(Mayer) János, filologus és pedagogus, szül. Kolozsváron 1840 ápr. 18. Gimnáziumi tanulmányait szülővárosában, az egyetemieket Bécsben végezte. 1861. helyettes, 1863. a megszerzett oklevél alapján rendes tanár lett a budai (egyetemi) főgimnáziumban, a mint ilyen működött 1872 októberig. 1870. a budapesti egyetem magántanára lett a görög irodalomtörténetből. 1871. államköltségen kiküldötték Németországba, hogy az ottani filologiai szemináriumokat tanulmányozza. 1872. az újonnan felállított kolozsvári tudományos egyetemhez nyilvános rendes tanárrá nevezték ki a klasszika-filologiából. 1873 óta a középiskolai tanárképző intézet igazgatótanára, 1887-től az országos középiskolai tanárvizsgáló bizottság alelnöke, 1889 óta pedig elnöke. 1880. tiszteletbeli bölcselet-doktori oklevelet kapott. 1892. nagyobb tanulmányutat tett Olaszországban, 1896. az országos közoktatási tanács tagjává neveztetett ki. Hivatalos működésén kivül élénk tevékenységet fejtett ki az egyesületi téren. Nagy rézse volt előbb a budapesti, majd az országos középiskolai tanáregyesület, nemkülönben a budapesti filologiai társaság megalapításában. 1879 óta tiszteletbeli titkára az erdélyi róm. kat. státus igazgatótanácsának, alelnöke az erdélyi irodalmi társulatnak, 1887 óta elnöke az erdélyi muzeum-egylet bölcseleti, nyelv- sé természettudományi szakosztályának. Önálló munkái: Tirocinium poeticum (négy kiadás, 1872-83); A női jellemek Sophocles tragoediáiban (Kolozsvár 1874); Demosthenes, Görögország legnagyobb szónoka (u. o. 1875); Szemelvény görög remekirókból (1877); Plato Critójának és Apologiájának jegyzetes kiadása (1877-80, együtt 1880); Szepesi görög nyelvtanának VII. átdolg. kiadása (1878); Az ausztriai egyetemek haladása 10 év alatt és egy pillantás a magyar egyetemekre (1879); Görög nylevtan (I. Alaktan, 1881-85, II. Mondattan, 1882, egyesítve mint harmadik kiadás 1889); Görög olvasókönyv (1881-84); Szemelvények Platon műveiből (1883, hozzá való jegyzetek 1888); Latin nyelvtan (I. Alaktan, 1883-89, II. Mondattan, 1887, egyesítve mint harmadik kiadás 1896); A középiskolai tanárok képzéséről (rektori székfoglaló, Kolozsvár, 1887) és Egy római költő (Catullus) életéből (u. o. 1894). Legújabban (1896) a Felső oktatásügy Magyarországon c. munkába megirta a kolozsvári magyar kir. középiskolai tanárképző rövid történetét.
István (latin irói nevén Zamosius), XVI-XVII. századbeli erdélyi történetiró, családja magyarországi származásu, a Szamosközről eredett. Árvaságra jutván, Somory László erdélyi főúr neveltette, saját fiával együtt. Pártfogója halála után a Sombory-fiuk gyámja, Kovacsóczy Farkas kancellár vette pártfogásába s Sombory Sándorral együtt a padovai egyetemre küldötte (1591-ben). 1592 elején meglátogatták Rómát. 1593. egy régészeti munkát irt és adott ki Padovában az Erdélyben fenmaradt régi római feliratos kövekről: Analecta lapidum vetustorum et nonnullorum in Dacia antiquitatum címen Kovacsóczynak ajánla (kis 8-r., 236 old. 1598. Frankfurtban újra kinyomatott). Padovából visszatérő útjokban bejárta Németországot. Kovacsóczy F. kivégeztetése 1594. mélyen meghatotta s a közügyek zivatarai közt a történetirásban keresett vigasztalást. Midőn Bocskay fejedelemmé választatott, Sz.