város Aarhus dán kerületben, a Jütland félszigeten, a S.-i tó és vasút mellett, (1890) 2353 lak., pálinkafőzéssel. Régi kastélyából csak egy torony és a kápolna maradt meg.
l. Alexandria.
l. Alexandrette.
félsziget Európa É-i részében, amely ÉK-en 520 km. hosszuságban összefügg Oroszországgal, s amelyet az Északi-jegestenger, a nyilt Atlanti-oceán, az Északi-tenger, a Skagerrak, Kattegat és Sund, továbbá a Keleti-tenger és Botteni-öböl határolnak. Hossza 1870, szélessége 370-750 km. Területe mintegy 800,000 km2; rajta van Svéd- és Norvégország (l.o.). Nyugati felét, főképen Norvégiát hegyek takarják, mig K-i fele vagyis Svédország széles és alacsony lépcsőkben ereszkedik le a tengermellék sík vidékére. A skandináv hegyes vidék Európa más hegyrendszerével semmi összeköttetésben sincs; ÉK-ről a Varangerfjordtól DNy. felé a Lindesnäsig vagyis az É. sz. 71°-tól az 58°-ig húzódik, 1800 km.-nyi hosszuságban és 300 km.-nyi átlagos szélességben, körülbelül 500 km2-nyi területet borítván. A skandináv hegység sokkal egyhangubb és kevésbbé tagolt, mint a középeurópai hegységek; nem hegyláncok alkotják, hanem hegytömegek; összefüggő s élesen kiváló gerincek rajta nincsenek; nagyobbrészt csak hullámos felföldek (fjeldek), amelyek a hegység É-i részében keskenyebbek és D-en 75-90 km.-nyi szélesek és amelyeken szabálytalanul elszórt szarv- vagy kúpalaku hegycsúcsok ülnek. A skandináv hegységben 4 fő részt különböztetnek meg, ezek: É-on a 300-650 m. átlagos magasságu lappföldi hegység a Varangerfjord és az É. sz. 67°-a közt; az 500-800 m. átlagos magasságu Kölen vagy Kjölen, az előbbitől Ny-ra; a Statnäs-fokig és a Lagen forrásáig nyuló Dovrefjeld, 800-1100 m. átlagos magassággal; végre a D-i fjeldek, amelyek a félszigetnek DNy-i, a Sognefjord és Skagerrak közt elterülő vidéket foglalják el, a Hardangerfjeldben 1200-1600 m.-nyi átlagos magaságot érnek el és ettől D-re ismét 1000-500 m.-nyire szállnak alá. A hegység tehát É-ról D. felé magasodik és a legdélibb részben ismét hirtelen alá ereszkedik. Ugyanez áll a hegycsúcsok magasságáról. A hegycsúcsok a lappföldi hegységben legfölebb 1000 m. magasak; a Kjölenben a Kebnekaisse (67° 53') 2136 m., a Dovrefjeldben a Snehätten (62° 20') 2306 m. és a hatalmas Jostedalsbraetől K-re fekvő Faldhöppigen 2560 m. Ugyanily arányban növekszik a hegység szélessége is. Magas földrajzi szélességéhez mérten, bár csak középmagasságu hegység, egészen a magas hegység jellegét viseli magán; zordságát és vadságát illetőleg a maga glecsereivel és hómezőivel felülmulja az Alpokat. A K-i lejtő igen szelid, a Ny-i ellenben rendkivül meredek; sok helyen 600 és több m. magas és meredek sziklafalakban ereszkedik le a tengerbe, ahol a partokat szegélyező sziklás szigetek alkotják a folytatását. A K-i lejtőn számos egyközü, DK-nek és K-nek vonuló folyamvölgy mosódott ki, mig a Ny-i oldalon számos a fjord, a keskeny magas sziklafalaktól szegélyezett öböl, amelyek néha több ágra is oszolva, rendkívül mélyen nyomulnak be a szárazföldbe. E fjordoknak a K-i svéd lejtőn az édes vizü tavak felelnek meg, amelyek mindannyian a hegységből a síkságba átmenetül szolgáló 250-330 m. hegylépcsők mélyedései, keskeny és hosszukás medencék, inkább csak a beléjük ömlő folyók kiszélesedései. A Svédország K-i szélén elterülő síkság 360,000 km2 területet foglal el. A skandináv hegység nagyobbára gnájszból és csillámpalából, csekélyebb mértékben porfirból, szienitből és gránitból áll. A vulkáni kőzetek teljesen hiányoznak; kövületeket magukban foglaló rétegek még az alföldön is alig találhatók. Ez az oka, hogy S. talaja nagyobbára csak őskőzettörmelékből áll, hogy benne a sórétegek teljesen hiányzanak, kőszén csak D-i csücskén található, mig ezüst-, réz-, de különösen vasércekben bővelkedik.
