l. Pénztár.
l. Pénzszövetség.
az egyes államoknak olyan szerződésszerü megállapodásai, amelyekben a pénzverésre és a pénzforgalomra nézve egyöntetü, vagy éppen egészen közös eljárási módokra kötelezik magukat. Rendesen egységes pénzlábat és veretési szabályokat állapítanak meg, néha megegyeznek a kibocsátandó folyó és váltó pénz mennyiségére nézve, sőt kötelezik magukat arra is, hogy egymásnak folyó pénzeit a közpénztáraknál elfogadják fizetésül, vagy kivánatra beváltják azokat. Különösen sok ilyen P. keletkezett a középkorban, amikor a pénzverés körül uralkodott sokféle rendetlenségnek és visszaélésnek akarták azzal elejét venni. Mindezek a középkori P.-ek azonban nagyon rövid életüek voltak s nem érték el a kitűzött célokat. Csak e század elején sikerült nagyobb államterületeket egyesíteni egy P.-be, amelyben a pénzverés egyesítését is biztosíthatták. Ausztria ugyanis még a mult század első felében megalkotta a 20 forintos pénzlábat, amely szerint egy kölni márka szinezüstből 20 darab forintost vertek; 1753 szept. 20-iki Bajorország szerződésre lépett Ausztriával s elfogadta ugyancsak a 20 forintos pénzlábat. Körülbelül 100 évvel később, az 1837 aug. 20-iki szerződésben pedig a dél-német vámszövetség államai egyeztek meg a 241/2 forintos pénzlábat. Viszont az észak-német államok drezdai P.-e 1838 jul. 30-iki a porosz 14 talléros pénzlábat fogadta el. A szerződő államok kötelezték magukat, hogy a megszabott finomságu érméknél rosszabb pénzt nem fognak kibocsátani, és hogy váltó pénzeket csak saját belföldi forgalmuk számára fognak veretni. Az 1857 jan. 24-iki bécsi szerződés már megállapította, hogy a pénzfont 500 gr. szinezüst legyen s aztán ez időtől fogva az észak-német államok ebből a 30 talléros, a dél-német államok az 521/2 forintos, Ausztria pedig a 45 forintos pénzlábat alkották meg. Mindezen P.-ek azonban felbomlottak s Németország áttért a márka-rendszerre, Ausztria pedig megmaradt a 45 forintos pénzláb mellett.
Nagy hatásu és maradandó volt azonban a latin P. vagy latin unio; e néven nevezik azt a nemzetközi szerződést, melyet Franciaország, Olaszország, Belgium és Svájc a frankrendszer alapján 1865. dec. 23. kötöttek meg és melyhez 1868. Görögország is csatlakozott. Ugyanez év óta Spanyolország is a P. által elfogadott tipusok szerint vereti érmeit, de azért nem tartozik a szövetséghez. A P.-ben megállapított fontosabb pontok a következők: Aranyból ugyanazon verési törvények szerint vernek 5, 10, 20, 50 és 100 frankosokat és pedig 900 g. szinaranyból 3100 frank értékben 0,9 finomsággal. Ezüstből pedig ugyancsak 900 g. szinfémből 0,9 finomság mellett vernek 40 db. 5 frankos érmét. Ezeket az arany és ezüst érméket nevezték folyó pénzeknek v. forgalmi érméknek, amelyeket a szerződő államok közpénztárai kölcsönösen s korlátlanul elfogadnak mindaddig, mig az illető darabok a remedium levonása után aranypénznél legfeljebb 1/2%, ezüstnél pedig legfeljebb 1% súlyhiányt szenvednek, feltéve, hogy nyomásuk még nem kopott le. Ezüst váltópénzeket 2, 1, 1/2 és 1/5 frank értékben és 0,835 finomsággal lehet kibocsátani, amelyeket azonban a kibocsátó állam tartozik névértékükben visszaváltani és kinyomatni, ha súlyuk 5%-kal csökkent, vagy ha nyomásuk eltünik. Egy-egy lakosra 6 fr. váltópénzt szabad a kibocsátásnál számítani s a közpénztárak korlátlanul, a magánosok pedig 50 frank erejéig kötelesek váltópénzeket elfogadni s a szerződő államok arra kötelezik magukat, hogy az általuk kibocsátott váltópénzeket 100 frankon felüli összegekben ugyanolyan névértékü folyó pénzzel visszaváltják. A szerződést ekkor 1880 jan. 1-ig terjedő időre kötötték s megegyeztek, hogy ha egy évvel előbb fel nem mondják, az további 15 évre érvényben marad. Azonban az ezüstnek