-t a gyulafehérvári káptalan levéltárnokává és országos történetiróvá nevezte ki. Bocskay végrendeletében 2000 frtot hagyott munkája kinyomatására. Rákóczi Zsigmond meghagyta hivatalában s Gyulafehérváron a Geszty-házzal s Magyar-Gáldon, Alsó-Fehér vármegyében, nemesi kuriával adományozta meg «a hazai történetirás körül tanusított érdemeinek jutalmául». Munkái közül egy jelent meg életében nyomtatásban, az Analecta lapidum, a többi napjainkig kéziratban maradt, részint elveszett. Neki tulajdonított mű a De originibus Hungaricis, mely mai napig is lappang. Legnevezetesebb műve latinul irt magyar és erdélyi történetei, melyek azonban töredékképen maradtak ránk. Sz. történeti munkájából három egymástól független, különböző címü, de mégis összetartozó töredék maradt ránk, u. m.: 1. Rerum Ungaricorum libri, mely 4 könyvből áll (1. és 3. teljes, 2. és 4. csonka) s az 1566-1568. évek magyar történetéről szól; 2. Rerum Transsilvanarum pentades, melyből csak az V. van meg egészen s a VI. 1. könyvének eleje az 1598-1599. évek történetéről, a többi elveszett; 3. Hebdomades, melyből megvan a VI. és VII. teljesen s a VIII. 1-4. könyve az 1603. év történetéről. Sz. munkáinak eredeti kódexei a bécsi állami levéltárban és a budapesti egyetemi könyvtárban őriztetnek, s újabb másolatok több könyvtárban. Ezekből adta ki Szilágyi Sándor négy kötetben Sz. történeti maradványait (Budapest 1876-80, az akadémia Monumentái között). Az I-III. kötetben az elősorolt feldolgozott művek foglaltatnak; a IV. kötetben vegyes följegyzések, azaz Sz. elődolgozatai, anyaggyüjtése, oklevelek, kivonatok 1542-1608-ig, többnyire magyar nyelven. (Ez tán a legbecsesebb kötete.) Azóta is több pótfüzetet adott ki Szilágyi Sz. újabban napfényre került műveiből. Sz. a legkiválóbb erdélyi történetirók egyike, nagy műveltségü, világot látott, éles eszü tudós, igazi humanista történetiró. Nemcsak az eseményeket beszéli el, de kor- és jellemrajzokat, művelődéstörténeti följegyzéseket is bőven találunk nála s érdekes párhuzamokat a külföldi és hazai viszonyok között. Bethlen Farkas az ő Históriájában egész fejezeteket szó szerint átvesz tőle s nála sok fenmaradt, ami Sz.-ből máskülönben elveszett volna.
vagy nagymarha, a különböző gazdasági haszonállatoknak közös egységre való visszavezetésére szolgáló alapmérték. Sz.-nak közönségesen egy darab kinőtt szarvasmarhát (bika, tehén, ökör) tekintenek, mellyel a takarmányszükséglet s tárgyaszolgáltatás tekintetében 2 növendékmarha vagy 4 borju, 1 ló, 2 csikó, 10 öreg juh, 20 bárány, 4 sertés vagy 10 malac vétetik egyenértékünek. Minthogy azonban az állatok takarmányszükséglete s trágyaszolgáltatása azok élősúlyától függ, az élősúly tekintetében pedig még hasonnemü állatoknál is az állatok kora és fejlettsége szerint igen nagy az eltérés, újabban a Sz. fogalmat bizonyos előre megállapított élősúlyra szokás vonatkoztatni. Viszonyaink között egy Sz. alatt egy 500 kg. élősúllyal biró állat vagy ugyanannyi élősúlyt képviselő állatcsoport értendő.
l. Királyhágóntúli nyelvjárások.
kisközség Szatmár vármegye mátészalkai j.-ban, (1891) 2213 magyar lak.
