Petőfi

1. István, P. Sándor testvéröccse, kihez «István öcsémhez» címü szép költeménye szól, szül. Kis-Kőrösön 1825., megh. Csákón 1880 ápr. 20-án. Gyermekéveiben atyja mesterségére adta magát, mészáros lett; a szabadságharcban mint honvéd küzdött és kapitányságig vitte. Bátyjával anyjuk temetésén találkozott utoljára. Az osztrákok katonának sorozták be és 1850. Schleswig-Holsteinba küldték, egy év mulva szabadságolták s P. péterváradra ment mesterségét folytatni. 1852. nyarán Pesten, hol bevásárlások végett időzött, Pataky emigrációi ügynök kézrekerített listája alapján elfogták s a theresienstadti fogházba hurcolták, hol 3 évet töltött. Kiszabadulta után egy évre Geiszt Gáspár csákói pusztájára (Békés) ment gazdatisztnek, hol haláláig buzgón és kitünő eredménnyel működött, példás becsületességével is megnyervén a család és a környék urainak szeretetét. Üres óráiban ő is verselt és nem egy költeménye jelent meg a Vasárnapi Újságban. A 60-as években megnősült, de e házasság nem volt boldog s 3 hétre elváltak. Szivszélhűdésben halt el. Arcképe a Vasárnapi Újságban (1880, 19.).

2. P. Sándor, a legnagyobb magyar lirai költő, a magyar költészetnek a világirodalomban legismertebb képviselője, szül. Kis-Kőrösön (Pest vármegye) az 1823-ik év első napján, megh. a segesvári csatában 1849 jul. 31. Családi neve eredetileg Petrovics volt; családja Pozsony vármegyéből származott, ahol 1668 március 30-án I. Lipót királytól címeres nemes-levelet nyert. Az armális még 1835 körül is megvolt P. atyjának birtokában s a nemesi származást tudta a költő is, de mint szivvel-lélekkel demokrata, sohasem élt nemesi jogaival és teljesen azonosította magát a néppel. A költő atyja, Petrovics István, aki 1791 aug. 15. született Aszódon, mészáros volt, éppen ugy mint nagyatyja is, és elég szerény anyagi körülmények közt élt. 1818 szept. 15-én már mint szabadszállási székbérlő Aszódon nőül vette az 1791. a turócvármegyei Ljesnón született Hrúz Máriát; 1822-24-re kibérelte a kiskőrösi mészárszéket s ott lakott nejével együtt, igy született ott ötödfél évi házasságuk után első gyermekük, Sándor.

Élettörténete

Gyermekévei, tanulókora. Gyermekéveit azonban nem itt, hanem Félegyházán, majd Szabadszálláson élte a költő, e kiskunsági városokban, Itt nyerte legkedvesebb benyomásait s magát mindig bizonyos büszkeséggel vallotta kun fiunak. Atyjának a kiskőrösi bérlet elég jól jövedelmezett; a 3 évi ciklus leteltével, 1824. a nagyobb félegyházi székbérletre vállalkozott s ez év októberében családjával együtt oda költözött. A család jóllétre itt még inkább föllendült s P. vidám és boldog gyermekséget élt, melynek emlékei később is mindig édes érzéssel töltötték el szivét (v. ö. Szülőföldem c. költeményét 1848-ból). Eleven, elmés, kissé makacs, de jószivü gyermek volt; kemény atyja szigorusággal, anyja gyöngédségével vezette. Iskolába is Félegyházán ment először, de már előbb oktatták olvasásra és rajzra; a rajzhoz később is kedvet mutatott; Félegyházán azonban inkább csak vendégkép járt be a róm. kat. népiskolába egy ideig 1828 elején. Már 1828 máj. a szomszédos Kecskemétre vitte atyja az evang. népiskolába, u. o. iratta be 1829. és 1830. is; ez iskolában már némi latint is tanult; vakációzni haza vagy kiskőrösi rokonaihoz járt. 1830. szülei Félegyházáról 6 évi ottlakás után Szabadszállásra költöztek vissza, ahol félegyházi keresményükből meglehetős vagyont, házat és földet szeretek volt. A harmadik iskolai évet nem is fejezte be P. Kecskeméten; atyja 1831 elején haza vitte Szabadszállásra, hol akkor Ujlaky ref. rektor algimnázium félét tartott. (Szent-Lőrincen.) Félév mulva, 1831 szept. 28-án az apa Szent-Lőrincre küldte fiát az evangelikus algimnáziumba; ott két évet töltött mint donatista tanuló. Tanára, Lehr András kivált a latin nyelvet és szépirást tanította nagy kedvvel, s P. mind a kettőben kitünt; itt időzése a gyermekkornak sok öröme közt telt. Szülei gondosan ellátták, szálláson a község legjobb családjainál volt, s noha már ekkor szeretett érzelmeibe merülni, szivesen részt vett diáktársainak, kivált akissé nagyobbaknak játékaiban is. (Pesten.) 1833-ban német szóra Pester vitte atyja, az evangelikus gimnáziumba, ahol a II. donatista osztályt járta, de már nem volt olyan jó tanuló, csak elsőrendü osztályzatot nyert. Atyja erre 1834-ben a piaristáknál próbált vele szerencsét, de ott sem tanult jobban s az első osztályt 1835 nyarán csak elsőrendü bizonyítvánnyal végezte; esze már ekkor a szinészeten kezdett járni, különben osztályában tulságos sokan is voltak. pesten azonban belegyakorolta magát a német nyelvbe. (Aszódon.) Atyja már-már arról gondolkodott, hogy kiveszi, de 1835. újra feladta felekezetének (evangelikusok voltak) aszódi algimnáziumába, a II. grammatikai osztályba. E kis városban, a kevésbbé népes osztályban megint kitünt mind rendes viseletével, mind szorgalmával, mely a 2. és 3. évben még jobban fokozódott; mint szintaxista már nagy kedvvel gyakorolta magát a latin versformákban. Kedélyélete fejlett, költői hajlamai ébredeztek; magát művelte, a kis könyvtár költői és történeti műveit át meg át olvasta, kivált Horatius ódáit nagyon szerette. Határozatlan vágyak jelentkeztek nála, s midőn egyszer s Aszódon irt már szerelmi verset is egy hasonlókép gyerekleánykához. Részt vett egy pár ártatlan deákcsinyben is; de egészben véve mint első eminens tanuló hagyta el 1838 jun. 30. az aszódi algimnáziumot. Jól beszélt németül és latinul; különösen kitünt a magyar fogalmazásban, s az évvégi búcsuvers elkészítését, melyet máskor Koren tanár irt, ezúttal ő rá bizták. Az 54 hexameterből álló vers fenmaradt s ez P.-nek legrégibb ismert költeménye. Viszontagságai. Ezzel azonban a boldog gyermekkor véget is ért s a serdülő P.-re a hányatás és szenvedés súlyos évei vártak. Atyját, ki a 30-as években Szabadszálláson is évről-évre vagyonosodott, 1838-tól kezdve egymásután súlyos csapások érték; az 1838-iki árviz elöntötte földjét és elvitte házát, egy megbizottja hűtlenül kezelte egyik bérletét, sőt peres úton megkárosította és birtokai egy részét 1839. elárverezték; egy rokona, kinek kölcsönpénzt adott és kiért jótállott, megbukott, ugy hogy Petrovicsot is magával rántotta, s ennek 1840. már ugyszólván semmije sem maradt. A sok csapád csak ingerültté tette a különben is szigoru apát, ki fiának legcsekélyebb tévedését sem tudta elnézni; hozzájárult ehhez, hogy évről-évre mind kevesebbet tudott érte áldozni is. A fiura nézve pedig ez évek rendes körülmények közt is válságosak lettek volna, mert fényes szellemi tehetségei kezdtek kinőni az iskolai szűk keretből s bizonytalan célok után ösztönözték. (Selmecen.) P. 1838 aug. 31-án a selmeci liceumba ment első éves rétornak (V. osztály). Már itt érdeklődni kezdett a korabeli nemzeti és irodalmi küzdelmek iránt, s a vegyes nemzetiségü ifjuság közt, melyben éppen mint a tanárok közt, pánszláv törekvések is nyilvánultak, ő magyarnak vallotta magát és lelkesen csalatkozott az ifjuság kebelében fennállt magyar társasághoz, melybe első éves rétor létére nem kezdő, hanem rendes tagul vették fel. E társaságban elemében érezte magát s versekkel és birálatokkal többször fellépett (A hűtelenhez). Tehetségét szította a pár évvel idősebb Szeberényi Lajos, a társaság elnöke, kivel P. barátságot kötött. Az iskolában azonban rohamosan hanyatlott, főleg egyes tárgyak tanulására adta magát s önművelésének élt. Szegénysége is nyomasztó volt rá nézve; az alumneumban ebédelt. Hogy a szinházba eljárhasson, melyért rajongott, egy és más holmiját eladta. Ezért részeges házigazdája korhelységgel vádolta tanárai, utóbb atyja előtt. A félévi vizsgálat rosszul sikerült, s egyik szláv érzelmü tanárától a magyar történelemből elégtelent kapott. Atyja erre megirta neki, hogy mint érdemetlen fiuról leveszi róla kezét, mire P. 1839 febr. 15. elhagyta Selmecet és Pestre vándorolt, hol a szinházhoz akart bejutni, s tényleg Rónai álnév alatt statisztáskodott mintegy két hónapig. Májusban egy rokona, Slakovics Péter mérnök vette magához Ostfiasszonyfára (Vas) oly szándékkal, hogy majd a soproni liceumban fiával együtt taníttatja. Itt vakációzott vele Orlay Soma is (l. o.), aki szintén rokona volt és mindvégig jó barátja maradt. Egy környékbeli földbirtokos leánya, Tóth Róza iránt itt táplált szerelmi ábrándjai még pár év mulva is felhangoztak költeményeiben. Mikor azonban eljött szeptember, a mérnök mást gondolt, s azzal a kifogással, hogy ugy sem lesz belőle komédiásnál egyéb, sorsára bizta. (Katonáskodása.) P. mégis bement Orlayval és a mérnök fiával Sopronba, de ő nem a liceumba, hanem a Goldner-féle gyalogezredbe (48. gy. ezr.), hogy senkinek ne legyen terhére; nem dicsőségvágyból, hanem dacból és szükségből (1839 szept. 6.). A 16 éves «zöldhajtókás, sárga pitykés közlegény» panasz nélkül végezte terhes szolgálatát, s össze-összejött diák barátaival is. Itt ismerkedett meg Pákh Alberttel is, használta az iskola könyvtárát és részt vett néha a magyar társaság ülésein; legfőbb vigasztalását pedig a verselésben találta, de e soproni időzésből nem ismerünk versét. Nyomoruságai közt és a durva környezetben jövő hivatásának gondolata tartotta fel lelki erejét. Tavasig maradt Sopronban, akkor századja márc. közepén Bregenzbe indult, nem csekély örömére P.-nek, ki alig várta, hogy Tirolt s még inkább Olaszországot megláthassa. Grazig mentek, ott megtudták, hogy az ezredet Horvátországba helyezték át és a P. századja Horvátországban fog állomásozni. E csalódás lehangolta, de még nagyobb baj volt, hogy a szolgálat elcsigázta még eléggé ki sem fejődött szervezetét. Grazban két hónapig idegláz gyötörte, az őszi nagygyakorlatok alatt (1840) vért köpött, azért Károlyvárosban hónapokon át a kórházban ápolták, végre az emberséges ezredorvos, Römer dr., ki részvétet érzett az intelligens ifju iránt, magától kezdeményezte és kieszközölte elbocsátását (1841 jan. 3l.). A sivár élet, az idegen környezet, szülei szegénységének, apja neheztelésének, a maga betegségének és szenvedéseinek elgondolása, a jövőre minden kilátás elborulása lelkileg is beteggé tette az ifjut; szenvedéseit csak Kupis Vilmos közlegény pajtásának barátsága enyhítette, kire később is mindig szeretettel gondolt vissza. P.-t a felülvizsgálat után Sopronba vitték s ott bocsátották el végleg 1841 febr. 28. Miután elfásult kedélye barátai körében kissé fölpezsdült, egy hét mulva Pápára indult Orlayhoz, ki akkor már ott tanult. Itt barátai felruházták, kis keresetet szereztek neki, sőt Tarczy Lajos tanár pártfogásával a tanárok felvették a VII. osztályba benevolus auditornak is, noha nem volt bizonyítványa s az iskolai év vége felé járt. De csak 3 hétig maradt Pápán, itt is nélkülözött, a tanulásba lassan megeledett bele, s mikor egy ízben obsitos katona-ruhájában jelent meg az előadáson, a tanulók nagy kacagásban törtek ki s a tanár kiutasította. Pozsonyba vándorolt, hol Szeberényi és több régi tanulótársa tanult; de itt nem lelvén módot a megélhetésre, tovább vándorolt szinésztársaságot keresni. Elébb Győrbe gyalogolt, de ott nem lévén társulat, Pestre jött hajón, onnan ismét gyalog Duna-Vecsére látogatott el szüleihez, kik a falu korcsmáját bérelték s nagyon szegényesen éltek. Atyja azt kivánta, hogy mészáros legyen, anyja a tovább tanulást sürgette, maga pedig a szinészpálya dicsőségére vágyott, magának hirt és olyan állapotot remélve, hogy szüleit segítheti. Nem sikerültvén azonban atyja előitéletét eloszlatni, anyja kivánsága győzött, s felgyalogolt Selmecre bizonyítványáért (1841 ápr.). Pár hónapig még otthon maradt és verseket irt; de mivel az iskolai év kezdete még messze volt, legalább próbát akart tenni időközben a szinészettel. (Első szinészkedése.) 1841 jul. kezébe vette a vándorbotot, Pestre, majd Veszprémbe, Füredre ment, azután átkelvén a Balatonon, Somogy vármegyén keresztül Ozorára ért, ahol Sepsy Károly hattagu szinészcsapatába állt. A sanyaru társaság Tolna és Fehér vármegye kisebb községeiben játszott; P. a szincédulákat irta és hordta ki és a kellékekről gondoskodott, de fel is lépett, először a Peleskei nótáriusban. Mikor a társaság mindenből kifogyva, Mohácson feloszlott, P. megunva a művészet ez avatatlan papjai közt a dicsőséget, anyjának tett igéretéhez képest iskolába készült. Sopronba, onnan Pozsonyba, s itt sem találván biztos módot a megélhetésre, Pápára ment.

