(román), a. m. hegycsúcs.
(növ., banána, paradicsomfüge, Musa L.), a róla nevezett egyszikü családba tartozó génusz, amely gumós v. tőkés állandó földbeli szárából pálmára emlékeztető tekintélyes füves hajtásokat ereget. A közönséges P. (M. paradisiaca L.) légbeli hajtása 6 m., levele 4 m. hosszu, 60 cm. széles, torzsája másfél m., piros hegyü, sárgás-fehér hegyelevele 15 cm.-nyi; édes és zamatos gyümölcse 20-30 cm. A M. sapientum L. (l. az Eleségnövények tábláját) dereka biborosan csikos vagy foltos, lemezének töve ferdén szíves, hegyelevele violaszin. Mindkettő hajtása a gyümölcs érlelésével elhal és újaknak engedi át helyét, ami legföljebb hat-hat hónapra, de kedvező körülmények közt négy-négyre következik be, ugy hogy amennyiben egy hajtás 40 kg. termést is hoz, egy év alatt 120 kg.-ot terem, ami a burgonya termőképességét 44-szer, a búzáét 133-szor haladja meg. Dél-keleti Ázsiából az egész föld forró égöve alatt ültetik. A második Kelet-Ázsiában még az É. sz. 35°-a alatt, az egyenlítőn 1560 m. hegyövében, sőt Észak-amerikában évi 12 C° átlagos melege alatt is kitelel. Az első kényesebb. Mind a kettőnek 50-nél több fajtáját termesztik, sőt mivel a P. a kenyérfánál is érdemesebb eleségnövény, helyenkint a földmívelés egyedüli tárgya. Nem csupán érett gyümölcse jó, de az éretlen is, melyből a fehér keményítőt (gujanai arrow-root) iszapolják, v. a vörös P. - (banána-) lisztet kiaszalják. Zsenge levélhajtása főzelék; levelének rostozata, manilla-kender (múza-szösz) nevén sokféle hasznu (múza-szőnyeg). Erre célszerübb a Szunda-vidékbeli szövő P. (M. textilis Nees) és az abissziniai Anzat-P. (M. Ensete Gmel.), 9 méteres hajtásán 90 cm. széles és 6 m. hosszu levelekkel. Termésük ugyan nem, de száruk belseje meg a zsenge levelük ehető. Egyetlen növény a kimerülésig 19 000 virágot (termést) fakasztva, megszámlálhatatlan magvat érlel, amiért is Ausztrália déli részén levélrostjáért sikerrel termesztik. Európa üvegházai az utóbbit 1853 óta nevelik, de mivel nagy, a Khinából származó apróbb és azért helyiségbe is alkalmas M. Cavendishii Pax. és M. coccinea And. Dúslombu fajokat szivesebben tenyésztik. Az üvegházban több évig él.
(állat), l. Banánaevők.
v. banánák (növ., Musaceae), egyszikü növénycsaládja a fűszerliliomoknak (mintegy 53 faj). Többnyire magas v. faforma kórók. Száruk megnyult v. megkurtult, a lehullt levelek hüvelye takarja. A levél váltakozó, nyeles és hüvelyező, a lemeze nagy, egyszerü, fiatalon összehengeredő, vastag középeréből egyközes, ívalaku mellékerek ágaznak ki. A kétoldalas virág nagy és szép szinü hegyelevelek tövéből ered. A lepelt 6 színes, de nem egyenlő, külön szirom alkotja, de csőformára is összenőhet. Hat himje közül egy gyakran elsatnyul; a termő külső, 3 rekeszü, a termés bogyó, a pépjében számos maggal vagy csonthéjas. A magnak bőrnemü héja, némelykor még leple (arillus) is van; lisztes-húsos endospermiumában egyenes csira van. Nevezetesebb génuszai a Musa, Strelitzia, ravenala és Heliconia. Csak a forró tartományban teremnek, kedves ízü gyümölcsök, továbbá gazdaságilag és iparilag is feldolgozható levelök tünteti ki (l. Manilla-kender). V. ö. Richard, De Musaceis commentatio (Boun 1831); Wittmack, Musa Ensete (Halle 1867). A Musophyllum Göpp. ásatag, néhány faját a harmadkori rétegekben lelni.
(növ.) a. m. fűszertermők (l. o.).
Ferenc, Peru fölfedezője és meghódítója, szül. Trujillóban 1478., megh. 1541 jun. 26. Ifju éveiben disznópásztor volt, majd katona lett, aztán egy csomó zsákmányszomjas kalandorral Amerikába ment szerencsét próbálni. Tanulatlan durva férfi volt, de tele bátorsággal, kitartással és vasakarattal. Végig harcolta a cubai és hispanioliai (1510) háborukat, aztán követte Hojedát a Darien-öbölbe, majd Balboát a Panama-szoroson keresztül a Déli-tengerbe, de ezek a vállalkozásai nem igen jártak sikerrel. Hernando de Luquevel és Diego de Almagróval, a déli partvidék meg a Cordillerák mögötti aranyország fölfedezésére; 1524-25. és 1526-27. két fölfedezési utat tett, melyek alkalmával Peru és Ecuador partjait átkutatta. Mivel Panama helytartója vonakodott őt az expodicióhoz szükséges eszközökkel és költséggel fölszerelni, P. visszament Spanyolországba, hol sikerült kieszközölnie, hogy a kormány 1529 jul. 26. kinevezte Peru helytartójává és főparancsnokává. Ezután P. 1530 jan. 180 emberrel hajóra szállt Peru meghódítására, s midőn csapatai még 100 kalandorral erősödtek, 1532. a Taugarara völgyében tábort ütött s a San Miguel de Piura várost alapította; még ugyanazon év szept. a tartomány belsejébe hatolt s mivel Peru két inkája, Atahualpa és Huascar egymással viszálykodtak, P. a cajamarcai vérfüdő után az elsőt elfogatta s bár a fogoly fejedelem a kivánt roppant váltságdíjat lefizette, 1533 aug. 29. mégis megfojtatta s azután máglyán elégettette. Ezután bevonult Cuzcóba, birtokba vette egész Perut, melynek új fővárost alapított (Limát), s a tartományt, a perui benszülöttek folytonos lázongása közben is ügyesen és vasmarokkal kormányozta. 1538. legyőzte vetélytársát, Almagrót is, akit kivégeztetett, de később ugyanennek barátai P.-t is meggyilkolták. Testvérei közül P. Gonzalo 1544. Peu helytartója lett, de 1548. mint lázadót kivégezték. Csak P. Hernando révén, ki P. egyik leányát vette nőül, élt és maradt fönn Spanyolországban a P.-család, melynek egyik utódját IV. Fülöp Maques de la conquista címmel ruházta föl. V. ö. Prescott, Geschichte d. Eroberung Perus (Lipcse 1848); Helps, Life of P. (London 1869).
