l. Párt.
párt v. társadalmi szabadság (ang. political, civil, social liberty), a törvény által csakis a közérdekből szükséges mérvben megszorított természetes szabadság. A társadalmi együttlét az egyesek természeti szabadságának megszorítását követeli a többiek és az összesség szabadságának biztosítása érdekében. Ez nem megszorítgása a P.-nak, sőt annak lényegéhez tartozik, mert a nélkül P. nem képzelhető. A P.-nak megszorítása ott kezdődik, ahol a természeti szabadság megszorítása a közszabadság érdekében szükséges mértéket meghaladja. A P.-nak tanulmányozása és meghatározása tehát azonos a társadalom által az egyesek fölött jogszerüen gyakorolható hatalom természete és határainak tanulmányozásával és meghatározásával. A világtörténet az egyéni szabadság harcának története is a hatalom ellen. Másképen alakulhat s alakult e harc akkor és ott, amidőn és ahol a nép uralkodójának jogtalan alattvalója s azérdekellentét jellemzi a viszonyt a kormányzók és a kormányzottak között. Más alakulatot vehet az alkotmányos állammá szervezett társadalomban, a teljes diadalra jutott népszuverénitás alatt. De itt is sem a harcnak nem kell megszünnie, sem a társadalmi hatalom körvonalozása, természete s határainak meghatározása feleslegessé nem válhatik. A legnagyobb tévedés volna azt hinni, hogy ahol a nemzet ura önmagának, ahol csak a népnek akarata alkothat törvényt, a polgári szabadság biztosítákairól gondoskodni felesleges, mert önmaga ellen védekezni nem szükséges. A népszuverénitás s a P. nem együtt járó fogalmak, annyira nem, hogy a népszuverénitás mellett legrosszabbul állhat a P. ügye; a népszuverénitás a P.-nak az abszolutizmusnál is nagyobb ellenésge lehet. A történelem tanuságain kivül elég arra utalni, hogy a népszuverénitás nem az egyesnek önmaga fölött, hanem a többieknek az egyes fölötti uralma. A visszaélés lehetősége tehát annál közelebb fekszik, minél inkább a többieknek uralma a dolog természete szerint tényleg a többség uralma. Akár abszolut, akár alkotmányos fejedelem, akár határozott időre választott elnök álljon az állam élén, akár egy embernek, akár csak a nemzetnek akarata alksson törvényt, a társadalmi hatalom határvonalainak meghatározása a P. érdekében egyaránt s a népek jóléte szempontjából nem kevésbbé lényeges, mint a védekezés a politikai zsarnokság, a deszpotizmus ellen. Az egyedül helyes alapelv, melyből a társadalmi hatalom határainak meghatározásában kiindulni kell, az, hogy a társadalmi hatalom beavatkozása, a természeti egyéni szabadság korlátozása csak annyiban indokolt és jogszerü, amennyiben az egyesnek szabadsága a maga természeti korlátlanságában a többieknek természeti szabadságával összeférhetetlen. A teljes egyéni szabadságra mindenkinek egyaránt s egyforma igénye van. Egyiknek sem lehet nagyobb igénye a többiek fölött. Ez a jogegyenlőséggel ellenkeznék. Minthogy pedig társadalmi együttlétnél az egyeseknek természeti szabadságai korlátlanságukban egymás mellett meg nem állhatnak, minden egyesnek természeti szabadsága szükségszerüen oly megszorítást igényel, hogy valamenyinek szabadságai egymás mellett elférjenek s érvényesülhessenek. A megszorításnak ez a mérve jogszerü, mert nélkülözhetetlen; mert a nélkül az egyiknek szabadsága a többiek szabadságának rovására érvényesülne; amit a jogegyenlőség elve meg nem engedhet. Ezen a mérven túlmenően minden megszorítás jogtalan, akár valamennyit sujtson kivétel nélkül, akár csak egyeseket. Jogtalan azért, mert az első esetben felesleges, a második esetben a jogegyenlőséggel ellenkezik. Az embernek magatartása csak annyiban vethető alá bizonyos megszorításoknak s a tilalom áthágásáért az ember csak annyiban vonható felelősségre, amennyiben a magatartásban s annak eredményeiben mások is érdekelvék. A mások alatt magát a társadalmat is, mint önálló jogalanyisága szükségszerüen következik. Annyiban ellenben, amennyiben az egyénnek magatartása kizárólag őt magát érdekli, s az sem közvetlenül, sem közvetve másoknak jogosult érdekeit nem érinti, az egyén függetlensége feltétlen. Mindenki önmagának abszolut ura. A társadalmi beavatkozás nemcsak akkor jogosult, ha az egyéni magatartás másoknak jogkörét közvetlenül érinti vagy sérti, ha p. valaki lop vagy öl, hanem közvetett jogérdeksértés esetében is. Az a körülmény, hogy ez az egyéni szabadság tetemes megszorítására vezet, az elveknek helyességét nem érinti. Mint mások érdekkörét sem közvetlenül, sem közvetve nem érintők, feltétlen elismerést követelnek a legteljesebb lelkiismereti, gondolat- és véleményszabadság. L. Egyéni szabadságjogok.