Pápán Tarczy szerzett neki egy kis keresetet s fölvették a VII. osztályba, melyet kellő eredménnyel végzett, kivált egyes tárgyakban. Még többet tanult magánúton; sokat olvasta Schillert, Lenaut, Heinet; a magyar költőket minden társa közt legjobban ismerte; igen szerette Gvadányit és Csokonait, legnagyobb hatással azonban Vörösmarty volt reá. Fejlődésére rendkivül kedvező volt ez időszak, mihez hozzájárult, hogy nemes törekvésü barátok környezték: Jókai, Orlay, Kozma Sándor stb., ott tanult Kerkápoly Károly, Ács Károly, Kolmár József is. Mindezek derekasan működtek a Tarczy vezetése alatt állt képzőtársaságban, s P. mint költő, biráló és szavaló csakhamar feltünt, több jutalmat nyert és az évzáró örömünnepen fényesen szerepelt. Itt érte az az öröm, hogy A borozó címü verse, melyet Bajzának, a kor legelső kritikusának, felküldött, megjelent az ország legelső szépirodalmi lapjában, az Athenaeumban (1842 máj. 22.). P. ettől számította irói pályáját. A vizsgálatok befejeztével ő és Orlay először Jókait kisérték haza Komáromba, majd P. szüleit látogatták meg Duna-Vecsén, akik nagy örömmel fogadták «jó útra tért» fiukat; egy hét mulva pedig Orlay szüleihez mentek Mező-Berénybe, ott töltötték a nagy szünetet, melynek végén Debrecenbe is elrándultak. Innen Petőfi a Hortobágyon át (v. ö. Hortobágyi kocsmárosné kezdetü, első népdalát) Tiszafürednek és Jászberénynek kerülvén tért haza Szabadszálláson át Dunavecsére; szülőhelyének ekkori viszontlátásakor irta a Hazámban címü költeményt, melyet már Petőfi Sándor név alatt adott ki az Athenaeumban (nov. 3.). Vörösmartynak feltünt a költemény s azt hitte, a P. név alatt valamely idősebb iró rejtőzik. (Másodízben szinész.) Szüleitől, kiknek keserves keresményéből nem akart segedelmet elfogadni, októberben a pápai kollégiumba készült, de Pápán nem tarthatván fel magát, nagy lelki küzdelmek után elhatározta, hogy szakít a tanulói pályával s vágyait követve, szinész lesz. Nov. 2. elhagyta Pápát és Székesfehérvárt Szabó József szintársulatába állt be s Borostyán név alatt lépett fel több ízben. Fizetése havi 28 frt lett volna, de a társaság dolga rosszul folyt s a tagok felét is alig kapták meg fizetésöknek. Zajos sikerei egyáltalán nem voltak, sőt orrhangja miatt nem is szerette a rendező felléptetni. Jobban szaporodtak költői babérai s már dec. 4-én harmadik verse is megjelent az Athenaeumban (Bujdosó), mire karácsonykor Petre utazott, hol személyesen megismerkedett Vörösmartyval és Bajzával s egy boldog félnapot töltött körükben. Társulata 1843 januárban ketté szakadt; ő az egyik töredékkel Kecskemétre vándorolt. Itteni tartózkodását az tette kellemesebbé, hogy Jókai akkor ott tanult. Különben itt is sokat nyomorgott s noha élt-halt a szinészetért és Shakespere szerepeit nagy becsvággyal tanulmányozta, mindig alsóbbrendü szerepeket kapott; csak egyszer jutott fontosabb szerephez, mikor jutalomjátékában márc. 23-án a Lear király bolondját játszotta sikerült alakítással. Kecskemétről is több dalt küldött az Athenaeumnak, mindig a legszigurobb birálatot kérve Bajzától. Ez évi (1843) májusra országgyülést hirdettek Pozsonyba; Petőfi abban a reményben, hogy ott jobb szintársulatot fog találni, melynél előhaladása is biztosabb lesz, elhagyta a kecskeméti társulatot. Útközben Pesten (ápr. elején) meglátogatta Vörösmartyt, Bajzát, s ismeretséget kötött Petrichevich Horváth Lázárral, a Honderü, és Garay Jánossal, a Regélő szerkesztőjével, valamint Frankenburg Adolffal. Elrándult Pápára is, hol barátainál Orlay és Domanovszky Endrénél időzött, mig május elején Pozsonyba ment, útközben meglátogatván Győrött a novellairó Kovács Pált.

Pozsonyban csalódás fogadta, Fekete Gábor, a szinigazgató nem vehette fel, mert társulata már úgyis kelleténél népesebb volt. Újra kezdődtek az inség napjai, s P. az Országgyülési Tudósítások kiadójánál kapott holmi másoló munkát, s az ezért járó csekély díjból tengette életét. Büszkeségét azonban semmi szenvedés nem törhette meg. Garaynak még Pesten 4 verset adott volt át, hogy a Regélőben Andor deák álnév alatt közölje, hogy megtudja P., mit szól e versekhez Bajza, ki az Athenaeumban heti lapszemlét szokott írni; Garay azonban kitette a versek alá a költő nevét, mire ez a Bajza lapjában éleshangu nyilatkozatban tiltakozott a szerzői jog ez önkényes megsértése ellen. Pozsonyban ismerkedett meg Lisznyaival, Degrével, Berecz Károllyal, Vachott Sándorral és Imrével, Pompéry Jánossal és Kuthy Lajossal. Lisznyai, Vachott Sándor szívesen segítették is; midőn Vachott jegyese látogatására Pestre rándult, ott aláirási ívet bocsátott ki az athenaeisták közt, melyen P. javára 30 frt gyült össze; azt is kieszközölte Vachott, hogy Pestre hívják meg valami méltóbb foglalkozásra.

