apró, gombostűfej- egészen körömnagyságu, élén pirostól egész sötét ibolyaszinbe játszó foltok a bőrön, amelyek a bőr niveaujában fekszenek és az által keletkeznek, hogy a corium véredényeiből vérkiömlés történik a bőrbe, tehát nem egyebek, mint kis vérömlenyek (hemorragiák). Jellemző a petechiákra, hogy nyomás által nem lehet eltüntetni, mint az eritemákat. Ezek a foltok addig maradnak meg, mig a kiömlött vér a rendes élettani elváltozáson keresztül nem megy és fel nem szivódik; ilyenkor a foltok előbb kékes, aztán sárgás-zöld, végre ibolyaszinüek lesznek. Ezen vérzések oka különböző lehet; majd önmagktól lépnek fel, majd pedig valamely más betegségek tünetét képezik. Az idiopatikus hemorragiák oka majd traumákban, majd pedig más helybeli vérkeringési zavarban keresendő, amelynek folytán a bőr hajszáledényrendszerének egyes részein a vérnyomás jelentékenyen növekszik; majd pedig a véredények kóros elváltozásában. Ide tartozik p. az u. n. purpura senilis és Purpura neonatorum. A tüneti hemorragiák pedig az egész szervezet megbetegedésének egy részleges jelenségét képezik (scorbut, P. rheumatica, Werlhoff-féole betegség stb.).
l. Lótifusz.
(ovarium, gör. ooforon), az állatoknak a petéket termelő s bizonyos érettségi fokra juttató szerve, a női ivarszervnek legfontosabb része, mely a hímivarszerv here-részének felel meg. Száma alakja és elhelyezése az egyes állatcsoportok keretén belül igen változatos. A gerincesek P.-e nem üreges tömlő, mint igen sok más állaté, hanem összeálló test; a petéket termelő sejtréteg ugyanis, az ugynevezett csirarétege egy kötőszövetbe mélyed be, amelynek tömege véredénydús s ebben tüszőket (folliculus) alkot. E tüszők belsejében egy sejt válik petévé s a többi ezt egy vagy több rétegben körülzárja. A pete megérése alkalmával a tüsző felnyilik s a pete a testüregbe jut, innen pedig a petevezetékbe. A halak petéje rendesen igen nagy, mig ellenben a többi gerinceseknél a test arányaihoz képest igen kicsiny. A madarak jobboldali petevezetéke rendesen egészen vagy majdnem csenevész. Az emlősök petefészkei embrio-korban az ősvesék közelében fekszenek, de a fejlődés további folyamában mindinkább alá, illetőleg hátrafelé távolodnak a medencébe. A petefészekkel számos mellékszerv áll összeköttetésben, ilyenek a petevezeték, amely a petéknek elvezetésére szolgál, a méh, amelyben a peték embrióvá fejlődnek; az ondótartó, mely a termékenyítő folyadékot, az ondót fogadja magába; a hüvely v. párzási táska, amely a hím párzási szervének elfogadására szolgál. Ezekhez járul bizonyos állatoknál a székmirigy és a héjmirigy, melyek közül az első a peteszéket, rendesen fehérjenemü anyagot szolgáltat, miért is néha fehérjemirigynek is nevezik; a második a pete héját vagy burkát szolgáltatja.
A női csiramirigy (teste muliebres, női herék), laposkerekded szervek a nő hasüregében, saját petefészek-szalaggal a méhhez erősítve; második megerősítője a hashártya. Hossza 2,5-5 cm.; szélessége 1,5-3; vastagsága 0,6-1,4 cm. Súlya 5-8 g. Átmetszve két részt lehet rajta megkülönböztetni; a külsőt, a terimbeles kéregrészt és a belső velős vagy eres részt. A külsőben első petéket (primordial-peték) és érett petéket lehet megkülönböztetni. Az érettek megnőnek s mikor teljes kifejlődésüket és nagyságukat (0,25 mm.) elérik s a közöttük meggyült tüszőnedv az őket borító Graaf-féle tüszőket felduzzasztja, ez utóbbiak felpukkannak s az érett pete kiürülvén, a petevezetőn át a méhbe jut. A mellékpetefészek (epooforon), a széles méhszalag két lemeze és a petefészek közé iktatott hosszanti és haránt csatornácskák egyvelege, az ébrényi Wolff-féle ősvesejárat csökevényes maradványa. A kisebb parooforon az epooforontól befelé fekszik a széles méhszalagban és hálózatos csatornácskák tömegéből áll; a Wolff-féle ébrényi képződmény ősveserészletének a maradványa. Férfiben az epooforon a mellékherének; a parroforn ellenben a paradidimisz v. Giraldes-féle szervnek felel meg. - P. a botanikában, akár a magrejtő, akár a magasabb rangu kriptogamák nőivarszerve (archegonium).