A véleményszabadsággal szorosan összefügg a véleménnyilvánítási szabadság. (L. Sajtószabadság.) Ide tartoznak a szabad kutatás, a foglalkozásmód s életpálya szabad választásának joga s a szabad egyesülés joga, másokat nem sértő célokból. Az itt előadott szabadságok azért esnek különös tekintet alá, mert az egyén oly működési körére vonatkoznak, mely tisztán az illető egyént érinti s melyben mások legfeljebb szabad, önkéntes beleegyezésükkel és közreműködésükkel lehetnek érdekelve. A tér, amelyben társadalmi beavatkozásnak egyedüli helye lehet: a cselekvés tere. A cselekvési szabadság megszorítgása a fent kifejtett alapelveknek logikai következménye. A vélemény nem, de a cselekvés, a véleménynek megvalósítása igen is érintheti másoknak jogos érdekkörét, a beavatkozás joga azért a társadalmat kell, hogy megillesse. A cselekvés nem lehet annyira szabad, mint a vélemény. A véleményszabadság leglelkesebb hivei is elismerik, hogy a vélemény is elvesztheti immunitását, ha izgatássá fajul; annál nagyobb mérvben állania kell ennek a cselekvésről. De itt is, a fő elvhez hiven, teljes szabadságot kell követelni mindazokban, amik másokat nem érintenek. Ezt nemcsak az egyéni érdek, de egy nagy, bár nem ritkán félreismert társadalmi érdek követeli: az egyéniség, az individualitás szabad érvényesülésének érdeke. A közvélemény ebben az irányban nem ritkán nagyobb zsarnok s nagyobb ellensége az egyéni szabadságnak, mint a törvény. Az emberek nem akarják belátni, hogy más valami is jó lehet, mint az, amit ők annak tartanak, s akinek a többségétől eltérő nézetei vannak, szemben találja magával a közvéleményt s az átlagosnál nagyobb lelki erő és jellemszilárdság nélkül le kell mondania egyéniségéről, hogy ugy táncoljon, amint a többség fütyöl. A közvélemény konzervatizmusa, helyesebben türelmetlensége, s egyenes zsarnokoskodása pedig annál kevésbbé jogosult, mennél bizonyosabb a világtörténelem tanusága szerint az, hogy az emberiség egész haladásáért, a civilizáció, a kultusznak mindama vívmányaiért, melyeknek most háborítatlanul gyümölcseit élvezi: oly férfiaknak, oly szilárd jellemeknek tartozik köszönettel, akik annak idején a közvéleménnyel helyezkedtek ellentétbe. Az egyéniség önérvényesülésének joga egyenesen azon alapszik, hogy az emberek nem gépek, melyeket bizonyos minta szerint a számukra rendelt munka végzésére építenek, az embernek nőnie s fejlődnie kell, megfelelőleg erőinek, melyek őt élő lénnyé teszik. A társadalmi beavatkozás joga pedig azon alapszik, hogy az ember a társadalom védelmében részesülvén, ezért bizonyos viszontszolgálattal tartozik; s a társadalmi együttélés nélkülözhetetlenné teszi, hogy az ember magatartásában másokra is tekintettel legyen s magatartásában a társadalom jogosult igényeihez alkalmazkodjék s jelesül tartózkodjék mások jogos érdekköreinek megsértésétől s vegye ki részét azokban az áldozatokban, amelyeket a társadalomnak, melynek védelmét élvezi, fentartása igényel. Aki az egyéni szabadság e határait tiszteletben nem tartja, arra erőszakkal is kényszeríthető. A tételnek gyakorlati alkalmazásában két egyaránt helytelen szélsőségtől kell óvakodni. Az egyik a szélsőségre vitt individualizmus, a másik a túlzásra vitt szocializmus. Az első hibába esnek azok, kik a szabadság korlátlanságát hirdetik, mihely a cselekmény közvetlenül csak az illető egyént érinti s nem akarják belátni, hogy a jogosult társadalmi érdek szempontjából teljesen közömbös az, vajjon a cselekmény közvetlenül vagy reflex hatásaiban érinti-e az idegen v. társadalmi érdekeket. A különbség a két eset között legfeljebb az lehet, hogy a közvetlen hatás kézzelfoghatóságánál fogva könnyen, a közvetett hatás pedig nehezebben lévén felismerhető, utóbbi esetben nagyobb óvatosságra lesz szükség. A másik hibába viszont azok esnek, kik túlságos s indokolatlan aggodalomból mindenütt társadalmi veszélyt szimatolnak s csak az egyenruhába bujtatott emberi tevékenységben hajlandók megnyugodni. Mint sok más kérdésben, ugy itt is szélsőségek mellőzésével az arany középutat kell választani.