Pesten fordító. Erre Nagy Ignác meghívta, hogy a Kisfaludy-társaság Külföldi Regénytára számára regényeket fordítson. P. jul. 1-e körül jött Pestre. Itt először Bernard Károly A negyven éves hölgy c. regényét fordította németből, mellyel 3 hét alatt elkészült és 100 váltóforintot kapott érte. Ezután James Robin Hood-ját fordította le, szintén németből, melyért 300 váltóforintot igért nagy Ignác, de 400-at fizetett ki. Az előbbi regény - a cenzura kivánságára A koros hölgy címmel - 1843., az utóbbi pedig 1844 elején jelent meg a Külföldi Regénytár 17., illetőleg 22-24. köteteképen. Jobbra derülvén napjai, elég vidáman élt, eljárt a szinházba, reggelizni pedig a Pilvax-kávéházban, a fiatal irók e gyülőhelyére. Különösen Pálffy Alberttel és Lauka Gusztávval rokonszenvezett. (Harmadszor szinész.) Még ekkor is a szinészi pálya dicsőségére vágyott s alig fejezte be a fordítást, Erdélybe készült avval a szándékkal, hogy csak mint hires szinész tér vissza Pestre. Egy hetet Orlayéknál töltött Mező-Berényben, onnan Debrecennek vette útját, de Erdélybe nem jutott el. Komlósy Debrecenben meghítta ugyan társulatához (1843 okt. elején), de egy hét mulva azzal a föltétellel állt elő, hogy P.-nek majd Kolozsvárott a karban is énekelnie kell, amihez nem volt tehetsége. Erre megvált Komlósytól s egy kis társasághoz csapott fel, mellyel Diószegen és Székelyhidon játszott néhány hétig; itt azonban a társaság már nov. 24-én felbomlott s P. pénze fogytán betegen Debrecenbe húzódott. Pákh Albert ott volt jogász és nevelő, ő segítette, amennyire tehette Bajza is küldött tiszteletdíjat; de mindez csekélység volt s P. egy telet többnyire fűtetlen szobában, fázva, éhezve húzott ki egy derék asszonynál, a szinház jegyszedőnéjénél, kinek szivességből a szinházba is eljárhatott. (V. ö. Egy telem Debrecenben.) De képtelen nyomorusága közt is törhetetlen szorgalommal művelte magát. Használta a főiskola könyvtárát, megtanult franciául, olvasta Hugó Viktort és Bérangert, akit nagyon megkedvelt, megismerkedett a francia romantikusokkal s dramaturgiai tanulmányokkal foglalkozott, Tieck fejtegetései útján behatóbban megismervén Shakesperet is. Maga is számos költeményt irt, köztül igen szépeket s egy füzetbe összeirta versei javát, azzal a céllal, hogy kiadja s ily módon hirt és pénzt szerez. Február elején (1844) útnak indult hát Pestre, kopott ruhában, gyalog, egy pár huszassal s egy kötet verssel. A háziasszonyánál maradt 120 váltóforintnyi tartozásáért Pákh Albert vállalt jótállást. Tokajinak került, mert az áradások miatt nem mehetett Tisza-Füred fellé. Betért Egerbe is, ahol Tárkányi Béla a lelkes kispapokkal együtt rendkivül melegen fogadta; pár napig maguknál tartották a költőt, lelkesedve hallgatták verseit, utiköltséget gyüjtöttek neki; maga P. is fölmelegedett e körben s itt irta Egri hangok c. költeményét. Pesten hiába keresvén kiadót, majdnem a kétségbeesés szélén arra határozta magát, hogy Vörösmartyhoz fordul s tőle kér verseire itétetet, «oly érzéssel, mint amely kártyás utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál». A nagy költő átolvasta az ifju pályatárs verseit, megadta neki az erkölcsi elismerést és lelkes ajánlással a Nemzeti Kör elé terjesztette a versek kiadásának ügyét s a kör március 27. elhatározta a kiadást. P. nyomba 75 pengőforint előleget kapott, melyből azonnal megküldötte Pákh kezéhez még a 45 napi határidő előtt a debreceni háziasszonyánál maradt tartozását. Ugyanekkor Vörösmarty és Bajza ajánlatára Vahot Imre felszólította jul. elején meginduló lapjához, a Pesti Divatlaphoz segédszerkesztőnek.

Biztos irói állás pesten. Igy végre sok hányatásai után révbe ért, s első dolga volt hazasietni a husvéti ünnepekre szüleihez. Azok kimondhatatlan örömmel fogadták már-már elveszettnek vélt fiukat (Füstbe ment terv); atyja is végkép kibélkült vele (Egy estém otthon). Miután pát napra Pestre felrándult, ápril közepétől ismét két egész hónapot otthon töltött Duna-Vecsén, kipihenve magát sok szenvedései után; ideje itt olvasgatás, dolgozás és idilli szórakozások közt boldogan telt, csak szüleinek szűkös állapota búsította, de közel látta az időt, hogy segíthet rajtok is. Közte és atyja közt minden félreértés végkép elenyészett, s P.-nek ezután többször volt alkalma megbizonyítani fiúi szeretetét. Költészetében kiváló hely jutott fiui érzelmeinek; anyjáról mindig végtelen gyöngédséggel emlékszik meg, atyjáról itt-ott némi jóindulatu humorral, de gyakran meleg érzelemmel és büszkeséggel is. A Vecsén töltött két hónapot a 14-15 éves Nagy Zsuzsika iránt érzett ábrándos szerelem tette még emlékezetessé, mely több finom hangulatu költeményéhez adta az ihletet. Vahotnál lakása, kosztja és 15 váltóforint havi fizetése volt; ezért köteles volt a Pesti Divatlap minden számába verset irni (2 frt külön díjért), ujdonságokat szerkeszteni és a korrekturát végezni. Az állás nem volt fényes, de legalább biztos; és P.-nek elég volt, hogy végre Pesten lehetett, az irodalmi élet központjában, hol ekkor a politikai is elég tárgyat adott az eszmecserékre. Délelőttönként dolgozott, délután eljárt az ifjabb irók találkozó helyére, a Pilvax-kávéházba. Legjobb barátai voltak az irók közül Pálffy Albert, Pákh Albert, Vachott Sándor, Jókai, a szinészek közül Egressy Gábor, a vidéki irók közül Tompa és Kerényi; az idősebbek közt Vörösmartyt és Bajzát szerette legjobban. Jól érezte magát a fiatal irók közt, kik felismerték tehetségét s akikkel fesztelenül vitázhatott. Részt vett olykor mulatozásaikban is, de inkább a társalgás, mint a bor mámorában lelte kedvét; nagyon keveset ivott, noha ekkoriban sok bordalt irt. A szinpadon még egyszer föllépett Egressy Gábor jutalomjátékában (1844 okt. 12.), de elfogultan játszott s ezzel végkép búcsut mondott a szinészetnek. Nyugodtabb helyzetében ritka termékenységet fejtett ki, újabb költeményei sűrün követték egymást nemcsak a Divatlapban, hanem a többi szépirodalmi lapokban is. Tárgyköre is tapasztalatainak, érintkezéseinek többoldaluságával párhuzamban egyre bővült; nemcsak népdalokat és bordalokat irt, hanem a társadalmi és politikai élet mozzanata is lelkesítették. Költészete tartalmilag mélyült, formailag tisztult s mindinkább kibontakozott az ő sajátos eredetisége, mellyel szokatlanul kivált a korabeli fiatal irók, Vörösmarty és Bajza modorának utánzói csoportjából. A hang egyszerüsége, természetessége és közvetlensége, a képzelet csodálatos könnyüsége és szabadsága, géniuszának eredeti és magyar bélyege általán csakhamar kedves költőjévé tették a közönségnek, kivált az ifjuságnak. Megszilárdította népszerüségét a Nemzeti Körtől kiadott első verses kötetének, Petőfi Sándor verseinek megjelenése, 1844-ben. E kötet az őszi vásárkor jött ki, 109 verssel. Ugyanakkor jelent meg A helység kalapácsa c. paródikus elbeszélő költeménye is, melyben az akkori elbeszélő költészet és novellairodalom dagályos nyelvét gúnyolja ki igen sikerülten; értéke inkább hangjában és nyelvében van. De még ez évben egy tartalmilag is jeles elbeszélő költeményet irt, a János vitézt, november második felében. Népmesének nevezte, mert egy részét népmesei motivumokból szőtte s a népmesék hangjában adja elő, de vett külföldi regékből is vonásokat s az egészet a maga fantáziája szerint alkotta meg. E költemény nagyon tetszett Vörösmartynak; P. azonban nem talált rá kiadót, s akkor Vahot Imre vette meg 100 frtért, ő adta ki is 1845 elején. 1844 végére és 1845 elejére esik Csapó Etelke iránti szerelme is. E szép széke leány Vachott Sándornénak volt testvérhuga; P. Vachottéknál találkozott vele többször s ábrándos érzést táplált iránta, melyről nem nyilatkozott, részint mert nők körében kissé bátortalan volt, részint mert maga sem tudta világosan, hogy szeret, midőn Etelke 1845 jan. 27-én egész váratlanul meghalt, P. nagyon szivére vette az ifju leány csodálatos és megdöbbentő halálát; ugyszólván akkor vált előtte tudatossá szerelme, s fájdalmát a költemények egész sorában zokogta el. E költeményeket, melyekben az érzésnek némi tulzása tagadhatatlan, 1845 januárjában irta; közülök néhányat a lapokban is kiadott, majd egész gyüjteményöket, szám szerint 34-et külön kötetben is kibocsátotta Cipruslombok Etelke sírjáról címmel 1845 márciusában. A fájdalmas érzés az utolsó költeményekben reflexiókká szelidül, de időnkint később is fel-felszakad a költő kebeléből egy sóhajtás Etelek után. 1845 ápr. 1. Kerényi meghivására útra kelt, hogy meglátogassa Eperjest és Felső-Magyarországot. Eperjesen nevelősködött Tompa is és a három ifju költő jól érezte magát együtt; ekkor verselték meg az Erdei lakot is. Itt érte az első nyilvános megtisztelés, midőn az evang. főiskola ifjusága fáklyás zenével üdvözölte. Kerényibel elrándult a Tátrába, Késmárkon meglátogatták Hunfalvy Pált, onnan P. Iglóra ment, Pákh Albert szüleihez, ahol kedves családi körben 3 hete töltött, mialatt Pákh Albert is hazaérkezett s együtt járták be a vidéket. Május 24. visszaindult Pestre, megállt Rozsnyón, ahonnan kirándult az aggteleki barlanghoz, majd Rimaszombatban, ahol a nemesség tisztújítást tartott. Itt Adorján Boldizsár, Kubinyi Rudolf és több előkelő birtokos nagy örömmel fogadták s a rendek máj. 29-én megválasztották és föleskették Gömör vármegye táblabirájába. Ez elismerés igen jól esett neki. Majd Kubinyinál időzött Vár-Gedén, megnézte a füleki, gácsi, ajnácskői és salgói várromokat, Losoncon egy hetet töltött Steller barátjánál, itt Steller jegyeséhez Plachy Vilmához és egy széplelkü és csinos zsidó leányhoz költeményeket irt, majd Balassa-Gyarmaton és Vácon át jun. 24-ére visszatért Pestre. E majdnem három havi felsőmagyarországi út két szempontból nevezetes: egyrészt jó benyomásokkat gazdagította a költő lelkét s a mindenütt tapasztalt elismerés rendkivül emelőleg hatott reá, másrészt élményeit egy cikksorozatban feldolgozta, melyet Úti jegyzetek címmel az Életképek c. szépirodalmi lapban tett közzé 1845 jul. havában. Heine Reisebilderen inkább csak a tervet adták a költőnek, hogy ily útját cikkekben irja meg, egyébként az Úti jegyzetek egészen P. kedélyéből és szelleméből folytak; eleven, patétikus és szellemes vázlatok és reflexiók ezek, s P. prózai munkái közt a jelesebbek közé tartoznak. Pesten még ez évben új kötetet bocsátott ki, melybe 1844. és 1845. irt verseit foglalta. Ugyanez év nyarán irta Szalk-Szent-Mártonban (szüleinl), körülbelül egy hét alatt, Zöld Marczi c. népszinművét. Egressy Gábor jutalomjátékául, azonban a szinházi biráló bizottság nem fogadta el a darabot előadásra; e művét aztán elégette a költő.

