l. Függvény.
(katonaság), átmenet kettős rendekből (ha 4-4 ember jár egymás mellett a menetoszlopban) rendekbe. Ha egyenkint kell az embereknek egymás mögött lépniök, ez a vezényszóra: Egyenként szakadozz! történik.
(sakai), ókori nomád nép, mely a turáni alföldön lakott, délre az Aral-tótól, s melyet a régi etnografusok a szittyákhoz számítottak. Saját királyaik uralkodtak rajtuk, de azért a persáknak is hódoltak. Lovasaikkal és íjászaikkal hirnévre vergődtek. Kr. e. 130. meghódították Drangiane tartományt az iráni fensíkon, mely azontól Sakesztán (Szeisztán) nevet visel. V. ö. Fressl, Die Skythn-Saken (München 1886).
község, l. Mező-Szakál.
Lajos (váradi), népdalköltő, szül. Körös-Tarcsán 1816 febr. 12., megh. u. o. 1875 febr. 16. Családja II. Rákóczi Györgynek 1658. Székelyhídon kelt levelével nyert nemességet; atyja jegyző volt Tarcsán. Tanult Mezőberényben, majd a debreceni kollégiumban, a jogot 1835-től az eperjesi kollégiumban végezte. Az 1839-40-iki országgyülésen Wenckheim Béla báró magántitkára volt, 1840. ügyvédi vizsgálatot tett. Már ekkor feltünt népies hangu költeményeivel. Szülővármegyéjében (Békés) vállalt hivatalt, előbb tiszteletbeli ügyész, majd aljegyző, 1848. pedig főejgyző lett. A szabadságharc ügyét fegyverrel és költeményeivel szolgálta; azután a magánéletbe vonult vissza s gazdálkodott és a társadalmi téren, meg az anyagi érdekek terén szolgált a közügynek. 1865. Békés városi országgyülési képviselőjévé választotta. Tőrülmetszett magyar ember volt egész jellemében. A költészettel még eperjesi jogászkorában kezdett unokatestvére Sárosy Gyula és Pulszky Ferenc buzdítására foglalkozni, még pedig népies irányban, mielőtt Petőfi és Tompa fellépett. 1838-tól kezdve sűrün jelentek meg népdalai a szépirodalmi lapokban, majd Cimbalom c. alatt összegyüjtve is megjelentek és természetes képeikkel, friss hangjukkal köztetszést arattak. Számos dala átment a nép ajkára (Megkövetem a tens nemes vármegyét, A legátus stb.). A 40-es években Erdélyi és Petőfi is meglátogatták Sz.-t Békésben.
v. szakalava, madagaszkári néptörzs, mely a sziget nyugati oldalán él; fekete szinü, jól megtermett nép (egy férfi színes képést l. az Afrikai népfajok mellékletén), hajuk gyapjas; számuk körülbelül egy millióra rúg.
nagyközség Temes vármegye központi J.-ban, (1891) 3860 német lakossal, vasúttal, posta- és táviróhivatallal és postatakarékpénztárral.
a férfiaknál előforduló hajzat (l. Haj) a száj, áll és arc körül. A Sz.-haj rendesen durvább, rövidebb és merevebb, mint a fejen levő haj és tulajdonképen csak a serdült korban kezd nőni. A nőknél bizonyos kis Sz.-féle csak az élemedett korban fordul elő, többnyire a nemzőképesség megszünése után, továbbá mint hiszterikus hiperplazia; főleg a (rendesen terméketlen) hermafroditáknál is. A Sz. szine rendesen egyezik a haj szinével, de számos más változatban is előfordul. Eredetileg valamennyi népnél a Sz.-t az erő jelének s a férfiuság díszének tekintették; ezért gondosan ápolták és szentnek tartották. Borotváló eszközöket mindazonáltal egész Közép- és Észak-Európának már fém-korszakbeli sírjaiban találhatni. A Keleten is ősrégi a borotválkozás szokása. Fárao hosszukás, jól ápolt hegyes Sz.-t viselt. Assziriában először Szardanapal és Nabukadnezár idejében kezdtek borotválkozni. A babiloniak s a régi persák gondosan ápolt Sz.-t viseltek. Valamennyi régi keleti népnél azonban a Sz.-viselés joga csak az uralkodót és a főnemességet illette meg, az eunuchok Sz.-talanok voltak. Az izraelitáknál a Sz.-t csak kevéssé nyirták és mint a szabadság és jámborság jelét ápolták és kenték. A görögök az arc, ajk és áll körül növesztették Sz.-ukat és nagy gondot viseltek rája. A nyirás csak Nagy Sándor korában honosodott meg. A rómaiak Kr. e. körülbelül 300-ig nem nyiratkoztak; az első borbélyt állítólag Licinius Maenas hozta Sziciliából Rómába. Azóta, kivéve a gyász idejét, simára borotválkoztak. Cicero korában az előkelő ifjak még 22. születésnapjuk után is kurtára nyirt Sz.-t viseltek állukon (barbati, barbatuli). Hadrianus korától Nagy Konstantinig megint általánosan dívott a Sz.-növesztés. A régi germánoknál Tacitus (Germania 31) szerint a rövid haj és a nyirott Sz. a szabadságtalanság és a becstelenség jele volt. Dél-Németországban a «nyirott» szót máig is megbélyegző szóként használják. A longobardok nevüket hosszu Sz.-uk után kapták. Franciaországban még a XII. sz.-ban is a mellig érő Sz.-t külön csombókokba kötötték. A középkor vége felé az előkelő és művelt körök ismét divatba hozták a Sz.-t. IV. Henrik finoman ápolt hegyes (kecske-)Sz.-t viselt az állon (Henri quatre), amely némileg átalakulva ma is tipusa a francia Sz.-nak. XIII. és XIV. Lajos óta a Sz. Nyugat-Európában a divat, majd a katonai fegyelem hatása alatt mindenféle változatoknak van alávetve. Oroszországban Nagy Péter cár eltiltotta a nagy Sz. viselésétől az összes parasztságot és Sz.-adót hozott be. Főleg 1848 óta ismét a telt Sz. jött divatba; hosszu ideig a demokratikus érzés jelének tekintették. A magyaroknál l. Magyar viselet. A különböző európai hadseregeknél részint elő van irva, milyen Sz.-t viseljenek, részint általánosan meghonosodott szokásokat követnek. A papságnak a Sz.-viselést majd szigoruan megtiltották, majd ismét megengedték. A gör.-kat. papok a IX. sz. közepe óta élénken kardoskodtak a Sz. mellett, melyet maig is viselnek, főleg az orosz falusi pópák. Újabban a protestáns papok is növesztenek Sz.-t. A zsidó rabbinusok a régi vallási előirás szerint nyiratlan Sz.-t viselnek. L. még Hajfestő szerek.
község, l. Apáca-Szakállas.
l. Fókafélék.