(lat. Petrus, gör. Petrosz [szikla], arám. Kefasz, franc. Pierre, ol. Pietro, spany. és port. Pedro), férfinév.
szent, az apostolok fejedelme, előbbeni neve Simon. Bethsaidában született (Genezaret tava mellett). Bátyjával, András apostollal a Galileai-tengeren halászattal foglalkozott és Kafarnaumban lakott. Jézus első követői közé tartozott, kik közül őt, András, Jakabot és Jánost választá első tanítványaiul, végül apostol lett. P. az újszövetségi szentirásban állandóan az első helyen áll, különösen azon idő óta, amidőn az Úr nevét P.-re változtatta. Ő az apostolok fejedelme, az az erős kőszikla, melyre Krisztus egyházát építette, ő kapta a mennyország kulcsait, ő reá lett bizva az egész nyáj, a bárányok és juhok legeltetése, vagyis a hivek és apostolok igazgatása stb. Ő vezeti Mátyás apostol választását, ő hirdeti először a szentlélek elküldése után az összersereglett nép előtt keresztény hitközséget, ő elnököl a jeruzsálemi zsinaton stb. krisztus feltámadásáig Jeruzsálemben tartózkodott, azután Galileába ment, Jézus mennybemenetelekor ismét Jeruzsálemben találjuk. Később, Kr. u. 37. Jánossal Szamariát látogatta meg, 38. körutat tett Judea, Galilea és Szamaria hitközségekben; új községeket alapított Liddában, Joppéban, mire Antiokhiában, a hagyomány szerint hét évig kormányozta az egyházat mint püspök, de azért nem szünt meg más vidékeken Krisztus hirdetni és a pogányokat is felvette az egyház kebelébe. E miatt Jeruzsálembe kellett mennie, hol I. Herodes Agrippa őt az idősb Jakab apostol kivégeztetése után, miután az ifjabb Jakab püspökké választatott, elfogatta és börtönben záratta, honnan csodálatosan kiszabadult. 44. Rómába ment az evangeliumot hirdetni, de alig alapította meg itt a hitközséget, midőn a zsidók közt zendülés támadt, mire Claudius császár a keresztényeket és zsidókat kiűzte Rómából; P. erre ismét Ázsiába ment és meglátogatta a Galiciában, Kappadóciában, Ázsiában és Bitiniában lévő egyházakat, 51. elnökölt a jeruzsálemi zsinaton. Néhány hónap mulva Antiokiába ment, innen még egyszer körutat tett Palesztina s Ázsia egyházaiban s mivel Claudius utolsó vagy Nero első évében a zsidók ismét megtelepedhettek Rómában, P. ide jött és rövid idő alatt 2000-re szaporította a hivek számát, kik teljesen önálló, a zsinagógától független hitközséget alkottak. P., Rómán kivül D-i és É-i Italiában, Sziciliában és Szárdiniában is hirdette az evangéliumot. Nero uralkodása alatt kitört az első keresztényüldözés, mely alatt P. is (67 v. 68) kereszthalállal mult ki, de kérelme folytán fejjel lefelé, miután nem találta magát méltónak arra, hogy isteni mesteréhez hasonlóan függjön a kereszten. Emléknapját az egyház szt. Páléval együtt jun. 29. ünnepli, bár erre nézve kétséget kizáró bizonyíték nincsen. Szt. P.-től az újszövetségi szentirásban két levelet birunk, a pontusi, kappadóciai, galaciai, bitiniai és ázsiai keresztényekhez intézve. E két levélnek a valódiságát a protestánsok megtámadták, amint hogy P.-nek Rómában való tartózkodását is kétségbe vonták.
Magyarország második király, III. Orseolo Ottó Péter velencei dogénak fia Géza magyar vezér szép leányától (kit az irók felváltva Gizellánek, Ilonának vagy Máriának neveznek), szül. Velencében 1011. Atyja 1026. a lázadás elől Konstantinápolyba, ő maga pedig nagybátyjához, Szt. Istvánhoz, Magyarországba menekült, hol a gyermekifjut a király csakhamar a testőrség parancsnokává tette. Szt. Imrének 1031. történt halála után Vazulon és Szár László három fián kivül már P. is komolyan szóba jött, mint Szt. István örököse, és pedig annál komolyabban, mert tőle a király maga is inkább remélhette a nyugat-európai keresztény irány tovább folytatását, mint a régi magyar hagyományoktól egykönnyen szabadulni képtelen többi unokaöccsétől. Fiának fogadta tehát s az ez ellen tiltakozó Vazult elfogatta és megvakíttatta, Szár László fiait pedig száműzette. A hagyomány szerint azonban P. nem birta bevárni a király természetes halálát s orgyilkosokkal akarta elveszíteni a királyt, kit csakis lelkének ereje mentett meg. Szt. István azonban ezek után semmi esetre sem ajánlotta volna feleségét, Gizellát P. oltalmába, halálos ágyán nem P.-t ajánlotta volna az uraknak királyul, s halála (1038 aug. 15.) után az ekként megbélyegzett idegenifju nem is követhette volna őt a trónon minden ellentmondás nélkül. P.