Németországban 1836 szept. 30. Frankfurtban alakult s munkássága fő céljául az egyházalkotmány, a keresztény egyházi élet és a gyakorlati egyházi érdekek fejlesztését, ápolását tűzte ki. Az egyesület tulajdonképeni szervezése az Eisenachban tartott első közgyülésen történt meg (1865 jun.). Az ügyek vezetése a választmányt, különösen a jelenleg Berlinben székelő hivatalt illeti. 1866., még inkább 1870 óta a nemzeti érdekek ápolását is bevonta a P. munkássága körébe és mindazon intézkedéseket, rendszabályokat, melyek Poroszországban a Kulturkampfhoz (l. o.) és az evangelikus egyház új szervezetéhez vezettek, a P. részint előkészítette, részint támogatta. A német P. mintájára egyebütt is keletkeztek ily egyesületek, p. Elzászban (mikor még Franciaországhoz tartozott), Hollandiában, Amerikában és hazánkban is. A magyarországi P. létrehozásában főként Ballagi Mór és Kovács Albert buzgólkodtak. Az egyesület 1871-ben Pesten tartott nagygyülésében alakult meg «az evangélium alapján, azok körében, kik a vallás-erkölcsi életnek Jézus szellemében és az összes művelődéssel összhangzásban való megújulására törekesznek». Az egyesület névleg 1890-ig, de tényleg 1882-ig állt fenn, elnöke Fördős Lajos kecskeméti lelkész, titkára, mozgató lelke Kovács Albert teologiai tanár volt. A nép számára a Keresztyén Család c. hetilapot adta ki az egyesület Farkas József és Kovács Albert szerkesztésében 1872. és 1873.; kiadta továbbá Kovács Albert szerkesztése mellett a Protestáns teologiai könyvtárt, mely 1874-82-ig 14 kötet tudományos teologiai művel gazdagította a hazai irodalmat.
l. Magyar protestáns irodalmi társaság.
l. Protestantizmus.
l. Magyar protestáns irodalmi társaság.
l. Unio.
(lat.), mint gyüjtőnév alatt érteni szokták a keresztény egyháznak azon egyik fő ágát, mely a reformáció következtében a XVI. sz.-ban a római kat. egyháztól különvált. A P. név onnan ered, hogy midőn a speieri birodalmi gyülésen 1529. azon a reformáció hiveire hátrányos határozatot hoztak, hogy amely rendek eddigelé a wormsi határozatot (l. Luther) megtartották, azok ezentúl is tartsák meg, amelyek pedig nem tartották meg, azok minden további újítással hagyjanak fel és a misetartást engedjék meg: ezen határozat ellen a szász választó más öt fejedelemmel és 14 birodalmi várossal együtt ünnepélyesen tiltakozott, protestált és ezen protestációban ügyüket a császár, az összehivandó egyetemes vagy német zsinat és minden részrehajlatlan keresztény biró elé fellebbezték. Később a P. név alá befoglalták mindazokat, kik a reformáció alaki és anyagi elveit elfogadták, vagyis akik elfogadták egyfelől azon nézetet, hogy a keresztény vallásnak egyedüli alapja a minden emberi tételtől és tekintélytől függetlenül magyarázandó szentirás, másfelől a hit által való megigazulás tanát, vagyis azon nézetet, hogy az üdv minden papi közvetítés s minden érdemünk nélkül, ingyen, Isten kegyelméből adatik. Az egyes hitcikkeknek, különösen az úrvacsorára és az eleve elrendelésre vonatkozóknak, különbözőképen való magyarázása folytán a protestáns egyház már a XVI. sz.-ban külön lutheránus és külön református vagy kálvinista egyházzá szakadt szét, mely szakadást a dortrechti zsinat határozatai még erősebbé tettek. Később mindkét egyház keblében ismét kisebb felekezetek s pártok keletkeztek, de összes elágazásai a protestáns egyháznak abban egyetértenek, hogy a róm. kat. egyház csalódhatatlan és egyedül üdvözítő voltának ellentmondanak és ebből folyólag a csalódhatatlan pápa és püspökök főhatóságát, a szűz Mária és szentek segítségül hivását, a szerzetesi és papi fogadalmakat, a búcsujárást, a miseáldozatot, a szakramentumok hetes számát, a tisztítótűzről szóló tant, a jó cselekedetek érdemszerüségét elvetik. Minthogy a P. szó inkább csak nemleges jelentőségünek látszik, azért Németországban azóta, hogy a lutheri és kálvini egyház egymással egyesült 1817 (l. Unio), inkább ezt a szót használják: evangélikus egyház. Magyarországon a P. szónak a két reformált egyházra vonatkozó használása csak a XIX. sz.-ban lett szokássá. V. ö. Jung, Beträgen zur Geschichte der Reformation (1830); Schenkel, Das Wesen des Protestantismus (2. kiadás 1862); Ritschl, Zeitschrift für Kirchengeschichte (1877).
(lat.) a. m. tiltakozás; ellenmondás, óvástétel bizonyos cselekedetek ellen; protestál, tiltakozik, ellentmond.
az ókori hitregében jósló öreg tengeri isten, aki Amphitritének tengeri borjait legeltette és Farosz szigetén lakott Egyiptomban. Mikor aztán Menelaos Trója alól visszatérőben sokáig vesztegelt a szigeten és hasztalan várta a kedvező szelet, megismerkedett P. leányával, Eidotheával és ennek tanácsára megragadta az alvó P.-t és noha az a legkülönfélébb alakokat vette fel, mindaddig el nem bocsátotta, mig csak meg nem mondotta neki, mikor szabadul meg Farosz szigetéről. Később a monda egyiptomi királyt alakított belőle, kinek apja Poseidon, felesége Psamathé, gyermekei Polygonos és Telegonos, Theoklymenos és Tehemonoe. Állítólag ennél a P.-nál volt a trójai háborunak egész tartama alatt az igazi Heléna, mig Páris egy árnyképet szöktetett meg. Egyiptomból P. Trákiába is átment, hol feleségül vette Toronét, de mert ott fiai az idegenekkel szemben erőszakosan viselkedtek (amiért aztán Herakles agyon is ütötte őket), P. megint visszament Egyiptomba. A művelt európai népek köztudatába P. alakja leginkább azon a réven ment által, hogy tetszés szerint való alakot tudott velvenni és ezt az alakot meg is változtatni. Azért a gyorsan változó jellemeket szokás P.-oknak elnevezni.
(állat), l. Olm és Gőtefélék.
(növ.) a. m. előtelep (l. o.), melyből később száras növény sarjadzik. Prothallophyta a. m. előtelepek (l. o.) és Kriptogamák.