(Armenierstadt, Gherla), rendezett tanácsu város (sz. kir. város címével) Szolnok-Doboka vármegyében, Erdélynek legnagyobb örmény városa, szabályosan épült csinos város; nevezetesebb épületei: a főtéren az örmények díszes temploma (Rubens-féle képpel), a püspöki palota s a ferencrendi kolostor. Sz. gör. kat. püspök, szentszék s káptalannak, továbbá járási szolgabirói hivatalnak, járásbiróságnak és királyi közjegyzőségnek széke; van gör. kat. hittani intézete, állami főgimnáziuma, gör. kat. tanítóképző intézete és örmény akt. árvaháza, továbbá ipariskolája, mezőgazdasági szeszgyára, adóhivatala, vasútja, posta- és táviróhivatala, postatakarékpénztára. Vásárai élénkek. Itt jelenik meg az Arménia címü folyóirat (XI. évf.). Lakóinak száma (1891) 5793, köztük 2440 magyar, 137 német, 1979 oláh és 1193 örmény; hitfelekezet szerint 1252 róm. kat., 1837 gör. kat., 1248 örmény kat., 249 gör. kel., 920 helvét és 227 izraelita. A házak száma 805. A várost az I. Lipót alatt beköltözött örmények alapították; 1726. a kiváltságos mezővárosok, 1790. a sz. kir. városok közé iktattatott. A várostól É-ra fekszik a Martinuzzi által 1540. épített vár, melyet II. Rákóczi György kibővített; jelenleg állami fegyintézetül szolgál.
[ÁBRA] Szamos-Újvár város címere.
község, l. Németi (3).
Hossza 209,3 km. 1894-ig a pályakm.-be beépített tényleges összeg 36,704 frt. Ennek megszerzése került 45,171 frt névértékbe. Az engedélyezett építőköltség összege 7.683,175 frt, kibocsátottak címletet: 2.692,875 törzs és 6,761,500 elsőbbséget. A vonal főiránya Apahida (magyar államvasutak állomása) - Beszterce. Dés állomásból ágazik el a dés - zilahi vonal. Igazgatását önállóan kezelik, igazgatóságának székhelye Dés. Ez érdekes vasút fejlődésének történetét v. ö. Dobiecki, Helyi érdekü vasútaink c. művében közlöttekkel.
(törökül Sziszam Adasszi), termékeny voltáról hires sziget az Egei-tengerben, szemben a kisázsiai Mykale hegyfokkal, mely hivatalosan Törökországhoz tartozik, tényleg azonban külön fejedelemséget alkot. Kiterjedése 468 km2, lakosainak száma (1885) 39,108, akik túlnyomólag görögök. A szigeten nyugatról kelet felé két hegylánc vonul keresztül, az Ampelosz és a Kerki, melyeket egykor sűrü erdőségek takartak, de most csak lankaságaikat koszoruzza a ciprus, a tölgy és fenyő. A hegyek méhe márványon kivül érceket rejt (ezüst, ólom és vas), a völgyek olajat, aprószőllőt és pompás muskotálybort szolgáltatnak. Főhely Vathy, mely a térképen a sziget nyugati felében található. Van benne érdekes régészeti muzeum és osztrák-magyar konzulátus. Sz. története rendkivül mozgalmas. A lelegek és jónok után, akik kulturát és vagyont egyszerre honosítottak meg a szigeten, a persa hódoltság következett, mely a mikalei csatáig tartott (Kr. e. 479.) s melyet csak rövid időre szakított meg Polykrates (l. o.) fénykora, aki Sz.-t egy szigetország hatalmas központjává tette. Mikale után Sz. az athéniek vezetése alatt álló szimmachiának önálló tagja volt, de aztán villongásba keveredett Athénnel, s Perikles lángeszével szemben elbukott (Kr. e. 440). A peloponnezusi háboruban többször cserélt gazdát, de még sem szenvedett annyit, mint a Mithridates elleni háboruban és a kalózháboruban, amikor már Róma parancsolt Sz. szigetén. Követték az uraságban a bizánciak, arabok, velencések, genovaiak és törökök. A görög szabadságharcban Sz. is kiküzdötte függetlenségét, ámde az 1830. évi londoni megállapodás visszaadta a szigetet a fényes portának, amely azonban csak ugy tudta azt békén tartani, hogy a multakért teljes amnesztiát biztosított (Mahmud szultán 1832. évi fermánja) s Vogoridesz fanariota fejedelmet nevezte ki önálló kormányzóvá. Ezt követte Karatheodory (l. o.). V. ö. Guérin, Description de l'île de Patmos et de l'île de Samos (Páris 1856): Stamatiades, Szamiaka (1862) és Az Eupalinos vizvezető alagútjáról (görögül, u. o. 1884).
l. Arretiumi v. arezzói edények.