-nek rossz tulajdonságait maga az uralkodás fejtette ki. Eleintén különben folytatni kivánta Szt. István művét, a nyugati eszmék átültetését; de ha 13-14 évig itt neveltetve, tudnia kellett is magyarul és simulnia a nemzet szokásaihoz, az átültetésnek e munkájában nemzeti szellem őt nem vezette. Egészen az idegenekre támaszkodott, s még azokat a nemzeti szellemtől áthatott idegen származásu főpapokat is mellőzte, kik trónra jutását nagyban elősegítették. Magát Gizellát - Istvánnak tett esküjével nem törődve - uradalmainak s kincseinek nagy részétől megfosztotta s egy városba (alkalmasint Veszprémbe) belebbezte. Minden főbb tisztségre lehetőleg olaszt v. németet alkalmazott ugyan, de még korán sem lehetne ellene emelni azt a vádat, mintha már ekkor a németek kezére akarta volna játszani Magyarországot. Mig p. a hozzá menekülő Kázmér lengyel herceget Bretiszlav cseh herceg ellenében oltalmába fogadta, mert «a magyar király nem porkolábja a cseh hercegnek», addig ugyanezen cseh herceget szivesen és kitartóan segítette III. Henrik német-római császár ellen, ki Csehországra tört, Zarát pedig ő, a velencei, csábította át Velencétől Magyarországhoz. Mialatt azonban, III. Henrikkel talán Gizella miatt meghasonolva, a németek ellen harcolt, itthon 1041. Aba, Szt. István sógóra vezetése alatt az udvart erkölcstelen életmódja miatt is gyülölő magyarok fölkeltek a király ellen, ki nem menthette meg ellenök gyülölt fő tanácsosát, a német Budót (magyarosan Budát), kit a Vazul szerencsétlensége miatt vádolt Sebüssel együtt kegyetlenül kivégeztek. Erre P. kevesedmagával Adalbert osztrák herceghez menekült s általa kért segélyt III. Henriktől, mire a győzelmes forradalom Aba Sámuelt koronázta meg királlyá. Aba azonnal eltörölte P.-nek minden önkényes rendeletét és jogtalanul kivetett adóját, III: Henrik császárt pedig egyenesen kérdőre vonta, valóban be akar-e, mint hirlelik, avatkozni Magyarország ügyeibe P. elűzetése miatt? A császár kétértelmü válaszára Ab haddal felelt; a megújult háboruban azonban lemondani kényszerült a mai Alsó-Ausztria egész keleti részéről s egyéb áldozataival is csak annyit ért el, hogy Henrik nem erőszakolta tovább P.-nek királyul való visszafogadtatását. mikor Azonban Aba egészben véve a vezérek korabeli állapotokat akarta helyreállítani, a Szt. István óta alakuló félben levő birtokos nemesség összeesküvésben, majd - ennek véres megtorlása után - abban keresett menedéket, hogy egyenesen felszólította III. Henriket P. visszahelyezésére. Aba követei a tavalyinál még több engedményt is ajánlottak ugyan Henriknek, egyúttal azonban a hazaáruló szökevények kiadását követelték. A béketárgyalások meghiusulván, csatára került a dolog s Ménfőnél 1044 jul. 5. Aba váratlanul vereséget szenvedett, nemsokára pedig orgyilkosság áldozatul esett. Győr bevétele után III. Henrik valóságos diadalmenetben vezette vissza P.-t Székesfehérvárra, hol a Nagyboldogasszony templomában maga ültette a királyi trónra s a magyaroknak ünnepélyesen megadta a bajor jogot, hogy kibékítse a két fajt, mely egymásnak idáig annyit ártott. Az Abától elvett lándzsát és talán magát Szt. István koronáját is győzelem jeléül a pápának küldte el. P., ki csakhamar észrevette, hogy Magyarországot csakis mint birodalmi hűbért tarthatja meg, az alig távozott III. Henriket 1054 febr. újra behivta; s bejövén, máj. 26-án Székesfehérvárt az aranyos lándsának, mint az országjelvényének átnyujtása mellett, a jelenlevőkkel együtt hűséget esküdött III. Henriknek, ki a lándsát, a hűbériség elfogadásának jeléül, azonnal vissza is adta neki. E miatt Baja és Bajna, (Gyula erdélyi vajda fiai) fellázadtak ugyan, P. azonban felköttette őket; de Csanád vidékén jobban szervezkedett a forradalom s behivta Szár László fiait, kiket Aba-Újvárnál 1046 szept. nagy sereggel fogadott. Mire P. Komárom vidékéről ellenök indulhatott, már a Dunántul is föllázadt, P. tehát szept. 21. táján Moson felé menekült. András herceg, a forradalom királyjelöltje, onnan tisztességes ajánlatokkal visszatérésre birta, de a magyarok, hogy valamikép ismét nyakukra ne zúdítsa a németeket, három napi ostrom után őt Székesfehérvár közelében Zámor (Zámoly) faluban elfogták, szemét kiszúrták s őt magát Fehérvárra vitték, hol nemsokára elhunyt. Az ő idejében épített s az ő védőszentjéről nevezett pécsi székesegyházban temették el. Nőtlen lévén, családja nem maradt. Az irók ellenkező tudósításai tévedésen alapulnak.