S. vizekben igen gazdag; a nagy csapadékmennyiség ennek fő oka. Folyói mind a mellett a hajózásnak nem tesznek nagy szolgálatot, mert sziklás medrökben a föld lejtősödésének megfelelően gyakran találni lépcsőket és igy gyakoriak az illető vidékek természeti szépségeit nagy mértékben emelő vizesések. A félsziget K-i felét számos kisebb-nagyobb folyó szeli át. Mindezek a skandináv hegységben erednek és a Botteni-öböl, Keleti-tenger, Kattegat vagy Skagerrak felé folynak. Az északiak iránya ÉNy-Dk-i, amely a többieknél mindinkább D-ivé és végre egészen D-ivé lesz. Közülök a jelentékenyebbek: a Tornea-, Lulea-, Pitea-, Ulmea-, Angermann-, Indals-, Ljusne-, Dal- és Motalaelf, amelyek a Botteni-öbölbe és Keleti-tengerbe torkolnak, a Götaelf és Glommen, amelyek a Skagerrakba szakadnak. A Ny-i lejtő folyói mind rövidek. E folyóvizeken kivül számos az édes vizü tó, amelyek közül a Vener, Vetter, Hjelmar és Mälar a legnagyobbak. Az éghajlat egészen oceáni és sokkal enyhébb mint Európának ugyanazon szélességi fokok alatt fekvő K-i részein. De a félsziget egyes részeiben is nagyok az éghajlati különbségek. A hegység Ny-i oldalán fekvő helyek klimája átlag nedvesebb; a tél kevésbbé hideg és a nyár hüvösebb, ami a tengeráramlatoknak és a tengerről jövő szeleknek tudható be; ellenben a K-i oldalon fekvő helyek klimája már kontinentálisabb, itt kevesebb a csapadék, hidegebb a tél és melegebb a nyár. É. felé a nyár mindig rövidebb lesz, mig a sarkkörön túl a tavaszt és őszt is beleszámítva már csak 56 napig tart. A Ny-i lejtő Európának csapadékban leggazdagabb vidéke; az évi csapadékmennyiség 2000 és több mm.; ellenben a K-i lejtőn ennek alig egynegyed része. Az örökös hó határa a földrajzi szélességgel van összefüggésben; a K-i lejtőn a melegebb nyarak és kevesebb csapadék miatt magasabban van mint a Ny-in. A Galdhöppigen K-i lejtőjén 1446, Ny-i lejtőjén pedig 1255 m.-nyi magasban van. A skandináv országokhoz tágabb értelemben még Dániát is beleszámítják.
politikai irány, melynek eszméje Svédországnak, Norvégiának és Dániának egységes skandináv birodalommá alakítása.
