(lat.) a. m. vese, l. Hasi szervek.
a lat. renovatum (megújított) rövidítése.
(franc., ejtsd röneszánsz) a. m. újjászületés. Már Vasai XVI. sz.-beli arezzói festő és az olasz művészek életírója használja az újjászületés (rinascita) szót (Proemis. XVIII.) az olaszországi új művészetnek a középkoritól való megkülönböztetéséül. De nem az ókori klasszikus művészet újjászületését értette alatta. Újabb időben a R. francia szó vált használatossá valamennyi művelt nyelvben. Azt nem tudjuk, hogy ki használta először. Eleinte az ókori művészetnek újjászületését, illetőleg ama művészet emlékeinek tanulmányozását, újjászületését jelölni (l. Filologia). Most a R. alatt értjük az emberi műveltség történetének azt a korszakát, mely a középkorból átmenetül szolgál az újkorba, mely az újkori műveltséget előkészíté, sőt annak minden lényeges ismertető jegyét magában foglalja. Ilyen értelemben a R. az emberi szellemnek fölszabadulását, újjászületését, a gondolat szabadságát, a tudományos kutatás föllendülését, a politikai, a vallásos, a társadalmi élet, az erkölcsök és szokások gyökeres átalakulását jelenti, amivel karöltve jár, hogy a modern nyelvek a latin nyelv leszorításával érvényre jutnak az irodalomban. A művészetben annak egyes ágai szerint változik a R. fogalmának tartalma. Az építészetben az ókori, jelesül a római építészetből kölcsönzött szerkezeti elemek és díszítő formák segítségével az új társadalom követelményeinek kielégítését jelenti (l. Építészet). A szobrászatban és a festészetben a természet behatóbb megfigyelését, valószerübb utánzását és ezzel kapcsolatban az utánzó művész és az utánzott jelenség egyéniségének érvényre jutását jelenti, amiben az ókori művészet alkotásainak tanulmányozása csekélyebb jelentősséggel birt. E szerint az ókori klasszikus műveltség szerepe a R. műveltség egyes ágaiban más és más szerepet visz. A humanizmusnak maga a klasszikus irodalom a tartalma; a R. építészetben nagy fontossága van a római építészetnek; a szobrászatban szűkebb térre szorítkozik a hatása, a festészetben még szűkebbre; a humanizmus révén a társadalmi életben is mutatkozik a klasszikus műveltség hatása, de nem hat mélyebbre, a politikában meg csak az elméleti példázgatásban mutatkozik. A közműveltség e bámulatos átalakulásának hazája Olaszország és tulajdonképeni kútfeje és lényege az, hogy az ember fölfödözi a természetet, fölföldözi saját magát, benne öntudatra ébred az egyén, s fölismeri az egyénnek jogait. Az olasz «uomo singolare» és «uomo unico» kifejezéssel jelezte az egyéniség öntudatra ébredését. Ezzel kapcsolatban az ember testi és lelki sokféle sajátságainak egyenletes, összhangzatos fejlesztését, művelését tüzte célul. Az ilyen ember, az «uomo universale» a magva a R. műveltségnek és legigazibb képviselője Leonardo da Vinci, «akinek nagyságát örökké csak sejteni fogjuk». Leonardo de Vinci nem vetett ügyet a humanizmusra, a klasszikuskori művészet sem nagyon érdekelte, de annál hathatósabban vonzotta a természet. Ebből következik, hogy minél tágabb és igazibb értelemben fogjuk föl a R. mivoltát, a klasszikai műveltség hatása annál korlátozottabbnak tünik föl benne, másfelől pedig észrevesszük a bizánci, a normann, kiváltképen pedig a francia, jelesül a provençal és az arab hatást, amelyeknek szintén részük volt az olasz R. megszületésében és fölnevelésében. miként a műveltség egyéb korszakainak, ugy a R.-nak határát sem lehet valamely évvel megjelölni. Az egyik fölfogás szerint a R. akkor kezdődik, amidőn az államművészet első nyilvánulásaiban mutatkozik először az öntudatra ébredt egyéniség. E szerint a R. II. Frigyes császárnak délolaszországi és sziciliai normann birodalmában a XIII. sz.-tól, névszerint 1231-től kezdődnék. Mások Dantétől, pontosabban a Divina Commedia, vagyis modern nyelven az első irodalmi remek megjelenése évétől, 1308-tól, mások ismét Petrarcától, az első humanistától számítják a R. kezdetét. Általán véve három századra: a XIV., a XV. és a XVI. sz.-ra terjed a R. korszaka. Az Alpokon innen a XV. sz. végén terjedt et. Magyarországon Zsigmond király idejebeli csekély kezdete után I. Mátyás király alatt részint hazai, részint olasz humanisták és olasz művészek révén honosodott meg. Maga a király igazi megtestesülése a R. eszmének.