Ez év (1845) második felére esik szerelmi költészetének második nagyobb szerelmi ciklusa. Augusztusban és szeptemberben többször kirándult Gödöllőre s ott találkozott Mednyányszky Bertával, egy előkelő birtokos szép leányával, aki hiréért érdeklődött iránta és szivesen társalgott vele. A költőnek szerelemre vágyó lelke s lánykában ideálját képzelte és P. szerelmesnek hitte magát. Ez érzésben is, mint az eddigiekben, általán több volt az ábránd, mint a szenvedély s mikor megkérő levelére tagadó választ kapott a büszke apától, pár hónap alatt teljesen kigyógyult csalódásából. Azonban az a körülbelül 40 dal, melyet ez időben (pesti, gödöllői és szalk-szent-mártoni kelettel) Mednyánszky Bertához irt (mind egy versformában s egy alaphangulattal), az akkori szerelmi lirának mindenesetre legjobb termékei voltak, meleg sziv és üde képzelet alkotásai. E költeményeket 1845 őszén Szerelem gyöngyei címmel adta ki. Mig azonban a költő népszerüsége egyre szélesbedő gyűrükben terjedt, a pesti időszaki sajtóban ellen is mind több-több hang emelkedett. A Vörösmartyék nagy tekintélyü Athenaeuma megszünt; a megmaradt szépirodalmi lapok közül P. kizárólag a Pesti Divatlapnak kötötte le magát, s igy egy mások lap, a Honderü már ez okból sem nézte jó szemmel a költő emelkedését; voltak, akiket önérzetes modora és némely különösségei idegenítettek el tőle, másokat sikerei bántottak, ismét másokat költészetének szokatlan eredetisége, melyet pongyolaságnak, póriasságnak nézték. Igy aztán névvel és név nélkül valóságos hadjáratot intéztek ellene a Honderüben és az Életképekben, sok személyeskedéssel és rosszakarattal, melyek ellen ő a Divatlapban versben és egy-egy megjegyzéssel védte magát. A támadók közt volt egyik régi barátja, Szeberényi is, ami keserü tollharcra vezetett. Legélesebben azonban Császár Ferenc, Nádaskay Lajos és Petrichecih Horvát Lázár támadták és igyekeztek nevetségessé tenni a költőt; de támadta Nagy Ignác is, és Garay is inkább ellen volt, mint mellette. A gúnyoló cikkek és pasquillusok ez özöne keserítette, de útjától nem térítette el P.-t. Érezte irányának helyességét, vele volt a közvélemény nagy többsége s a legjelesebb irók és birálók: Vörösmarty, Bajza, Szemere Pál javallása; Toldy Ferenc méltányló birálatot irt mellette.

Legutóbbi szerelmi ábrándjainak szétfoszlása és a többnyire igazságtalan hirlapi támadások, dicsősége és boldogsága kivívásának ez akadályai mintegy felidézték régi szenvedéseinek keserü emlékét s bizonyos pesszimizmus vett erőt kedélyén. E beteges hangulat nehezedett lelkére 1845 végső és 1846 első hónapjaiban, s ennek a jelei azok a szeszélyes, keserü, olykor cinikus fordulattal végződő apró versek, melyeket ez időszakban többnyire Pesten és Szalk-Szent-Mártonban irt s Felhők címmel 1846 ápr. havában adott ki (66 költemény). Költészetének ez nem volt legszerencsésebb időszaka, s érzéseiben, reflexióiban sok az ő lelkétől idegen elem és a tulzás. Byron, Shelley, Heine hatása találkozott ekkor az ő meghasonlott lelki állapotával, s a világgyülölet, a cinizmus hangulatába ringatta magát. Érzése, képzelete azonban nemsokára ismét tisztult s visszanyerte saját egészséges irányát. A Felhőkkel egy időben irta A hóhér kötele c. regényét is (megjelent 1846.) s utána Tigris és hiéna c. drámáját, melyet a pesti tavaszi vásár kedvező saisonjában akart adatni a nemzeti szinházban; el is fogadták előadásra, de Szigligetinek egy új bohózatos népszinműve miatt mellőzték, illetve csak bérletfolyamban akarták adni, mire a költő jogos méltatlankodással visszavette darabját (1846 ápr. elején). Boszuságát felejteni ismét Szalk-Szent-Mártonba ment szüleihez, ott irta A szerelmes tenger c. fantasztikus romantikus költeményét és a népies Szilaj Pistát, mely egyik legkedvesebb elbeszélése. Ez év folytán ismételten is kiment hosszabb időre szüleihez, kik e tavaszon Szalk-Szent-Mártonból Dömsödre költöztek kisebb bérletre. Dömsödön Pálffy Albert is vele volt. P. általán szeretett egy-egy nagyobb munkája megirására vidékre vonulni, szüleihez, kiknek azonban nem volt terhére, mert külön szobát bérelt magának s az étkezés költségeit megtérítette. Dömsödön irta Slagó c. nagyobb költeményét, melyhez felső-magyarországi útjából hozta volt az indítékot.

1846 közepén P. megvált Vahot Imre lapjától, a Pesti Divatlaptól. Tapasztalván, hogy a szerzők ki vannak téve a szerkesztők önkényének, egy irói társulatot akart szervezni, mely a meglevő lapoktól függetlenül alapítson egy lapot s azt saját irodalmi programmja szerint szerkessze. Meg is alakította 9 jeles fiatal irótársával együtt az u. n. Tizek társaságát (Petőfi, Jókai, Pálffy, Degré, Obernyik, Pákh, Bérczy, Tompa, Kerényi, Lisznyai), melynek célja volt emancipálni a szépirodalmat és saját organumukban érvényt szerezni az újabb irodalmi iránynak, mely épp oly nemzeti, mint romantikus volt, s a nép nyelve alapján akart nemzeti stilt fejleszteni. A tizek kötelezték magukat 81846 márc.), hogy az év közepétől számítva egy évig sehova sem irnak, mint a maguk lapjában, melyet Pesti Füzetek címmel akartak megindítani. Év közepén csakugyan megszüntették a dolgozást a lapokba, de Vahot Imre boszut állt rajtuk, mert a tizek közül öttől mindjárt juliusban közleményt adott oly munkáikból, melyek régebbről nála maradtak. Ez irodalmi csíny miatt P. összeveszett Vahottal, akit párbajra is hítt, de Vahot kitért a párbaj elől. A lapra azonban a tizek a gyanakvó felsőségtől nem kaptak engedélyt, mire 1846 nov. havában elfogadták Frankenburgnak, az Életképek szerkesztőjének előzékeny és tapintatot közeledését, visszaadták egymásnak szavukat és társaságukat feloszlottnak nyilvánították; csak Pákh és Obernyik sem irtak egy évig egy divatlapba sem. P. az Életképekhez csatlakozott.

