l. Litván nyelv és irodalom.
(térkép l. Németország), királyság, a német birodalom legnagyobb állama. A Keleti-tenger, Mecklenburg, Dánia, az Északi-tenger, Oroszország, osztrák császárság, szász királyság, a türingiai államok, Bajorország, Hessen, Elzász-Lotaia, Belgium és Németalföld közt. Brandenburg körül fekvő nagyobb tömegén kivül 42 kisebb része más német államok közé van ékelve és más német államokból 16 részt fog körül. Ezen kisebb részeket nem számítva, határai kerek számban 7600 km. hosszuak; ebből esik 1244 km. a Keleti-tengerre, 410 az Északi-tengerre és 6000 a szárazföldi határra. Területe 348 545 km2. L. még Porosz tartomány.
Felülete és vizei.
P. felületén az alföldek, a hullámos dombvidékek és erdős középhegységek váltakoznak. Nagyobb része azonban a É. német alföldbe (l. Németország) esik, amely 2/3-át foglalja magában és szeliden ereszkedik le a tengerhez, ahol sok helyen egészen 50 m. magas dombok védik a hullámok ellen; kivételt csak a samlandi, a rügeni és Schleswig-Holstein ÉK-i partjai képeznek, amelyek magasak és meredekek. Az Északi-tenger felől különböző helyeken költséges gátak védik a hullámok ellen, de ezek ennek dacára több helyen áttörtek és új öblöket alkotta. Az ország déli 1/3-ában a hegyes vidék a túlnyomó. Csehország felől a határvidéket a Szudeták takarják és ebben van az ország legmagasabb hegycsúcsa, a Schneekoppe (1605 m.) is. A Türingiai-erdő csak kis részben, a Harz azonban csaknem felében tartozik P.-hoz és ez utóbbinak legmagasabb csúcsa a Brocken (1141 m.) szintén porosz területen áll. A rajnai palahegység, a hesseni és az ubherciniai dombvidék az ország DNy-i vidékeit takarják. Hohenzollern végre a sváb Alb vidékébe esik bele. (L. még Németország.) A számos mindenfelé található kisebb-nagyobb folyóviz jelentékeny mértékben mozdítja elő a mező- és erdőgazdaságot, ipart és kereskedelmet. E folyók Hohenzollern (725 km2) kivételével, amelynek vizei a Dunába folynak, az Északi- és Keleti-tenger (amaz 161 138, emez 186 484 km2) vizkörnyékéhez tartoznak. A kisebb parti folyóktól eltekintve, a Keleti-tengerbe folyik a Memel, Pregel, Visztula, Odera és Schlei, az Északi-tengerbe az Eider, Elbe, Weser, Ems és Rajna, végül a Zuider-tóba a Vechte. Mivel ezen folyóknak nagyobbára alsó részük van P. területén és mivel alföldön folynak, jó részük hajózható és azonkivül csatornákkal is könnyen összeköthetők. Az országba eső egész hosszuságukban nagyobb hajók is járhatnak a Rajnán és Elbén; a többi folyóknak csak egy részén járhatnak ilyen hajók, igy az Oderán Boroszlótól, a Weseren Brémától, az Eideren Pahlhudentől és a Visztulán Danzigtól kezdve. Az itt említett folyók felsőbb részein is járhatnak azonban kisebb hajók; szintugy járhatnak a Saaron, Moselen, Lahnon, Majnán stb.; más kisebb folyók végre tutajozhatók. A csatornák hossza 1894-ben 4625 km.; ezekhez számítva a hajázható tavakat és folyókat, P.-nak 9400 km. hajózó és 2725 km. hosszu tutajozható útjai vannak. (Lásd Németország, az egyes tartományok és folyók nevei alatti cikkeket.)
Éghajlat és termékek.
Az éghajlat általában mérsékelt és tekintve a nagy ellentétek hiányát, kedvező; csupán és ÉK-i határ felé és a magasabb helyeken van zord időjárás; legenyhébb az éghajlata a szász tartománynak, a Rheingaunak és a Közép-Rajna völgyének. Az évi közép hőmérséklet a K-i porosz tó-fensíkon 6,3, a Mosel torkolatánál pedig 10,1°; a téli leghidegebb hónap közepén amott -5,2, emitt 2,5°. A legtöbb eső esik a Felső-Harzban (1700 mm.) és az Óriás-hegységben (1100 mm.), legkevesebb Berlinben, az Ukermarkban és a Nahe-völgyben. A mezőgazdaság előmozdítására a porosz állam számos intézkedést tett; ilyenek a mezőgazdasági hitelegyesületek, az ármentesítő és vizszabályozó társulatok, a mezőgazdasági oktatási intézetek és kisérleti állomások, a talajjavítási egyesületek stb., melyek mind több-kevesebb állami segítségben részesülnek; újabban a parasztbirtokok eldarabolása ellen megteszik az intézkedéseket. Az ipar óriási fellendülése dacára a porosz családoknak legalább 40-45%-a a mezőgazdaságból nyeri kenyerét. Általában a kis- és középbirtok a túlnyomó, kivéve Ny-i P.-ban, Pomerániában és Posenban, amely tartományokban 47-57% nagybirtok. A parasztbirtok a legszámosabb Schleswig-Holsteinban (72,2%), Hannoverben (63,3%), Vesztfáliában (57,8%), K-i P.-ban (51,1%) és a szász tartományban (50%). A megművelt felület nagyságát és a termékek mennyiségét 1893-94. a következő táblázat mutatja:
|
A termék neve |
Megmívelt terület |
Termék mennyisége t.-kban |
|
Búza |
1 201 085 |
1 795 228 |
|
Rozs |
4 562 314 |
5 312 056 |
|
Árpa |
855 926 |
975 628 |
|
Zab |
2 576 173 |
2 068 758 |
|
Burgonya |
2 075 558 |
20 668 747 |
|
Hüvelyesek |
632 276 |
386 130 |
|
Réti széna |
3 272 647 |
5 308 942 |
|
Lucerna (széna) |
1 101 759 |
1 736 425 |
|
Repce |
71 614 |
78 395 |
|
Cukorrépa |
312 367 |
7 559 674 |
|
Takarmányrépa |
225 178 |
3 632 863 |
|
Dohány |
4 806 |
10 303 |
|
Komló |
3 182 |
1 476 |
Az összes megművelt területből esik szántóföldre és kertre 17 606 290 ha. (50,5%), rétre 3 272 647 (3,4%), legelőkre 2 208 275, szőllőkre 20 393, erdőkre 8 192 505 ha. (23,5%). Az 1883-1894-iki átlagos termésből esett minden egyes lakosra 50 kg. búza, 136 rozs, 37 árpa, 13 borsó és bab és 503 kg. burgonya. De miként a mezőgazdaság termékei nem fedezik a szükségletet, ugy az állattenyésztés sem, bár nagy gondot fordítanak mindkettőre. A lótenyésztés előmozdítására szolgálnak a nagy graditzi, trakehneni és beberbecki állami ménesek és a 17, szintén az állam által fentartott kisebb ménes. 1892. volt 2 653 644 ló, 220 öszvér, 4355 szamár, 9 871 381 szarvasmarha (köztük 5 687 460 tehén), 10 109 544 juh, 1 964 009 kecske és 1 253 855 méhkas. A szarvasmarhák közül a legértékesebbek a holsteini és fríz szarvasmarhák; a lótenyésztés a legvirágzóbb K-i P.-ban; a juhtenyésztés hanyatlóban van és most itt is leginkább a hústermelésre fordítják a fő gondot. A halászat, különösen a folyami halászat emelésére újabban nagy gondot fordítanak. Ásványokban P. igen gazdag. Inkább helyi érdekü a borostyánkő-bányászat. Márványt törnek főleg Szilézia tartományba, meszet égetnek Felső-Sziléziában, porcellánföldet ásnak Wettin mellett a szász tartományban, épületköveket különböző helyeken. 1882. a kő- és földbányászattal 179 369 egyén foglalkozott. A szén-, érc- és sóbányászat 1893-ban 596 342 281 márka értéket termelt. A kőszénbányászat a rajnai tartományban a Saar mellett, az Eifeltől É-ra és leginkább az alsó Ruhr mentén, továbbá a Teutoburgi-erdő végső ágaiban, Osnabrück körül, a szász tartományban Wettin környékén, Alsó- és Felső-Sziléziában virágzik; 1893-ban 67 657 844 tonna volt a termelés. Barnaszenet nagyobb mennyiséget szolgáltat a szász tartomány, Brandenburg, Alsó-Szilézia, Köln és Cassel kerületek; 1893-ban 17 553 482 t.-t szolgáltatott. Nagy kiterjedésü kősótelepek vannak a szász tartományban a stassfurti medencében és Erfurt körül, meg Hohenzollerben, amely vidékeken 1893-ban 233 892 t. sót termeltek. A vasérc (4 007 899 t.) leginkább Koblenz, Artnsberg, Oppeln, Wiesbaden, Hildesheim és Osnabrück kerületekben, a cinkérc (787 049 t.) Aachen, Oppeln, Wiesbaden, Hildesheim kerületekben, a rézérc (584 226 t.) Mansfeld grófságban, ezüst- és aranyérc (12 t.) Claausthal körül, a kobaltérc (33 967 márka értékben) a casseli kerületben, nikel- és magánérc (41 419 t.) Arnsberg kerületben tárgya a bányászatnak. Az összes érctermelés értéke 1893-ban 71 380 793 márka. Ásványvizekben különösen Wiesbaden kerület gazdag (itt van Homburg, Wiesbaden, Ems, Schlangenbad, Langenschwelbach, Soden stb.), továbbá Cassel (Nennford, Schwelheim), a rajnai tartomány (Aachen, Kreuznach), Szilézia (Warm-, Salzbrunn stb.).
Lakosság, ipar és kereskedelem.