egyrészt a skandináv félsziget és Izland germán lakói mitoszainak összessége, másrészt az ezekkel foglalkozó tudomány. A S.-nak alapja a germán mitologia, ez az ősidőből örökölt mitikus anyag azonban idővel jelentékeny fejlődött és elváltozott. Egy teljesen egységes és rendszeres S.-nak csak a körvonalait is egész pontosan megállapítani alig lehetséges: a mitikus felfogás századról századra más volt azonkivül az, amit a források (eddai dalok, Snorre-féle s ifjabb Edda, sagák) fentartottak, nem is mind tiszta népies hagyomány, hanem jórészt a költők egyéni képzeletének alkotása. Végül az idegen befolyások is (kereszténység, német és angolszász hatás, talán klasszikus elemek is) kivetkőztetik a S.-t ősi eredetiségéből. - E S. szerint nem volt kezdetben sem menny, sem föld, sem tenger, sem part, csak egy tátongó örvény, a Ginnunga gap (l. o.). Ennek északi részében volt Niflheim, hideg ködös világa, délre a tűz és meleg forrása, Muspellsheim (l. o.). A hideg és meleg vegyüléséből keletkezik Ymir tengeri óriás, hasonlóképen Audhumla tehén, amely őt táplálja. Ymir magamagából nemzi az óriások törzsét. Audhumla a sós jégtömegeket nyalogatja s igy életre kel Buri (l. o.), akinek fia Borr. Borr felesége Bestla óriásleány volt, fiaik Odin, Vili és Vé istenek. ezek megölik Ymirt, testét Ginnunga gap közepébe dobják s ebből lesz a világ: véréből a viz, husából a föld, csontjaiból a hegyek, hajából az erdők, koponyájából a mennyboltozat, agyából a felhők. A Voluspo c.eddai dal szerint a föld máskép keletkezett: Borr fiai a tengerből emelik ki a földkorongot, ez Midgard (l. o.). Ezután az istenek szabályozzák a csillagok járását s a földön elrendeznek mindent. Megteremtik az első emberpárt is: ez Ask és Embla. Midgardot az emberek lakják, az istenek vagy ázok (l. o.) birodalma Asgard (l. o.), az alfoké Alfheim, az óriásoké Jotunheim; az elhunytak lelkei Niflheimben (l. Hel) lakoznak. Egyes eddai dalok a világot óriási fa: az Yggdrasell kőrisfa képében rajzolják. Ez az egész világ azonban nem örök: mikor az erkölcsi állapot sülyedőben van, Heimdall megfujja kürtjét, Yggdrasell megrendül, a gonosz szellemek harczolnak az ázokkal, a nap elsötétül, a csillagok lehullnak az égről, a föld a tengerbe sülyed (l. Ragnarök). De a pusztulásból idővel új élet ébredezik, új föld emelkedik ki a habokból új lakókkal, s felülről lejön az új hatalmas isten, aki itéletet tart. Látnivaló, hogy az ősi mitoszba mind több keresztény elem vegyül. L. még Germán mitologia és Német mitologia.
a norvég és svéd művészet együttes megjelölése.
I. Norvég művészet. Építészet. Norvégiában az első templomokat 1000 körül egyszerü angolszász és angol-normann stilben építették. A román építészet főbb emlékei közül a következőket említjük: az okeriés a ringsakeri bazilikát, a stavangeri (1111-30) és a hamari székesegyházat (1152-1309, 1567 óta rom), a bergeni Mária-templomot (1183 előtt) stb. Mint a román stil, ugy a gót stil is Anglián keresztül jött Norvégiába. Az egyházi gótika legnevezetesebb emléke a throndhjemi székesegyház, amely 1299 táján készült el. Tűzvész következtében a templom nagyon megrongálódott, mignem 1869. restaurálták. A gótika világi építményei közül említendő az 1248-60 táján épült, most restaurált bergeni királycsarnok. Az országban meghonosodott fatemplomok (stavtemplomok) szerkezete, ugy látszik, magában az országban fejlődött ki. Ez a sajátságos, érdekes építési mód a reformációval ért véget. A legtöbb fatemplom a XII. és XIII. sz.-ban épültek; közülök mintegy 30 maradt fenn többé-kevésbbé jó állapotban, ilyenek az Urnes, Borgund, Hitterdal, Hopperstad városokban levők. (V. ö. Dietrichson és Munthe, Die Holzbaukunst Norwegens in Vergangenheit und Gegenwart, Berlin 1893.) A reformáció korában, amikor Norvégia 1537. tartományi viszonyba került Dániához, a politikai hanyatlás egybeesik a művészet teljes hanyatlásával. A középkori építményeket elpusztították, a mozgatható műtárgyakat elvitték az országból. Norvégia XIX. sz.-beli építészete csak néhány nevezetes művet mutat fel: a kristianiai királyi palota Linstowtól (1825-48), az egyetemi épület Groschtól (1841-53), a Szentháromság-templom Châteauneuftől (1853-58), a backsteini János-templom Bulltól (1878-ban fejezték be), a szobormuzeum Schirmertől. Külön említést érdemelnek Holmenkollen és Frognersäter pompás faépítményei (amelyek közül az előbbiek 1895. leégtek) és Munhe nemzeti fa-stilben készült alkotásai. Legnevezetesebb a throndhjemi dómnak Christie Keresztélytől való restaurálása.