l. Ékítmények.
belga város, l. Ronsse.
(ejtsd: rönán) Ernő, francia orientalista és teologiai iró, szül. Treguierban (Côtoes-du-Nord département) 1823. febr. 23., megh. Párisban 1892 okt. 2. A párisi St.-Sulpice-szemináriumban hallgatta a felsőbb teologiai kurzust, de radikális nézetei miatt 1845. elhagyta a teologiai pályát és a keleti nyelvekkel kezdett foglalkozni. 1847. egy értekezést irt Sur les langues sémitiques címen, amelyet utóbb Histoire générale et systeme comparé des langues sémitiques (Páris 1855, 4. kiad. 1864) c. művévé bővítette ki és 1848. egy másik értekezést Sur l'étude du grec dans l'Occident au moyen-age címmel. Mindkét értekezését az akadémia megkoszoruzta. Az Académie des Inscriptions megbizásából R. 1850. Olaszországba utazott, ahol Averroes et l'Averroisme (Páris 1852, 3. kiad. 1869 c. művéhez gyüjtött anyagot. Visszatértekor a párisi könyvtár kézirati osztályánál nyert alkalmazást; 1860-ban Sziriába utazott s ottani kutatásainak eredményét Mission de Phénicie 9. füz., Páris 1865-74) c. munkájában irta meg. 1862. a College de France a héber nyelv tanárának hivta meg. A következő évben jelent meg Vie de Jésus (Páris 1863, 23. kiad. 1893; magyarra két ízben is lefordították; először névtelenül, Bécs 1864, másodszor fordította Sárosi Kornél, Budapest 1893)- E könyvben R. a filozifiai radikálizmus álláspontjából kiindulva, a német teologia kritikai munkáinak felhasználásával Jézus életét az ország és a nép viszonyaiból, az akkori kulturából és az egyén lélektani fejlődéséből konstruálja, ugy hogy Jézus egy galileai falus történet szeretetre méltó hőséül van feltüntetve. A könyv mindenütt óriási feltünést keltett és nyomában az ellenkezőt bizonyítgató irások és könyvek egész serege fakadt. A francia püspökség is panaszt emelt R. ellen, ugy hogy 1863 jul. 22. elmozdították tanár állásától. R. azután Egyiptomba utazott, a kereszténység őstörténetével kezdett foglalkozni és megirta Histoire des origines du christianisme (7 köt., Páris 1863-82, index hozzá 1883.) című terjedelmes művét, amelyben Jézus életét a következő könyvek által folytatja: Les apôtres (1866, magyarra fordítva Budapesten 1866. és 1883. jelent meg); Saint Paul et sa mission (1869); L'Antéchrist (1871); Les Évangiles et la seconde génération chrétienne (1877); L'église chrétienne (1879), Marc Aurele et la fin du monde antique (1882). Mindezek a könyvek és egyéb értekezései is ragyogó stilusban vannak megirva és R. főként a kereszténység szociális elemeit domborítja ki bennük. 1871 decemberben R. engedélyt nyert előadásai folytatására a College de France-on, 1878. tagja lett a francia akadémiának és 1883. a College de France adminisztrátorává nevezték ki. Művei közül még a következők említendők: Jób könyvének (Páris 1859, 3. kiad. 1865); az Énekek énekének u. o. 1860, 3. kiad. 1870, illusztrált kiadás 1885; a Prédikátorok könyvének feldolgozásai (u. o. 1882); továbbá: Études d'histoire religieuse (összegyüjtött értekezések, u. o. 