A lakosok száma a legújabb, 1895 dec. 2-iki népszámlálás szerint 31 847 899. A régibb becslések és népszámlálások szerint volt 1816-ban 10 349 031, 1867-ben 23 971 337, 1871-ben 24 639 706, 1880-ban 27 279 111 és 1890-ben 29 957 367, akik közt 14 703 105 férfi és 15 254 262 nő. 1871-90. a szaporodás 21,3%. Legsűrübb a lakosság a rajnai tartományban (1 km2-re 174,5), Vesztfáliában 120,2), a leggyérebb Pomerániában (50,5%) és K-i Poroszországban (53). Vallás szerint volt 1890-ben 19 230 376 ág. evang., 10 252 807 kat., 95 354 más keresztény és 372 058 izraelita. Az egyes tartományokban felekezetek szerint a következőképen oszlott meg a lakosság 1890-ben:
|
A tartomány neve |
Evangelikus |
Katolikus |
Egyéb kereszt. |
Izraelita |
|
K-i Poroszország |
1 675 792 |
257 159 |
11 141 |
14 411 |
|
Ny-i Poroszország |
681 195 |
717 532 |
13 158 |
21 750 |
|
Berlin város |
1 352 559 |
135 407 |
10 669 |
79 286 |
|
Brandenburg |
2 431 307 |
89 910 |
6 571 |
13 775 |
|
Pomeránia |
1 476 300 |
27 476 |
4 788 |
12 246 |
|
Posen |
542 013 |
1 164 067 |
1 149 |
44 346 |
|
Szilézia |
1 921 216 |
2 247890 |
6 142 |
48 003 |
|
Szász tartomány |
2 383 561 |
183 233 |
4 888 |
7 949 |
|
Schleswig-Holstein |
1 190 091 |
21 807 |
2 833 |
3 571 |
|
Hannover |
1 970 091 |
21 807 |
5 320 |
15 112 |
|
Vesztfália |
1 152 985 |
1 250 603 |
5 673 |
19 172 |
|
Hessen-Nassau |
1 156 457 |
455 477 |
7 625 |
44 543 |
|
Rajnai tartomány |
1 295 673 |
3 351 864 |
14 391 |
47 234 |
|
Hohenzollern |
2 507 |
62 916 |
- |
661 |
|
Összesen |
19 232 449 |
10 252 818 |
95 349 |
372 059 |
Anyanyelv szerint volt 1890. német 26 438 070, litván 121 345, lengyel 2 977 951, vend 67 967, cseh 76 078, vallon 11 058, hollandi 40 959, fríz 48 827, dán 139 399, orosz 2523, angol 10 299, francia 6643, svéd 5984, olasz 5315, spanyol 702, portugál 255 és más nyelvü 3992. Illetőség szerint a lakosság következőképen oszlott meg (1890): német birodalmi 29 789 346, osztrák 46 348, magyar 2846, németalföldi 34 392, dán 31 339, orosz 10 347, brit 7414, norvég vagy svéd 6507, svájci 6096, belga 4932, olasz 4379, francia 1708, egyéb európai 2074, a többi más világrészekből való. A népmozgalom adatai a közvetkezők: 1893. a születések (beleszámítva a halva szülötteket, amelyeknek száma 39 043) száma: 1 195 273, a halálozásoké (bele számítva a halva szülötteket) 785 520 és a házasságkötéseké 248 348. A foglalkozási ágakra nézve az 1882-iki összeirás óta újabb összeirás nem történt. E szerint mezőgazdasággal, állattenyésztéssel, erdészettel és halászattal foglalkozott 11 904 407 (43,63%), iparral (bele számítva a bányászatot) 9 393 750 (34,42%), kereskedelemmel és forgalommal (bele számítva a vendéglősöket) 2 725 344 (9,99%), szolgálatban állók 690 892 (2,53%), állami, magántisztviselők, lelkészek és értelmiséghez tartozók 1 267 810 (4,79%), végre magánzók és közintézetekben lakók 1 267 810 (4,64%). Azóta a gazdasági viszonyok változatával kétségtelenül a foglalkozási ágakban is nagy változás állott be. A kivándorlás, miként egész Németországból, P.-ból is jelentékeny. 1888. a kivándorlók száma volt 63 103, 1890-ben 59 702, 1891-ben 78 141, 1892-ben 76 169 és 1893-ban 53 471. Legtöbben vándorolnak ki Posenból és Ny-i P.-ból, legkevesebben K-i P.-ból. Az ipar újabb időkben erősen fejlődött; a pamutfonásnak és szövésnek székhelyei a rajnai tartomány és Szilézia, a gyapjuszövésé Aachen és Alsó-Lausitz, a vászonszövésé Bielefeld s Szilézia, a selyemszövésé Krefeld és Elberfeld-Barmen; a gépgyártásé főképen Berlin és a nagyobb városok. Nagy hajógyárak vannak Stettinben, Danzig, Elbingben és Kielben, lokomotiv-gyárak Berlinben, Casselben, Lindenben (Hannover mellett), Bredowban (Stettin mellett), Düsseldorfban, Elbingben s Königsbergben; vagongyárak Kölnben, Boroszlóban, Görlitzben, Düsseldorfban és Königsbergben; vaseszközöket készítenek Arnsberg kerületben; agyag- és porcellánárukat a Rajna mellékén, Sziléziában és szász tartományban; üvegeket és üvegárukat Sziléziában, a Saar kerületben, a Rajna mellékén, a szász tartományban és Hannoverben; téglákat főképen Brandenburgban és K-i tartományokban; papirost Sziléziában, a Rajna mellkén, a szász tartományban és Hannoverben; bőrt a Nahe mellékén; butorokat Berlinben; zongorákat a nagyobb városokban; kémiai cikkeket Stassfurtban, Berlinben, Kölnben, Hannoverben; ruhákat és fehérnemüket különösen Berlinben. Az ipar, különösen a gyáripar fejlődéséről tesz tanuságot az, hogy mig 1885-94-ig az állandó gőzgépek száma 47,4%-kal a tovább vihetőké 61,9 és a hajógépeké 64,7%-kal, a gépek lóereje pedig 77,8, 77,3 illetőleg 116,8%-kal szaporodott. Mivel a kereskedelemre vonatkozó adatok az egész német birodalom kereskedelmébe vannak beszámítva, külön kimutatást P. kereskedelméről nem adnak ki. A legfontosabb kereskedelmi középpontok: Berlin, Königsberg, Danzig, Stettin, Posen, Boroszló, Magbeburg, Hannover, Altona, Majna-Frankfurt, Barmen, Elderfeld, Krefeld és Odera-Frankfurt. A forgalom a fejlődő iparral karöltve folytonosan fokozódik; az országutakon és vizi utakon kivül (1895) 28 753 km. hosszuságu vasúti vonalak állanak rendelkezésre. A tengeri forgalom szempontjából jelentősebb helyek: Memel, Königsberg, Pillau, Danzig, Stolpmünde, Kolderbermünde, Swinemünde, Stettin, Wolgast, Stralsund, Sassnitz, Kiel, Altona, Harburg, Geestemünde, Wilhelmshaven, Emden stb. 1894. P. rendelkezésére állott 2086 tengeri kereskedelmi hajó 312 439 t. tartalommal. 1893. a megérkezett tengeri hajók száma volt 50 061, 6 503 227 t. tartalommal, az eltávozóké 49 850, 6 509 910 t. tartalommal.
Alkotmány, kormány és szellemi műveltség.
P. az 1850 jan. 31-iki alaptörvény szerint alkotmányos monárkia, amelyben a törvényhozó hatalmat a király és az országgyülés közösen gyakorolják. A királyi hatalom a Hohenzollern-családban a férfiágban az elsőszülöttség rendje szerint örökös. A törvényhozó testület a képviselők és az urak házából áll. Ez utóbbinak tagjai a királyi család nagykoru férfitagjai, a Hohenzollern fejedelmi család feje, a nemesség 98 képviselője örökösödés jogán, a királyság 4 fő udvari tisztje (a Landhofmeister, Oberburggraf, kancellás s a főmarsal), 46 a királytól szabadon kinevezett s 170 oly tag, akiket a király az erre jogosított testületek ajánlatára nevez ki (az urak házába tagot ajánlani jogukban áll: a 9 egyetemnek, 48 városnak, akiknek a jogot a király megadta stb.). Mindezek külön királyi meghivó adja meg a törvényhozói működésre a jogot. A képviselők háza 433 tagból áll, kiket 256 választói kerületben közvetett választás útján 5-5 évre választanak. A király a képviselők házát feloszlathatja. A törvények kihirdetése és végrehajtása az ő kizárólagos joga. Őt illeti meg a megkegyelmezés, az érdemrendek és egyéb kitüntetések, a háboruüzenés és békekötés joga; ő a legfőbb hadúr. A katonai és egyházi ügyekben kiadott rendeletein kivül minden más rendeletét a miniszterek egyike ellenjegyzi. A királyi ház miniszterén, a polgári és katonai kabineten kivül van P.-ban egy miniszterelnök és 9 szakminiszter; ez utóbbiak: a külügyi, amelynek hatásköre a német birodalom külügyi miniszterére van ruházva, a pénz-, a kultusz-, a kereskedelem-, a közmunka-, a bel-, az igazság-, a had- és földmivelésügyi miniszterek. A minisztériumok mellett mint önálló hatóságok működnek a fő számszék és a evangelikus fő egyházi tanács. A rendeletekre és törvényjavaslatokra nézve tanácsadó testület az államtanács. Közigazgatás céljából a királyság 12 tartományra, ezek kerületekre (Regierungsbezirke, összesen 36), a kerületek pedig járásokra (Kreise, összesen 549) vannak felosztva. A tartományok élén áll a Oberpräsident, a kerületek élén a Landrat, akit mind kinevezett tisztviselők. Mind a községek, mind a faluk, mind a városok anyagi ügyeikben meglehetősen tág autonomiát élveznek. Az igazságszolgáltatásra nézve. l. Németország. Az államadósság 1806. még csak 159, 1885-ben 3901, 1894-ben 6371,5 és 1895-ben 6359,9 millió márka volt, amelynek törlesztésére 1895/96-ban 36 232 814, a kamatok fizetésére pedig 241 231 246 márkát fordítottak. Az 1985/96-ik pénzügyi évre, mely ápr. 1-ével kezdődik, a bevételek 1 899 473 497 márkára voltak előirányozva. A legjelentékenyebb bevételi források: az egyenes adók (161 553 900), indirekt adók (68 022 000), lutri (82 462 400), bányák (119 836 444) és az állami vasutak (983 854 891). A kiadások előirányzata 1 837 214 103 márka; ebből esik a birodalom kiadásainak fedezésére 606 165 435, a pénzügyi minisztériumra 75 760 354, a kereskedelmire 6 918 391, az igazságügyire 94 071 100, a belügyre 53 880 145, a földmívelésire 17 657 368, a kultuszra 107 701 153 márka. A német birodalom egyes államai, Bajor-, Szászországot és Wirttemberget kivéve, a katonai közigazgatás szempontjából P.-nak vannak alárendelve. A porosz hadsereg béke idején áll: 14 750 tisztből, 416 810 legényből és 75 434 lóból. A népoktatás P.-ban mindenütt kötelező; a népiskolákban a tanítás ingyenes, bennük a német nyelv tanulása kötelező és a felügyeletet az állam gyakorolja. Ezért újabb időkben a besorozott katonáknak alig 2%-a maradt iskolai oktatás nélkül. A népoktatás ügyének állását 1891-ből a következő tábla mutatja:
|
Az iskola neme |
Száma |
Tanulók |
Tanítók |
Tanítónők |
|
száma |
||||
|
Nyilvános népiskola |
34 742 |
4 916 476 |
63 237 |
8 494 |
|
Nyilv. felső népiskola és felső leányiskola |
550 |
131 270 |
2 997 |
1 314 |
|
Magán népiskola |
495 |
21 678 |
424 |
283 |
|
Magán felső népiskola |
1 134 |
80 868 |
900 |
3 159 |
|
Tanítóképző-intézeti gyakorló-iskola |
176 |
19 422 |
- |
- |
|
Vakok iskolája |
15 |
635 |
66 |
19 |
|
Siketnémák iskolája |
49 |
4 080 |
390 |
24 |
|
Hülyék iskolája |
34 |
1 898 |
54 |
44 |
|
Árvaházi iskola |
72 |
5 138 |
167 |
- |
|
Javítóintézeti iskola |
141 |
6 898 |
240 |
- |
|
Összesen: |
37 408 |
5 188 363 |
68 464 |
13 337 |
Ezeken kivül mindenfelé vannak esti, vasárnapi és továbbképző népiskolák. A tanítóképzők száma (1892) 111, a tanítóképzőké 11. A középiskolákról és egyetemekről l. Németország cikket. Technikai főiskolák vannak Berlin-Charlottenburgban, Hannoverben és Aachenben, erdészakadémiák Eberswaldéban és Münchenben, bányászakadémiák Berlinben és Clausthalban, mezőgazdasági főiskola Berlinben, mezőgazdasági akadémia Poppelsdorfban, állatorvosi főiskola Berlinben és Hannoverben, mezőgazdasági intézetek a königsbergi, boroszlói, hallei, kieli és göttingai egyetemek mellett, művészakadémiák Berlinben, Königsbergben, Düsseldorfban és Casselben; ezeken kivül van 10 bányásziskola, 27 bányainasiskola, 28 földmivesiskola és más számos szak- és kereskedelmi iskola. A hadsereg szolgálatában állanak: a hadi akadémia, a tengerészakadémia, a hadi, kadét-, hajós-, altiszti, matróz- stb. iskolák. Mindezekhez járulnak a berlini, hannoveri, casseli, wiesbadeni udvari szinházak, a királyi muzeumok és képtárak. A tartományi és városi irattárak, régiség- és műgyüjtemények, tudományos és művészeti társulatok és egyesületek nagy számmal állanak a tudományok terjesztése céljából a lakosság rendelkezésére. Ezek közül a legtöbb és a legjelentékenyebben Berlinben (l. o.) vannak. - A porosz címert l. Címerek.
