(állat, Fringilla carduelis L.), az éneklő verébalkatuak rendjébe, a kúpcsőrü pintyfélék családjába tartozó madárfaj. Kormány- és evezeőtollai feketék; az utóbbiak aranysárga szalaggal, mig az előbbiek fekete hegyüek; háta barnás, hasa fehéres, a tojónál és a fiataloknál foltos. Csőre pirosas-fehér, végén fekete; lába kékes hússzinü; a him fejbúbja és tarkója fekete, homloka és álla vörös, mig pofája fehér. Különben egyike a legtarkább európai madaraknak. Hossza 13, szárnyhossza 7, farkhossza 5 cm. Hazája Európa és Kis-Ázsia; Magyarországban nem ritka állandó és helyet változtató madár, mely erdős, bokros, csalitos helyeken szeret tartózkodni és télen felkeresi az emberlakta vidékeket is. Különösen magvakkal táplálkozik. Fogságban jól tartható.
(gör.-lat.), általában valamely hegyes eszközzel csinált szúrás; a rómaiak S.-nak neveztékk azt a bélyeget, melyet tolvajokra vagy megszökött rabszolgákra sütöttek. L. még Megbélyegzés. - S. a botanikában a. m. bibe, termő. - Stigmatismus. A középkorban, a vallásos rajongás és miszticizmusz idejében oly egyénekről tétetik említés, akik testükön Krisztus öt sebhelyét vörös foltok alakjában viselték. Ilyen stigmatizáltak voltak: Assisi szt. Ferenc, Emmerich Katalin, Möre Mária. Eme esetekkel lényegileg megegyező a jelen század egyik feltünést keltő esete, mely Lateau Lujzára (l. o.) vonatkozik. A vörös foltok megfeleltek véres bőraláfutásoknak és véres izzadásoknak, mely jelenségek a hipnozis tanában teljes magyarázatot találnak. A középkor «stigmatizált» egyénei szerfelett szuggesztibilis teremtések voltak, kik vallásos extázisban felcsigázott autoszuggesztióval létesítették a véres izzadást és bőraláfutásokat önmagukon.
l. Kőszénszisztéma.
község Lika-Krbava vármegye gracaci j.-ban, (1891) 1973 horvát-szerb lakossal.
(ejtsd: sztikin, Stickeen), körülbelül 600 km. hosszu folyó Észak-Amerikában; Brit-Kolumbiában ered, több szorost (canon) tör át, fölveszi a Skootot, átlép Alaszkába és a York-herceg-szigettel szemben a Nagy-oceánba torkollik. Torkolatától fölfelé mintegy 300 km.-nyi hosszuságban hajózható, az 1825-iki szerződés szerint angolok is járhatnak rajta.
l. Stílus.
(ásv.), zeolit és pedig mészzeolit a következő összetétellel: H4CaAl2Si6O18+3H2O; többnyire egy kevés nátrium és stroncium is van benne. Kristályai látszólag egyhajlásu rendszerbeliek, de tulajdonképen mimetikus kristályok, háromhajlásu rendszerbeli egyének összenövése. Sugaras-rostos halmazokban is gyakori. Szintelen vagy fehér, szürke, sárgás, ritkábban téglavörös, mely utóbbi esetben heulandit a neve. A vörös zint vasoxid jelenléte okozza, némelyek szeirnt götit - pikkelyecskék. Kitünően hasad, amiért is leveles zeolitnak is mondják. Hasadási lapjain gyöngyfényü. K. 3,5-4, fs. 2,1-2,2. Könnyen olvad fehér zománccá. Sav megbontja. Bazalt, melafir és egyéb kőzetek üregeiben elég gyakori, valamint érctelérekben is. Igen hasonlítván összetétele a dezminéhez, ezt is S.-nek szokták mondani, a tulajdonképeni S.-et pedig heulanditnak. A dezmin igen gyakran kéveforma, legyezőforma kristálycsoportokban terem, ami reá nézve igen jellemző. Rombosnak látszó kristályai egyhajlásuak; csakis ikerkristályokban.
v. stilett (ol.), hegyes tőr, kis tőr keskeny hegyes pengével, különösen a középkorban volt elterjedve.