a közgazdasági és a polgári életben előforduló számolási feladatok megoldásával foglalkozik, de a fogalom köre a köztudatban nem eléggé van körülhatárolva s neve sem mondható szerencsésnek. A mostani iskolai gyakorlat a reális életviszonyok tárgyi köréből való számolási feladatokat általában három csoportba foglalja: 1. a polgári számtan, ide számíttatnak a százalék-, ezrelék-, az egyszerü kamat- s a diszkont-számításnak, az elegyítéseknek, társaság-szabályoknak s más arányos osztásoknak feladatai; 2. a kereskedelmi számtan (l. o.); 3. a P. magában foglalja a kamatos kamat számítását s ennek alapján a betét-, járadék-, biztosító- és kölcsönügyletek számvetési feladatait, amelyeknek megoldását a tőkemegmaradás elve alapján végezi el. Ez alapelv azt jelenti, hogy az egyik fél által nyujtott értékek kamatos kamattal számított összege egyenlő a másik fél által nyujtott értékek kamatos-kamatos összegével, ha a kétféle értékek ugyanazon időpontra vannak számítva. A feladatok megoldása közben tulnyomó részben az elemi mennyiségtant használja, aránylag kisebb szerepe van benne a felsőbb mennyiségtannak.
l. Beszéd.
a Vasárnapi Ujság társlapja; szerkesztette Pákh Albert 1855 jan. 10-től 1867 febr. 2. történt haláláig; azóta Nagy Miklós szerkeszti. Kiadta előbb Landerer és Heckenast, 1856-tól Heckenast maga s 1873 ápr. 6-tól a Franklin-társulat. Megjelenik Budapesten, hetenkint szerdán, 4-rét másfél íven. A vezércikkeit sok évig Vajda János irta.
aki a politikával foglalkozik; lehet elméleti v. gyakorlati P. L. Állambölcsész.
(gör. sztichosz politikosz), közép- és új-görög versforma, mely a bizánci korban vált irodalmivá, s nevét onnan nyerte, mivel a fővárosból, Konstantinápolyból (poliz) terjedt el. A hosszabb sorok közé tartozik, 15 szótagból áll, vagyis egy 8-as és 7-es sor összetételéből; hasonlít a mi Himfi-sorunkhoz s analog szerkezetek sok nyelvben vannak. Az új-görög irodalomnak egyik uralkodó versmértéke. Körülbelül megfelel az ó-görög katalektikus jambusi tetrameternek, csakhogy benne a nyelv természetes hangsúlya szolgál ritmusi iktusul. Ez a nagy P.; van kis P. is, mely 12 szótagból áll.
A 2, 3, 4, 5 atom ként tartalmazó kénsavat u. m. dition-, trition-, tetration- és pentationsavakat közös néven P.-nak nevezik. Bomlékonyságuk miatt egészen tiszta állapotban nincsenek előállítva, többnyire csak oldataik ismeretesek (L. Kénsavak és sóik X. k. 387.)
(gör.), eredetileg az olyan clichék, amelyeknek fő része a betükből álló sor («Számla», «Árjegyzék» stb.). Szokás azonban már manapság a politip elnevezést minden olyan vignettára alkalmazni, amelyet betüöntő, stereotipőr csinált s amelyet galvanoplasztikai úton készítettek.
les (franc., ejtsd: le politik), ama középpártnak neve, mely Franciaországban a hugenotta háboruk idejében a katolikus és protestáns mérsékelt elemekből alakult s a vallási fanatizmussal szemben első sorban Franciaország önállóságáért s jólétéért küzdött. Vezére L'Hôpital (l. o.) kancellár volt, továbbá Ferenc alençoni herceg, navarrai Henrik, a Montmorency-k stb. A párt politikája a Valois-ház kihalta után (1539) diadalra emelkedett, midőn a katolikusok többsége II. Fülöp spanyol király trónjelöltségét elvetette és IV. (Bourbon) Henrik (a törvényes trónörökös) a katolikus hitre tért.