Története.
A mai P. őslakói azok a népek, melyekkel a régi kulturnemzetek hajósai a keleti tenger mentén űzött borostyánkereskedés folytán ismerkedtek meg. Ilyenek massiliai Pytheas guttonjai (tán a gótok), Tacitus aestiusai, az a nép azonban, melyről P. nevét vette, a poroszok (porussi, borussi, a. m. okosak, tudósok) a X. sz.-ban tünik fel keletre a Visztulától, mig nyugaton a pomeránok laknak, akikről szintén egy későbbi ország neveződik. A poroszok, mint a litvánok vérrokonai, ezekkel együtt a pásztorok és szántóvetők pogány természetvallásának hódoltak, melyhez nagy szivóssággal ragaszkodtak. Mindazonáltal a kereszténység kivált a lengyeleknek és a német lovagrendnek (l. o.) uralma alatt kemény harcok árán mégis gyökeret vert, a porosz nép javát azonban ki kellett irtani és az igy támadt hézagokat német telepesekkel pótolni. 1283. a mai Keleti-P. helyén mát teljesen német mintára szervezett országot látunk, városaiban a lübecki törvénnyel, a parasztközségekben szabad önkormányzattal; ehhez járul csakhamar Pomerella (Nyugat-P.) s az igy alakult virágzó tartomány kedvéért költözik által a német lovagrend nagymestere Marienburgba. A lengyel Jagellók tulnyomó ereje ellen a rend ugy védte magát, hogy a nagymesteri állást egymásután ajánlotta fel közeli harcias és tevékeny dinasztiák sarjainak. 1510. Albrecht brandenburg-ansbachi őrgrófra esett a választás, aki megtagadta a hübéresküt a lengyel királyoktól, s mikor a hadi szerencse nem kedvezett neki, a rendből kilépett, megváltoztatta az ország szervezetét és a lovagrend birtokát világi, örökös hercegséggé alakította át. Ezt a krakói szerződésben (1528 ápr. 8.) Lengyelország is elismerte, de nem a pápa, aki az új országban elterjedt reformációban és a német lovagrend javainak szekularizációjában kettős veszedelmet látott. Mindamellett Albrecht megtartotta országát, Luther tanának érvényt szerzett és 1544. megalapította a königsbergi lutheránus egyetemet. Albrecht kiskoru és utóbb gyenge elméjü fia Albrecht Frigyes helyett György Frigyes brandenburgi-ansbachi őrgróf uralkodott, aki a Hohenzollernek (l. o.) frank ágából való volt. Ennek György Frigyes személyében való kihaltával (az 1569-iki lengyel örökösödési szerződés értelmében) a brandenburgi ág következett, tehát György Frigyes után Joakim Frigyes és János Zsigmond választók gyakorolták a gyámságot a beteg herceg felett, s mikor az utóbbi 1618. meghalt, P.-ot Brandenburggal egy állammá egyesítették.
P. a választó-fejedelmet alatt. A Hohenzollernek dinasztiája 1415 óta birtokában volt Brandenburgnak (l. az előző kor történetét Brandenburg alatt), de csak I. és II. Frigyes tudtak kormányzatuknak tekintélyt szerezni és azt a csorbát kiköszörülni, melyet luxemburgi Zsigmondnak nembánomsága okozott. I. Frigyes (1415-40, mint nürnbergi várgróf VI. Fr.) nemcsak területben hódított, de megtörte országának örökjogra kapott nemességét; II. Frigyes viszont (1440-1470) megalázta a túlkapásokra hajló városokat, köztük első sorban magát Berlint. Utóda Albrecht Archilles (1470-86) szerencsés háboruival (Pomeránia, Krossen megszerzése) épp oly mély nyomot hagyott a történetben, mint azzal a családi törvénnyel, mely az örökösödést végérvényesen szabályozta (dispositio Achillea). Fiának Jánosnak jelentéktelen uralma után (1486-99) ennek fia. I. Joakim (1499-1535) ragadta meg vaskézzel a kormány gyeplőit. A rablólovagokat kiirtotta, rendezte a közoktatást és igazságügyet (egyetem oderai Frankfurtban, legfelsőbb itélőszék Berlinben), de ugyanolyan eréllyel lépett fel a protestáns vallás ellen is, melyet saját véreit sem kimélve, kegyetlenül üldözött. Neje Erzsébet dán királyleány levén, 1508. a dán ház fiágának kihalta esetére biztosította magának és utódainak Schleswig-Holsteint, de aztán szakított a házi törvénnyel és birtokait elaprózva, a Neumarkot ifjabbik fiának, küstrini Jánosnak adta, míg a többi a választói méltósággal egyetemben az idősbik fiura, II. Joackimra szállott. Ez aztán 1535-71. nemcsak a reformáció határozott hivének, de szerencsés birtokszerzőnek is bizonyult. II. Frigyes liegnitzi herceggel örökösödési szerződésre lépvén, ő volt az, ki Sziléziára nézve a később Nagy Frigyes által érvényesített históriai jogcímet megalapította. Mindazáltal a választófejedelemség igazi fellendülése csak János György idején (1571-98) következett be. Ekkor biztosították maguknak Brandenburg urai a sajátképeni P.-ot, még pedig azáltal, hogy János György unokáját János Zsigmondot eljegyezte és összeházasította Annával, Albrecht Frigyes porosz herceg leányával, aki viszont anyja (egy fiusított jülichi hercegnő) révén jogcímet támasztott Jülich, Kleve és Berg hercegségekre, nemkülönben Mark és Ravensberg grófságokra. Ezt az örökösödési politikát ügyesen és következetesen folytatta János György fia, Joakim Frigyes (1598-1608), aki nemcsak hogy az örökösödési jognak folytonosságáról gondoskodott, hanem a jülichi rendeket is annyira megnyerte, hogy midőn utóda János Zsigmond (1608-19) az utolsó jülichi hercegnek halála után jogait érvényesíteni kivánta, nem kapott ugyan mindent, de Pfalz-Neuburggal osztozván, mégis birtokába lépett Clevének, s a fenemlített grófságoknak. 1618. P.-gal tényleg egyesítette Brandenburgot, de alig egy évig élvezte az ősi politikának gyümölcseit, mert gyógyíthatatlan agybántalomba esvén, 1619 dec.-ben lemondott s pár nappal ezután meghalt. Fia György Vilmos (1819-40) gyenge és következetlen viselkedésével kockáztatta mindazt, amit elődei elértek. A harmincéves háboruban protestáns létére a császár pártjára állott, de ezzel mégsem tudta Wallenstein hadainak zsarolásait népétől távol tartani. Majd ismét kényszerüségből a Berlint fenyegető Gusztáv Adolfhoz pártolt, de ezt is cserben hagyta, mert a svédek háta mögött 1635. a szászok példájára ő is külön békét kötött a császárral és ezzel magára vonta amazoknak ádáz haragját, a pusztító svéd martalócok hadait.
Frigyes Vilmos, a nagy választó-fejdelem (1640-88), a svédekkel fegyverszünetet kötvén, hamarosan fegyelmezett és megbizható hadsereget szervezett; erre támaszkodva megnyerte Holland szövetségét, ugy hogy a vesztfáliai béke megkötésekor P. már számot tevő tényező, melynek ugyan a svédekkel kellett Pomeránián megosztoznia, de az elmaradt földért busás kárpótlást kapott. Mikor igy országa biztosítva volt, minden igyekezetét arra fordította, hogy a lengyel hűbéri kötelezettségtől megszabaduljon, mely 1618 (P. és Brandenburg egyesítése) óta még mindig érintetlenül fennállott. Függetlensége érdekében vett részt a lengyel-svéd háboruban; elébb a svédek, majd a lengyelek részéről kicsikarta P.-ban való korlátlan főhatóságának elismerését, amit aztán az olivai békében (1660) egész Európa helyben hagyott. Ezt a hirtelen szerzett tekintélyt a nagy választó egyfelől Németország érdekében, másrészt a lelkiismereti szabadság megóvására használta fel. Midőn XIV: Lajos francia király a német birodalmat megtámadta, Frigyes Vilmos volt az egyedüli német fejedelem, aki a Rajna-vonal érdekében fegyvert fogott. Lajos ezért a svédeket uszította P.-ra, akiket azonban Frigyes Vilmos az emlékezetes fehrbellini csatában (1675 jun. 18.) legyőzött és országából kiszalasztott. 1685. ismét szembeszállott a mindenható franciákkal és a kiűzött hugenottákat országába fogadván, ezzel irányt szabott utódainak, mint kell P.-ot a protestantizmus fellegvárává tenni. 1686. nagyobb sereget küldött Budavár visszavívására. Halálakor (1688 május 9.) P. az egyetlen konszolidált német választó-fejedelemség 110 840 km2-nyi területen 1,5 millió lakossal, gazdag kincstárral és kitünően fegyelmezett hadsereggel.