(castratio, ovariotomia). A petefészek, amelynek rendes élettani működése oly nagy fontosságu a nő életének virágzó korában, kórosan elváltozva sokféle és nehéz szenvedéseknek lehet az oka, olyanoknak, amelyek v. megszünnek v. egyáltalán nem lépnek fel abban a korban, midőn a nő a matrónaságba lép, amikor a petefészkek rendes funkciói elalvóban vannak: a peteérés megszünt s ennek nyomában a hószámi vérzés is elapadt. Ezt a matrónaságot mesterségesen létrehozni, siettetni az ovarium funkcióinak megszüntetését, anticipálni a klimaxot a nőnél: ez a P. feladata; ilyen célból szabad ma fiatalabb beteg asszonyon a petefészkeket kiirtani, ha csakugyan várhatjuk, hogy e műtevéssel a szenvedések véget érnek, amelyek már oly nagyok, oly tűrhetetlenek, hogy a természetes klimax bekövetkezéséig várni nem lehet. Ilyen bajok: régi gyuladási folyamatok, álhártyás összenövések a méh és petefészkek körül, ha azok gyógyításában minden konzervativ eljárás már cserben hagyott, s e bántalmak kiséretében fellépő fájdalmak, különösen a tisztulás idejében (dysmenorrhoea) a beteg életét egészen megkeserítették; ilyen a csillapíthatatlan vérzés méhrostdaganatoknál, amelyek csak életveszéllyel vagy éppen nem irthatók ki; ilyen baj a csontlágyulás (osteomalacia), továbbá fejlődési hibák a méhben s egyebek. nem szabad kasztrálni a nőt ideges bajokban, aminthogy sokan tették, mert ennek csak szuggesztiv hatása lehet; szuggesztiv szernek azonban kockázat a P., mert ez életveszélyes műtéttel. L. még Kasztrálás és Herélés.
Káros rovarok elleni rendszabály, midőn a rovarok lerakott petéit pusztítjuk el. Csak kivételesen gyakorolható, mert igen kevés rovarfaj rakja le petéit oly helyekre, ahol könnyü szerrel elpusztíthatók. A közönséges gyapjas pille (Liparis dispax) petecsomóit tél végén bekátrányozzuk vagy hernyóenyvvel bekenjük, a gyűrös pahók (Gastropacha neustria) petéivel gyűrüalakban megrakott ágakat levagdaljuk és elégetjük, a hires apáca-lepkénél (Liparis monacha) pedig a P. ugy történik, hogy a munkások a héjon levő mohát eltávolítják, a kéregpikkelyeket felfeszegetik s a talált petéket bekátrányozzák. A lótetü (Grillotalpa vulgaris) irtásának is a leggyökeresebb módja a petékkel v. még egészen fiatal álcákkal telt fészkek könnyü szerrel történhető felkeresésében és megsemmítésében áll.
(Birk, Petyele), nagyközség Maros-Torda vármegye régeni alsó j.-ban, (1891) 1726 német és oláh lak., vasúti megálló.
(Itza), a középamerikai Guatemala köztársaság egy departamentója, 10 000, többnyire indus lak., Yukatantól őserdő választja el, erdős, dombos, igen termékeny vidék. Folyók: Usumacinta, Belize. A legnevezetesebb tó a Itza-tó (Laguna de P., Nohukén), 50 km. hosszu, 12 m. mély. Főváros: Flores az Itza-tó egyik szigetén, 1181 lak.; csak 1697. került spanyol uralom alá.
(lat.) a. m. folyamodó, kérelmező.
1. János Salamon, a magyar tudományos madártan megalapítója, szül. Ábel-Lehotán (Nógrád) 1799 jun. 30., megh. 1855 okt. 5. Apja luteránus pap és földbirtokos volt, ki fiát a természet iránti szeretetre és érdeklődésre is megtanítá. Majd Besztercebányára került az iskolába, ahol Kubinyi testvérekkel megismerkedvén, szenvedélyes tojásgyüjtő lett. Azután Selmecbányára, illetve Pozsonyba került; a teologiai kurzust Bécsben elvégezvén, végre 1826. Cinkotára került lelkésznek. Az időben már nagyban űzte a madártant, személyes összeköttetésben volt a külföld nevezetesebb ornitologusaival. Hivei azonban nem vették szivesen, hogy papjuk madarakat nyúz, azért iparkodtak őt állásából eltávolítani, ami sikerült is. Igy egy ideig állás nélkül volt, végre a nemzeti muzeumhoz került 1834. konzervátornak, ahol tudományának élve, kizárólag hathatósan működött, a madártani ismereteket ugy szóban, mint irásban terjesztette és nagyban hozzájárult hazánk madarainak (l. Madarak) megismertetéséhez. Megjelent munkái: Kurze Bekanntmachugen über Falco rusipes, Gloreola torquata etc. (1830); Zur Ornithologie (1833); Értekezés a madártan születése, serdülése és növekedése felől Magyarországon (1843); A honi madártan új gyarapodásától (1841;45); Erdély állattani tekintetben (1846); Az apró legyészről (1846); A kakukról (1850); A pirókokról általán és a budai Istenhegyen fogott rózsás pirókról különösen 81850); Reliquia Peténysana (1887, Term. füz.); Über die Entenarten Ungarns (1884); (Zeitschr. für die ges. Ornithol.). V. ö. Hermann Ottó, Petényi J. S., Budapest 1891-ben megjelent nagy munkáját, kiadja a kir magyar természettudományi társaság.
2. P. Ottó, technikus, szül. Véglesen 1837. Tanulmányait a budapesti és prágai műegyetemen végezte. Tevékeny részt vett több pénzintézet és társulat alapításában. 1880 óta a magyar vasutak kölcsönös biztosítási szövetkezetének irodafőnöke. Önállóan csak egy kisebb műve jelent meg, melynek címe: A közös hadseregben a magyar hadsereg (Budapest 1889), de annál több felszólását, tervét közölték részint a hirlapok, részint kőnyomatos közlemények. Emlékiratai, szintén litografált alakban, közegészségüggyel, az év új beosztásával, a vármegyékkel, árpád sírhelyének felfedezésével s egyéb történelmi és filozofiai tárggyal foglalkoznak.
l. Márna.