több főur az Árpádok korában: 1. P. comes Salamon király idejében, 1067 táján alapította a zastyi apátságot, melynek részére 6 vármegyében 23 kisebb-nagyobb birtokot ajándékozott. Alkalmasint az Abák nemzetségéből származott. Alkalmasint az Abák nemzetségéből származott. 1074 febr. 26. a kemeji csatában mint Géza vezér vitéze, párbajra szólította Salamon király vitézeit; ezek közül Bátor Após állt ki s egy lándsadöféssel földre terítette őt, mire Géza serege csakhamar megszaladt. - 2. P. pannonhalmi apát volt akkor, mikor Kálmán király és Bouillon Gottfried Pannonhalmán 1096. személyesen találkozott. P. kivitte, hogy II. Paschalis pápa 1103. a monostort megerősítette minden jogában és birtokában. A monostortól ugyanis maga Kálmán király elvette a győri halászat jogát s az apátnak a nyitrai főispánnal és a veszprémi püspökkel is voltak határvillongásai. - 3. P. erdélyi püspök volt II. (vak) Béla idejében. A király 1134. gazdag ajándékokkal őt küldte Lothár császárhoz Magdeburgba s rábirta őt, hogy a lengyel királyt, mint hűbéresét, a magyarok és csehek ellen való háboruskodástól eltiltsa. A császár gazdagon megajándékozva bocsátotta vissza. - 4. P. pécsváradi apát, Turul comes fia, kieszközölte, hogy Géza király 1158. Bácsban az apátság elégett kiváltságos levelei s ruhái helyett újakat adott, az egyházat pedig fölépítette. - 5. P. pannonhali apát 1189. III. Kelemen pápával megerősítette monostora régi kiváltságait. 1190. Spalato érsekévé választották. - 6. P., Petur, v. Pethur, Görbe (Gurwey) fia, kinek atyjáról nevezhetik a biharvármegyei Görbedet, 1213-ban Simon úrral, Bánk vejével, összeesküdött Gertrud királyné ellen, kit ők ketten öltek meg. A Halicsból hazatérő II. András őt halálra itéltette s az ellentálló főurat karóba húzatta. IV. Béla 1237. a tőle elvett birtokokból alapította a bélakúti apátságot. 7. P. 1202-4. kancellár, utóbb győri püspök; II. András idejében gyakran járt követségben s Jolán királynét, II: András menyasszonyát, Konstantinápolyból 1215. ő hozta be Magyarországba. 1217. részt vett a keresztes hadjáratban, előbb azonban kieszközölte a királynál, hogy minden jószágában s kiváltságában megerősítse a vasvári prépostságot és káptalant. A püspököt a király a rábaközi Szovát faluval jutalmazta. - 8. P. veszprémi püspök volt IV. Béla idejében. 1258. több vám- és tizedszedőt maga a püspök vett föl a hadakozó jobbágyok sorába. - 9. P. rajki prépost 1274. lett veszprémi püspök, sőt 1276 végén az esztergomi káptalan érsekké is megválasztotta. Miklós alkancellárral és gyulafehérvári préposttal, a király jelöltjével szemben, Pál veszprémi prépost és esztergomi kanonok III. Miklós pápánál sürgette is megerősíttetését, de a pápa, kinek P. ellen különben semmi kifogása sem volt, a körülményekre való tekintettel egyiket sem erősítette meg, hanem 1279 jun. 13. Lodomér váradi püspököt nevezte ki esztergomi érsekké. Maga a király már 1276. azzal igyekezett kárpótolni P.-t, hogy kiváló érdemeit tekintve, újra megerősítette a veszprémi püspököt a királyné megkoronáztatásának s kancelláriája vezetésének jogában, ami 500 márka fizetéssel volt egybekapcsolva. Megszerezte P. azt a jogot is, hogy a tihanyi apátot a veszprémi püspök nevezze ki. Meghalt 1288.
több külföldi fejedelem neve.
1. P. (I.), aragoniai király, uralkodott 1094-1104-ig; atyja, Ramirez Sancho után következett a trónon, ki Huesca mellett elesett, ő maga azonban a legnagyobb eréllyel folytatta a harcot a mórok ellen. 1096. az alcorazi győzelem után elfoglalta Huescát s vele együtt az egész, Ebrótól É-ra fekvő területet. 1104. meghalt, fiatalon s fiörökös nélkül.
2. P. (II.), aragoniai király, uralkodott 1196-1213-ig; atyját, III. Alfonzot követte a trónon Aragonia, Katalonia és Roussillonban. 1204-ben III. Ince pápa, kinek hűséget fogadott és évi adót igért, Rómában megkoronázta. 1212. kezet fogott Kasztilia és Navarra királyaival az Almohadok ellen, kik aztán jul. 16. Navas de Tolosa mellett megverettek; 1213., ámbár azelőtt az eretnekek ellen harcolt, az albigenseket segítette. Azonban szept. 13. Muret mellett, a Monfort alatt harcoló keresztes had ellen vívott csatában elesett.
3. P. (III.), a Nagy, aragoniai király, szül. 1239., megh. 1285. I. Jakab fia, kit 1276. követett a trónon. Mint a Hohenstaufok örököse 1282. támogatta a sziciliaiak felkelését Anjou Károly és a franciák ellen, ezután elfoglalta a szigetet, melynek lakói királyul elismerték; a hadi költségek fedezése miatt azonban kénytelen volt az aragoniai rendeknek új jogokat adományozni. Elvégül szerencsésen harcolt Franciaország, Nápoly és saját testvére, Malorcai Jakab ellen.
4. P. (IV.), aragoniai király, szül. 1319., megh. 1387 jan. 7-én. 1336. atyja, IV. Alfonz halála után lépett a trónra. A Baleari-szigeteket újból Aragoniával egyesítette, 1348. elnyomta a nemesség fölkelését s a királyi hatalmat növelte. Trastamarai Henriket segítette a Kegyetlen Péter ellen Kasztiliában, ezután azonban maga is viszályba keveredett Henrikkel és kénytelen volt 1375. az almazani békében Kasztiliában tett hódításairól lemondani.