Szerelme és házassága. 1846 őszén kezdődik életének és költészetnek legfényesebb korszaka. Megtalálja eszményképét, s a mi eddig költői ábránd volt, mély és szenvedélyes szerelemmé fejlődik lelkében. Ez érzelem melegénél csodálatos harmoniában és gazdasággal kibontakozik egész egyénisége, lelkének minden ereje s megteremti költészetének legtökéletesebb és legnemesebb virágkorát. Szerelmével együtt erősbödik hazaszeretete és a nemzet politikai eseményein csüggése, s költészetnek mind szerelmi, mind hazafias és politikai iránya ezóta tárul ki teljes nagyszerüségében, a mellett, hogy régi tárgyai és érzései, a fiui szeretet, a szülőföld szeretete, népének lelke ezután is folyton ihletik. Aug. vége felé nagyobb körútra indult Pestről, Szatmárt, Máramarost, Erdélyt akarta bejárni. Szatmárba pap Endre és Riskó Ignác hivták, velök jelen volt a Nagy-Károlyban tartott megyegyülésen, melyet szept. 8. a szokásos bál követett. E napon délután 6-7 óra tájban látta először a költő a Térey-család kertjében Szendrey Juliát, Szendrey Ignácnak, a Károlyi Lajos gróf inspektorának feltünő szépségü, alig 18 éves leányát. Este a bálban bemutatták neki, hosszabban társalogtak, s a költőre e találkozás elhatározó benyomást tett. Néhány napig Téreyéknél többször is találkozott Juiával, mikor pedig Julia atyjával hazament Erdődre, hol a várkastélyban laktak, P. két barátjával együtt Szatmárról látogatást tett lányuk. Juliának hizelgett a már hires költő közeledése, ő is érdeklődött iránta, mialatt P. még e hó folytán és október elején többször is kirándult hozzájuk, a leány érdeklődése is szerelemé kezdett fejlődni, bár a költő iránt kissé szeszélyesnek mutatkozott, s a költő vallomására nem adott határozott választ. P. okt. 10. fájdalommal vett tőle búcsut, de Julia ugy intézte a dolgot, hogy az okt. 22-iki tisztújításra ismét bement atyjával Nagy-Károlyba, tudván, hogy ott lesz Petőfi is. Nagy-Károlyban tavaszra igért Petőfinek végleges választ, de már reményt nyujtott neki, ami a költőt az átélt kétségek után boldoggá tette. Okt. 23. váltak el s P. Nagy-Bányára, majd Koltóra rándult, Teleki Sándor grófhoz, akivel Nagy-Károlyban kötött barátságot; demokrata létére nagyon megkedvelte a liberális és jókedvü főurat s jó napokat töltött nála. Koltón egy politikai értekezlet alkalmával irta Erdélyben c. gyönyörü hazafias ódáját; de legtöbb ekkor irt költeményét Juliának szentelte. Kolozsvárra nem ment el, mert az erdélyi országgyülést elnapolták, hanem nov. 10. körül Pestre indult, ahova nov. 20. körül ért. Útközben történt az az epizód, mely sok félreértést okozott Juliával szemben és az életirók is nem mindig helyesen magyarázták. Debrecenben elment s szinházba, ahol megjelenésekor a közönség önkéntelen ovációban tört ki, s az akkor ott játszó ünnepelt szinésznő, Prielle Kornélia a darabba szőtt ének helyet Petőfinek egy dalát énekelte el. A másik napot még Debrecenben töltötte, s itt az a hir találta, hogy Julia máshoz akart férjhez menni. P. dacos lelke felindulásában hirtelen tettre határozta el magát. Meglátogatta Prielle Kornéliát, nőül kérte, este előadás közben pedig sürgette, hogy azonnal esküdjenek meg. Kornélia beleegyezett, s P. sietett a ref. apához; de a diszpenzáció nélkül nem volt hajlandó azonnal összeadni őket. Másnap a kat. papnál is járt, de eredménytelenül, s igy P. visszatért Pestre; onnan irt még Kornéliának, aki azonban meghallván, hogy P. Juliába szerelmes, csak hidegen válaszolt s igy a viszony elsimult. Ennek azonban hire ment Juliához, aki nem készült máshoz menni, s azért e lépés fájdalmasan hatott reá. P. levelet irt Juliának, melyben okaival együtt kifejtette ez esetet. Kibékülésöket befejezte az, hogy Julia valaki által elküldte neki naplója egy részét, mely szerelmét festi. Ekkor (1846 dec.) adta ki P. az Életképekben Juliához intézett költeményei közül az elsőt (Mi van innen távol). Szerelmi viszonyuk ezután is új és új változáson ment át. Julia bizonyos félelemmel látta szerelme növekedését; tartott a költő szenvedélyességétől, de viszont hideg sem tudott maradni iránta. Újabb keserüséget okozott neki az a hir, melyet valaki Szatmáron terjesztett, hogy P. az ő naplóját dicsekedve mutogatta ismerőseinek. Szülei először e hirből értesültek a viszonyról. A szigoru és gyakorlati apa hallani sem akart a biztos állás nélkül élő költőről, aki szinész is volt; egy gazdag földbirtokosnak szánta a leányt. Julia nem mondott e kérőnek igent, de meg kellett igérnie, hogy egy évig P.-hez sem megy, sem levelet nem ir neki. Az apa arra számított, hogy a csapodárnak vélt P. addig elfelejti Juliát s a leány is mást gondol. Juliának e miatti hallgatása szintén sok félreértést okozott. Csak Térey mari, Juliának előkelő barátnője, és Sass Károly közös ismerősük útján válthattak olykor üzenetet, melyek az akadályokkal arányban mind szenvedélyesebb érzésről tanuskodtak. Végre (1847) május elején Térey Mari útján Julia találkozásra hivatta P.-t, hogy tisztázzák egy más iránti érzelmeiket. P. Pestről azonnal levelet irt Szendreynek, melyben megkérte Jullia kezét. Az apa azt válaszolta, hogy még nem ismeri P.-t s végleges választ a kitüzött egy év leteltével fog adni. P. ekkor Erdődre utazott, hol Lauka Gusztávhoz szállt (máj. 16-20.). A megkérést személyesen ismételte, de az összezördülésen végződött, s Szendrey kijelentette, hogy leánya sorsát nem meri a költő kezére bizni, fel is szólította, hogy kímélje meg őket látogatásaitól, egyszersmind mindent elkövetett, hogy az ifjak nem találkozhassanak. De P. és Julia állhatatosak voltak, ismételten is összejöttek a vár kertjében s örök hűséget esküdtek egymásnak. A költő szökése is rá akarta beszélni a leányt, de az nem egyezett bele. P. az atyától még több ízben követelte a leány kezét, mig végre Szendrey egy heti határidő kitűzésével akart egyelőre szabadulni. P. máj. 20. Nagy-Bányára ment át, s ott kapta Szendreynek elutasító levelét. Erre visszatért Erdődre s máj. 26. ünnepiesen ismét megkérte Julia kezét, akit a szülőktől az elmult napok alatt sikertelenül akartak lebeszélni. AZ apa végül kijelentette, hogy Juliára bizza sorsát, de ő kiházasítani nem fogja, s választania kell közte és P. közt. Julia a költőt választotta, s az esküvőt az egyévi próbaidő leteltének napjára, szept. 8-ra tűzték ki. Addig is kikötötték a szülők, hogy P. legyen távol Erdődtől, de a levelezést megengedték. P. ekkor Szalontára ment, ott Arany Jánosnál töltött kedves és vidám 10 napot; a két nagy költő a Toldi sikere alkalmával kezdett levelezést, melyet éppen P. indított meg, s ez alkalommal látták egymást először, már mint jó barátok. Pestről külföldi útra készült, hogy könnyebben teljék az idő, de ez akkor elmaradt. Nem is időzött Pesten sokáig, miután verseit eladta Emichnek és szerződött az életképekkel, már jul. 1-én neki indult Felső-Magyarországnak, meglátogatta Losoncon Stellert, Baján Tompát, akivel a murányi várat is megtekintette, Miskolc, Sárospatak útba ejtésével Sátoralja-Ujhelyen Kazinczy Gábort, Széphalmon Kazinczy Ferenc házát és sírját, elment Ungvárra, megnézte Munkács várát. Útjának e vonalát is egész sor költeményének dátuma jelzi. Igy vonta vágya mind közelebb kedveséhez, mig julius 13-án Szatmárra ért és Pap Endréhez szállt. Eleinte megtartotta a tilalmat, irogatással rövidítette idejét, itt irta Széchy Máriáját; de jul. vége óta többször is kirándult Erdődre, bár Szendrey hidegen bánt vele. Aug. 5-én eljegyezte Juliát, hogy a sok mende-mondának végét szakassza. Szept. 8-án megtörtént az esküvő az erdődi vár kápolnájában. Juliának csak anyja és huga jelent meg; az apa áldás nélkül bocsátotta őket útnak s anyagi segítséget sem adott. A fiatal párt Teleki Sándor négyes fogata szállította Koltóra, ott töltötték a mézes heteket a gróf kastélyában, melyeket egészen barátjának engedett át Teleki. Hat hétig maradtak ott boldog elvonultságban. Okt. 20. keltek útra s előbb Kolozsvárra mentek, hol lelkesen ünnepelték őket, majd Szalontán Aranyékat látogatták meg, hol egy hétig időztek, s azután Pestre utaztak. Lakásuk ott a dohány-utcai Schiller-ház I. emeletén volt; egyszerüen éltek, szükségből a legközelebbi két évre biztosították megélhetésöket. A jóllétben nevelkedett nő beleélte magát új helyzetébe, boldogította férjét is, akinek dicsőségében osztozott s örült az ünneplésnek, melyben őt is részesítették. A költőnek ez az érzelme is, éppen úgy mint egykor fiui szeretete, megérte erkölcsi diadalát, Boldog és hű férj lett belőle, és szerelmi lirájának Julia maradt mint asszony is egyetlen tárgya, s a maga eredetiségével a házas ember szerelmét is mint kifogyhatatlan költői tárgyat mutatta be a magyar költészetben.

Ezalatt P. költői pályája hatalmas emelkedést vett. 1847. az Életképekbe dolgozott, ahol verseit másfél arannyal honorálták; irt Kovács Pálnak Győrött megjelenő Hazánkjában is, hasonló feltételekkel. De legfontosabb volt ez évben összegyüjtött költeményeinek kiadása. Ez az előbbi gyüjteményeket, s azonkivül 105 újabb költeményét foglalta magába. Emich vette meg 500 forintért egy kiadásra, s Petőfi összes költeményei címmel jelentek meg 1847 márc. 15-én. A gyüjteményt, melyet P. hálája és tisztelete jeléül Vörösmartynak ajánlott, lelkesedéssel fogadták, s a 3000 példány pár hónap alatt elfogyott. Juniusban Emich örök áron bevette 1500 forintért; ez volt a költő fő jövedelmi forrása 1848 tavaszáig. 1848 jan. 1. a második kötetet is eladta Emichnak 2000 frtért, melyet Emich májustól kezdve havi 100 frtos részletekben tartozott fizetni. Igy biztosítva volt sorsuk 1849 októberig. E kötet megjelenése adott alkalmat a kritika két nyomós nyilatkozatára. Pulszky a Szépirodalmi Szemlében Eötvös József báró a Pesti Hirlapban melegen méltatták P. költészetét; különösen Eötvös rámutatott, hogy P. költészete nem népi, hanem valódi magyar nemzeti költészet. E birálatok elégtelenül szolgáltak az álkritikusok és irigyek ama támadásaival szemben, melyek 1846 vége óta, különösen a Honderüben, ismét megújultak. Ez időtájban szilárdulnak meg politikai meggyőződései. A kor demokratikus áramlata a hazai politikában is mind érezhetőbbé vált, épp ugy mint nyugaton, s a kornak e szelleme találkozott az ő lelke érzésével; ő a nép fia volt, onnan küzdötte fel magát, azt szerette volna szabaddá és boldoggá tenni, eltörölni minden előjogot, eltiporni a zsarnokságot; hazaszeretete találkozott a magyar politikai élet másik irányával, az Ausztriától való függetlenítés céljával. A nemzeti függetlenség és a demokratikus szabadság eszméi lelkesítik s hitvallását végletes és elvont következetességgel emeli dogmává. E felfogása a francia forradalom történetének olvasgatása és Shelley hatása alatt e rendkivüli gazdagodásában, a magyar irodalom régibb irányaival szemben egy új költői irány zászlóvivője lesz, s a magyar költészet nemzeti és demokrata átalakítására valóságos szövetséget is próbál alakítani. Egy költői triumviratus gondolata lebeg előtte, melynek rajta kivül Arany és Tompa lettek volna tagjai s 1848 elejétől Jókai lapja, az Életképek mellett tömörültek volna. Arany, Tompa is beleegyeztek, azonban Tompával Petőfi meghasonlott, ugy hogy a szövetkezés forma szerint nem létesült, de a három költő működése a nélkül is támogatta egymást. Viszont Vörösmartyval és Arannyal a teljes Shakespere lefordítására egyesült P.; ebből előkészítette Coriolanust s megkezdte a Romeo és Juliát. Házassága első hónapjaiban irta A táblairó, a Lehel töredékét és a Bolond Istókot és számos kisebb költeményt. Termékenysége szinte fokozódott a házasélet idején, amellett feszült figyelemmel kisérte a politikai élet fejlődését, mely őt csakhamar életének legújabb és legutolsó szakaszába sodorta.

