(olasz), a hajdani velencei köztársaságban magas méltóság, az első közigazgatási hivatalnokok címe az egyes provinciákban és területeken. Magában Velencében a rendőrminiszter neve P. commune.
(gör.), az ó-görög államjogban körülbelül a mai konzulátusnak megfelelő intézmény. A proxenos valamely községben idegen községnek állampolgára volt, akit az állam vendégének tekintettek, különös tiszteletjogokban részesítették és aki saját városának képviseletében járt el. A P. már Kr. e. a VII. sz.-ban létezett, de a IV. sz.-ban elveszítette politikai jelentőségét és puszta címmé vált. V. ö. Monceaux, Les proxénies grecques (Páris 1886).
(lat.), a legközelebbi, aztán felebarát, embertárs; proxime, mielőbb.
vagy folyóbeszéd, a nyelvbeli előadás egyszerü módja, ellentétben a verses beszéddel; ugyanezt fejezi ki a «kötetlen» beszéd a kötött beszéddel szemben (oratio soluta, oratio alligata metris). A P. név a latin oratio prorsa (a. m. előrehaladó beszéd) volt. A mellett, hogy a P. közönséges beszéd formája, az irodalom legnagyobb részének is a rendes előadási módja. Azok a műfajok, melyeknek előadási formája a P., az u. n. P.-i műfajok. A P.-i előadás háromféle: vagy egyszerüen közlő (értesítő), mint a leirás, elbeszélés, vagy megbeszélő (értekező), vagy rábeszélő. Ezek az előadás nemei. Formái a kurziv előadás meg a beszélgetés; közlési módja az élőszó meg az irás. Ezek alapján nevezetesebb P.-i műfajok az értekezés, szónoklat, levél, dialog stb. A P. művészete általában jóval később fejlődött ki, mint a verses előadás művészete. V. ö. Acsay, A prózai műfajok elmélete stb.
(gör. a. m. közeledő, jövevény), általában valamely pártról v. vallásfelekezetről más pártra vagy vallásfelekezetbe áttérő egyén. A zsidóknál Krisztus születése körül kétféle P.-k voltak, u. m. a kapu P.-i (Proselitae portae), értvén alatta olyanokat, akik előbb pogányok voltak, de a zsidóság egyistenségi tana megragadván lelküket, ők is Izraelnek Istenét tisztelték, a nélkül, hogy a körülmetélkedési s más mózesi törvényeknek alávetették volna magukat. Nevüket onnan kapták, hogy ők a jeruzsálemi templomnak csak a tornácába bocsáttattak be s isteni tisztelet alkalmával a templom kapuja mellett állottak; az igazság P.-i ellenben megtartották az összes mózesi törvényeket, többek közt körülmetéltették magukat v. pedig az újtestamentumi korban felvették az u. n. P.-keresztséget, azaz bizonyos vallásos mosakodást végeztek. Az ilyenek ugyanazon jogokat élvezték, melyeket a született zsidók. P.-csinálás alatt azt értik, midőn valaki minden kezeügyébe eső eszközzel valakit eddigi hitétől eltántorítani és a maga felekezete részére megnyerni törekszik.
(gör., lat. fermentarii), a kovászos kenyér védői, l. Azimiták.
(gör., eredetileg a. m. hozzáéneklés, hozzámondás; lat. accentus), t. i. mindaz, amit az irott betühöz a kimondásban még hozzáteszünk, tehát a hangsúly, a szótagok hosszusága és rövidsége és a hehezet. A verstannak már most azt a részét nevezik P.-nak, mely azzal foglalkozik, hogy a természetes beszédet mi módon alkossuk verssé, illetőleg mi módon illesszük a ritmus formáiba. A P. megállapítja a szótagok mértékét, továbbá hangsúlyát, s meghatározza, hogy a bizonyos minőségü (hosszu vagy rövid, hangsúlyos vagy súlytalan) szótagok mikép helyeztessenek a verslábak hosszu vagy rövid időrészeibe, súlyos vagy súlytalan helyeire. Ami a szótagok mértékét illeti, megkülönböztetünk hosszu és rövid szótagokat, továbbá közöseket, melyek tetszés szerint vehetők hosszuakul vagy rövidekül (írígy-irigy). Ez a quantitas. Ami a szótagok hangsúlyát illeti, a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagokat különböztetjük meg; de a hangsúlyosak közt is, kivált némely nyelvekben (p. a németben), több fokozatot; azonkivül megkülönböztetjük a jelentés alapján a mondathangsúlyt, szólamhangsúlyt és szóhangsúlyt (a németben p. az utóbbi szolgál ritmusi tényezőül, a magyarban a szóhangsúly gyöngébb s a szólamnak, vagyis a fonetikai szónak hangsúlyát alkalmazzuk iktusul). Mivel a vers ütemei is hosszu és rövid időrészekből, egyszersmind súlyos és súlytalan mozzanatokból állanak, elméletileg véve a