5. P., braziliai császár, l. Pedro.
6. P., a Kegyetlen, kasztiliai király, IX. Alfonz király és portugál Mária másodszülött fia, szül. Burgosban 1334 aug. 30., megöletett 1369 márc. 23-án. 1350. követte atyját a kasztiliai trónon; 1353. egybekelt Blankával, Bourbon Péter leányával, a francia királyné nővérével, a nélkül, hogy szeretőjével, Padilla Máriával, kinek fivérei és rokonai a legmagasabb állami hivatalokat viselték, folytatott viszonyát félbeszakította volna. E miatt fölkelés támadt az országban, melynek élére féltestvére, Trastamarai Henrik és Alvaro Perez de Castro állottak, akik aztán a királyt csellel hatalmukba kerítve, arra kényszerítették, hogy Padillát magától eltaszítsa. Erre P. azonban elmenekült és a tartományi rendektől segélyt kapott, Blankát bezáratta s ellenségein véres boszut vett. Alig, hogy 1362. Aragoniával békét kötött, máris megszegte azt, mire összes ellenségei ellene szövetkeztek. Trastamarai Henrik Kasztiliába tört s királyi címet vett föl. P. azonban Eduárd walesi herceget (az u. n. Fekete herceget), III. Eduárd fiát, fényes igéretekkel a maga részére megnyerte és Henriket 1367 ápr. 3. Najera mellett a burgosi tartományban teljesen legyőzte; ezután összes ellenfeleit, sőt ezeknek legtávolabbi hiveit is hallatlan kegyetlenséggel üldözőbe vette. Ezalatt Henrik V. Károly francia király segélyével kis sereget gyüjtött, melyet Kasztiliában még tetemesen növelt. P. a granadai mórokat hivta segítségül s Jaen és Ubeda városokat, melynek Henrik érdekében fölkeltek, lerombolta. 1369 márc. 14. került a dolog La Mancha tartományban Montiel mellett csatára, melyben P. teljes vereséget szenvedett és Henrik fogságába esett, aki heves szóváltás közben tőrt döfött P. szivébe. P. az igazságszolgáltatás körül szerzett fáradozásaiért «Iusticiero» melléknevet nyert. Történetét megirták: Nuńez de Cunha (Lissabon 1666), Dillon (London 1788, 2 köt.) és Prosper Mérimée (franc. és ném. 1865). V. ö. Schirrmacher, Geschichte Spaniens és Diercks hasonló címü munkáját.
7. P. (I.) Petrovics Njegus, montenegrói vladika, szül. 1754., megh. 1830. Az egyházi rendbe lépvén, tehetségei és simulékony természete már 1777-ben karlócai püspökké emelték. 1779. politikai utazást tett Szt.-Pétervárra, melynek eredménye lett, hogy a montenegróiakkal a törököt meg akarta támadni s megnyitni az oroszok számára Montenegró szorosait. Rövid idő alatt korlátlan egyházi és világi uralomra jutott (1782). A továbbiakat l. Montenegró (XII. köt. 776. old.).
8. P. (II.) Petrovics Njegus, montenegrói vladika és szerb költő, l. Njegus.
9. P. Miklós Firges, Oldenburg nagyhercege, Ágost nagyhercegnek második házasságából származott fia, szül. 1827 jul 8-án. 1852 febr. 10. házasságra lépett Sachsen-Altenburg hercegnővel, Erzsébettel, aki 1826 márc. 26. született. Atyját 1853 febr. 27. követte az uralkodásban; mint az északi német szövetség tagjának, neki is része van a nagy német birodalom megalkotásában. Gyermekei: Ágost örökös nagyherceg (szül. 1852., 1878-ban házasságra lépett Erzsébet porosz hercegnővel); György (szül. 1855.).
10. P., portugál királyok, l. Pedro.
11. P. (I.), Nagy, orosz cár, szül. Moszkva közelében 1672 jun. 9., megh. Szt.-Pétervárott 1725 febr. 8., Alexej cár és második nejének, Nariszkin Natáliának legidősebb gyermeke. Midőn bátyja III. Fedor cár (1682) meghalt, anyai rokonai a Miloszlavkiak P. rokonaival, a Nariszkin-családdal versenyre keltek a hatalomért s befolyásért. Azok az Alexej első házasságából született Ivánnak akarták a trónt megszerezni, emezek P.-nek. Csakhogy Iván testileg és szellemileg képtelen vala a kormányra s igy mégis a 9 éves P-t kiáltották ki cárrá. Anyja, Natália a gyámi teendőket végezte, mig a hatalomban a Nariszkin-család tagjai osztozkodtak. A levert Miloszlavkiak azonban nem maradtak veszteg és Ivánnak erélyes nővérével, a hatalomra vágyódó Zsófiával szövetkezve, nemkülönben a sztrjelicek segélyével ellenforradalma rendeztek, melynek az volt az eredménye, hogy a cári cím Ivánra és P.-re szállott, a tényleges hatalom azonban Zsófia kezeibe jutott. Mialatt most Zsófia számító ügyességgel arra törekedett, hogy a két gyermek cárt jogaiból teljesen kiforgassa, a kis P. preobrazsenszkoje faluban tanulás és játék között töltötte idejét. Felserdülvén, angol (Timmermann és Gordon), holland (Brandt), svájci (Lefort) kisérőitől a hajózás, mértan és erődítéstan elemeit sajátította el. 16 éves korában (1689) nőül vette Lapukin Eudoxiát, kinek révén a gazdag bojár családokkal rokonsági összeköttetésbe lépett; azután pedig felhasználván a szerencsétlen krimi háboru okozta elégületlenséget, nővérének, Zsófiának szemrehányást mert tenni, ki erre kegyenceivel P. életére tört. De P. még idejekorán Trojica kolostor falai mögé menekült és mihelyt a női uralommal elégületlen sztrjelicek is pártjára állottak, Zsófia hatalmának végett vetett. Magát Zsófiát kolostorba záratta, kegyenceit pedig kivégeztette avagy száműzetésbe küldötte. Ivánnak ugyan továbbra is meghagyta a cári címet (haláláig, 1696), de tényleg 1689-től kezdve P. egyedül uralkodott, a Nariszkin-család, a Dolgorukiak és Galicin Boris társaságában. P. az első pillanattól fogva el volt határozva, hogy hátramaradt népét a műveltség magasabb fokára fogja emelni. Gordon (l. o.) és Lefort sereget gyüjtöttek, idegen tengerészeti tisztek (Lima velencei admirál) segélyével pedig hajóhadat teremtettek. De mielőtt ez utóbbi elkészült, P. egy keresztes vitéz lelkesedésével neki ment a töröknek (1. török háboru 1695-1696.) és Azov várát vette ostrom alá, mely makacs ellentállás után megadta magát. E siker hatása alatt siettette a hajóhad építését s azután (1697) Lefort és mások társaságában inkognito (Mikhailov Péter álnév alatt) tanulmányi útra indult nyugati Európába. Ez alkalommal Berlin s Hannoverán át, Hollandiába s Angliába utazott, ahol a hajógépészet és más mesterségek titkait sajátítja el. A külföld bámulattal kisérte e vasszorgalmu, életmódját igénytelen, a fényűzést megvető, modorában gyakran durva és szenvedélyes haragra lobbanó rejtélyes idegent. Éppen Velencében készült, midőn hazulról azt a hirt kapta, hogy a sztrjelicek Zsófia érdekében ellene felkeltek. Visszatérése után élvén az alkalommal, a sztrjelicek és elégületlenek tömeges kiirtását rendelte el és személyesen működött közre a kínzásban és kivégzésekben. Nejét pedig, ki szintén a régi szokásokhoz ragaszkodott, lenyírt hajjal kolostorba száműzte (1698 aug.-okt.). Nehány évvel utóbb vezére Dolgoruki fegyelmetlen doni kozákok felkelését fojtotta vérözönbe (1706), kiknek hetmanja, Mazeppa, egy ideig P. kegyence, árulásra adván fejét, előbb a lengyelekkel, majd XII. Károly svéd királlyal bocsátkozott volt alkudozásokba.