1849-49. Eljött 1848 márciusa. A pesti ifjuság ama mozgalmában, mely a pozsonyi országgyülés tanácskozásainak, a párisi februári forradalomnak és a bécsi forradalomnak hatása alatt egyre jobban erősödött, P.-nek vezérszerepe volt. A szabadság, egyenlőség és testvériség eszméinek az ő költészete is egyengette útját, az ifjuság bálványozta s vérmérsékleténél fogva is forradalmi természet volt. P. márc. 13. megirta a nemzeti dalt, márc. 14. összeállították a 12 pontot. Ez este érkezett meg a bécsi forradalom hire. P., kit is lelkesített, Jókai, Vasvári, Bulyovszky és mások márc. 15. az ifjuság élére álltak, azzal és a polgársággal együtt megcsinálták a vér nélküli forradalmat, felszabadították a sajtót s kihirdették és a várossal elfogadtatták a magyar nemezt követeléseikép a 12 pontot, kiszabadították Táncsicsot, s a szabadság mámorát élvezték. E nap diadalában rendkivüli része volt a Nemzeti dalnak, a szabadsajtó ez első termékének, melyet Petőfi a népgyüléseken leirhatatlan hatással mondott el, s este a szinházban Egressy Gábor is szavalt. Petőfi szerepe, költeményének hatása ismétlődött másnap is, s a Nemzeti dal, mintegy magyar Marseillaise rövid idő alatt százezrek ajkára került. Háromszor fordították németre, majd franciára, 6 dallamot is szereztek rá azon melegében, s P. a népszerüség oly magas pontján állt, hogy a pozsonyi országgyülésen és némi megdöbbenést okozott. Márc. folyamán a forradalom izgalmak foglalták el, részt vett a polgárság gyüléseiben, de utóbb, mikor a felelős minisztérium megalakult, az ifjuság leszorult a cselekvés teréről. P. francia elméletek hatása alatt a köztársaságért lelkesedett, a királyság eszmélje ellen küzdött s ápr. elején kiadta és népgyülésen szavalta A királyokhoz c. versét. E szélső álláspontja egy időre sokat rontott népszerüségén, de ő naiv optimizmusában tovább halad útján. Elégedetlen volt a magyar politikusokkal is, radikálisabb, erélyesebb föllépést követelt s kifakadt a minisztérium ellen. A közvélemény ekkor meglehetősen ellene fordult. Élénk vágya volt a népet képviselni az országgyülésen, s 1848. az ő szűkebb hazájában, a Kis-Kunságban fel is lépett követjelöltül; programmja tetszett is, de utóbb rágalmakat terjesztettek felőle, a népet fanatizálták ellene, választóit megakadályozták a szavazásban és igy megbukott. A csalódása nagyon fájt neki, s ekkori izgalmának és tapasztalatainak hatása alatt született Az apostol c. költeménye. Szélső álláspontja hozta egy ízben összeütközésbe Vörösmartyval is, kit P. egy szép költeményben sajgó szívvel, de tartalék nélkül megtámadott azért, mert aug. 21. a hadsereg vezényszava kérdésében a kormánnyal szavazott, P.-nek e lépésében volt tévedés, de meggyőződésből tette s rövid válaszváltás után a két költő közt továbbra is megmaradt a régi jó viszony. Ekkor szakított Jókaival is, akivel aztán nem is békült ki. Szeptemberig és Egyenlőségi Társulat gyülésein, a lapokban (Március Tizenötödikében) részint cikkekkel, részint költeményekkel szolgálta a szabadság ügyét. Már akkor mindenfelől fölhangzott a harci riadó, ő is menni akart, de nejének áldott állapota tartóztatta. Végre nejét elvitte Erdődre a nő szüleihez s onnan a székelyekhez volt menendő, hogy a fölkelésre lelkesítse őket, de a fellázadt oláhok miatt nem mehetett tovább Nagy-Bányánál. Visszatért Pestre, innen a parndorfi táborba ment, hol a seregben a külföldre nyomulás ellen szónokolt. Ezt a tisztek nem nézték jó szemmel, mire ő visszatért Pestre s ott megkapván folyamodására kapitányi kinevezését és szüleit Orlay gondjára bizván, okt. 17. újra Erdődre érkezett, majd pár nap mulva bevonult Debrecenbe zászlóaljához, s ott nov. 16-ih a katonák betanításával foglalkozott. Ekkor szabadságot vett magának, hogy családjánál lehessen, melyet nov. 31. az oláhok elől Erdődről behozott Debrecenbe. Itt látogatták meg őket néhány nap mulva Aranyék, itt született dec. 15-én fiuk, ki Zoltán nevet kapott, s keresztszülei Aranyék lettek. Január közepén nejét és fiát Aranyék gondjaira bizva, Bem seregéhez indult Erdélybe, ahova zászlóaljától áthelyeztette volt magát. Bemet január 25-én Szelindeknél találta; mind az öreg vezér, mind a tisztek és a sereg örömmel fogadták. Itt volt először csatában január 30-án, majd a Vizakna és Déva közt lefolyt harcokban vett részt. Bem kimélni akarta a harc segélyeitől és lehetőleg visszatartotta, de a költő mégis többször belevegyült az ütközetbe. A piski csata előtt Bem gyöngéd gondoskodásból futárként küldte Debrecenbe a kormányhoz. Ott a Március Tizenötödikében lelkes cikkben és költeményben dicsőítette Bem hősiségét. Itt volt összeütközése Mészáros hadügyminiszterrel, kinél nyakkendő és kesztyü nélkül jelent meg; P. éleshangu levélben bejelentette lemondását, mit Mészáros elfogadott (febr. 21.). Kérésére nejét és fiát Aranyné Debrecenből Szalontára vitte, ahol májusig maradtak; maga P. már febr. 23. visszaindult Erdélybe, polgári ruhában, Bem seregéhez, melyet Meggyesen talált. Márc. elején váltólázban szenvedett, azért Bem Kolozsvárra küldte katonai megbizással, hogy ott kipihenje magát. Marosvásárhely és Dés felé került oda, s ott jobban lett. Miután családját Szalontán meglátogatta, ápr. 1. ismét jelentkezett Bemnél Szebenben, mint közvitéz. A tábornok visszaadta rangját, hadsegédévé tett s egyik kedves lovával ajándékozta meg. Általán Bem mint fiát szerette a költőt, ki szintén rajongással csüggött az ősz vezéren. Részt vett a szászsebesi előnyomulásban, s ott Bem ápr. 10. érdemjellel tüntette ki; ugyszintén részt vett a vezér bánsági hadműveletében is, Mikor Bem máj. 3-án Temesvár alatt őrnaggyá nevezte ki. Ezt azonban a kormánnyal meg kellett erősíttetni, ami a februári lemondás miatt nem igérkezett könnyünek. A bekövetkező véres csaták elől ismét Debrecenbe küldte Bem, ajánlatokkal Kossuthhoz és Klapkához. P. Szalonta felé ment s onnan is elkisérte Debrecenben. Ott Klapka szemrehányásokkal fogadta, mivel a Bem és Vécsey közti ügy alkalmával Bemnek egy levelét a Honvéd c. lapban kiadta s ezzel a kormánynak sok kellemetlenséget okozott volt P. rögtön lemondott; Pestre kellett sietnie (máj. 7.) mert atyja halála hirét vette. Szolnokról szenvedélyes hangu levelet intézett Klapkához; ez ügyet később Budán személyes találkozáskor megköveteléssel elintézték, de P. május 27-én újra beadta lemondását és irásbeli elintézést kéri. Alig ért P. a fővárosba, hol akkor Buda ostroma folyt, néhány nap mulva, máj. 17., anyja is meghalt. Szüleinek elvesztése mély hatással volt kedélyére (v. ö. Szüleim halálára). Szeretete mindig megható módon nyilatkozott irántuk. Már 1846-től állandóan segítette őket, előbb pénzzel, később, mikor végleg megbuktak, ellátásukról gondoskodott. 1847 elején Vácon helyezte el őket, 1848 tavaszán pedig Pestre hozta, szobát fogadott nekik s megosztotta velük asztalát. Az öregek büszkék voltak fiokra, de Sándor is büszkén énekli meg A vén zászlótartóban atyját, aki a szabadságharcban Jellechich ellen részt vett s sukorói harcban, majd a parndorfi táborozásban is. Az öreg Petrovics 1849. nyomatott proklamációkkal Debrecenbe Kossuthhoz ment, aki megtudván, hogy Petőfi atyja, 300 frtot utalványoztatott neki: itt láthatta unokáját is, nem sokára márc. 21. Pesten tifuszban meghalt. P., anyja temetése után fiát felhozta Szalontáról Pestre. Tiszti fizetéstől elesvén, szorult helyzetbe jutott. Ekkor Csengeri közbenjárására Szemere miniszter P.-nek A honvéd c. költeményéből a hadseregben való kiosztás végett 25 ezer példányt rendelt meg és ezért 500 frtot fizettek (jun. elején). Lantja, mely a szabadságharcot minden mozzanatában végig kisérte, az oroszok közeledtekor is megszólalt. Mikor a kormány Pestről menekült, jul. 3. ő is megindult családjával Orlayékhoz Mező-Berénybe. Ott időzött pár hétig elvonultan s ott kelt utolsó ismert költeménye, a Szörnyü idő.

Jul. 18-án, mikor az oroszok már oda is közeledtek, Orlayra bizván emlékeit és kéziratait, családjával együtt megindult Erdélybe, Bemhez. Várad, Kolozsvár, Torda felé ment, ott hagyta nejét és fiát. Bemet Berecknél találta fel, ki a moldvai expedicióból tért vissza. Találkozásuk megható volt. Jul. 29. Marosvásárhelyre értek, jul. 30. reggel onnan utána ment Bem seregének. Jul. 31. találkozott Bemnek harmadfélezernyi serege a 16 ezer főre menő orosz haddal a Fehéregyháza és Segesvár közti völgyben, s itt folyt le az utolsó nagyobb erdélyi ütközet, mely az egész napon át tartó hősies közdelem után a magyarok vereségével végződött. A csata kezdetén P. Bem körül volt, ló és fegyver nélkül; a vezér ekkor visszarendelte a tartalékba. Később különböző pontokon látták, amint a harc folyását figyelte és jegyezgette. A magyar sereg visszanyomása és egy részének bekerítése délután 5-6 óra körül történt. P. a körön belül maradt s mindenesetre ott esett el. Különböző szentanuk különfélekép adják elő a dolgot. Legtöbb hitele van ezek közt Lengyel József tudósításának (Vasárn. Újs. 1860. és 1861.; Tört. Lapok 1874, 351. és 396. old.); egyébként p. eltünésének irodalma a költő legújabb életrajzaiban behatóan van ismertetve. Most már meg van állapítva, hogy mind az a monda, mely a költő meneküléséről vagy orosz fogságba jutásáról és Szibériába hurcolásáról elterjedt, üres koholmány. Hasztalan volt Bemnek, hasztalan nejének minden tudakozódása. P. kétségtelenül elesett, mint a szabadságharc egyik legnagyobb áldozata, mepecsételve vérével költészetét. Bizonnyal ott nyugszik a fehéregyházi elesettek közös sírjában. - Az életrajzra nézve v. ö. Ferenczi Zoltán, P. életrajza (I-III. köt., Budapest 1896) és Fischer Sándor, P. élete és művei (németből fordította Tolnai Lajos, Budapest 1890).

Feleségén Szendrey Julián (szül. Keszthelyen 1828 dec. 29-én, megh. Pesten 1969 szept. 6-án) férje eltünte után szilaj fájdalom vett erőt s kínos bizonytalanság emésztette. Kolozsvárra vonult s ott várta férjét. Egy félév mulva atyjához folyamodott segítségért, aki Erdődre hazavitte (1850 febr.). Onnan pár hó mulva egyedül Pestre költözött s Garayéknál húzódott meg. Nyugtot ott sem talált. E válságos helyzetben kezét nyujtotta Horvát Árpád egyetemi tanárnak (l. o.), kivel 1850 jul. 21-én, tiz nappal a hivatalos gyászév letelte előtt megesküdött. Házasságukból három gyermek született. P.-né költeményeket is irt, melyekben erős, kissé végletes hangulat nyilatkozik, férje hatása is eltagadhatatlan. Lelke és élete problemája sokat foglalkoztatta az irókat. V. ö. Szana Tamás, P.-né Szendrey Julia (Budapest 1891); Fischer, P. élete (1890); Ferenczi, P. életrajza (1896). Verseit lásd kiadva a Szana könyvében.