Az első királyok. I. Frigyes és I. Frigyes Vilmos. III. Frigyes mint porosz választó-fejedelem az európai hirre jutott porosz hadsereget bőkezüen használta fel Európa érdekében: egyfelől Franciaország ellen tartott a birodalommal, másfelől a császárt segítette a török és a franciák ellen; mindezt azért, hogy a császár őt királynak elismerje. Tényleg ez a szereplés elősegítette kedves tervét s midőn 1700 nov. 16-án megkötötte azt a szerződést, melynél fogva a spanyol örökösödési háboruban egy hadosztályt biztosított a császárnak, az utóbbi a maga részéről belegyezett a szuverén királyi cím használatába. Igy tehát III. Frigyes 1701 jan. 18. Königsbergben maga tette saját fejére a koronát és I. Frigyes néven P.-nak legelső királya lett. Három hatalom el nem ismerte: a pápa, Franciaország és Spanyolország, ám a két utóbbi az utrechti békében (1713) szintén belenyugodott a dolgok új rendjébe, melynél fogva a porosz király, a nélkül, hogy a császárhoz való viszonya változott volna, az európai uralkodók egyenrangu társa lett. I. Frigyes uralkodó tényei, országa területének lehető gyarapításán kivül leginkább alattvalói szellemi életének ápolására vonatkoztak. Ilyenek a hallei egyetem alapítása (1694), a berlini képzőművészeti akadémia és tudós társaság megalkotása, Leibniz dédelgetése. Fia I. Frigyes Vilmos méltán tekinthető P. újrateremtőjének, amennyiben az ő jelentékeny katonai és pénzügyi reformjai nélkül (a részleteket l. Frigyes Vilmos) Nagy Frigyes hatalmas erőfeszítései a szükséges anyagi erő hiányában eredménytelenek maradtak volna. Katonai szempontból is rendkivül érdekes az általa behozott hadkiegészítő rendszer (Kantonssystem), mely ugyszólván az első lépés volt a középkorból által származott zsoldos hadaknak nemzeti honvédelemmé való átalakítása felé. Csakis igy tudta a sereget 38 ezerről 84 ezer főre emelni. Nem kevésbbé mélyre hatók belső reformjai (kötelességtudó hivatalnoki osztály megteremtése, mintaszerü közigazgatás, jó elemi iskolák). Közgazdasági téren: talajjavítás, parlag mezők mívelése, nagy szabásu telepítések (1732-ben 18 000 salzburgi emigráns befogadása).
Küzdelem a nagyhatalmi állásért. Nagy Frigyes és kora (1740-86). A nagyravágyó II. Frigyes mát trónörökös korában meggyőződött róla, hogy a 118 000 km2-nyi P.-ot harmadfél milliónyi lakosságával nagyhatalommá tenni csak ugy lehetséges, ha minden eszközt megragad, hogy az ország területét gyarapítsa. Ez hozta őt mindjárt uralkodása kezdetén ellentétbe Ausztriával, mely, ámbár őt I. Frigyes Vilmos ugy a pragnatika sanctio, mint a lengyel örökösödés kérdésében saját érdekeinek mellőzésével támogatta, a Jülich-Berg-féle örökösödési ügyben mégis P. hátrányára lépett fel és ezt a területet, bárha előzetesen P.-nak volt igérve, mégis 1738-ban a pfalz-sulzbachi ágnak szánta. II. Frigyes trónraléptekor (1740 május 31.) még nyilt kérdés volt, vajjon P. ezt az alkut elfogadja-e vagy sem. Az új király már eleve eltökélte, hogy a szóban forgó területhez ragaszkodik, midőn VI. Károly halála egy sokkal jelentősebb országra terelte Frigyes figyelmét. a prot. Sziléziára, melyhez P. régi jogokat formált. Eleinte hajlandó volt Szilézia egy részének átengedéseért 100 ezer főnyi hadseregével Mária Terézia segélyére sietni; de mikor Bécsben ezt az ajánlatot visszautasították, fegyvert ragadott és a két sziléziai háboruban (1740-1742. és 1744-45.) nemcsak a porosz hadsereg katonai tekintélyét alapította meg, hanem a győzelmek egész sorát sikerült a drezdai békével befejeznie (1745 dec. 25.), melynek értelmében megmaradt Szilézia birtokában. E hirtelen siker féltékenységet ébresztett és Frigyes azért kezdte a hétéves háborut (l. o.), hogy megelőzze Ausztriát, mely egy európai koalició élén meg akarta őt támadni s lealázni. A hubertusburgi békekötésben (1763 febr. 15.) Frigyes megmutatta, hogy fél Európától sem fél; P. tényező lett, amellyel számolni kell és a nagyhatalmak sorában természetes versenytársa lett Ausztriának. Hogy a háboru köztük egy ideig szünetelt, csak Oroszország közbenjárásának és a Lengyelország első felosztása körül való együttes akciónak volt köszönhető. Lengyelországból P.-nak jelentékeny rész jutott (35 500 km2 körülbelül 900 000 lakossal) s ez csak erősebbé tette a bajor örökösödési háboruban (l. o.), amelyben P. részéről II. Frigyes a német fejedelmek élén 1785. először küzdött a német földön való hegemoniáért.
Nagy Frigyes utódai P. a lejtőn. P. Frigyes halálakor a hatalomnak akkora fokán állott (200 000 km2 közel 6 millió lakossal, 200 000 főnyi sereggel és 22 millió tallér jövedelemmel), hogy bárkit is könnyen csábíthatott arra a optimizmusra, melybe a nagy király utóódai tényleg bele is estek. Már közvetetlen utóda II. Frigyes Vilmos (1786-97) teljesen elhanyagolta Nagy Frigyes vezérelveit: a takarékosságot, vallási és véleményszabadságot, de különösen P. nagyhatalmi állásának céltudatos ápolását. Erkölcstelen és álszent udvarával együtt hamarosan elköltötte az állam tartalékalapjait; a vallási szabadságot az 1788 julius 9-iki hirdetett rendelete felfüggesztettel azonkivül behozta a cenzurát. Tétovázó és gyönge politikát követett Franciaországgal szemben. Eleinte 1792. meg kötötte Ausztriával a pillnitzi szerződést és mint a monárkikus elv képviselője harcolt Franciaország ellen. 1793-ban elfoglalta Mainzot; de akkor észrevette, hogy Olaszország Lengyelország további felosztására törekszik, sietett tehát, hogy a szerencsétlen országból maga is kivehesse a részét. Az 1793 jan. 23-án megkötött szerződés értelmében P. megkapta Danzingot, Thornt és Nagy-Lengyelországot, ami nemcsak hogy 57 000 km2 területen 1 100 000 lélekkel szaporította népességét, hanem egyúttal kikerekítette a keleti határt. A kijátszott Ausztria ezúttal semmit sem kapott, amiért most az ellentét közte és P. közt egyre jobban kiélesedett, noha a francia kérdésben szinleg még együtt működtek. A poroszok kétszer győztek (1793 szept. 14. Pirmasensnél, nov. 28-30. Kaiserslauternál), de győzelmüket ki nem használták. Frigyes attól tartott, hogy Oroszország és Ausztria ő nélküle osztják fel maguk között Lengyelországot, 1795. ápr. cserben hagyta szövetségeseit és Baselben a francia köztársasággal külön békét kötött, melynek egyik titkos pontjában a Rajna balpartját engedte át a franciáknak. Azután a lengyel határra küldötte seregeit, hogy a III. felosztásból ő is részt kapjon, a mi sikerült is. A III: lengyel felosztás P. területét ismét 47 000 km2-rel gyarapította (Mazovia, Varsó és Bjalisztok), ugy hogy Ansbach és Bayreuthtal egyetemben (melyet 1791. kapcsoltak P.-hoz) immár kerek 300 000 km2-nyi területen 8 700 000 lakosa volt. De ezzel a tekintélyes terjeszkedéssel jelentékeny pénzügyi és erkölcsi hanyatlás állott szemben; ennél sokkal nagyobb baj volt a közszellem hanyatlása, a nép elégületlensége, a fajgőg és osztálygyülölet, mely II. Frigyes Vilmos halálakor (1797 nov. 16.) előre vetette annak a katasztrófának árnyékát, mely utóda alatt bekövetkezett.
III. Frigyes Vilmos (1797-1840) tanácsosai (Haugwitz, Lucchesini, Lombard, Hardenberg) tanácsára félénk és ingadozó politikát követett, a belügyekben aprólékos takarékossággal és félrendszerszabályokkal érte be, a külügyekben Napoleon diadalait tétlenül, semlegesen nézte és ezzel egyre jobban megingatta a talajt önmaga alatt. Elvakítva Napoleon látszólagos engedményei által (1803-ban 9500 km2-nyi területet kapott P.), még azt is eltűrte, hogy Franciaország Hannover megszállásakor a porosz területnek kellő közepén megfészkelte magát, sőt 1805. a harmadik koalició idején Napoleon érdekében tett közvetítő lépéseket, melyek az austerlitzi csata után (dec. 2.) nem csak hogy nevetséges szinben tüntették fel a porosz diplomáciát, de egyenesen arra vezettek, hogy P. elvesztette Napoleon becsülését. Mert az utóbbi látván, hogy P. mindenbe belenyugszik, hogy elfogadja Napoleon kezéből régi szövetségesének Angliának birtokát, Hannoverát, hogy megköti a kényszerszövetséget: most már elérkezettnek látta az időt a teljesen elszigetelt P. szétrobbantására. Mikor Berlinben is meggyőződtek a háboru elkerülhetetlen voltáról, szinte előre lehetett látni a hadsereg sorsát, melynek szervezete Nagy Frigyes óta rettenetesen sülyedt. Napoleon egyéni genieje könnyedén törte össze az egykor győzhetetlen porosz hadakat. 1806 okt. 10. Saalfeldnél megverte az elővédet, négy nappal később pedig a kétfelé szakadt derékhad ment tönkre Jenánál és Auerstädtnél. A porosz katonaság képtelen volt a további ellentállásra, a polgári hatóság és a kormány fejét vesztette, s mig a király Königsbergbe szökött, a porosz miniszterek hűséget esküdtek Napoleonnak, aki okt. 27. vonult be a porosz fővárosba. Oroszország egy ideig a legyőzött P.-nak pártjára állott, de az eldöntetlen eylaui csata után (1807 febr. 7. és 8.), valamint a friedlandi vereség következtében (jun. 14.) cserben hagyta szövetségesét, aki most már kénytelen volt az oroszok és franciák által megkötött tilsiti békét (1807 jul. 9.) hallgatagon elismerni. Ennek értelmében P. területe 314 000 km2-ről 158 000 km2-re, lakossága 9 750 000-ről 4 940 000-re csökkent.