1700. kedvező alkalom mutatkozott, hogy P. a Balti-tenger keleti és délkeleti partvidékeit a svédek hatalmából kiragadja. Az ifju XII. Károly svéd király koronás szomszédjai: a dán király, a lengyel király és az orosz cár kezet fogtak egymással abból a célból, hogy Svédország tengeri hatalmának véget vetnek és tengeren tuli birtokait maguk között felosztják. P.-t a svéd udvartól száműzött Patkul is nógatta a háborura, mely azonban a szövetségesekre mérve balul kezdődött. XII: Károly előbb a dánkirályt alázta meg s azután a cár ellen fordult, aki 60 000 emberrel Narvát ostromolta. 1700 nov. 19/30. a csak 8000 főnyi svéd had sűrü havazás leple alatt Croi herceget, az orosz fővezért és hadát néhány óra alatt teljesen tönkre verte, ugy hogy az oroszok a foglyokon kivül 6000 embert vesztettek. Ámde az önfejü svéd király nem aknázta ki diadalát, hanem mit sem törődvén P.-rel és Oroszországgal, Ágost lengyel király és szász választó fejedelem ellen fordult, kit öt éven át egyre üldözött és elvégül szégyenteljes békére kényszerített. P. felhasználván Károly távozását, seregét ezalatt jobban fegyelmezte s szaporította, a határon fekvő várakat pedig erősbítette. Azután újból kardot rántott és elfoglalta Schlusselburgot, a Néva torkolata közelében új székvárosának, Pétervárnak tette le alapkövét, Cronslott szigeten pedig Kronstadt erősséget alapította, mely a tenger felől zárta el a svédek útját. A narvai vereséget azzal boszulta meg, hogy Narvát (1704) elfoglalta; seregei azonfelül Livonia és Esztföld vidékeit is pusztították rettenetes módon. 1705. segélyére indult szövetségesének, Ágost királynak s megszállotta Vilnát és Grodnót, de 1706. Schulenberg tábornoka Frauenstadtnál a svédektől vereséget szenvedett és Ágostnak Szászországba kellett futnia. Ebben az időben lépett P. II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelemmel is diplomáciai összeköttetésbe, kinek, hogy benne XII. Károly ellen szövetségest nyerjen, a gazdátlanná lett lengyel koronát ajánlotta fel. Rákóczi ugyan, tekintettel a győztesen előnyomuló Károlyra, nem merte a koronát elvállalni; mind a mellett P. még utóbb a nemzeti felkelés hanyatlása napjaiban is több ízben közbenjárt a bécsi udvarnál Rákóczi és a kurucok érdekében. Csak 1708., miután Ágostot teljesen lealázta, fordult Károly megint P. ellen és 33 000 ember élén Grodnót kerítette hatalmába. Mohilev és Dobroje bevétele után a svéd király már csak 100 mérföldre állott a szent Moszkvától; ekkor azonban, bizván Mazeppa kozák hetnam igéreteiben, a puszta Ikrainába fordult. P. és Oroszország ezzel meg voltak mentve. P. tábornokai előbb Löwenhaupt svéd tábornok hadosztályát támadták meg, ki 12 000 embert vesztett, azután Károly után indultak, kinek a rettenetes tél és az éhség által megtört hadserege teljesen kimerülve ért Poltava falai alá, ahol Károly hasztalan várt Mazeppa felkelő kozákjaira és a kilátásba helyezett török segélycsapatok megérkezésére. 1709 tavaszán a cár is megérkezett 60 000 emberrel Poltava alá, ahol hamar elsáncolta magát. Jun. 27. (jul. 8.) Károlynak kimerült, de mindenre elkészült hada rettenetes támadást intézett az oroszok ellen, akik kezdetleges kudarc után a svédek sorain áttörtek és azokat megszalasztották. Mig Károlyt hivei török területre menekülni kényszerítettek, Mencsikov Löwenhaupt hadosztályával tétette le a fegyvert; ilyenformán a szánalomra méltó svédek mindnyájan az oroszok fogságába estek és nyomoruságban végezték életüket. Ezzel Svédország nagyhatalmi állásának vége volt és Oroszország készült annak örökét elfoglalni. P. fényes diadalmenetben vonult be Moszkvába s azután Livoniát és Kareliát hódította meg végképen (1710). A török földre menekült XII. Károly és a francia követ által felidézett török háboru (II. török háboru, 1711.) ugyan válságos helyzetbe juttatta P.-t. Baltadzsi Mehemed nagyvezér ugyanis Hus mellett, a Pruth mentén az orosz sereget a cárral együtt teljesen bekerítette, ugy hogy a táborban általános rettegés támadt. Csak Katalin, P. kedvese, a későbbi cárnő tudta a csüggedő lelkeket fölbátorítani. Összeszedvén minden pénzét és ékszereit, megvesztegette követei által a nagyvezért, ki megelégedvén Azov város visszaadásával s a török területen emelt erődök lebontásával, békét kötött P.-rel, aki ere hadastul szabadon visszavonult. 1717. P. Párisba utazott, hogy politikai szövetséget kössön XV. Lajossal, aki azonban ezentul is hive maradt XII. Károlynak. A cár Párisban is egyre látogatta a műhelyeket és a tudományos intézeteket. Visszatérése után Ostermann követe által a nystadi békét kötötte Svédországgal (1721), melynek értelmében Oroszország Livoniát, Esztoniát és Ingermanföldet, Finnország és Karelia egy részét kapta. A béke megünneplésére nagy népünnepélyt rendezett és felvette a «minden oroszok cárja» címet. Azontul csak egyszer viselt még háborut: Persia ellen (1722-23), melytől Derbent és Baku városokat, továbbá Ghilan, Mazanderan és Asztarabad tartományokat ragadta el. Ezzel jóvá tette Azov elvesztését.