1857 és más ízben); De l'origine du langage (u. o. 1858 és más ízben); Essais de morale et de critique (u. o. 1859 és más ízben); Nouvelles observations d'épigraphie hébraique (u. o. 1867); Questions contemporaines (u. o. 1876); Corpus inscriptionum semiticarum (4 köt., u. o. 1881-89); Nouvelles études d'histoire religieuse (u. o. 1884); Discours et conférences (2 köt., u. o. 1887); Histoire du peuple d'Israël (1-4 köt., u. o. 1887-1883). Számos történelmi, politikai és kulturhistoriai essain kivül irt R. filozofiai drámai műveket is: Caliban. Suite de le tempete (Páris 1878); L'eau de Jouvence (u. o. 1880); Le pretre de Nemi (u. o. 1885); L'abbesse de Jouarre (u. o. 1766. és 1802 (ez utóbbi Hugo Viktor dicsőítése, u. o. 1886). Egy önéletrajz kezdeteit foglalja magában Souvenirs d'enfance et de jeunesse (Páris 1883) c. műve, amelynek folytatását Feuilles détachées (u. o. 1892) c. munkája teszi. Kültagja volt a magyar tud. akadémiának, hol Goldziher I. tartott felette emlékbeszédet (Budapesten 1894). V. ö. Pons, Ernest R. et l'origine du christianisme (Páris 1882); Duff, Ernest R. In memoriam (London 1893); Vasárnapi Újság (1892-iki évf. 718, 734. oldal).
Mária, német szoprán-énekesnő, családi nevén Pölzl, szül. Grazban 1864 jan. 18. és u. o. meg Bécsben végezte a konzervatoriumot. Rövid idő alatt nagy művészi tehetségei a berlini opera kapuját nyitották meg előtte, honnan 1888. a bécsi operához szerződött, melynek most is egyik első rangu csillaga. 1896. megkapta a kamara-énekesnői címet. Legjobb szerepei: Carmen és Manon (Massenettől) s a Tücsök.
(Renée de France), ferrarai hercegnő, XII. Lajos francia király leánya, szül. 1510-ben, megh. 1575-ben. 1527. Estei Herkules (Ercole) ferrarai herceghez ment nőül. Udvarában pártolta a renaissancet, az egyház reformokat és összeköttetésben állott Kálvinnal. Férje rossz szemmel nézte ez irányu cselekedetit és gyermekeitől s szabadságától is megfosztotta, mignem engedett. Férje halála után 1560. Franciaországba vonult vissza és montargisi jószágán (Gatinais) udvart tartott és minden politikai kérdésben a hugenottákkal tartott. V. ö. Some, Memorials of Renée of France (Bosworth 1859).
1. lotaiai hercegek, l. René. - 2. R. Vegetius, római iró, l. Vegetius Rentus.
(ejtsd: renó) Akhilles, francia emigráns-családból származó német jogtudós, szül. Lausanne-ban 1820 aug. 14-én, megh. Heidelbergában 1884 jun. 5. Előbb, 1845 óta rendkivüli tanár volt Bernben; 1848. rendes tanár lett Giessenben, 1852. Heidelbergában; 1867 óta titkos tanácsos volt. Művei: Lehrbuch des gemeinen deutschen Privatrechts (1 köt., Pforzheim 1848); Lehrbuch des gemeinen deutschen Privatrechts (Giessen 1854, 3. kiad. 1868); Das Recht der Atiengesellschaften (Lipcse 1860, 2. kiad. 1875); Lehrbuch des Zivilprozessrechts (u. o. 1867, 2 kiadás 1873); Das Recht der Kommanditgesellschaften u. o. 1881); Das Recht der stillen Gesellschaften (Heidelberga 1885); Rechtlichte Gutachten (2 köt., Mannheim 1886) stb.