P. Újjászületése. A reformok kora. P. bukása végre meggyőzte királyát arról, hogy a feudális katonai állam a megpróbáltatás napjaiban nem nyujt biztosítékot és fenkölt szellemü neje Lujza által támogatva, a reformok terére lépett. Jogállamot akart és alkotmányos monárkiát, melynek ereje törvénytisztelet és erkölcsösségben gyökerezik. Ennek megvalósítására hivta meg a király 1807 okt. 4. Stein minisztert, aki a legkitünőbb szakembereket (Schön, Vincke, Stägemann, Niebuhr, Humboldt Vilmos) gyüjtötte maga köré. Az ő előterjesztéseire egymást érték a mélyre ható reformok. Megszünt a jobbágyság, a kincstári birtokok zsellérei örökváltságot nyertek, mi által egy új kisbirtokos osztály keletkezett. Mig egy külön bizottság a katonaságot reorganizálta, a tisztikarból az oda nem való elemet eltávolította s a hadsereg szervezetét modernebb alapokra fektette, viszont egy új városi és községi önkormányzat szabad fejlődést biztosított a polgári elemnek. Az egész reformsorozat befejezéséül tervezte volt egy népképviselet is, amely az egyre jobban fejlődő hazafiságnak alakot volt adandó. Stein, aki alattomban mindent megtett arra nézve, hogy P. egy Napoleon ellen alakuló európai koalicióban tevékeny részt vehessen a népképviselet tervével végleg magára zúdította a junkerek reakcionárius pártját. Egy Wittgensteinhoz irt levele árulás folytán Napoleon kezeibe jutott, s igy külföldi nyomás alatt nemcsak rendszerváltozás állott be, hanem P. 1808 szept. 8. arra is kötelezte magát, hogy 140 millió franknyi hadi sarcot fizet és 42 000 embernél több katonát nem tart. Stein helyébe a junkerek léptek, a pénzügyek rendezésére Altenstein vállalkozott; a franciabarát békepárt mindent eltűrt, mindenben megnyugodott. Ám a siker távol maradt az új rendszer embereitől, Altenstein ugy akart pénzt szerezni, hogy majd eladja Sziléziának egy részét, ami végül mégis csak megbuktatta (1810 jun. 6.). Utóda kancellári címmel Hardenberg lett, aki ugyan a Stein szellemében, de óvatossabban, folytatta a reformokat. Általános adókötelezettség, iparszabadság, a papi javak államosítása gyors egymásutánban követték egymást; 1811. bekövetkezett az általános örökváltság, 1812. a izraelitáknak a keresztényekkel való csaknem teljes egyenjogusítása. Közben pedig Scharnhorst ezer akadály leküzdése után az általános katona-kötelezettséget léptette életbe és ügyes módon játszotta ki az 1808-iki szerződés ama pontját, mely a porosz hadsereg létszámát egyszermindenkorra 42 000 főben alapította meg. Igy nemzeti erőben és szellemben mintegy újjászületve várták be a szabadságharc óráját, amidőn III. Frigyes Vilmos azután népét fegyverre hívta (1813). A legnagyobb lelkesedéssel indult a népnek minden rétege a szabadságharcba, mely bár nem adta vissza P.-nak teljes területét (a bécsi kongresszus a régi 314 000 km2-ből csakis 277 000 km2-t juttatott P.-nak), legalább erkölcsileg felemelte az annyira lesujtott országot és kiköszörülte a régi csorbát. A bécsi kongresszus intézkedéseihez képest kénytelen volt a harmadik lengyel osztozáskor kapott részt Oroszországnak adni; Bajorországnak engedni Ansbachot és Bayruethot; Hannoverának K-i Frízországot, Hildesheimet és Goslart. Amit kárpótlásul kapott (első sorban a Rajna-mellékét), jóformán idegen terület volt. S igy két nagy részre szakítva, keblében az idegen Hannoverával, ellenséges szomszédok közt kellett hozzáfognia az erőgyüjtéshez, melyre a nagy harc után akkora szüksége volt.
IV. Frigyes Vilmos (1840-61). Eleinte ugy az új király, mint a nemzet egyetértőleg törekedett az alkotmány megvalósításán, csakhogy lényegben mégis annyira eltértek egymástól, hogy törekvéseik meg nem valósulhattak. A király az érdemes honfiak jutalmazása és egy általános amnesztia által 81840 aug. 10.) könnyen lecsillapította a forradalmi hangulatot, de az alkotmányt nem a modern jogállam keretében képzelte, hanem a régi feudális hűbérállam alakjában. Ausztriának, valamint Oroszországnak figyelmeztetése ellenére életbe léptette az egyesült országgyülést 81847 febr. 3-iki pátens). Ez két kuriából állott (urak és rendek kuriája), melyeknek részére biztosítva volt a felirati jog, a tanácsadás joga hozandó törvények ügyében; továbbá az adók és kölcsönök megszavazásának joga. Habár a születési arisztokrácia mindkét kuriában túlnyomó többségben volt, mégis fejlődhetett volna az egyesült országgyülésből is igazi népképviselet, ha a király már az első ülésszakban (1847 ápr. 11.) nem ad kifejezést abbeli szándékának, hogy az alkotmánynak határozottan útját fogja állani. Azt is megtagadta, hogy az országgyülést két-két évi időközökben összehivja, s ez az újabb csalódás, kapcsolatban néhány tartomány gazdasági válságával, sietette a Franciaországból beözönlő és az 1848 februárban diadalmas forradalmi szellem kitörését. Noha a király autokratikus érzelmeit ismételten kifejezte, a körülmények nyomása alatt (folytonos peticiók, véres összeütközések a nép és katonaság közt) mégis összehivta az országgyülést. Eleinte ápr. 27-ére szólt a meghivó, de Metternich bukása és rendszerének elzüllése olyan elementáris hatással volt a kedélyekre, hogy a király márc. 18. újabb proklamációt adott ki, melyben az országgyülést már ápr. 2-ára hivta össze és nemcsak fontos belügyi reformokat igért, hanem egyúttal egész Németország átalakítását szövetséges állammá, közös parlamenttel, hadsereggel, hajórajjal. A nép lelkesült ovációkban tört ki a palota előtt, de szerencsétlen véletlen folytán az őrség soraiból lövések dördültek el, minek folytán kipattant a berlini nép közt már régóta lappangó forradalmi szikra és a márciusi forradalomban tombolta ki magát. A király ezen viharral szemben gyengének mutatkozott. Mert midőn a torlaszok és utcai harcok órái után a katonaság urává lett a városnak, sem a megtorláshoz nem volt elég ereje, sem ahhoz, hogy a rendet végleg helyreállítva erős kézzel fogjon hozzá a nagy német politika kérdéseinek megvalósításához. E helyett a katonaságot a városból kiparancsolta, magát a nemzetőrséggel vette körül, mely nem volt képes őt a csőcselék sértéseitől megvédeni; eltűrte, hogy Angliába menekült testvérének (a későbbi Vilmos császárnak) palotáját nemzeti tulajdonnak nyilvánították. Igy a sok engedmény dacára a monárkikus tekintély elveszett, még mielőtt az alkotmányos uralom megszületett volna; Posenben a lengyelek és fellázadtak, s P. alapjában megrendült.
A király nem állott meg az első lépésnél, hanem tovább haladt alkotmányos igéreteinek megvalósításában. Miután márc. 29. a szabadelvü Camphausen-kabinetet kinevezte volt, s az egyesült országgyülés a választásokat a nemzetgyülés részére engedélyezte volt, ápr. 2-10. lefolytak ezek a választások. Jóformán csupa szabadelvü és radikális jutott be a nemzetgyülésbe; de legnagyobbrészt jelentéktelen emberek, mert a tehetségeket a frankfurti előparlament vonzotta magához (működéséről l. Németország történetének A német szövetség kora c. részletét). A nagy politikai tehetségek, de még inkább a parlamenti gyakorlat hiánya meddő ülésszakot eredményezett. Végre a nép maga is megunta a demagogiát, egyaránt tüntetett a kormány és nemzetgyülés ellen, de az uralkodó személye mellett, aki végre is erélyes lépésre tökélte el magát. Nov. 1. a Brandenburg-Manteuffel-kabinetre bizta a kormányt, a nemzetgyülést pedig Brandenburgba helyezte által. A képviselők túlnyomó többsége tovább is Berlinben maradt, mikor pedig Wrangel tábornok szétugrasztotta őket, elébb kimondották, hogy az ország nem tartozik adózni (Schulze-Delitzsch-féle passzivitás), majd mikor nov. 27. az opportunus elemek újra felvették a tanácskozás folyamát, az ellenzék távol maradása által határozatképtelenné tette a házat. A király végre dec. 5-én feloszlatta a meddő gyülést, rendeleti úton intézkedett s új választásokat iratott ki, hogy az alkotmánytervezet revideálható legyen. Időközben előtérbe lépett a német kérdés, mely P.-nak Ausztriával szemben való viszonyát ismét kiélesítette. Az A belső zavarok nem engedték, hogy P. a német hegemonia érdekében a kellő súllyal léphessen fel, s ezen a helyzeten mitsem változtatott, hogy a frankfurti parlament 1849 márc. 28-án a porosz királyt német császárrá választotta. Ausztria féltékenysége felébredt, a német nép zöme pedig sértődve fordult el IV. Frigyes Vilmostól, amiért ápr. 3. kijelentette, hogy nem hajlandó a koronát forradalmárok kezéből elfogadni, még kevésbbé pedig a frankfurti parlament által kontemplált birodalmi alkotmányt elismerni. E helyet az utóbbinak érdekében történt mozgalmakat (Drezdában, a Rajna mentén, a Pfalzban és Badenben) fegyverrel elnyomatta, a porosz hegemonia érdekében pedig megkisérlette az uniót, mely kisérlet azonban csak arra szolgált, hogy P.-nak tekintélyét csorbítsa. Mig tehát az unionista Radowitz minisztérium bukása után, Manteuffel kormányzata alatt a reakcionárius junkerek kerekedtek felül, P. kivül végleg elvesztette régi tekintélyét, belül pedig visszatért a rendi alkotmányhoz. A külügyi téren a krimi háboru alkalmából egészen közömbös magatartást tanusított P. A haladópárt a nyugati hatalmakhoz való csatlakozást sürgette, a junkerek Oroszország érdekében agitáltak. Igy P. tétlen maradt, a párisi kongresszuson ugyan elesett az aktiv szereptől, de kárpótlásul megőrizte Oroszország rokonszenvét.