E közben szakadatlanul fáradozott reformjai keresztülvitele körül. Közigazgatási tekintetben a bojárok régi dumáját felváltá a kormányzótanács, mely eleintén 9 tagból állott és mely P. távollétében a legfőbb hatalmat gyakorolta. A birodalmat P. 12 kormányzóságra osztotta s ezeket megint 43 tartományra; amazok élére kormányzókat, emezek fölél alkormányzókat állított. A törvényszéki tárgyalásnál behozta az irásbeli eljárást, a kínzás alkalmazását meghagyta, a rendőrséget újjászervezte és titkos rendőrséget állított fel; a gyakran felfegyverkezett rablóbandákat irtotta, a koldusok megszámlálhatatlan seregét megtizedelte. hogy a reformok ellen való ellentállást mindenképen megtörje, a titkos kancelláriát léptette életbe, mely borzasztó emléket hagyott maga után. Pénzügyi tekintetben P. a füstadót a feladóval helyettesítette, mely alól csak a papok, nemesek és a Balti-tengerpart lakói vétettek ki. Az eretnekek (raszkolnikok) kétszeres adót fizettek, amint P. egyáltalában nem igen gyakorolta a türelem erényét. A hadsereget P. európai egyenruhába öltöztette és újoncozást rendelt el az egész birodalomban, ami hosszu időn át az önkénynek és siralomnak forrása volt. Amint a nemesség hatalmát megtörte, ugy tett a papsággal is. Az eltörült patriárka-méltóság helyébe a szent zsinatot (szinodus) állította föl, mely püspökökből állott, kik fölé azonban P. főgondnokot (rendesen magasabb rangu katonatisztet) nevezett ki. Meghagyta minden püspöknek, hogy palotájában iskolát tartson; megtiltotta, hogy bárki is 30-ik éve előtt barátnak jelentkezzék és megtiltotta (a reformoknak ellenszegülő) barátoknak, hogy könyveket irjanak. Azt a szerzetest (Taliczki), aki P. reformjaira célozván, Az Anti-Krisztus előjelei címü munkát irta, kivégeztette. Közgazdasági tekintetben Szt.-Pétervár alapítása érdemel említést, melynek lendületét azzal is iparkodott biztosítani, hogy Arkhagel kikötő-privilégiumát megnyirbálja, ami heves ellentállásra szolgáltatott okot. Sok gondot fordított arra, hogy a Névát összekösse a Volgával. E végből ásatta Münnich által a Ladoga-csatornát és más csatornákat is tervezett. Sok ezer mesterembert hozott magával külföldről és több európai állammal kereskedelmi szerződést kötött és mindenképen iparkodott felemelni a földmívelést, a szőllőmívelést, az eperfatenyésztést stb.; jutalmat tűzött ki azok számára, kik a bányamívelés és gyáripar terén kitettek magokért. összesen több mint 200 gyár keletkezett P. uralma alatt és Szibéria ércaknáit P. alatt kezdték rendszeresen művelni. A tanintézeteknek s egyáltalában a nevelésnek hasznossági jelleget adott; szaporította nevezetesen a mérnöki, számviteli, katonai és tengerészeti iskolákat, de középiskolát és egyetemet egyet sem alapított. A nyugati eszmék terjesztése céljából számos munkát is lefordíttatott orosz nyelvre; e célból szindarabot iratott és a Szentpétervári Ujságot, az első orosz hirlapot hivta életbe. Végül Szt.-Pétervárt tudományos akadémiát alapított, melynek tagjaitól azt követelte, hogy őt reformjaiban támogassák; a saját önkiképzése érdekében pedig még két tanulmányi utat tett Európában.
Családi életéből sem hiányoztak tragédiák. Első nejét magától elűzte, de a nép és a papság Lapukin Eudoxiát mindvégig P. törvényes hitvestársának tekintették. E házasságból származott egyetlen fia és örököse, a gyönge tehetségü és makacs Alexej, ki az ó-orosz párt rajongó és elégületlen embereivel vette körül magát és ezekkel versenyt szidta atyjának reformjait. A viszony atya és fiu között e szerint a lehető legrosszabb vala. P. tanulmányai útra küldötte fiát, de ez váltig azt állította, hogy esze gyönge és hogy beteg; elvégre pedig kedvesével Olaszországba szökött, hol St.-Elmo kastélyban (Nápolynál) elrejtőzött. P. kémjei (Tolsztoj) azonban itt is nyomára akadtak és áligéretekkel hazacsalták a herceget, kit P. előbb a koronáról való lemondásra kényszerített, azután pedig összeesküvésben való részvétele fejében elzáratott. Ebben az összeesküvésben különben Lapukin ex-cárnőnek, a papságnak és az ó-orosz bojár családoknak, sőt külföldi hatalmaknak is volt része. P. rettenetes boszut állott valamennyin és még fiát is mint árulót megveszőztette és azután halálra itéltette. Két nappal később Alexej, ugy látszik a tortura következtében, rejtélyes és ki nem deríthető módon meghalt (1718 jul. 1.). P.-nek ekkor már második volt: Katalin (l. o.), a szegény marienburgi cselédleány, akit szeretőjévé, és a török háboruban tanusított hűsége és leleményessége fejében 1712. nejévé lett, 1723. pedig cárnővé koronázott. 1721-ben tette közzé P. azt a hires ukázt, mely megengedi az orosz császárnak, hogy utódját kijelölhesse, eltörülvén ilyformán a monárkiában divó örökösödés elvét. Katalintól két fia született (kik korán elhaltak) és két leánya: Anna, ki 1724. a holsteini herceghez ment nőül, és Erzsébet (l. o.), kit utódává nevezett ki. Alexejnek és nejének, braunschweigi Saroltának, csak egy fiok maradt életben, a későbbi II. Péter (l. o.), de erről nagyatyja életében nemigen szóltak.