Szobrászat. Norvégia középkori szobrászatának művei főként fafaragványok, amelyek a fatemplomok kapuzatát és a csúcsíves szárnyas oltárokat díszítik. A hanyatlás korában a XVI. sz. óta a fafaragást csak a nép űzte. A népből vált ki a jelen elefántcsontfaragó Magnus Berg (1666-1737) is. A XIX. sz.-ban a nehéz életviszonyok, amelyekkel a szobrászoknak (Michelsen, Hausen, Fladager Budae) küzdeniök kellett, nagyon megakasztották a képfaragás fejlődését. Említendők Glosimot az elefántcsontfaragó, Borch, Brynjulf Bergslien, Middelthun Gyula, Jacobsen; az ifjabbak közül: Sinding István, Skeibrok Mátyás.
Festészet. A festészet a középkorban néhány sajátságos antegpendiumot mutathat fel (különösen a bergeni apátságban van sok), amelyek bibliai és szent jelenteket ábrázolnak. A XVIII. sz. második felében tünnek fel Blumenthal Bergenben és a parasztfestő Odnes Péter. A XIX. sz. elején a norvég nemzeti élet fellendülésével a nemzeti művészet is virágzásnak indult. A bergeni születésü tájképfestő, Dahl Ker. János tanár lett a drezdai művészeti akadémián és itt dolgzott számos fiatal honfitársa is: Fearnley (1802-42), Baade (1808-1879) és Frich (1810-58). Görbitz pedig Bécsben és Párisban dolgozott. 1840 körül kezdődik az ifju norvég művészet második periodusa. Tidemand Adolf, aki a norvég népéletből vett képeivel tünt fel és Gude János a tájképfestő Düsseldorfba mentek és ott ifju norvég festőkből iskolát alakítottak, amely később (1863) Gudét Karlsuhéba is követte. Gude hatása alatt állottak: Eckersberg, Morten Müller, Cappelen, Bodom, Jacobsen, Wexelsen, Munthe Lajos, Amaldus Nielsen, Rasmussen, Nillsen János, Smith-Hald, Sinding Ottó, Diesen, Ulfsten stb. Tidemandot követték: Knut Bergslien, Arbo, Hansen Károly s néhány festőnő: Lund, Dietrichson asszonyok, Hansteen és Schreiber kisasszonyok. Mint állatfestők Siegwald Dahl, Sinding Erzsébet kisasszony, Uchermann és Askevolt tüntek ki. A csendéletfestő Böe és a tengerészeti festő Beneter Párisban képezték magukat. A legújabb korban nagyon fontos volt a festészet fejlődésére nézve a festőiskola megnyitása Kristianiában. Ez iskola Eckersberg vezetése alatt állott és az ifju művészeket mindinkább hazájukhoz fűzte.További kiképeztetésüket azután Karlsruhéban és Münchenben igyekeztek elérni. Ilyenek voltak: Ross, Grönvold, Eilif Petersen, Heyerdah. Kolstö, Skredsvig, Wergeland és Werenskiold, továbbá Uchermann, Egenes és Kielland kisasszony. Skramstad, a tájképfestő és Frithjof Smith Münchenben, Krogh, Holter és Barth Berlinben, Grimelund és Thanlow főleg Párisban képezték magukat. Peters Vilmos és Axel Ender a stockholmi akadémia növendékei voltak. Az 1878-iki világkiállítás alkalmával ugy szólván az egész művészi gárda Párisba ment, ahol a világos szineket kedvelő és impresszionista festők hatása alá kerültek. Hazájukba térve e hatás meg is látszott műveiken. Az ifjabb művészek közül Hansteen, Wenzel, Diriks és Glöersen említendők. Az utóbbi években sokat tett Norvégia a festészet érdekében nemzeti képtárak, muzeumok, művészeti egyesületek stb. által.