I. Vilmos mint régens és király Bismarck fellépte előtt. 1857. IV. Frigyes Vilmos gyógyíthatatlan agybetegségbe esvén, minthogy maga gyermektelen volt, régensség következett be, még pedig Vilmos porosz herceg személyében, ki mint ilyen dolgok menetén egyelőre semmit sem változtatott. Csak mikor 1858 okt. 9. valóságos régens lett, akkor következett be a nép által régóta óhajtott fordulat. Már nov. 6-án megbukott Manteufel és utóda Hohenzollern-Sigmaen herceg lett, aki kabinetjének legfontosabb tárcáival az ó-szabadelvüek vezéreit kinálta meg. A régens nov. 8. valóságos programbeszédet mondott a trónról, melyben igéretet tett, hogy a szabadelvüek régi óhajait lehetőleg teljesíteni fogja, viszont azonban áldozatokra számít a hadseregnek újjá szervezése és lehetőleg erőssé tétele érdekében. A nép fellélekzett és minthogy a Manteuffel-rendszer lidércnyomása róla elmult, egyelőre örömmel üdvözölte a dolgok új rendjét. Időközben a régens szavának embere maradt: a sajtó terén és az egyesületi életben bántódás nélkül terjeszkedett a szabadabb szellem és a szabadelvüek két régi kivánsága: a telekadó és polgári házasság az előkészület stádiumába lépett. Ilyen körülmények közt következett be az olasz-osztrák háboru. P. nem teljesítette Ausztriának és a déli államoknak ama kivánságát, hogy Franciaországnak azonnal hadat izenjen (a részleteket l. Németország történetében), de azért a szövetséges terület érdekében mozgósította hadseregét, mely mozgósításnak lefolyása a régensherceget még jobban meggyőzte a hadsereg reformjának szükségéről. 1860. tehát az országgyülés elé került a reformtervezet, melyet a régensherceg és Roon hadügyminiszter közösen dolgoztak volt ki. Mindezen reformok a parlamentben erős ellenzésre találtak. Kit az érintett kellemetlenül, hogy az állandó hadsereget a nemeztőrség rovására fejlesztik, kit az tartott vissza a javaslat pártolásától, mert az erősített hadseregben az erősbített reakciót látta. A parlamenti ellenzék lelke, az ifjuporosz párt oly ügyesen tudta az országos hangulatot kihasználni, hogy az új választások alkalmával (1861 dec. 6.) német haladópárt címen többségre jutott, a minisztériumot megbuktatta, mire a király a parlamentet 1862 márc. 18. feloszlatta. Az ellenzék a májusi választások alkalmával erősebb lett, mint valaha, s a katonai többlet-kiadásokat törölvén, a hadsereg tervezett újjá szervezését megakadályozta. Erre a király a junkerek közül való Bismarckot hivta a dolgok élére, kinek működése új korszakot jelöl egész Németország, de különösen P. történetében.
Bismarck kora. Parlamenti küzdelmek a königgrätzi csatáig. Bismarck a miniszterelnöki tárcát és a külügyek vezetését egyszerre vette erélyes kezébe. Szept. 30. tette a budget-bizottság ülésében azt az emlékezetes kijelentést, hogy «a német kérdést vérrel és vassal lehet csak megoldani», tehát a hadsereg reformja nemcsak részlegesen porosz, hanem egyetemlegesen nemzeti érdek. Midőn I. Ferenc József császár a német Bunknak már nagyon is szükségessé vált reformját kisérlette meg az 1863-iki frankfurti fejedelmi gyülésen: a porosz király el sem ment a gyülésre, csakhogy Ausztria sikerét lehetetlenné tegye. Az ellenzék viszont mindenképen akadályt gördített a gyülöletes Bismarck útjába. Támadták a schleswig-holsteini politikát, támadták akkor is, mikor az 1864-iki dán háboru nagy sikerei (l. Dánia története, legújabb kor) a porosz nép egy részében büszkeséget ébresztettek. Virchow meg Schulze-Delitzsch vezetése alatt, akik Bismarckot mindenáron megalázva akarták látni, 1865 jun. 17. a kormány összes javaslatait leszavazták, le még a dán háboru költségeit is. A kormány minden ilyen leszavazás után feloszlatta a parlamentet, ideiglenesen részvények, vasutak eladása által segített magán a törvényes budget nélkül működött tovább. Mindazáltal a helyzet ezen belső visszavonás folytán nem kevésbbé súlyosbodott, a nagy válság, amely Ausztria és P. között készült, az utóbbinak népeit korántsem tudta saját kormányukkal szemben engedményekre hangolni. Egyesületek és városi testületek tömegesen nyilatkoztak a háboru ellen, P. zöme ugy lévén meggyőződve, hogy a parlamenttel való küzdelem folytán Bismarcknak nincs pénze és igy nem viselhet háborut, még ha mersze lenne is hozzá. Mind a mellett a háboru megtörtént és a sikerek a kormánynak adtak igazat (l. Németország története, XII. köt., 74. old.).
A belső béke helyreállítása. P. a német birodalomba olvad. A háboru sikerei egy csapással megváltoztatták a helyzetet. Mikor az új képviselőház összeült, Schulze-Delitzsch pártja erősen megfogyatkozott, s ennek egy részét is megnyerte a kormány, midőn a parlament régebbi eljárását elvileg helyesnek elismerve, a multakra nézve indemnityt kért. Az ellenzék egyik töredéke (Waldeck, Hoverbeck, Virchow) csakis teljes garanciák mellett akart megalkudni, de a mérsékeltebb rész Forckenbeck, Twesten és Lasker vezérlete alatt megalkotta a nemzeti szabadelvü pártot, amely elébb az indemnityt szavazta meg, azután egy utólagos hadi kölcsönt (60 millió katonai kiadás, 1 1/2 millió nemzeti ajándokul Bismarck és az érdemes hadvezérek részére), végül az elfoglalt tartományok (Hannover, Hessen, Nassau stb.) becikkelyezését és az országba való olvasztását. Rendkivüli fontosságuvá lett P. további történetére az északnémet szövetség (l. Németország története, XII. köt., 75. old.), noha az új szervezetben P. csak mint politikai rész szerepelt és nagyhatalmi állását Németországnak engedte által. Mert bár ez igy történt, P. volt és maradt Németország szilárd magva, mely az egésznek működésében mindenkor döntő szerepre jutott. A reformokat háttérbe szorította a német-francia háboru (l. a Németország és Franciaország cikkek történeti részét). Benne P. volt az, mely a nagy nemzeti küzdelmek anyagi terheit a többi államnak javára és könnyebbségére elvállalta, kincstára pénzzel járult a mozgósítás költségeihez; hatalmas tartalékseregei pedig könnyedén töltötték ki az óriás mérkőzés folyamán a német hadseregben támadt hézagokat. Ilyen előzmények után magától érthető, hogy P. a német birodalomnak újra megalakulásakor szintén megtartotta a vezérszerepet és a császári korona a Hohenzollernek dinasztiájának jutott. (1871 jan. 18.). Ezzel szemben eltörpülnek mindazon áldozatok, melyek a birodalom beruházásai körül P.-ra hárultak, jelesül az egész katonai kincstári vagyon, a hadi és kereskedelmi hajórajnak átengedése, mely nemzeti ajándokul szerepel az új birodalom háztartásában.
A 70-es évek meghozták a kulturharcot, melyet a hercegi rangra emelt Bismarck Falk miniszter személyében indított a katolikus papság és szerzetesrendek ellen, akiket az elemi iskolákból kizárt. A katolikus szakosztályt is megszüntették a kultuszminisztériumban, száműzték a jezsuiták és a velük rokon szervezetü szerzetesek, több ellenzéki főpapot pedig felfüggesztettek avagy végleg elmozdítottak. A porosz országgyülés a katolikus centrum heves ellentmondása dacára ezeket a rendszabályokat helybenhagyta és az államnak valamennyi iskolára vonatkozó felügyeleti jogát törvénybe iktatta (1872 febr.). 1873 elején pedig az országgyülés mindkét háza az u. n. májusi törvényeket szavazta meg, melyek a főpapság hatalmát az alsó papság és a világiak fölött megtörték, a kispapok nevelését nemzeti alapra fektették és szigoru büntetéseket szabtak a dacoló főpapságra. IX. Pius pápa tiltakozását Vilmos király semmibe sem vette. Az 1873 novemberben megejtett képviselőválasztásokban a katolikus centrum 27 új mandátumot nyert, ugy hogy tagjainak száma 86-ra emelkedett. Ez a párt, nemkülönben az urak házának ó-konzervatív tagjai heves támadásokat intéztek a kormány ellen, de Bismarck a kulturharcot egyelőre még folytatta és Ledochowski, Martin, Melchers érsekeket bezáratta. Falk pedig a kötelező polgári házasságról és a megüresedett püspökségek ellátásáról szóló törvényjavaslatot terjesztette a rendek elé és felhatalmazást kért arra nézve, hogy azon főpapok fizetését, akik az állami törvények megtartását megtagadnák, beszüntethesse (Sperrgesetz). Az országgyülés ezeket a törvényeket is elfogadta és azonfelül a katolikus községek vagyonának kezelését külön, kizárólag világiakból alakított bizottságra bizta. Kullmann merénylete (l. o.) Bismarck ellen a katolikus egyesületek feloszlatását, avagy szigoru ellenőrzését vonta maga után. 1874 okt. pedig Arnimmal (l. o.) éreztette a mindenható herceg boszuját. - A minisztérium keblében ezen idő alatt a következő változások mentek végbe: Roon hadügyminiszter 1873. lemondott és Kameke lett utóda; Lasker leleplezései folytán pedig Itzenplitz kereskedelmi miniszternek kellett távoznia, kinek helyére Achenbach került.