Sokat beszéltek e században Péter cár politikai végrendeletéről. Ez a végrendelet azonban I. Napoleon császár parancsára (1812) készült tendenciózus fércmű. Mindamellett P. utódai a keleti kérdést és politikát illetőleg mindnyájan azon az úton haladtak, amelyet nagy elődük nekik jelölt; utódainak végcélja ugyanaz, mely már P. lelke előtt is lebegett, t. i. a beteg embernek Európából való kiűzése, a török birodalom feldarabolása és Konstantinápoly elfoglalása. 1782. II. Katalin cárnő Szt.-Pétervárott nagy emlékszobrot (lovas szobrot) emelt P. cárnak; szobrai vannak még Kronstadt, Poltava, Vorones, Pole, Lipezk, Lodeinoje, stb. városokban is.
12. P. (II.) Alexejevics, orosz cár, Alexej nagyherceg fia, Nagy P. unokája, szül. 1715 okt. 23., megh. 1730 febr. 9. Nagy P. özvegye és utóda, I. Katalin halála után (1727) következett a trónon, melyet első sorban a számító Mencsikovnak köszönhetett, ki abban a reményben ringatta magát, hogy a még csak 12 éves cár az ő leányát, Máriát fogja majd nőül venni; azonfelül pedig azt is tervezte, hogy fiát összeházasítja P. nővérével. Magát generalissimusnak nevezte ki, a cár nevelését pedig a megbizható ostermann alkancellárra bizta. Az ifju P. azonban utálta a tanulást és kegyeltjével, Dolgoruki Ivánnal inkább vadászott. Elvégre II. P. otthagyta Mencsikov házát, jegyesével szakított és 1727-ben Mencsikovot lefogatta s birtokaira, 1729. pedig Szibériába száműzte, miben a Dolgorukiak voltak segélyére. Most ezek hálózták be a járatlan ifjut és ők fejlesztették benne a renyheség és mulatozás vágyát. Új jegyesült Dolgoruki Katalint, Iván nővérét tukmálták P.-re, ki az ó-orosz párt örömére Moszkvába tette át székhelyét és Nagy P. reformjait egymásután eltörölte. II. P. rövid uralkodása alatt megújította a Poroszországgal való szövetséget és visszaadta a persáknak Nagy P. hódításait. Már-már lerázni készült a Dolgorukik bilincseit, midőn himlőben váratlanul meghalt.
13. P. (III.) Feodorovics, orosz cár, szül Kielben 1728 febr. 21., megöletett Ropsa kastélyban 1762 jul. 17. Károly Frigyes holsteini herceg és Anna Petrovna, Nagy P. leányának fia. Mint Holstein hercegét Károly Péter Ulriknak nevezték. Nagynénje, Erzsébet várnő udvarába hivatta és 1742-ben trónörökösévé nevezte őt ki. 1745 szeptember 1-én P. Zsófia anhalt-zerbsti hercegnőt vette nőül, ki az ortodox egyház kebelébe való áttérésekor a Katalin nevet kapta (l. II. Katalin). A trónra 1762 jan. 5. lépett (Erzsébet halála után) és néhány célszerü intézkedéssel kezdé uralkodását. megfontolatlan, az orosz papság és a nép hazafias érzelmeit mélyen sértő magaviseletével azonban a legnagyobb mértékben maga ellen ingerelte a közvéleményt. Külpolitikája még inkább növelte az országban lappangó elégületlenséget. Annyira bámulója volt nagy Frigye porosz királynak, hogy trónra lépése után azonnal visszahivta Csernicsev tábornokot és hadát Sziléziából, cserben hagyta osztrák és francia szövetségeseit és Frigyes királlyal nemcsak békét kötött, hanem még szövetségre is lépett vele és hadi segélyt igért neki. Ehhez járult, hogy P. családi életével is sok botránya szolgáltatott okot. Nejét, Katalint mellőzte, üldözte és verte; el is készült tőle válni, hogy Voroncov Erzsébetet nőül vegye, fiát, Pált pedig ki akarta tagadni. Csakhogy Katalin nem volt olyan nő, ki mindent tűr. hivei és kegyeltjei sorában a tanács és a hadseregben pártot szervezett, Orlov Gergely és Elek, Bariatinszki, Paszek és más fiatal katonatisztek pedig összeesküvést szőttek P. ellen. Midőn ez összeesküvés felfedeztetett, Katalin tettre határozta el magát. Mialatt P. Oranienbaumban tartózkodott holsteini testőreivel, Katalin a két Orlov társaságában Peterholfból hirtelen Szt.-Pétervárott termett, hol a részére megnyert gyalog testőrezredek és a papok neki hűséget esküdtek. Katalin előbb a templomba, majd a téli palotákba ment és kiáltványban szólította fel a népet a csatlakozásra. Azután több ezer ember és tetemes számu katonaság élén Oranienbaum felé indult. III. P. értesülvén a történtekről, Kronstadtba futott, ahol azonban Taluszin admirál visszafordulásra kényszerítette. Erre P. Münich tanácsára hajolván, lemondott az ellenállásról és elé menve, megadta magát. Katalin Orlov Elekre bizta a továbbiakat, ez pedig P.-t Ropsa nevü faluba vitette, ahol az négy nap mulva, állítólag gyomorgörcsben avagy szélhűdés következtében meghalt. A valóságban Orlov Elek és emberei megfojtották, miután a mérgezési kisérlettel nem boldogultak. (Az irodalmat l. Oroszország története alatt.)
