(Numidia mitrata Pall.), Madagaszkár szigetén élő tyúkfaj. Feje és nyaka csupasz, magas taréja sisakforma. Feketéskék szinü, fehér pettyekkel tarkázott. Hossza 60, szárnyhossza 29, farkhossza 15 cm. Állatkertekben gyakori.
a lovagsisakon alkalmazott rostélyzat az arc védelmére szúrás és vágán ellen.
az agykocsány sisakjában futó pályák összege. Sisak az agykocsánynak a Soemmering-féle fekete állomány és a Sylvius-féle agycsatorna fenekét alkotó szürke szemizommagvak között fekvő részlete. Rostozata alig ismeretes. Belé van ágyazva a középvonaltól jobbra-balra egy-egy u.n. vörös sisakmag, melynek idegsejtjeihez belép a sisakrostok egy része és innen a középvonalon át kereszteződve a túloldali köteggel a kisagyi kötőkaron át a kisagyba merül. A rostok más része a lencsemagból ered, a harmadik (az u.n. kéreghurok, mely állítólag az izomérzést vezeti) az agykéregből. L. még Agyvelő.
l. Takaró
(növ., sisakfű, kuklásfű, méregfű, csuklyásfű, csuklyafű, Aconitum Tourn.), a boglárka-félék hunyornemüinek füve, 19 faja (hazánkban körülbelül 10) Európa, Ázsia és É.-Amerika hegyein terem, de sok eltérése van. Virágzata ágtetőző fürt. Kelyhe kék, lila, sárga, ritkán fehér, ötlevelü, a legfelső jóval nagyobb sisak- v. sapkaforma (cassis, galea), szirma 3-5, a két felső a sisakban van, hosszu nyelü és csuklyaforma, fent sarkantyuja van, a másik három szirma nagyon apró, szálas, de hiányozhatik is. Tüszője 1-5, sokmagu. Levele kézforma, ölbefogó v. sallangos s a nagyon bódító akonitin v. nepalin nevü mérges alkaloidát termeli. Valamennyi faja szép, kertbe illő virág, többet valóban ott is ápolnak, de valamennyi nagyon mérges s a bélcsatorna gyuladása útján halálos is. A régiek azt hitték, hogy valamennyi méreg közül a leggyorsabban hat. Legmérgesebb a gyökere meg a levele, de állítólag a külső körülménytől, nevezetesen a termőhelytől is függ a mérgessége. A S. méze, melyet a poszméh gyüjt, állítólag mérges. Legnevezetesebb faj az A. napellus L. (A. variabile Hayne, Katika répája, hihetőleg patika sajtóhibájából támadt, két tetüfű, l. a Mérges növények II. képmellékletén), egész embermagasságura megnő, levele ölbefogó, levélkéje szárnyasan szabdalt, virága sötétkék. Répaforma két szürke-barna gumója van (ezért napellus, azaz répácska), az egyik a virágzó szárat hajtja, azután összezsugorodik, a másik pedig a jövő esztendei hajtás rügyét viseli. Európa hegyvidékein és havasain seregesen nő, de sok eltérése van; a Himálaja, Szibéria és É.-Amerika hegyeiről is említik. Valamennyi része nagyon mérges, kivált a gyökere. Ez erős retekszagu, gyengén édeses ízü, de hamar nagyon csípős, égető. Az akonitinen kivül még néhány más alkaloidja is van, ezért officinális; az erdélyi, a krassó-szörényvármegyei oláh nép jarba ré néven mérgez is vele. Orvosságnak kevéssel a virágzása előtt a levelét (herba v. folia aconiti napelli, l. Akontin) meg a gyökerét (radix aconiti) gyüjtik s por, extraktivum vagy tinktura módjára makacs köszvény, reuma, tüdővész stb. ellen használják. Kék virágjából, valamint más fajéból is kék festék készül. Az A. ferox Wall. (A. virosum Don) himálajai, az A. palmatummal Don., az A. napellusszal meg az A. luridummal Hook et Thom. együtt Indiában, gumójából (tubera Aconiti Indici) a legiszonyubb méreg egyikét (bikh, bish vagy visha) szolgáltatja és ez nyílméregül használatos. Az A. Stoerkinun Rchb. hegyvidéken, hazánkban a Vlegyászán terem, de ritka, kertben gyakoribb; gumója hármas. Testvére az A. Tatrae Borb., magas sisakkal, ölbefogó levéllel, keskeny levélsallanggal, kopasz himmel. Az A. variegatum L. (A. Cammarum Jacq.) virága kétszinü: lila és fehér; kerti dísz. Az A. Vulparia Rchb. hazánkban az északi A. Lycoctonum L. (farkasölőfű, farkasméregfű, farkasfű, farkasrépa, farkasgyökér, farkasbab, ebrontófű, erdei vad uborka, tetürontófű, tetvesfű) helyett nő, sárga virágu, gumó helyett többfejü szétrostozódó tőkéje van. Íze nem csípős, de nagyon bódító. A hegyi lakos a farkast, rókát v. vadmacskát csalogató hús közé keveri, a patkányt meg az egeret is irtják vele. A régi germán meg a gallus állítólag a nyilat megmérgezve, a farkast sebezte meg vele. Forrázatával házi állatok férgét is pusztítják. Az A. heterophyllum Wall. indiai gumója (atis) nem csípős ízü, hanem lisztes és keserü, hazájában erősítő orvosság. Alkaloidja, az atisin nem mérges. Az A. Anthora L. nálunk is terem, több gumója van, virága sárga, a XVI. sz.-ig a havasi lakos nyílmérget csinált vele. A kertiek kevésbbé hevesen hatnak, mint a vadon termő fajok. A S. gyógyító erejét a XVII. sz.-ban Störk bécsi orvos értékesítette. A vele való mérgezés alkalmával a szájban meg a nyelőcsőben égető fájást érezni, erre az egész testen hamar elmuló melegség terjed el, az érverés ritkul, kisebb lesz, a lélekzés lassubb és fárasztó. A szem tükre kitágul, sajátságos viszketegérzés mutatkozik, később anasztezia, szédülés, bágyadtság és fázás követi, mig végre az érverés meg a lélekzés megszünvén, a halál bekövetkezik. Ilyen mérgezés mutatkozásakor rögtön orvost kell hivatni, a betegnek addig is hánytatót adjunk. V. ö. Reichenbach, Illustratio specierum Aconiti generis (Lipcse 1823-27) és Seringe, Esquisse d' une monographie du genre Aconitum (Genf 1825).
(növ.), l. Agave, Fourcroya és Henequen.
szerb monostor a Szerémségben, a Fruska hegység lábánál, két órányira Mitrovicától, gyönyörü vidéken. Építtette az utolsó szerb deszpota, a szentnek tartott Stiljánovics István, aki Morovics várában székelt s a törökök elől menekülve 1515 okt. 4. Siklóson (Baranya) meghalt. A szent deszpota testét Siklósról 1543. az általa alapított S.-i templomba vitték, hol ma is nyugszik. A török világban a régi templom elpusztult; újra építtette Popovics Vince verseci püspök 1758., aki ezen zárda apátjából lett püspökké és mindhaláláig rajongott a páratlanul szép fekvésü S.-i monostorért.
v. Sciscia, korábban Segesta, l. Sziszek.
vagy siskanál (növ.), a Calamagrostis Epigeios, l. Nádperje.
Miklós, orosz államférfiu, szül. 1839. köznemes családból. Tanulmányai befejezésével a diplomáciai pályára lépett s Belgrádban, Athénben és Stockholmban működött az orosz követségnél Girsz (l. o.) halála után kinevezték a külügyminisztérium ideiglenes vezetőjévé, de a külügyminiszteri állást még sem nyerhette el: ez előbb Lobanov, majd (1897 jan.) Muraviev kezébe jutott. Ez utóbbinak kinevezésekor S.-t ideiglenes állásától fölmentették és az államtanács tagjává nevezték ki.