havas a graunbündeni Alpokban, l. Err.
(a latin pensa után a pendere szóból, eredetileg pensetum), más Szt. István idejében magyar pénzérték, helyesebben súlyegység. Egy uncia 6 pensát v. solidust s 48 pensa egy márkát tett. A P.-jog az esztergomi érseknek a szent királyoktól nyert azon régi jogán alapszik, mely szerint oly királyi kamarákban, hol dénárokat vernek, minden földolgozott márka után egy nehezék finom ezüstöt nyertek, a pénzverésnél használt veretmintákat pedig egyedül csak az ő megbizottjuknak (pizetarius) őrizete alatt lehetett tartani. IV: Béla 1256 dec. 16. az esztergomi érseket ezen régi jogban megerősítvén, világosan kimondja, hogy ez a jog kiterjed a pénzbeváltásnak 1191 óta gyakorolt módjára is. A pénzverés ellenőrzésének ezt a jogát IV. Bélának 1262 okt. 28. kelt újabb megerősítő levele szerint az érsekség magától Szt. Istvántól kapta. Azt a nehezéket (unum pondus), mely I. Károly idejében egy gaast, vagyis hat dénárt, 426/7 mai krajcárt) ért, csak a XV. sz.-tól fogva nevezték P.-nak s ez alatt most már nemcsak a pénzzé vert márkák, hanem a feldolgozott és fel nem dolgozott arany és ezüst márka után az érseket illető nehezéket is értették; ez a jövedelem pedig most már oly pénzverő-házak-ban is megillette az érseket, hol megbizottat nem tartott. 1452 Hunyadi János szerint «unum pondus sive pizetum vulgo nehezék» s alatta a régi bányatized helyett kárpótlásul fizetett összeget kezdték érteni. Azt tehát az érsek nemcsak a pénzverőházakból kikerült, hanem az oda nem került márkák után is, a tizedjog fejében kapta. 1488. az esztergomi érsek P. címén Körmöcbányáról, Nagybányáról, Szebenből, Gölnicbány-Szomolnokról és Rozsnyoról 2 719 dukátot és 25 dénárt (23 384 forintot) s 1489-ben 3 277 dukátot és 84 dénárt (27 783 frtot) vett be. Ez a jövedelem jelentékenyen csökkent a XVI. sz. második felében, mert az a szokás kapott lábra, hogy a P. az érseket csakis a pénzverés ellenőrzése fejében illeti meg. Sőt félszázadig feledésbe is ment ez a jog s azt csak Pázmány Péter szerezte vissza (1624 szept. 10.), ki a mintegy 10 000 forintra becsült jövedelemből még abban az évben évi 5000 forintot ajándékozott a nagyszombati fiunevelőintézet megalapítására s fentartására. I. Lipót Kolonics érsek erélyes föllépése 1969 dec. 12. újból biztosította a P. jogát, II. József azonban 1789 május 7. megszüntette azt, mivel most már maga a kincstár gondoskodik az ércolvasztásról s a pénzverés ellenőrzéséről. Halála után Batthyány érsek e jogot csak megcsonkítva szerezhette vissza. Igy p. Rudnay érsek 12 év alatt 162 000 frt helyett csupán 20 000-et kapott. A szabadságharc után 1849 szept. 16-től 1852 jul 31-ig megint szünetelt a P.-jog s azt újabban az állam örökre megváltotta. V. ö. Kollányi Ferenc, Az esztergomi érsek P.-joga (Katholikus Szemle, 1889, 520-576. és 679-776; u. o. a tárgy irodalma); Jogt. Közlöny (1896); Az esztergomi érsekség pizetum joga (Budapest 1889).
ókori tartomány Kis-Ázsiában, melyet Kr. e. IV. sz.-ig ugy tekintettek, mint Pamfiliának egyik részét. Határai voltak: É-on Frigia, K-en Likaonia, Izauria és Kilikia; Ny-on Frigia, Kária és Likia; D-en Pamfilia. Hegyes vidék volt, melyet az ókori kútfők vizben szegénynek mondanak, noha három nagy folyóvize (Kataraktezs, Kestrosz és Eurimedon) közös volt Pamfiliával. A Pizidek, akiknek neve legelőször -enphonnál fordul elő, ősrégi vitéz hegyi nép voltak; valószinüleg az izaurok és kilikek fajrokonai, akiket meghódítani még a rómaiaknak sem sikerült, hanem ugy irtották ki lassan-lassan őket. V. ö. Lolling, Hellenische Landeskunde (Iwan Müller, III. köt. 12 fejezet, 112. pont).
a. m. borsókő (l. o.).