a 70-es évek elején bekövetkezett árcsökkenése folytán 1873. Franciaország és Belgium megszüntette az idegen veretü pénzek elfogadását, sőt 1874 jan. 31. még az ezüstpénzek verését is korlátozták, amennyiben egy ekkor kelt pótszerződésben megállapították, hogy Franciaország 60 millió, Belgium 12 millió, Olaszországban (a nemzeti bank tartalékalapjának 20 millió ezüst frankján kivül) 40 millió és Svájc 8 millió frankot bocsáthat ki ezüst 5 frankosokban. Csakhogy az 1875 febr. 5. aláirt pótszerződésben megint Olaszország kivánságára megengedték, hogy minden állam egy negyed résszel többet bocsáthasson ki a mult évben megállapított összegnél s egyúttal Görögország jogot kapott 5 millió frank névértékü 5 frankos kibocsátására: ami együtt véve 155 millió ezüst frankot tesz ki. Az 1876 febr. 3-iki konferencián azonban ismét 120 millió frankra redukálták az összeget, amelybe már bele volt értve Görögországnak ez idő szerinti 12 millió frank ezüst kibocsátása. Ugyanez év jun.-ban Franciaországban törvényt hoztak, mely felhatalmazta a kormányt, hogy az ezüst 5 frankosok veretését rendeleti úton felfüggeszthesse, Belgium pedig ugyanakkor már másod ízben hosszabbította meg hasonló tartalmu 1873-iki törvényét. És csakugyan, Franciaország felényire, 27 millióra redukálta a rendelkezésére állott ezüst kibocsátás mértékét, Belgium pedig lemondott e jogáról. Svájc 1875 óta nem veretett ezüstből folyópénzt. 1878. az érdekelt öt állam az 1868-iki megállapodásoktól messze eltérve, új szerződést kötött, amely szerint a szerződés 1880 jan. 1-től további 6 évre meghosszabbíttatik s ezentul, ha fel nem mondatik, hallgatólagosan érvényben marad a bekövetkezendő felmondástól számítva még egy évig. Megállapították egyszersmind azt, hogy az 5 frankosok veretését ideiglenesen felfüggesztik és e tilalmat csak az esetre fogják megszüntetni, ha abba minden állam beleegyezik. Csupán Olaszország kötötte ki magának, hogy még 20 millió ezüst frankot bocsáthasson ki 5 frankosokban, mert régi ezüstpénzein, a Bourbon-érméken, másként sokat vesztett volna. A következő években azonban az ezüst árcsökkenése egyre tartott, ami különösen Svájcot és Franciaországot nyugtalanította. Ez országokban ugyanis sok idegen veretü ezüst 5 frankos pénz forgott s attól tartottak, hogy ha a szövetség feloszlik, ez úton érzékenyen károsoknak. Különösen Belgium bocsátott ki sok ezüst folyópénzt; 1865-öt megelőzőleg körülbelül 145 millió, 1865-78-ig pedig körülbelül 350 millió ezüst frank került onnét forgalomba. Az 1888 jul. 20. összeült párisi éremkonferencián hosszabb elnapoltatás után a belga megbizott hozzájárulása nélkül Franciaország, Olaszország, Svájc és Görögország újra megkötötték a P.-et, melybe a következő új feltételek vétettek fel: A felmondás után következő év okt. 1-ig minden állam bevonja a területén forgalomban levő idegen veretü ezüst folyópénzt és a következő év jan. 15-ig lezárja az egyes államok számláit. Ezután kölcsönösen kicserélik egymással ezüst folyópénzeiket s a mutatkozó tartozások névértékét az adós állam arannyal fizetheti ki, vagy a hitelező állam aranyra és bankjegyekre szóló intézvényekkel hajtja be. Az összes tartozások legfeljebb 5 év alatt 3 hónapos részletekben, alacsony kamatláb mellett törlesztendők. A szerződés azután részletesen megállapítja az egyes államos által fizetendő aranymennyiségek maximumát. Egyúttal ideiglenesen felfüggesztették az ezüst folyópénzek veretését.
Ennél kisebb terjedelmü államtestek pénzverési viszonyait egyesítette az 1872 dec. 18. és a 1875 okt. 16-iki skandináv P., amelyben Svédország, Norvégia és Dánia állapították meg a koronarendszert, t. i. 1 kg. szinaranyból 2480 korona értéket vernek 9/10 finomságu 20 és 10 koronás darabokban.