1. a'Ailly, l. Ailly.
2. P., abanói (Pietro d'Abano), orvos, bölcsész és csillagász, szül. Abanóban (Padova mellett) 1250., megh. fogságban 1316. Tanult Konstantinápolyban. Tanár volt a padovai egyetemen, ahol Averrhoëshez és a neoplatonikusokhoz való csatlakozása miatt az egyházzal ellentétbe jövén, az inquizició elé állíttatott, de pörének befejezése előtt elhunyt. Hirneves műve: Conciliator differentiarum qua inter philosophos et medicos versantur (több kiadást ért: Montava 1472; Velence 1476; Basel 1535).
3. P., amiensi, remete Péter néven is ismeretes a keresztes hadjáratok idejéből, akinek a keresztes hadjáratok kezdeményezését tulajdonítják. Születési éve ismeretlen, megh. Neufonstierben (lüttichi püspökség) 1115. Az eredeti források szerint nem ő, hanem a pápa kezdeményezte a keresztes hadjáratokat, ő csak a clermonti zsinat után jelenik meg és buzdítja az embereket a részvételre. Buzdításának nagy reménye volt, mert 1096 ápr. 12. Kölnbe jött 15 000 emberrel, akikhez még 15 000 német csatlakozott. Megbizás nélkül élére állt seregének, mely útközben mintegy 200 000 főre szaporodott és elindult a szent föld felé. Számos viszontagság és a seregnek többszöri megveretése után, melyeknek a rendszertelen vezetés volt az oka, embereinek egyik része Konstantinápolyból hazájába tért vissza, másik része pedig megvárta a keresztesek fő seregét. Az egyesülés után, bár nem ő volt a vezető, mégis nagy tekintélynek örvendett. Jeruzsálem elfoglalása után a harcképtelenek, öregek és gyengék gondozását ő reá bizták. Az aszkaloni győzelem után visszatért hazájába. Szerzetes lett és rendfőnök volt élete végéig. V. Ö. Wetzer-Welte, Kirchenlexikon (IX. köt., ahol az idevágó irodalom is fel van sorolva).
4. P. de Bruys, l. Bruys.
5. P. van der Faes, német festő, l. Lely.
6. P., több egyházi és világi férfiu neve, l. Petrus.
1. Károly Lajos, német pedagogus és filologus, szül. Freiburgban 1808 ápr. 6., megh. Jenában 1893 aug. 11. Schulpfortában nevelkedvén, 1827-31. Halleban hallgatott matematikát, teologiát és filologiát, majd a középiskolai tanári pályára lépett és több helyen való működés után 1856. a pfortai iskolának rektora lett. 1873. nyugalomba vonult. Számos filologiai és szövegkritikai munkán kivül (Cicero, Tacitus és Xenophon egyes műveinek kiadása) a római történettel foglalkozott. Monográfiái: Zeittafeln der römischen Geschichte (6. kiadás Halle 1882); Die Epochen der Verfassungsgeschichte der römischen Geschichte (2. kiadás Halle 1863) és Zur Kritik der Quellen der ältern römischen Geschichte (Halle 1879). Ezek alapján készült nagy műve: Geschichte Roms (4. kiad., 3 köt., Halle 1881).
2. P. Hermann Vilmos Gottlob, német filologus, P. Károly Lajos történész legidősebb fia, szül. Meiningenben 1837 aug. 7.; a meisseni fejedelem iskola tanára és 1874. rektora lett. Művei: Scriptores historiaeAugustae (2. kiadás Lipcse 1884, 2 köt.); Ovids Fasti (3. kiad. u. o. 1889); Historicorum romanorum reliquiae (I. köt. u. o. 1871); Historicorum romanorum fragmenta (u. o. 1883); Die Quellen des Plutarch (Halle 1868).
politikai község Belovár-Kőrös vármegye kaproncai j.-ban, (1891) 2384 horvát-szerb lakossal.
(ejtsd: pitrboro), 1. város és anglikán püspök székhelye Northampton angol grófságban, a hajózható Nen és vasút mellett, (1891) 25 172 lak., gépgyártással, szén-, tégla- és épületkő-kereskedéssel; környékén gőzmalmokkal; hires székesegyházzal angol-normann stilusban; 1140-1200-ig építették és a XII. sz.-ban pompás homlokzattal díszítették; egyes részei, mint a fő tornya, újabb keletüek. P. keletkezését a 855. Peada merciai király által alapított apátságnak köszönheti, amely felosztásakor VIII. Henrik korában Anglia legjelentékenyebb apátsága volt. - 2. P., város Ontario kanadai tartományban, az Ontario-tótól É-ra, vasút mellett, (1891) 9717 lak., virágzó iparral, amelyhez a hajtó erőt a közeli Otonaban vizesései szolgáltatják.
a kat. egyházban jun. 29. tartatni szokott ünnep a két apostol tiszteletére, miután a hagyomány szerint egy és ugyanazon napon szenvedtek vértanui halált. Már legrégibb idő óta ünnepelték és a III. sz.-ba mint a legelső ünnepek egyike fordul elő. Miután ez ünnep a katolikus hierarkia ünnepének jelentőségével is bir, Rómában különösen ünnepélyességgel szokták megülni. Az ünnepnek van vigiliája és bőjtje.