legtermészetesebb módja az lenne a verselésnek, ha a vers hosszu és rövid, továbbá súlyos és súlytalan helyeire olyan szótagok kerülnének, melyek már a természetes beszédben is megfelelő tulajdonságokkal birnak: hosszu és súlyos versmozzanatot hosszu és hangsúlyos szótaggak fejeznénk ki, rövid és súlyos mozzanatot rövid és súlyos szótaggal stb. A valóságban azonban nem tudnak a nyelvek mind a két követelménynek egyaránt megfelelni. A klasszikus görög verselés minden igyekezete arra irányult, hogy a versütemek hosszu és rövid mozzanatait fejezze ki pontosan hosszu és rövid szótagokkal, a mellett nem vehette figyelembe a szavak természetes hangsúlyát, melyeket el is hallgattatott a ritmizálásban, ha csak véletlenül nem estek össze itt-ott a versnyomatékkal. A görög P. tehát jóformán kizárólag a szótagok mértékének meghatározására szorítkozott. Ez az u. n. időmértékes P. Más nyelvek viszont a vers hangsúlyait fejezték ki a természetes beszéd súlyaival, a lábakat egy-egy szóból, az ütemeket egy-egy frázisból alkották, tehát a szóhangsúlyt és szólamhangsúlyt (Aranynál: értelmi hangsúly, mondatrész-hangsúly) alkalmazzák a vers iktusául, s a mellett kevésbbé veszik tekintetbe a szótagok időmértékét. Az ily nyelvekben a P.-nak első dolga a szótagok hangerejének, hangsúlya fokának mérlegelése. Ez a hangsúlyos P. Nyelvünkben mind a kettő megvan.
Ami a magyar P. alapelveit illeti, az a hangsúlyra nézve az, hogy nálunk a szólamhangsúly (az u. n. fonetikai szó hangsúlya, tehát jelzős főnévé, határozós igéé, egy-egy önállóbb mondatrészleté), nem pedig a szóhangsúly szolgál ritmusi tényezőül, mint a németben, mert a mi szóhangsúlyunk aránylag gyöngébb s nem birná elhajtani a ritmus gépezetét. Nyelvünkben az időmérték is nagyon egyszerü; szótagjaink igen világosan különülnek hosszuakra és rövidekre, akár csak a görögben vagy a latinban s hosszu hangzóinkat helyesirásunk is megkülönbözteti. Rövid minden nyilt (azaz nem mássalhangzón végződő) szótag, ha hangzója rövid (ma, de, ki) e-le-de-le; ide számítandó az összefüggő beszéd szótagolásában a szó végéről is átvihető egyes mássalhangzó, mikor a következő szó hangzóval kezdődik (ü-t a-z ó-ra); a hosszu minden hosszu hangzós szótag (él, nő, vár) és minden zárt szótag (csen-des), vagyis amelynek magánhangzóját egynél több mássalhangzó követi akár ugyanazon szóban, akár az illető szó végén és a következő szó elején. A magyar P. időmértékbeli követelményeinek már első antikizáló verselőnk Sylvester János (1541) meglepő sikerrel megfelelt. A XVIII. sz.-ban a klasszikus irány kezdői: Baróti, Rajnis, Révai tüzetesen foglalkoztak e kérdéssel és hosszas vitákban elegyedtek. Legtöbb bajt a latin P. némely különleges szabályainak követése okozott; igy a h, az elizió, a néma és folyékony mássalhangzó hangtorlata stb.; ezt éppen a triász vitája nem tisztázta, még Kazinczy is latinoskodik ezekkel. A gyakorlat azonban nemsokára elhagyta az idegenszerüséget: Virág, Berzsenyi, Vörösmarty. Csak költői szabadságkép éltek vele egyes költők később is (p. a diftongizálással). L. Időmértékes verselés és Hangsúlyos verselés.
l. Megszemélyesítés.
község Lika-Krbava vármegye otočai j.-ban, (1891) 1333 horvát lak. Mellette magas hegyen P. vár romjai láthatók. Az 1785-ik évi osztrák-török háboruban egy ideig itt lakott Herberstein gróf tábornok.
Henrik, német iró, szül. Satuellében (Neuhaldensleben mellett) 1822 jun. 4.; Halle és Berlin egyetemein történelmet és filologiát tanult; egyideig a napi sajtó szolgálatában állott; 1859 óta reáliskolai tanár Berlinben. Műveinek oroszlánrésze a népmondák gyüjtésének és életrajzoknak jutott. Az előbbi csoportból kiemelendők: Aus dem Harz (2. kiad. Lipcse 1857); Harzsagen (2. köt., u. o. 1853-56); Deutsche Sagen (2. kiad. Berlin 1879); Die Reformationssagen (u. o. 1867); az utóbbiból Bürger életrajzán kivül (Lipcse 1856) a Melanchtoné (u. o. 1860) és Jahné (új átdolgozásban kiadta Euler, Berlin 1878-80). Sokat olvasott és közkézen forgó művei továbbá: Der Pfarrer von Grünrode (Lipcse 1852); Friedrich der Grosse und die deutsche Literatur (2. kiad. Berlin 1878); Lessing, Wieland, Heinse (u. o. 1877).