1. a szekrénynek a neve, amelyben pénzek, érmek és értékpapirok őríztetnek. Ezektől általában azt kivánják, hogy a tűz ellen, betörések és zárfelnyitások ellen védelmet nyujtsanak és ne könnyen legyenek ellophatók. Nálunk legjobban el vannak terjedve a Wertheim-féle szekrények. (L. még Safe deposit). - 2. P.-nak nevezik még azt a helyiséget és azt a hivatalt, amelyben pénzkezeléssel, értékpapirok, érmek stb. Őrzésével foglalkoznak. E P.-ak lehetnek köz- és magán-P.-ak. Köz-P. az állami, adó-, községi, törvényhatósági, katonai, postai, gyámhatósági, közalapítványi, egyházi, iskolai, kórházi, betegsegélyező stb. P.-ak. Magán-P.-ak ellenben egyes embereknek, társulatoknak, bankoknak, egyesületnek, stb. P.-ai. A kezelésre, illetőleg elszámolásra való tekintettel megkülönböztetik a fő- és a fiók-P.-akat, amely utóbbiak az előbbivel szemben alárendeltségi viszonyban állanak. Házi-P.-nak nevezik nagyobb pénzkezeléseknél azt a P.-t, amelyből kisebb, napi szükségletekre való összegeket fizetnek ki, vagy speciális természetü pénzforgalmat végeznek. Hasonló természetü a kézi P. is, meg az átmeneti vagy folyó kiadások P.-a is. L. még Pénztári szolgálat.
kettős jelentésü szó, amennyiben jelenti egyfelől azokat a javakat, amelyek valamely pénztárban kezeltetnek, másfelől jelenti minden jószágnak azt az értékét, amellyel az valamely pénztár számadásaiban szerepel.
az erre jogosított pénzintézetek és az államkincstár által kibocsátott, bemutatásra szóló és többnyire rövid lejáratu kamatozó hiteljegyek. A P. kamatlába függ egyrészt az általános kamatviszonyoktól, másrészt a lejárati időtől.
A vasutak állomásain a személy- és árforgalom nagyságához mérten egy vagy több pénztár van felállítva. Igy lehet p. személy, podgyász-, gyorsárufeladási vagy leadási pénztár, továbbá teherárufeladási és leadási, végre fizető pénztár. Egyes állomások forgalma szükségessé teszi, hogy az itt felsorolt pénztárak mindenikéből több is állíttassék fel. Ily esetben a személy- és podgyászpénztárak sorozatbetükkel láttatnak el, az árupénztárak pedig a fel- vagy leadásra kerülő áruk minősége szerint különíttetnek el egymástól (p. utánvételes, elővételes stb.). A magyar államvasutaknál minden pénztárkezelő részére a hivatalos helyiségben egy pénzláda vagy pénzszekrény van elhelyezve és az épület falához erősítve. Az illetők a beszedett összes hivatalos pénzeket és pénzértékü okmányokat ezen pénztárakban őrzik. A megállapított váltópénz és a biztosan várható kifizetésekre szükséges összeg kivételével az összes begyült pénz naponta becsomagolandó és elismervény ellenében az állomásfőnöknek átadandó, ki a legközelebbi alkalmas vonattal azt a saját üzletvezetősége gyüjtőpénztárának küldi meg. E célból a meghatározott vonatok kalauzkocsijaiban egy-egy kettős zárral ellátott vas pénzláda van elhelyezve és a vonatvezető felügyeletére bizva. Ezen pénzláda felső részén tolózárral ellátott rekesz van a bele helyezendő pénzcsomag befogadására. A rekesz fedele felnyitható ugyan, de azért a pénzládába nyulni, sőt még bele látni sem lehet. A rekesz fedelének előrehuzásakor pedig az ebbe tett pénzcsomag a pénzládába került. A vonat megérkezése után az egyes pénzládákat fedezet mellett a gyüjtőpénztárba szállítják, hol előbb alakilag jól megvizsgálván a csomagot, a pénzt számba veszik s az állomásnak a talált mennyiségről ellenvevényt küldenek. A gyüjtőpénztárnak szükségletén felül mutatkozó összeget naponta királyi postán elküldik az igazgatóság főpénztárának. A gyüjtőpénztár pénzszekrényei hármas zárral vannak ellátva. A kulcsokat a pénztárnok, az ellenőr és a számosztály főnöke vagy helyettese őrzik. A pénztárak kezelését a pénztárvizsgálók ellenőrzik és a körülményekhez képest az év folyamán többször és váratlanul megvizsgálják az egész kezelést.
valamely pénztár által saját magára intézett utalvány, amely vagy névre, vagy előmutatóra van kiállítva s amely kibocsátásától beváltásáig meghatározott kamatláb mellett kamatozik. L. még Exchequer Bills.
kereskedelmi üzletekben és pénzkezeléssel megbizott hivatalokban a készpénzben tényleg megtörtént kiadásoktól és bevételekről vezetett számviteli könyvnek a neve. L. Főkönyv és Könyvvitel.
a kettős könyvvitelnek ez a lényeges könyve, amelybe az üzletesemények idő szerinti sorrendjében ugy a készpénz, mint a hiteltételeket bejegyezzük. A P. hasábrendje, berendezése és vezetése éppen olyan, mint a naplóé (l. o.), csakhogy a készpénzösszegek számára a napló összeghasábjain kivül még két «frt. kr.» rovatot kell berendezni.