(Giogo dello Stelvio), a Spöl-Alpok és az Orteli-csoport közt levő 2760 m. magas hegynyereg, amely az Adige völgyét az Addáétól és Tirolt Olaszországtól választja el. 1820-1824. Donegani mérnök tervei szerint Új-Spondinigtől Bormióba vezető szekérutat (46,5 km. hosszu, átlag 6 m. széles) építettek át rajta, amely a természeti szépségeket illetőleg még az Alpokban is ritkítja párját. Ezen út elhalad Stilfs mellett, elvisz Gomagoiba, ahol a völgy 2 ágra szakad; DK-re van a pompás Sulden és DNy-ra a Trafoi-völgy; ez utóbbin az út tovább vezet Trafoiba és a hágó tetején épült Franzenshöhe nevü szállóhoz; innen leereszkedik a Val di Braulion át Bormióba. A postakocsi az utat 93/4 óra alatt teszi meg.
Flavius, római hadvezér és államférfiu, szül. Pannoniában Kr. u. 359 táján, megh. 408 aug. 23. Vandal családból származott, melyet Nagy Konstantin telepített volt le Pannoniába. Kora ifjusága óta a seregben szolgált és 385-től fogva a legfelsőbb katonai méltóságokra emelkedett. Nagy Theodosius eleinte diplomáciai küldetésre használta fel Persiában, 388. férjhez adta hozzá fogadott leányát Szerénát, végül pedig halálos ágyán (395 jan. 17.) reá ruházta a fiairól való gondoskodást. Igy lett S. hOnorius mellett (l. o.) először gyám és korlátlan katonai tanácsadó, aztán após és társuralkodó. Mint ilyen kereste a hatalmat és befolyást a birodalom keleti részében is, sőt egy ideig, kivált mióta 395. egyedüli számbavehető ellenfelét Rufinust meggyilkolták, a kétfelé szakadt birodalomnak legalább katonai egyesítése lebegett szeme előtt. Csakhogy Bizáncban féltek S. erős kezétől és olyan ármányos módon bántak vele, hogy S. 396. Alarichot, kit a Peloponnezusban már jóformán fogva tartott, a bizánciak kellő támogatása hiányában ismét kénytelen volt kibocsátani. Azóta viszont ők kiáltották ki S.-t árulónak, sőt 398. lázadásra ingerelték ellene Gildo mór fejedelmet, akivel azonban S. könnyedén elbánt. Komolyabb gondokat okozott S.-nak Alarich, aki 401. megtámadta Felső-itáliát és tűzzel-vassal pusztította. S. a galliai és dunai légiókkal sietett ellene és két nagy csatában (Pollentia és Verona mellett) ugy összetörte, hogy Alarich hanyatthomlok menekült Epirusba. Más források szerint Alarich csak pénzbeli évdíj fejében távozott. De a barbárok északon annyira fel voltak zavarva, hogy a gót Radagais vezérlete alatt, törzsre való tekintet nélkül (germánok, vandalok, svévek, keleti gótok) negyedmilliónyi özönben rajzottak Itáliába (404). S., aki már Alarichot is az alán lovasok segítségével gőyzte volt le, most is szövetségest keresett és talált, még pedig a hunnokban, akik Uldin vezérlete alatt megjelentek és ellenállhatatlan rohamukkal 405. Radagais seregét Firenzénél (mások szerint Faesulaenál) megsemmisítették. Radagais elesett, megmaradt katonáit rabszíjra fűzték; de e közben a rajnai határ elveszett; 406. vandalok, alánok és svévek Galliát pusztították. S. a szorosan vett római légiókkal képtelen volt nyomban segíteni, sőt látván a barbárok forrongását, a legerősebbel, Alarichhal titkon szövetség iránt alkudozott. Mindezt ahlálos ellensége Olympius kamarás ügyesen kihasználta ellene. Egyrészt a császárral tudta elhitetni, hogy S. árulás folytán halasztja a döntő csapást Gallia ellen; másrészt a római katonaságot ingerelte fel és angy katonai összeesküvést szőtt S.-nak többnyire romanizált barbárokból alakult táborkara és testőrsége ellen. Az összeesküvés sikerült, Paviában S. leghivebb emberei elvérzettek és az, aki Itáliát kétszer is megmentette, még ekkor is megtartotta esküjét, melyet a haldokló Theodosiusnak tett. A helyett, hogy megmaradt katonáival a császárt megtámadta volna, Ravennába szökött és az ottani egyház menhelyére bizta életét. Mikor ezt esküvel biztosították, onnan is kijött; de a császári eskü dacára elfogták és mint honárulót lefejezték. Utána sorban vérzettel el utolsó hivei is. S. ellenségei győztek, de a nyugatrómai birodalom sorsa is meg volt pecsételve. V. ö. Kaufmann, Deutsche Geschichte bis auf Karl den Grossen (Lipcse 1881-82); Nagy Géza, Magyarország története a népvándorlás korában (a Szilágyi-féle Millenáris Történet I. köt. CCCX. s. köv. old.).