II. Svéd művészet. Építészet. A román korszak legrégibb emlékei, amelyekhez a még fenmaradt falusi templomok egy része tartozik, komor külsejüek, esetlenek; ilyenek a sigtunai városi templomok, a székesegyházak központi részei Strengnäsban, Westerasban, Abóban (Finnország) stb. Szebben jelenik meg e stil a lundi székesegyházban, a linköpingi dóm régibb részeiben és a ciszterciták templomában Warnhemban. Leggazdagabban fejlődött ez az irány Gottland szigetén, ahol több, két-három hajós, széles boltozatu, szép templomot találhatni. Nevezetes a wisbyi templom nyolcszögletü kettős kápolnájával. A gót korszak legnagyobb műve az upsalai székesegyház, amelyet 1287. kezdtek építeni északfrancia minták után, 1438. szenteltek föl és 1893. restauráltak. Említendők még a linköpingi, a strengnäsi és westerasi dómok, a stockholmi Ritterholm-templom, a Brigitták temploma Wadstenában stb. A renaissance-ízlés a XVI. sz. közepe táján tünik fel az első Wasa-királyok sűrü építkezései között. A középkori várkastélyokat Stockholmban, Kalmarban s másutt kibővítik, újraépítik. Nevezetesebb képviselői ez iránynak: a svéd Anders Larsson, Boy Vilmos és Arendt de Roy Flandriából, a Pahr testvérek Mecklenburgból stb. A XVI. sz. végén a holland renaissance hatása kezd nyilvánulni, amely itt-ott már a barokba megy át. A korszak legnagyobbszerű alkotása, a Wibyholm-kastély Sudermanlandban leégett. Ez irány főleg Schonen tartományban fejlődött ki;tipikus alkotása e téren a Swenstorp-kastély Lund mellett. A későbbi (Palladio-féle) renaissance, eleinte holland, majd olasz és francia minták után, a XVII. sz.-ban honosodott meg. Ez a svéd építészet fénykora, amelyben a királyi család és a háborukban meggazdagodott főnemesség pompás kastélyokat, palotákat építtet. Ez irány kiválóbb képviselői: Jean de la Vallée (1620-96), Nikodemus Tessin (1615-85) és ennek hasonnevü fia, ifjabb Nikodemus Tessin (1654-1728). A lovagház (De la Vallée), a Bonda-palota (u. a.), amely most a városháza, a királyi palota Stockholmban (ifjabb Tessin), a stockholmi Katalin-templom, a kalmari székesegyház stb. A XVIII. sz. elején a művészek a stockholmi királyi palota újjáépítésén fáradoznak, melyet a két Tessinen kivül Harleman Károly (megh. 1753.) és Adelcrantz F. (megh. 1796.) készítettek. Majd a francia irány lesz az egyedül uralkodó. A XIX. sz.-ban az építés terén eleinte klasszikus irány uralkodott (Nyström, megh. 1868-ban), amelyet utóbb eklektikus irány váltott fel, Scholanderrel élén. Különösen a század utolsó negyedében történnek nagy építkezések és restaurációk. Említendők az új egyetem Lundban és Upsalában, a könyvtár, a birodalmi levéltár, a művészeti akadémia, az operaház Stockholmban stb. Legnevezetesebb építők: Scholander, Zetterwall, majd Dahl (szül. 1835.), Jakobson (szül. 1839.), Holmgren (szül. 1842.), Clason (szül. 1856.), Pettersson (szül. 1853.), Möller (szül. 1857.), Lilljekwist (szül. 1863.), Boberg (szül. 1860.), Wilkmar (szül. 1858.) stb., valamennyien Scholander tanítványai.