Az 1875 jan. megnyitott országgyülés a tartományok közigazgatását szervezte és újabb szigoru rendszabályokat szavazott meg a katolikus papság és szerzetek megfenyítésére. A porosz evangelikus zsinat pedig új szabályzatot fogadott el, mely a világi elemnek több befolyást biztosított az eddiginél. Az 1876-iki országgyülés arra hatalmazta fel a kormányt, hogy az összes porosz vasutakat államosíthatja és ámbár Bismarck nagy szabásu terve egy birodalmi vasúthálózatról a közép- és kis-német államok ellentmondása következtében irott malaszt maradt, P.-nak több fontos vasúti vonalát mégis megvette az állam részére. 1877. ketté választották P. tartományt K-i és Ny-i P. tartományra. (L. Porosz tartomány.) 1878 márc. kabinetválság állott be. Kezdetét vette a védvámpolitika, esetleg a vámháboru, a vasutak államosítása pedig erélyesen tovább folyt. Bismarck kiméletlen és ellentmondást nem tűrő modora 81878-79) újabb válságot idézett elő a kabinetben, melynek folyamában a napirendre került nemzetgazdasági kérdések megoldására új szakavatott segédek után látott. Megalapította a közmunkák minisztériumát, melyet egyelőre Maybachra bizott; megalkotta a kereskedelmi minisztériumot, melyre Hofmannt szemelte ki. Hobrechtet és Friedenthalt, szintugy Leonhardt igazságügyi minisztert, távozásra kényszerítette és helyükbe Bittert, Luciust és Friedberget fogadta maga mellé. Ezek segélyével fogott azután nemzetgazdasági és szociális reformjaihoz, melyektől azt remélte, hogy a számban folyton erősbödő szociáldemokratákat és befolyásukat megdöntheti, ami azonban nem sikerült. Amennyiben a védvámpolitikát csakis a gazdák köréből egybekerült konzervativ párt és részben a centrum-párt helyeselte, amely az 1879., 1882. és 1885-iki választásokban a kormány támogatása mellett nagy többségre emelkedett: Bismarck viszontszolgálat fejében beszüntette a kulturharcot és annak előharcosát, Falkot elejtette, kinek helyébe a vaskancellár egyik rokonát, Puttkamert léptette. Ezentúl a kormány az új pápa, XIII. Leo, s a katolikus centrum követeléseinek lépésről lépésre engedett, mignem elvégül az újonnan kinevezett római követ, Schlözer, a kuriával annyira-mennyire békét kötött P. nevében. Csak a jezsuiták, Melchers meg Ledochowski érsek-bibornokok visszahivásában nem engedett Bismarck; a többi vitás kérdésekben kompromisszumot kötött, amivel azonban csak a centrum önérzetét emelte. Mind a mellett abbeli reménye, hogy ezentúl biztosan számíthat a centrum szavazataira, csak részben teljesedett, mert Windthorst és pártja minden szavazás küszöbén jutalmat és engedményt kértek, melyeket illetőleg Bismarck nem mindig engedett. Több fontos reform, mint a fogyasztási adók reformja s a hadsereg szaporítása mind a mellett csakis a centrum és a konzervativek szavazataival emelkedett törvényerőre, mig Bismarck előbbi hű csatlósai, a nemzeti szabadelvü párt, továbbá a haladó pártiak, a szociáldemokraták és az antiszemiták mellé az ellenzék padjaira szorultak. 1880-81-ig újjá szervezték a közigazgatást, nagyobb hatalommal ruházták fel a kormányelnököket, a honossági törvényt módosították és rendőri rendszabályokkal igyekeztek feltartóztatni a szociáldemokrata párt elszaporodását. 1880. maga Bismarck vette át Hofmann helyett a kereskedelmi tárcát; 1881. pedig Puttkamer kapta Eulenburg Botho utódaként a belügyi tárcát, aki különösen a szociáldemokratákkal éreztette hatalmát, mig a kultuszminisztérium élére Gossler került; 1882. Scholz lett a pénzügyminiszter, 1883. Bronsart von Schellendorf a hadügyminiszter és Caprivi a tengerészet főnöke. 1884. új életre ébresztették a porosz államtanácsot.
1885. Bismarck a poseni katolikus lengyelekre fordítá figyelmét, kikben a protestáns porosz elemre nézve veszedelmes nemzeti és vallási ellenfélt felismerhetni. Előbb 30 000 Orosz-Lengyelországból vagy Ausztriából beköltözött lengyelt utasított ki Posenból és Sziléziából, majd a lengyel propaganda megtörésére nagy pénzösszegeket követelt az országgyüléstől, melyekkel intenziv és tömeges német települést kezdeményezett, ugy hogy a lengyelekre borus napok derengtek. 1885. a lengyel nyelv használatát tiltotta ki a poseni népiskolákból.
1888 márc. 9-én elhalt I. Vilmos király és a fenkölt szellemü, a legvérmesebb reményekre jogosító, de sajnos, gyógyíthatatlan betegségtől gyötört III. Frigyes következett a trónon. Nemes lelkében régóta tervezgetett alkotmányos és szociális reformokat, melyeket azonban 99 napi uralma folyamában nem tudott megvalósítani. Annyit azonban mégis tett, hogy a lengyelek elnyomatásának határt szabott és hogy Puttkamert, a rendőri erőszak és rideg bürokrácia tipikus képviselőjét, a szabad választás elvének durva megsértőjét, lemondásra kényszerítette.
Legújabb kor. 1888 jun. 15. ifju, tetterőtől duzzadó fia, II. Vilmos követte a trónon; katonai, sőt autokrata, ó-porosz jellem, akit sokkal inkább nagyatyjának, mint atyjának szellemi örököséül tekinthetünk. A konzervativek II. Vilmos trónra lépéséhez fűzött reményei mind a mellett füstbe mentek (Bennigsen és Harnack kinevezése, Stöcker elejtése). Sok és egyre nagyobbodó gondot okozott az új fejedelemnek a szociális kérdés és az ennek nyomában járó sztrájkmozgalom korlátozása. És éppen a szocialistákkaal szemben követendő politikára nézve nem értett egyet Bismarckkal, ki különben sem férvén meg önállóságra törekedő fiatal urával, előbb (1890 febr.) a kereskedelmi tárcát engedte át Berlepschnek, majd (márc. 20.) összes állásairól mondott le és azután friedrichsruhei magányából éreztette utódával Caprivivel és az új éra főbb embereivel haragjának fulánkját. 1892 febr. a következőképen alakult meg a kormány: Caprivi (elnök és külügy), Kaltenborn-Stachau (hadügy), Herrfurth (belügy), Miquel (pénzügy), Schelling (igazságügy), Gossler, majd Zedlitz (kultusz), Thielen (vasutak), Heyden (mezőgazdaság). Ezek közül Miquel tervezte a legtöbb és legfontosabb reformot, aki az egész adórendszert új és igazságosabb alapra fektette (1890-91-ben: jövedelmi adó, örökösödési adó reformja, továbbá az iparadó és a részvénytársulatok, a tőke és a börze megadóztatása). Az állam jövedelme ez új adók révén 35 millióval emelkedett; viszontszolgálat fejében az állam a községeknek engedte át az összes épület-, ipar-, bánya- és telekadó címen befolyó összegeket (összesen 100 milliót). Sok bajt okozott az agrárius mozgalom. Az alacsony gabonaárak folytán a gazdák ugyanis válságos helyzetbe jutottak és a kormány nem orvosolhatta panaszaikat. A többség a konzervativek és a centrum kezeiben nyugodott. Ezt a körülményt a kormány a Gossler által még 1891. előterjesztett népoktatási reformra vonatkozó törvényjavaslatban sem mulasztá szem elől, melyben a népiskola felekezeti jellegét nagyon is hangsúlyozta; de mert az állam felügyeleti jogáról teljesen még sem mondott le: a konzervativek és a centrum a javaslatot és közvetve annak szerzőjét, Gosslert magát is megbuktatták (1891 március). Gossler utóda, a közoktatás terén teljesen járatlan Zedlitz-Trützchler gróf 1892 jan. egészen új javaslattal állott elő, mely a vallásoktatás kérdésében teljesen a klerikális-ortodox elemek álláspontjára helyezkedett. Csakhogy az ő javaslata ellen a nagy városokban és az egyetemeken oly heves ellentállás támadt, hogy a király az államtanács gyülésén maga is Zedlitz gróf ellen fordult, aki erre Bossénak engedte át tárcáját. Zedlitz bukása Caprivi, sőt az egész kabinet tekintélyét is megingatta, mert a kabinet az említett javaslatot a maga egészében javasolta volt és most a király által kompromittálva látta magát. Az «új irány» e téren is éreztette befolyását. A lappangó válság márc. 13. jutott kitörésre, mely napon Caprivi vált meg a miniszterelnökségtől (birodalmi kancellárnak azonban még megmaradt) és Eulenburg Botho gróf lett utóda a miniszterelnöki széken, ki nemsokára a visszalépő Herrfurth tárcáját is örökölte. (Herrfurth legkiválóbb alkotása a keleti tartományok számára kidolgozott, 1891. életbe lépett törvény, mellyel a vidéki községek viszonyait és szervezetét megállapítja.) Magában az országban az elégületlen agráriusok, köztük számos nemes földbirtokos, erősebb ellenzéki mozgalmat indítottak, noha II. Vilmos király a nemességnek ellenzéki fellépését föltétlenül elitélte és személyes sértésnek bélyegezte. Az országgyülés az 1893-iki tavaszi ülésszak alatt az adóreformokkal, nevezetesen az említett jövedelmi adóval és a községi adóval bajlódott, melyeket egyébiránt megszavazott. Az okt. 31. megejtett választásokból 141 konzervativ, 94 centrum-párti, 59 független konzervativ és 88 nemzeti szabadelvü kapott mandátumot és igy a parlamentáris siker ezentúl is e három párt szavazatától függött. A haladó pártiak különösen a vidéken oly vereséget szenvedtek, mint a 50-es évek óta még soha. Az 1894 jan. megnyitott országgyülés figyelmét Miquel a még mindig ingadozó adóügyre hivta fel; febr. 6. közölte a hivatalos lap az új orosz-német vámszerződést, mely a kereskedővilágot kielégítette, mig az agráriusokat még jobban elkeserítette. Heyden miniszter tartományonkint gazdasági kamarák felállítását hozta javaslatba, mely terv azonban függőben maradt. 1894 okt. 26. Caprivi kancellár, ki nem értett egyet az újabb szocialistaüldözéssel, az Umsturz-javaslattal, és az agrárius kérdésben is ellentétbe került II. Vilmossal, beadta lemondását. Hohenlohe herceg lett utóda, nemcsak mint birodalmi kancellár, hanem egyúttal mint porosz miniszterelnök is, mig a belügyminiszteri tárcát Köller kapta. Egyúttal Marschall (birodalmi külügyi államtitkár) is tagja lett a porosz minisztériumnak. Heyden földmívelésügyi miniszter helyébe Hammerstein báró lépett, Schelling igazságügyminiszter helyébe pedig Schönstedt. Az agráriusok az új kabinettől sem remélték agitációjukat; a gazdák egyesülete tagjainak száma meghaladta immár a 200 000-et. Az 1895. évi költségvetés megint évi hiányt tüntetett fel, melynek födözésére a kormány a régi bélyegadó módosítását hozta javaslatba. Hammerstein miniszter elfogadhatatlannak jelentette ki a Kanizt gróf (l. o.) által tervezett állami gabona-monopoliumot és ugyanily szellemben határozott (márc.) a porosz államtanács is. Jun. 20. az Észak-keleti-tengeri csatornát adták át a forgalomnak nagy ünnepélyességgel. Nov. 30. Köller miniszter, a megbuktatott Umsturz-javaslat szerzője, leköszönt, kinek utóda Von der Recke von der Horst lett. 1896 jun. 27. az agg Berlepsch adta be lemondását és Brefeld lépett a kereskedelmi minisztérium élére. A nov. 20. megnyitott országgyülés arról értesült a trónbeszéd útján, hogy az évi hiányt végre eltüntetni sikerült és hogy a tetemes többlet áll rendelkezésre. E többlet a kormány a tanárok és különösen a néptanítók fizetésének emelésére fogja fordítani; a birák fizetését is fogja szabályozni; azonfelül a 4%-os államkölcsön kamatjai redukálását tervezi; meg fogja venni a hesseni Lajos-vasúti vonalat, Hessen és Nassan tartományban pedig kereskedelmi kamarákat fog szervezni. A gazdasági válságra vonatkozólag a trónbeszéd csak általános jellegü igéreteket kockáztatott. 1896. nov.-dec. nagy feltünést és meglepetést okozott az a tény, hogy, amint ez a Lützow és Leckert hirlapirók ellen indított sajtópörből kiderült, magas körökben és magában az udvarban is valami «titkos mellékkormány» folytat ármányt, melyre az utolsó években több miniszter-válság is visszavezethető. A külügyminisztérium vezérei, Hohenlohe és Marschall, valamint Eulenburg bécsi nagykövet vallomásai lerántották ez ármányokról a leplet és egyelőre Tausch titkos rendőrt juttatták a vádlottak padjára.