Petőfi költészete

Alig van költő, kinek élete annyira egyeznék költészetével, mint Petőfié, aki folyton a maga életét alakította át költészetté. Vándorútját az országban mindenfelé költeményeinek dátumai jelzik, verseinek időrendes sorából el lehet olvasni életrajzát, s viszont érdekes és rövidsége mellett is külső és belső élményekben gazdag élete megmagyarázza költészetét. Rendkivül hangolódó kedélye van s erős és friss képzelete a legközönségesebb tárgynak is felfogja költői oldalát és csodálatos könnyüséggel tünteti fel; nincs nála tárgy, helyzet, élmény, mely költőietlen lenne, s ezért lehet őszinte, mert érzi, hogy nincs mit lepleznie, s szellemének tükre minden tárgyat szépnek mutat. Költészetének a közvetlenség, őszinteség, természetesség egyik fő sajátsága, az az önkéntelen bizalmasság, mellyel minden olvasóját azonnal megnyeri; másik pedig az eredetiség, mely érzelmeinek gazdagságában és képzeletének megragadó tüzében és szokatlan hatalmában nyilvánul. Ez elsőrangu tulajdonok bármely irodalomban a legkitünőbb lirikusok közé emelték volna s nem is ismerünk a világirodalom nagy lirikusai közt senkit, aki 26 éves koráig oly termékenységet fejtett volna ki s több remekművet alkotott volna P.-nél. A mi irodalmunkra nézve pedig megbecsülhetetlen szerencse volt az ő költői működése. Nyilvános pályája 7 rövid évre terjed, 1842-1849. s ő rendszeresebben csak 1844-től, tehát 5 évig dolgozhatott, ez alatt is folytonos fejlődésben volt. De e kornak, mely századunkban a legfontosabb volt, ő volt valóban a költője, ő fejezte ki a kor lelkét, a nemzet géniuszát minden költőtársa közt leghivatottabban: a hazafiérzést; a demokrácia eszméit, a szabadságszeretetet, s addig példátlan mértékben hatott a nemzetre. Működése azonban szorosabban a magyar irodalom és ízlés fejlődésében is korszakalkotó. Az ő költészete valószerübb és magyarosabb mint elődeié. Fantáziájának azzal a csodálatos erejével, hogy mindent költőivé tudott bűvölni, új tárgyakat hódított, új érzelmi forrásokat nyitott a magyar lirának. A fiu szeretetét, mely az egyszerü szülők iránt sem röstell nyilatkozni, ő szólaltatja meg nálunk először nagyobb mértékben, ő énekli meg a szöghaju lányka helyett a feleséget is, ő emeli költői távlatba az alföldet. érzésének heve és bátorsága is imponáló. Nemcsak új tárgyakhoz nyult, hanem új hangot is talált, mely amennyire egyéni volt, épp oly érthető volt másra nézve is. S mindenek fölött megtalálta a nemzeti költészet hangját, különösen a lirában, melyet ő tett egészen, tartalomban és formában nemzetivé. A nemzeti és a művészi elemet, mely irodalmunk felújulása óta mindig kereste, de nem találta egymást, ő egyesítette először legszerencsésebben nemzeti művészetté, mig aztán Arany és Tompa és nyomdokaiba léptek. A lira sok fajában kitünt, elégiában, ódában (szerelmi és hazafias ódái), a szatirikus és reflexiv lirában, de különösen megteremtette - Gyulai szavaival élve - a specifikus magyar dalt. nem a népdalt, hanem a népköltés külső és belső formáinak és szellemének felhasználásával s azt megnemesítve, az irodalmi magyar dalt. A dalnemü költeményekben a legkitünőbb s az érzések tiszta kifejezésében remekel. De összetettebb érzéseket is kitünő összhanggal tud fejleszteni s valamely szokott érzelemkörben az ódai hangot ritka erővel szólaltatja meg. Bámulatos nála az érzelmi ellentétek átmeneteinek gyorsasága és biztonsága s az a könnyüség, mellyel a legellentétesebb képzetek közt ide s oda csapong, a nélkül, hogy az illuziót legkevésbbé is sértené. Lirai ereje nyilatkozik genreképeiben és leiró költeményeiben is, melyek a leiró költészet problémáját gyakorlatilag oly fényesen oldották meg. Természetesen költészetének is, mint egyéniségének, voltak árnyoldalai. Egyszerüsége helyenként prózaivá lesz, őszintesége nyersességgé, bátorsága féktelenséggé; műérzéke sem mindenkor biztos és képzelete olykor szertelenségbe ragadja. Minden természetessége mellett benne is volt egy-egy helyzetben némi fölvett hangulat, ami dagályt okozott (Felhők). Egyébként pályáján fokozatos fejlődés van saját nemesebb egyénisége felé. Első verseiben még látszik a Vörösmarty és Bajza modora, később is egy-egy külföldi költő hatása, de e hatások mind hamar leszűrődnek nála s állandóan utánzójává egy költőnek sem válik (Béranger, Heine, Byron, Shelley hatásának nyomai). Kiváló díszére válik erkölcsi idealizmusa, mely mind hazafias, mind szerelmi költészetében uralkodik s amelyet sohasem sért meg. Nyelve különösen szemléletes, folyamatos és magyaros. A népnyelv gazdagságát ő tette az irodalom kincsévé. A magyar lirában ő vitte be nagy változatosságban a magyar ritmust is; de a nyugateurópai versalakokat is gazdagon használja s a lirát nemcsak magyaros, hanem modern nemzetközi stilben is műveli. Kiválóan alanyi természete hozta magával, hogy epikai költeményei és regényei nem igen sikerültek; tárgyilagosságra és történeti álláspontra nem tudott emelkedni. Legjobb elbeszélő munkái: János vitéz, Szilja Pista és Bolond Istók; a többiben is vannak megkapó részletek, ahol lirai elem nyilatkozhatik. Hatása mély és nagy volt az irodalomban is. Fölléptével vége szakadt az idegenszerüségnek és a mesterkéltségnek s az az üdvös realizmus és nemzeti irány terjedt el, amelyet ő és Arany kezdtek. Tüneményes sikerei és látszólagos könnyüsége még rossz hatással is voltak, kivált az 50-es években, amikor sokan utánozták s külsőségekben és pongyolaságaiban majmolták. De ez elmult s továbbra P. költészetének fényes tulajdonai világítják be a magyar költészet fejlődésének útját. Műveinek 1847-iki kiadását az akadémia 1857-ben a nagy jutalommal koronázta, melyet fia Zoltán kapott. Azóta számos kiadást értek, többek közt van egy illusztrált díszkiadás, többféle olcsó népies és egy kritikai kiadás. A kiadójog ez időszerint még az Emich utódjánál, az Athenaeumnál van. Idegen nyelvekre mát életében kezdték fordítani műveit. Az első német nyelvü gyüjteményt Dux Adolf adta ki (Bécs 1846, újra Lipcse 1867), ezt követték: Kertbeny, Szarvady és Hartmann (Stuttgart 1853), Opitz (2. kiad., Pest 1868, 2 köt.), Meltzl Hugó, (2. kiad., München 1883), Neugebauer László (2. kiad., Lipcse 1885), Aigner Lajos (Budapest 1880-82), Teniers A. (Halle 1887), Sturm, Schnitzer és mások. Angolra fordította sir John Bowring (Translations from Petőfi 1866), Butler, Löw Vilmos (Gems from Petőfi, New-York 1881), Fuller stb.; franciára Thales Bernhard, Sayous, Desbordes-Valmore, Dozon stb.; olaszra Cassone, Vitali és mások, lengyelre Sabowski, örményre Szongott, svédre Schildström stb. Emlékét a nemzet hálás kegyelettek őrzi. Szülőházát a magyar irók és művészek társasága 1880. megvette és megjelölte. 1882 okt. 15. leleplezték a pesti Dunaparton álló ércszobrát, Huszár Adolf művét, melynek költségeit nagyrészt Reményi gyüjtötte hegedüjátékával. A leleplezésnél Jókai tartott beszédet, Endródi szavalt ódát, s Carmen Sylva (a román királyné) is koszorut küldött. 1877. irói társulat alakult, mely az ő nevét viseli s a P.-kultusz egyik feladatául tűzte ki.

3. P. Zoltán, az előbbinek fia, szül. Debrecenben 1848., megh. Pesten 1870 nov. 5. Keresztatyja Arany János volt. Atyja halála után mostohaatyja házánál nevelkedett. 1867. félbenhagyva iskoláit, szinész lett Debrecenben, hol a szinigazgató, a nagynevü atyja emlékéért; mindjárt 30 frttal szerződtette. Hozzátartozóinak minden rábeszélése sem birta elvonni e pályától, melynek izgalmai kimerítették a gyenge ifju életerejét. A társasággal Nagyváradra költözött, majd más szintársulathoz szegődött. A vidéki közönség belevonta a tivornyákba. Veszélyes kórba esett, a szinházban sem léphetett fel; rokonok körében, majd külföldi fürdőkben keresett gyógyulást. Egészsége vissza-visszatért. Az utolsó nyarat Gleichenbergben töltötte, honnan kissé megerősödve tért haza, de pár hó mulva meghalt. Ismerősök állítása szerint sápadt arcu, vézna ifju volt, tüzes, villogó szemekkel s megjelenésében az önérzet erős kifejezésével; könnyelmüsége mellett jó szive és gyors elméje volt s ritka találékonysága. V. ö. Szana, M. Szalon 1892., márc.

Petőfi-társaság

a Petőfi-kultusz terjesztése s a magyar szépirodalom nemzeti szellemben való művelése céljából alapított egyesület. Létesítése körül legtöbbet Balázs Sándor, Éjszaki Károly, Komócsy József, Lauka Gusztáv, Szana Tamás, Szigligeti Ede fáradoztak s a társaság első nyilvános ülését 1876 jan. 1. tartotta meg a magyar tudományos akadémia dísztermében. Gondosan megválogatott felolvasásaival csakhamar nagy közönséget és népszerüséget szerzett magának, bár eleinte rendes helyisége sem volt, ahol havi felolvasó üléseit tarthatta volna, s majd egyik, majd másik régibb egyesület hajlékában huzódott meg. Az akadémia, Lónyay Menyhért gróf szivességéből, csak évek mulva nyitotta meg neki rendes havi üléstermét, hol azóta minden hó második vasárnapján tartja nyilvános felolvasó üléseit. A társaság rendes tagjai és vendégei ezeken az üléseken szépirodalmi műveket, széptani és irodalomtörténeti eredeti dolgozatokat olvasnak, teljesen kizárva a fordított művek bemutatását. A társaság husz évi fennállása óta számos eredeti munkát bocsátott közre s egy ideig volt rendes közlönye is, melyet azonban később megszüntetett. Rendes pályázatai költői művekkel és széptani fejtegetésekkel gazdagítják az irodalmat. Elietől fogva nagy gondot fordított Petőfi kéziratainak az életére vonatkozó adatoknak összegyüjtésére; gyüjtötte ezenkivül a nagy költő eredeti kiadásait s műveinek különböző nyelvü fordításait, valamint a róla megjelent arcképeket is. Könyv- és kézirattárát gyakran használták a Petőfivel foglalkozó magyar esztetikusok, s a társasághoz folyvást fordulnak tanácsért, útbaigazításért külföldről is, különösen pedig Olasz- és Svédországból, hol folyvást szaporodik Petőfi tisztelőinek és külső tagjai vannak; ez utóbbiak a Petőfi-fordítók és ismertetők sorából. A rendes tagok száma hatvanban van megállapítva, tiszteleti és külső tagot választhat a társaság tetszés szerint. A társaság elnöke, még pedig alapíttatásának ideje óta, Jókai Mór. A tiszteleti tagok közt foglalt helyet Kossuth Lajos is, ki megválasztása után Szana Tamáshoz intézett hosszabb levelében méltányolta a P. céljait.

