegyző. János 1848-1849-iki honvéd-őrnagy, 1871. levéltárnok. Mária (megh. 1867.) nagy, öröklött vagyonának tetemes részét a sárospataki és egyéb református egyházak és iskolák érdekében tett alapítványokra fordította. Ádám, költő, l. Horváth (1).
László, Borsod vármegyének több országgyülésen nagyhirü követe s a kerületi ülések jegyzője, szül. Miskolcon 1783 okt. 14., megh. Budapesten 1861 ápr. 27. Köznemes családból származott, mely címerét III. Ferdinánd királytól kapta. (A család tagjai közül György liszkai ref. lelkész volt, aki 1777. Lakodalmi köntös, 1779. Állandó élet tüköre c. egyházi munkákat adott ki.) Kálvinista kollégiumban nyervén kiképeztetését, ennek sajátságos tipusát mind haláláig megtartotta. Nyilvános szereplését Borsod vármegyében kezdte meg. 1832. a vármegye egyik kerületének követéül választatván, a pozsonyi országgyülésre küldetett s ő volt az első, ki az országgyülésen hozott törvényeket magyarul kezdte szerkeszteni és ezért utóbb aranytollal ajándékozták meg. Az 1848-iki országgyülésen Miskolc városát képviselte és mint ilyen jelen volt Debrecenben, hol a kegyelmi szék tagjává neveztetett ki; e miatt ő is az újépület foglya volt, honnét Haynau teljhatalmu parancsnok megkegyelmezése útján szabadult ki, képviselőtársai nagy zömével együtt. Ezen tul Miskolcon éldegélt, mig az 1861-iki parlamentbe újból felküldték régi tisztelői. Ezt az országgyülést ő nyitotta meg mint korelnök, s az elnöki széket a megválsztott elnöknek még átadhatta, de azután csakhamar meghalt. Miskolcon síremléket emeltek neki. Hű és szép arcképe Borsod vármegye gyüléstermében van.
-család. A ruszkai Dobó-családdal együtt egy törzsöktől származó, hires főúri, ungvármegyei család. Eredete a tatárjárás korában élt Gergelyig vihető fel. Előbb Pánky nevet viselt. 1327. kapta Pálóc falut s ettől kezdve nevezte magát P.-nak. Kiváló tagjai: Domokos, 1379-1403. leleszi prépost (valószinüleg Túz Petőnek fia). A nyugati nagy egyházszakadás idején a pápa őt az összes Magyarországon lakó premontrei szerzetesek elüljárójává rendelte. Később kinevezték dianumi (vagy danumi) tiszteletbeli püspökké, de azért a leleszi prépostságot megtartotta mint kormányzó 1403 elején történt haláláig. György, körülbelül I. Mátyusnak András fiától származó unokája s igy az alább említett II. Mátyus nádor unokatestvére. 1408-19. szepesi prépost, 1419-23. erdélyi püspök, 1423-39. pedig esztergomi érsek volt. 1432-33. a király távollétében királyi helytartó, 1436-37. pedig - II. Mátyus halála után - nádori helytartó volt. Ő koronázta meg Albert királyt s a király jutalmul a drégelyi várat a hozzátartozó uradalommal együtt adá az esztergomi érsekségnek. Imre és II. Mátyus, II. Péter fiai, I. Mátyus (Máté) unokái, először szomoru nevezetességre vergődtek. 1403 jan. 29. éjjel megrohanták a leleszi monostort s ott rokonuk, Domokos kiterített holtteste mellől elvitték a monostor alapító levelét, a pénzt és értékes tárgyakat, majd később feltörték a sekrestyét, elfoglalták a monostor tornyát s borzasztó erőszakoskodást vittek végbe. Különben lehet, hogy erre valami okuk is volt, de csak a vádlevél maradt korunkra. 1415. Imre mint gazdag zászlós főúr 30 főnyi kisérettel látogatta meg királyát a konstanzi zsinaton, 1420. pedig saját zászlaja alatt vezérlett csapattal segítette Zsigmond királyt a prágai vár elfoglalásában és annak megőrzésében. II. Mátyus 1418. Diósgyőr kapitánya, Borsod, Abaúj és Szabolcs vármegyék főispánja, 1426-34. országbiró, 1434-36. nádor volt. Ő kapta 1426. Sárospatakot s azt ivadékai éppen egy századik birták.
város Bari delle Puglie olasz tartományban, 16 km.-nyire Baritól, egy domb lejtőjén, (1881) 10 278 lak., olajfa- és gyümölcskertekkel, bortermeléssel.
város l. San Andrés de Palomar.
Antonio, spanyol festő, szül. Bujalanában, Cordoba mellett, megh. Madridban 1726. Veldes Leal tanítványa volt Cordobában, 1678. Madridba ment és ott Careńo és Coello hatása alatt állott; 1688. udvari festő lett, később Valenciában, Salamancában, Granadában és Cordobában is dolgozott. Festményei csekély értéküek; az akkori andaluziai iskola olaszos hajlamai látszanak meg rajtok. Fontosabb könyve: El museo pictorico y escala optica etc. (I. köt. Madrid 1715, II. köt. u. o. 1724), melynek különösen utolsó része: a Noticias, elogios y vidas de los pintores (külön lenyomat London 1742, német kiadás Drezda 1781) kitünő forrásmű.