l. Németország borászata.
az ugyanily nevü járás székhelye Danzig kerületben a Ferse és vasút mellett, (1890) 7080 lak., szesz- és dohánygyártással, nagy malmokkal. V. ö. Stadie, Gesch. d. Stadt Preussisch-Stargard (1864).
lapos cseh boltozat, l. Boltozat.
azelőtt a porosz királyság legmesszebb ÉK-en eső tartománya, amelyet az 1877 márc. 19-iki törvény értelmében 1878 ápr. 1. K-i és Ny-i Poroszországra osztottak.
K-i Poroszország a Keleti-tenger, Oroszország és a Ny-i P. között fekszik; területe 36 988 km2. A K-i P. a Ny-ról K-re vonuló délbalti fensíknak, illetőleg a germán Alföldnek része, amelyet itt-ott dombsorok tarkáznak, számos kisebb-nagyobb tó takar, sok folyó szel át; DK-i és D-i részében mocsaras és tőzeges, partjain pedig homokbuckákkal van szegélyezve. Rajta nagy homokos, terméketlen és vándorkövekkel tarkázott területeken kivül igen sok termékeny vidék is van. A legnagyobb magaslatok (Goldapi hegy 272 m., Seeski hegy 309 m.) Goldap körül és Osterodétól D-re (Kernsdorfi magaslat 313 m.) vannak. A több csoportból álló tavak közül a nagyobbak a mazuriai csoportban a Mauer- (105 km2), a Spirding- (102 km2) tó, továbbá a Geserich, amely már a Ny-i P.-ba nyulik át. A fő folyók: a Dange, Minge, Memel, a Pregel és a Passarge. Ezen folyókon kivül a tavak és az ezeket sok helyen egymással összekötő mesterséges csatornák is szolgálnak vizi utakul. Az éghajlat aránylag zord, az évi középhőmérséklet Königsbergben 6,70, az évi esőmennyiség ugyanott 63 cm. A tartomány lakóinak számát l. Poroszország. Anyanyelvre nézve a nagy többség német; csak 316 166 lengyel, mazuriai és 114 914 litván. Az egész területből (1893) jut szántóföldekre és kertekre 1 990 997 ha., rétekre 440 814, legelőkre 270 272 és erdőségekre 647 663. A főbb termékek a rozs (426 579 ha.-on 430 431 t.) zab (296 956 ha.-on 252 928 t.), burgonya (159 559 ha.-on 1 319 591 t.), búza (104 554 ha.-on 119 140 tonna), árpa (91 896 ha.-on 82 659 t.). A lótenyésztés virágzó; ezt különösen a trakehneni állami és más kisebb ménesek mozdítják elő; azonkivül jelentékeny a szarvasmarha-, sertés-, lúd- és méhtenyésztés is. 1892-ben volt 423 792 darab ló, 958 288 szarvasmarha, 937 039 juh, 699 971 sertés és 146 657 méhkas. Az 1882-iki népszámlálás szerint a lakosságnak csak 15,4%-a foglalkozott iparral, aminek a főbb ágai: halászat, tőzegásás, vasipar, szövés és fehérítés, hajóépítés, téglagyártás, deszkafürészelés és a borostyánkő-ipar. Közművelődési intézetek: a königsbergi egyetem, a királyi művészakadémia ugyanott, 18 gimnázium, 1 progimnázium, 5 reálgimnázium, 2 reálprogimnázium, 1 reáliskola, több tanító- s tanítóképző és különféle szakiskola. A tartomány két kerületre van felosztva; ezek Königsberg (21 108 km2, 1 172 149 lak.) és Gumbinen (15 879 km2, 786 514 lak.). A legfőbb biróság a königsbergi főtörvényszék. A porosz képviselőházba a tartomány 32 követet küld; az urak házában 24 taggal van képviselve, akik közül 6 örökös tag és 14 kijelölés alapján van abba meghíva.
Ny-i Poroszország amattól Ny-ra, a Keleti-tenger, Orosz-, Lengyelország, Posen, Brandenburg és Pomeránia közt fekszik. Területe 25 509 km2. Alacsony, sík partjaiba a Danzigi-öböl nyulik bele. A Frisches Haff DNy-i része szintén ebbe a tartományba esik. A Ny-i P. szintén egészen a germán síkságba esik; csakis ÉNy-ról DK. felé vonul át rajta egy földhát (Norddeutscher Lanrücjen). A legmagasabb csúcsa a Thurmberg (336 m.) az alsó Visztulától K-re esik. Ezenkivül Elbingtől K-re a határ közelében egy izolált domb áll, a Truzn (198 m.). Végül a Schwarzwasser és Brahe közt van a 130 km. hosszu és 90 km. széles Tuchelsche Heide, amelyet egy dombsor szegélyez; ebben a Burgwall (239 m.) a legmagasabb. A fő folyó a Visztula (l. o.), amely Otloczyn falunál éri el a tartományt, ahol számos mellékvizet vesz föl; ezek közt a jelentékenyebbek: a Drewenz, Ossa, Liebe, a Brahe, Schwarzwasser, Ferse és a Mottlau. Nem tartoznak a Visztula vizkörnyékéhez a Rheda, a Leba, a Lobronka és a Küddow. A számos tava közül a nagyobbak: a Geserich, a Sorgen, amelyek a Drassenbe folynak le; ez utóbbinak lefolyása a Frisches Hafba az Elbing. A Visztulától Ny-ra van a Gross-Böttin, a Zietheni, a Muskendorfi, Radauni és Zarnowitzi. Az éghajlat egészséges, de meglehetősen zord és hirtelen változó. Az évi középhőmérséklet Danzinban 7,7°, a Thurmbergen pedig csak 6°. A tartomány lakóinak számát l. Poroszország. Anyanyelvre nézve a nagy többség német, sokkal csekélyebb számmal vannak a lengyelek. Az egész területből 1893-ban jutott szántóföldekre és kertekre 1 404 644 ha., rétekre 163 934, legelőkre 179 323 és erdőségekre 543 280. A főbb termékek: a rozs (1894-ben 372 046 ha.), zab (149 877), burgonya (169 037), búza (76 793), árpa (62 586). Az állattenyésztés adatai 1892-ben: 221 274 db. ló, 553 600 szarvasmarha, 952 025 juh, 424 908 sertés és 101 127 méhkas. Az 1882-iki népszámlálás adatai szerint a lakosságnak csak 118%-a foglalkozott iparral. Közművelődési intézetek: 13 gimnázium, 3 reálgimnázium, 6 progimnázium, 4 reálprogimnázium, 1 polgári iskola, 6 néptanítóképző, 4 állami preparandia stb. A tartomány két kerületre van fölosztva: ezek Danzig (7952,58 km2) és Marienwerder (17 563,40 km2). A legfőbb biróság Danzigban van. A porosz képviselőházba a tartomány 22 követet küld; az urak házában 13 taggal van képviselve. L. még Poroszország.
(ásv.), az olyan termés arany, melyben 10% paHadium és 4% ezüst van.
(igazi neve Malchus) Tiruszból, görög filozofus, Plotinos legkiválóbb tanítványa, szül. Kr. u. 232-233., megh. Rómában 304 körül. Eleinte Longinus tanítványa volt, azután Rómába ment, hol Kr. u. 262. Plotinos tanítványa lett. Fő feladatának tekinti Plotinos rendszerét előadni és magyarázni, de Plotinos filozofiáját Platonéval és Aristotelesével is velejében egynek tekinti. Platon és Aristoteles filozofiájának azonosságát külön műben tárgyalja, több művéhez Platonnak és Aristotelesnek külön magyarázatot irt; ezek közül ránk maradt a Kategoriákhoz való bevezetés (Eiszagogé eisz taz Kategorusz) és a kisebb magyarázat, melyek az aristotelizmus középkori történetében nagy fontosságra tettek szert. Plotinos rendszerét főleg az ő előadása tette népszerüvé. De bizonyos részletekben eltér mesterétől, főleg az erkölcsi és vallási részletekben, melyekre még nagyobb súlyt helyez. Műveinek kiadásait v. ö. Ueberweg I., 8 kiad., 338. old. Róla irtak: Wolff Gusztáv (Berlin 1856); Bouillet N., Porphyre, son rôle dans l'école néoplatonicienne (Páris 1864).
(gör., a. m. biborban született), több bizánci császár, köztük VII. Konstantin (l. o.) mellékneve.
Miklós Antal, olasz énekmester és zeneszerző, szül. Népolyban 1686 aug. 19., megh. u. o. 1766 febr. Greco Kajetán és Mancini Ferenc tanítványa, 1721 táján Hessen-Darmstadt hercegének kamaravirtuóza, már 1719 óta a nápolyi Sant' Onofrio konzervatorium énektanára, 1725 óta Velence, Bécs, Drezda, 1729 óta London, 1744. ismét Velence, majd Bécs, 1750. Drezda szinházi, illetőleg udvari karnagya volt, itt Hasse (volt tanítványa) mellett, később alája rendelve. 1755. tért haza a Sant' Onofrio igazgatójául. 46 dalműve és számos kántátéja hamar letünt; miséit, hegedüszonátáit, zongorafiguráit még előadják. Életrajzát Villarosa megirta a Memorie del compositori (1840) közt.