Petőház

kisközség Sopron vármegye kapuvári j.-ban, (1891) 602 magyar lakossal. Itt van Offermann és társa nagy cukorgyára, mely 333 munkást foglalkoztat s 300 000 q répát dolgoz fel; cukortermelése (1893) 27 274 q volt.

Petra

több ókori város, melyek közül azonban messzire kimagaslik a többi közül az idumeusok, később nabateusok fővárosa Köves-Arábiában. Délre a Holt-tengertől magas sziklafalaktól volt környezve, melyekben a város egy része, mint barlang, vésve volt. Fontos kereskedelmi pontja volt a Sziria és Arábia közötti forgalomnak, nagyszerü romjai (kőbe vésett templomok; görög, latin és héber feliratok Vadi Múza közelében most is felkeltik a vándor bámulatát. A P.-i sziklasír homlokzatának képét, l. Építészet (VI. köt. 8. melléklet).

Petra

l. Batum.

Petralia

két egymás mellett fekvő város Palermo sziciliai olasz tartományban, Le Madonie (1975 m.) nevü hegytömeg DK-i lábánál, a Salso forrás vidékén, termékeny területen. A felső városnak (P. soprana) 7273, az alsónak (P. sottana) 8528 lakosa van.

Petrarca

(ejtsd: -ka) Ferenc, a legnagyobb olasz lirai költő s egyúttal kora egyik legkiválóbb tudósa, szül. Arezzóban 1304 jul. 20., megh. Arquŕban 1374 jul. 18. Atyja, Petracco (vagyis Pietro, a. m. Péter) di Purenzo firenzei jegyző volt, akit, mivel a Fehérek (Bianchi) pártjához tartozott, szülővárosa 1302. száműzött. 1312-ig Olaszországban nyerte P. első neveltetését, ekkor atyja Avignonba költözött, családját azonban Carpentrasban küldte, hol P.-t régi mestere, Convenevole de Prato oktatta tovább. 1319. atyja kivánságára Montpellierbe ment jogot hallgatni, s ezt a tudományt 1323. után még két évig tanulta Bolognában is, de e mellett leginkább a klasszikusokkal foglalkozott. Avignonba 1325. tért vissza és szüleinek halála után (1326) az egyházi rendbe lépett, de csak az alsóbb rendeket vette föl, s ezután végig élvezte az avignoni erkölcstelen pápai udvar minden kicsapongását. 1330. megismerkedett a gazdag Colonna-családdal s nemsokára Giovanni Colonna biboros szolgálatába állott, 1327. pedig először látta Laurát (l. o.), akihez később lirai verseit irta. 1333. hosszabb útban bejárta Franciaországot, Flandriát és Branbantot meg Németországot, a következő évben pedig Itáliát, s 1337. Rómát is meglátogatta. Azonban nem tudva leküzdeni szerelmét Laura iránt, visszatért Franciaországba, s a hiressé vált Vauclese forrásánál a Sorgue kies völgyében egy magányos házba vonult vissza, hol több évig csak tanulmányainak élt. Itt irta gyönyörü szonettjeinek, dalainak és balladáinak java részét, sőt egyéb munkáit is érszint itt dolgozta ki, részint itt kezdte meg. Költeményei révén csakhamar oly nagy hirre jutott, hogy a római szenátus és a párisi egyetem kancellárja egyidejüleg hivták meg, hogy a költő koszorujával kitüntessék, de P. Rómának adott előnyt s 1341 ápr. 8. Orso dell' Anguillara szenátor meg is koszoruzta a Capitoliumon. Avignonba visszatérve, a pápát (ekkor már harmadszor) szólította föl egy költeményében, hogy térjen vissza Rómába; megismerkedett Cola di Tienzóval, s ekkor irta egyik legnevezetesebb könyvét: Secretum suum (közönséges De contemptu mundi libri III címen ismeretes) s egyidejüleg görögül is tanult. Ezután a pápa megbizásából Nápolyba ment (1343) s bejárta Olaszország több városát, majd ismét Avignonba tért vissza, hol 1347. nagy lelkesedéssel hallotta, hogy a római nép főúri zsarnokai ellen fellázadt, s Cola di Rienzót választotta meg néptribunná; ekkor irta hozzá és a római néphez hires levelét. A következő évben maga P. is elindult Rómába, de még útjában érte Laura halálának hire (1348 máj. 19.), mi a legmélyebb szomoruságba döntötte. Ezután egyre utazott Olaszországban, s 1350. először látogatta meg Firenzét, hol szoros barátságot kötött Boccaccióval, de a köztársaság meghivását, hogy vállaljon tanszéket egyetemén, 1351 ápr. 6. mégis visszautasította, s visszatért Vauclusebe. 1351-ban azonban végleg odahagyta Avignont és életének hátralevő 21 évét Felső-Olaszországban töltötte el. Sokáig élt Giovanni Visconti milanói udvarában, aki 1536-ban Prágába küldte követül IV. Károly császárhoz; ez ott akarta tartani magánál P.-t, éppen ugy, mint később János francia király is, de P. mindannyiszor megőrizte függetlenségét és visszatért Olaszországba. 1362;68. csaknem állandóan Velencében tartózkodott, melynek összes könyveit odaajándékozta egy nyilvános könyvtár fölállítására, életének utolsó éveit pedig fölváltva Padovában és Arqua falucskában töltötte el, leányának (kit 1361. adott férjhez Brossano Ferenc milanói nemeshez) családja körében; itt halt el szivszélhűdésben, mely könyvtárában, olvasás közben érte. Veje vörös márványból emelt neki síremléket, melyre 1567. a költő bronz mellszobrát állították föl; Firenzében és Padovában is emeltek neki szobrot, halálának ötszáz éves fordulóját pedig nagy ünnepségekkel ülték meg egész Olaszországban (1874 jul. 18.).

Munkái legnagyobb részét latin nyelven irta; ezek: az Africa éposz (legjobb kiadás Corradinitól, Padova 1874); a Carmen Bucolicum (legjobb kiadás Rossettitól), Francisci Petrarcae poemata minora (Milano 1829); az Epistolae metricae (legjobb kiadás a Rossetti id. köt.) három könyvbe szedett 68 levél, mely a költő életére, jellemére és erkölcsi fölfogására vet világot; a már említett De contemptu mundi, melyben P. erkölcsi és lelki világát akarta nyilvánosságra hozni; a De vita solirata, melyben a magába vonult élet örömeit dicséri; a De remediis utriusque fortunae, melyben Azzo da Corregio nevü barátját, ki számkivetve élt Mantonában, vigasztalja, és az élet hiábavalóságát hirdeti; a Rerum memorandarum négy könyve történeti eseményeket, legendákat, anekdotákat stb. tartalmaz; a De viris illustribus (legjobb kiadás Razzolinitól, Bologna 1784 és 1879) 31 nevezetes római férfiu életrajzát adja. De P. latin nyelvü munkáinak legfontosabb és legterjedelmesebb részét levelei (válogatott kiadás Fracassettitól, Firenze 1859-1863) teszik. az Itinerarium Syriacum és egy másik ma már elveszett művéből az is kitünik, hogy P. volt kora egyik legelső geografusa. Azonban nevének fönmaradását mégis olasz nyelven irt munkájának köszönheti, melyben Laura iránt érzett szerelmének ad kifejezést. Ez a könyv (Il Canzoniere, vagy egyszerübben: Rime), mely a lirai költés egyik legszebb és legváltozatosabb gyüjteménye. Ez a műve számos kiadást ért: a legjobbakat adták: Marsand (2 köt., Padova 1819-20); Leopardi (Milano 1826 s később gyakran); Carrer (2 köt., Padova 1826-27); Albertini (2 köt., Firenze 1832); Scartazzini (Lipcse 1883); Rigutini (Milano 1896); Mézieres (Páris 1896); egyetlen kritikai kiadás a Mesticától: Le Rime di Fr. P. etc. (Firenze 1896). Magyarul: P. összes szerelmi szonettjei, fordította Radó Antal (Budapest 1887); egyéb művei magyarul: Nagy emlékezetü P. F.-nek a jó és gonosz szerencsének orvoslásáról irott két könyvecskéje, jó és balszerencsék közt forgóknak vigasztalására deákból magyarra fordíttatott László Pál által (Kassa 1720); Az igaz és valóságos böltselkedésnek az emberi elmét arra mérséklő kútfejei, hogy sem a bóldogságban el ne enyésszen, sem a nyomorúságban el ne tsüggedjen, fordíttatott egy magyar nemes által (Debrecen 1813). P. hatása az egész világirodalomra, tehát a mienkre is kiterjedt. Legérezhetőbb, és irodalmunkra legfontosabb volt P. hatása Kisfaludy Károlyra, aki Himfy szerelmeihez az ihletet P.-tól kapta. L. még Olasz irodalom.

Petrasevisták

(oroszul Petrásevci), orosz forradalmi titkos szövetkezet volt 1849., melyet vezetőjéről, az 1824. született Petrasevszkíj Mihályról neveztek is, s amely különben hivatalosan Obscseszto Propagandy (A propaganda társasága) nevet viselt. Igen ártatlan természetü s leginkább az európai haladás kérdéseivel foglalkozó társaság volt. A titkos szövegséget 1849 elején felfedezték, működését a rendőrség szemmel kisérte s ápr. 23. (ó-naptár) harminchárom tagját letartóztatták, hadi törvényszék elé állították s kit kötél, kit golyó általi halálra, kit számkivetésre itéltek. Az itéleteken a cár tett lényeges enyhítéseket. A P. szövetségét lehet a nihilisták (l. o.) úttörőjének tekinteni. V. ö. Obscsesztvo Propagandy 1849. (Lipcse 1875).

Petre

(Rác-), kisközség Baranya vmegye pécsi j.-ban, (1891) 1241 német lak., postahivatallal és postatakarékpénztárral.

Petrefactum

l. Kövületek.


Kezdőlap

˙