Szobrászat. A szobrászat gót stilü termékei a templomok külsejét díszítő domboru művek és a síremlékek. Sok érdekes dolog van a linköpingi, upsalai és több gottlandi templomokban. Különös említést érdemelnek a nyugati gót, u. n. liliomkövek, sitizált növénydíszítményeikkel. A középkor végéről való számos oltármű, amelyek részben német, flandriai, részben svéd származásuak. Az egész középkor legnagyobb szabásu szobrászati emléke az óriási Szt.-György-csoport, amelyet a brunkebergi csata (1471) emlékére egy flandriai művész készített és amelyet Stockholmban őriznek. A renaissance korában a szobrászat dekorativ célokra szolgál vagy szép síremlékek készítésére szorítkozik. Utóbb jeles arcképszobrok is készülnek. A későbbi renaissance legkiválóbb mesterei: Millich Miklós (1669-85) és Precht Burkhard (1651-1738). A XVIII. sz. első felében két francia, Bouchardon és L'Archeveque a hazai művészekkel vállvetve dolgoznak; a század második felében egy kiváló művész tünik fel: Sergel (l. o.), aki Thorwaldsen előzője. A XIX. sz.-ban Byström (1783-1848) és göthe (1799-1838) eleinte a régibb tradiciókat követték. A romantikus nemzeti irány hivei: Fogelberg (1786-1854), Ovarnström (1810-67), Molin (1814-73), Kjellberg (1836-85) és Björjeson (szül. 1835.). A legifjabb nemzedék tagjai közül Hasselberg (1850-94), Lundberg (szül. 1852.), Erikson (szül. 1858.) említendők.
Festészet. Dekoratív falfestmények nyomai már a legkorábbi román korszakban mutatkoznak. Az a képsor, amely a radai templomban (felszenteltetett 1323.) látható, késői román jellegü. A XV. sz.-ból is számos bibliai és legendai tárgyu boltozatfestmény maradt fenn. A renaissance korában a festészet részint dekorativ festményeket, részint arcképeket ad. A XVII. sz.-ban az ódivatu arcképfestőket, akik nagyobbrészt bevándorolt németalföldiek és németek, tanul modern művészek váltják fel. A Németalföldön és Olaszországban képzett, hamburgi születésü Ehrenstrahl (Klöker) Dávid (1629-98), a «svéd festőművészet atyja», hosszu életü iskolát alapít, amely bámulatos termékenységgel vallási, mitologiai, allegoriai, állat-, vadászat- és főleg arcképeket állít elő. Nevezetesebb tanítványa Krafft Dávid. Kortársai: Lemcke, a csataképfestő és Meytens Márton arcképfestő. A XVIII. sz.-ban kiváló erők tünnek fel: az ifjabb Meytens (1695-1770), a bécsi akadémia igazgatója, Marées (1697-1775), aki a bajor udvarban működött, Roslin (1718-93) és Wertmüller (151-1812) arcképfestők, Hall (1739-93), a hires miniatürfestő, Lafrensen (Lavreince, 1737-1807), a genrefestő. Svédországban dolgoztak: Lundbert (1695-1786), az ifjabb Pasch (1733-1805), az idősebb Krafft (1720-93), Pilo (1712-93), Breda (1759-1818), Masreliez Martini (1739-1818), Hilleström (1732-1816). A nemzeti irány első képviselői: Fahlcrantz (1744-1801) tájképfestő és Sandberg (1782-1854) történelmi festő. Követőik: Wahlobom (1810-56), Blommér (1816-1853) és Boklund (1817-80) történelmi festők; Höckert (1826), Malmström (szül. 1829.) és Winge (született 1825.). Említendők még: Wickenberg (1812-45) tájképfestő, Egron Lundgren (1815-1875), a zseniális rajzoló és aquarellfestő; továbbá Nordenberg (szül. 1822.), d'Uncker (1828-1866), Fagerlin (szül. 1824.), Jernberg (szül. 1826.), Wallander (1821-88), Bergh (1828-80), Nordgren (1828-88), Rydberg (szül. 1835.), Holm (Szül. 1835.). Az ifjabb generációt a következő csoportosításban adjuk: történelmi festők: Rosengraf (szül. 1843.), Cederström G. O. báró (szül. 1845.), Hellgrist (1851-90), Kronberg Gyula (született 1850.), Forsberg (szül. 1842.). Genrefestők: Cederström T. (szü. 1843.), Jungstedt (szül. 1859.), Nyberg (született 1855.). TájképfestőK. Wahlberg (szül. 1834.), Lindström (szül. 1849.), Rosenberg (szül. 1858.) stb. A legmodernebb irányokat követi Larsson Károly (szül. 1860.) és Liljefors (szül. 1860.). Hozzájuk tartoznak: Eugen herceg (szül. 1865.), Salmson (1843-94), Björck (szül. 1866.), Bergh (szül. 1858.), Pauli (szül. 1855.), Wallander (szül. 1861.) stb, akik közül számosan csak elméleti műveket irnak.
A sokszorosító művészet is nagyot haladt az utóbbi években. A grafikai művészet művelésére alakult egyesült 1887 óta áll fenn. Kiváló művészek e téren (karcolók): Hägg (Haig, született 1835.), Zorn (szül. 1860.), Gellerstedt (szül. 1836.), Boberg (szül. 1843.), Haglund (szül. 1844.).
l. Északi nyelv és irodalom.
E gyüjtő címen rendesen a dán, svéd, norvég s az izlandi szigetcsoportokat lakó népfajok zenéjét szokás érteni, mely azonban manapság már a fent jelzett nemzetiségek sok százados átalakulása, fejlődése és más nemzetiségekkel való összekeveredése által ugyszólván külön jelleget öltött s modern továbbfejlődésében is épp oly külön utakon halad, mint a többi nemzetiségek zenefajai. A szorosan vett skandináv népfajok zenéi mind egy közös néptörzs őszenéjére, a germánra vezethetők vissza; mindegyiknek fejlődése két külön epokára osztható, u. m.: a kereszténységet megelőző s az azt követő korszakra. Az előbbi a szélesen ismert és elterjedt ős bárdok költői szövegeire és dalaira támaszkodik, mig az utóbbi a keresztény egyházi énekekben s az azokhoz alkalmazkodott népdalköltészetben találta meg modernebb fejlődését. A skandináv ős-zene nyomaira leginkább Izland lakóinál lehet még ma is találni. Legközelebb áll ehhez a svéd és norvég népfajok zenéje, melyek dallami eredetiségben s fordulatokban igen gazdagok. A legújabb kor zeneköltői közül többen merítettek belőlük. Ezekkel szemben a dánok zenéje, mint a nyugati civilizáció forgatagához legközelebb eső népfaji zene, mondhatni a legváltozatosabb módosuláson ment s megy keresztül. A S. általános jellege a természetes naivság, a komor melankolia s a természet és a családi élet mozzanataival szorosan egybefüggő hangulatok érvényesítésében van, azért oly közvetlen hatásu. Táncritmusokban is sajátlagos vonásokkal van telítve, melyek lényegesen elütnek a nyugati délvidéki népek táncritmusaitól.
svéd vidék, l. Schonen.