az alexandriai katecheta iskola (l. o.) első ismeretes tanítója és feje, aki különösen alexandriai Kelemenre (l. Kelemen) volt nagy hatással. Alexandriai működésének súlypontja a Kr. u. II. sz. második felére esik, később aztán térítőnek ment el Indiába (déli Arábiába).
v. Panthi, Jünnan (l. o.) khinai tartomány mohammedán lakóinak elnevezése.
v. pantalon, a közönséges cimbalomnál négyszer terjedelmesebb szerkezetü húros hangszer, melyet Pantaleon Hebenstreit talált fel. Mikor 1705. legelőször bemutatta e hangszert XIV. Lajos francia királynak, az P.-nak nevezte el. Kettős hangfeneke volt, az egyik acél-, a másik bélhúrokkal ellátva, de olyanok is divatoztak, melyek csak egyféle húrozattal voltak ellátva. A zongorák teljesen feleslegessé tették.
szent. Nikomediában orvos volt. Felnőtt korában megkereszteltetvén, buzgó hirdetője lett Krisztus tanának, amiért is Maximianus császár uralkodása alatt lefejeztetett. Ünnepe jul. 27.
hosszu száru nadrág, l. Nadrág.
(olasz), komikus egyén a némajátékokban, l. Álarc.
(gör.), a cinkografálás egyik módja. Legtöbbnyire akkor alkalmazzák, mikor futólagos rajzokat, könnyed vázlatokat akarnak sokszorosítani. Autografikus tintával közönséges simított papirosra rajzolják a képet; innen fémlemezre átnyomják. Az üres helyek kimaratása után a lemez könyvnyomdai sajtón nyomható.
a panteizmus (l. o.) hive.
(gör.), minden tanítás, mely istent s a világot azonosítja, ellentétben a dualisztikus felfogás minden formájával, mely istent a világtól megkülönbözteti. De a P.-nak is sok formája lehetséges, illetőleg a világnak istennel való azonosítását sokfélekép gondolhatjuk. Csak névleg azonosítjuk a kettőt, ha akár az egyiket, akár a másikat tagadjuk. Sem az ateizmus, mely istent, sem az akozmizmus, mely a világot tagadja, nem nevezhető P.-nak. Ennek jellemző vonása, hogy a világot isteni mivoltunak tekinti, de ez isteni mivoltát is sokfélekép gondolhatjuk. A legfontosabb, hogy a világot egységesnek fogjuk föl. Időben is igy jelentkezik először a P. a nyugati filozofiában, az eleai iskolában, melynek alapítója Henophanes kimondja, hogy egy az, amit mindennek nevezünk, mig Parmenides élesebben kifejti, hogy csak az Egy létezik igazán, ez pedig változatlan, s minden ami ennek ellentmond, a sokaság, a változás, hiu látszat. Igy keletkezett a filozofiai P., mely csak egy vonását, a logikai egységet, domborítja ki. Midőn a P. újra föléled az ujplatonizmusban, az egység fogalma megmarad, de a P. új, vallási elemekkel bővül; a világ itt a keleti bölcseletből vett emanáció, az Egyből való kiáradás útján jő létre. A középkorban is jelentkezik a P., ugyancsak vallási fölfogásoktól szinezve. Az egy isten fogalmába való elmélyedés, akár az elméletben tőle származtatjuk a világot, akár a vallási életben benne keressük üdvösségünket, mindig a világnak másodrendü fontosságu tényezővé való leszállítására vezet, a világot isten mivoltának alárendelt nyilvánulásává teszi. Igy fogja föl a világot az ujplatonizmus, igy az ujplatonikus fölfogásoktól általhatott keresztény gnózis, hasonlóan a középkor arab filozofusai, Alfarabi, «a tisztaság testvérei», s Averroës, akik mind a P.-hoz hajolnak. De a skolasztikusok elseje, Johannes Scotus, is ahhoz a végső eredményhez jut, hogy Isten minden és Minden isten. Isten, ugy mond, és a teremtmény nem kettő, hanem egy. Később is akadunk erre a fölfogásra. Amalrich Benában a XII. sz.-ban újra tanítja; Deus est omnia, Isten minden, és tanítványa Dávid Dinantból ebben is követi. A misztikusok közül főleg Eckhart mester, ha nem is panteista, de misztikus föllendülésében közel jár hozzá. A középkorral véget ér a vallási szinezetü P. s helyet enged egy naturalisztikus szinünek. Nicolaus Cusanus némileg átmeneti alak, a kor sokféle törekvése benne még zavaros egységben nyilatkozik, ő belőle merít később Bruno, a naturalisztikusok s költői P. első modern képviselője. A teologiai P. isten fénye mellett semmisnek, istentől származottnak látja a világot; Bruno a természetet oly fényesnek látja, hogy fölmagasztosítja istenné. Az egész renaissance-on végig vonul ez a természetért való lelkesedés, mely azután Vaniniban, Telesiusban, Paracelsusban s másokban többé-kevésbbé határozott panteisztikus felfogásokat szül. Ismét más alakot ölt a P. az újkorban. Spinoza adja meg neki legklasszikusabb formáját az újabb matematikai (geometriai) és mekanikai kutatások hatása alatt. Valamennyi későbbi formája a P.-nak Spinozától indul, habár mindig a kor szelleme külön bélyeget nyom rá. Igy Goethe és Schelling P.-a új jelleget mutat, a biologiai kutatás föllendülése vitalisztikus vonást ád neki; Spinoza istene, mely egy a természettel, nagy mekanisztikus egység; Goetheé hatalmas élő lény, Spinozáé művészi erő, Hegelé az eszme, Schopenhaueré a vak akarat, mig a Hegel-iskola baloldala inkább a naturalizmushoz szít. Hogy igy folyton alakot vált és mégis a világ egységének fogalmában azonos vonást is mutat, eléggé bizonyítja, hogy a P. ama nagy alapfelfogások egyike, melyekkel az emberi értelem a világot meg akarja értetni. V. ö. Jäsche, Der P. nach seinen Hauptformen (Berlin 1826-32, 3 köt.); Weissenborn, vorlesungen über P. u. Theismus (Marburg 1859).
l. Telegráf.