(Cervina), a kérődző páros ujjuak rendjének egyik családja. Legfontosabb ismertető jele a homlokról emelkedő két agancs (l. o.). A fogazat i. 0/3, c. 0/1, 1/1 m. 6/6 fogból áll. Könnygödrei csaknem mindig jól és láthatóan fejlettek. A fajok legnagyobb részének hátulsó lábán belül szőrkefe van. Mellékpaták csaknem sohasem hiányoznak. Fajai Ausztrália és Afrika kivételével az egész földön el vannak terjedve; majd párosan, majd csapatosan élnek erdős, jó legelőjü vidékeken. Bőrüket feldolgozzák. Húsuk igen ízletes s e miatt nagyban vadásszák; különben minden testrészüket értékesítik. Táplálékuk fűből, lombból, fiatal hajtásokból kerül ki. Általában az erdészetre károsak. A himek a párosodás idején élethalálharcot vívnak. A jelenben ismert fajok száma 100-ra tehető. ide tartozó nemek a jávor (Alces), a tarand (Rangifer), a dámvad (Dama), a szarvas (Cervus) és a muntjak (Cervulus).
(növ.), a Dictamnus, l. Ezerjófű.
(növ.), részint a szarvas szarvához hasonló elágazás, részitn a német elnevezés nyomán több gomba neve. 1. Az elágazás szerint, eredeti magyar gondolat szerint, Sz. a Clavaria Vaill., a hártyagombák Clavariei alcsaládjának génusza, melynek a föld fölé jutó húsos gyümölcsteste kevésbé elágazó, cövek, bunkó v. ágas-bogas bokor. A gyümölcstestet v. ágait a spórázó hártya koronázza. Az utóbbi egymás mellé zárkózó bazidiumokból áll; mindegyikök 2-4 lefűződő spórával. Az ehetőket már Clusius (Beythe) említi hazánkból. Ilyen a fehér Sz. (klárisgomba, korállgomba, bokros gomba; C. coralloides L.); a sárga Sz. (C. flava Schiff, l. a Gombák I. tábláján, sárga palánka néven), másképen kecskegomba, kecskeszakállu gomba; az utóbbihoz hasonlít a vörös fürtös Sz., vörös kecskeszakáll (C. Botrytis Pers.) és a mozsárütő Sz., mozsártörő Sz. (C. pistilloides L.). A német elnevezés szerint Sz. 2. a gímgomba (l. o.), sőt 3. a gerebengomba (l. o.) Hydnum imbricatum nevü faja is Sz. vagy szarvasnyelv.
(növ.), az Allium carinatum L. neve. Egyik burka «bakarasznyi» (Diószegi).
olyan eszköz, mellyel a vadászok a himszarvasnak a párzásban hallható hangját, bőgését utánozzák, hogy ezáltal lövésre csalják a vadat. A Sz.-t nagyobb kagylókból készítik vagy tölcséralaku fa- és bádogtrombitákkal utánozzák a bőgést.
(Cerastes Wagl), a viperafélék alrendjébe tartozó mérges kígyó. Feje hátul nagyon széles, elül tompa; homlokát szömörcsös pikkelyek födik s ezek a szemek fölött szaruszerü nyujtványokká nőnek fel. Ajak- és torokpaizsai nagyok; orrnyilásai kicsinyek, félholdformák. Egyetlen faja az egyiptomi Sz. (C. aegyptiacus Dum. et Bib.), melynek háta sárgás-szürke, szabálytalan, sötét harántfoltokkal; hasa egyszinü sárgás; hossza 60-65 cm. Hazája Észak-Afrika, főleg a keleti partok.
1. kisközség Heves vármegye egri j.-ban, (1891) 345 magyar lak. A szép völgyben fekvő község felett magas meredek sziklán épült Sz.-nek ma romokban heverő vára; ezen várat az egri püspökök építtették az 1261 és 1333 közti időben; sorsa mindig az egri vártól függött. 1565. az országgyülés elrendelte a vár leromolását, de ez nem történt meg. 1596., midőn Eger elesett, a Sz.-i várőrség Gál János várnaggyal együtt rémületében a várat odahagyta, melyet azután a törökök elfoglaltak és 1687-ig birtak, amidőn az Egerrel együtt visszavétetett. A török uralom megszünte után a vár még egy ideig fennállott, de a XVIII. sz. hrmadik tizedében elpusztult. A község díszes templomát Pyrker László érsek építtette 1845. - 2. Sz. (Nagy- és Kis-) hegy, l. Kőszegi hegység.
(Bos taurus domestica, l. a mellékelt két képet, melyek egyike színes), a tulkok neméhez tartozó kérődző házi állat. Ismertető jelei a következők: fején rendesen szarv van, de p. Angolországban szarvatlan Sz.-fajták is vannak, Amerikában pedig gyakran mesterségesen szarvatlanítják a marhát, vagyis szopós korában kirtják a keletkező szarvat s ezáltal megakadályozzák azt, hogy szarva nőjjön. Felső ajka szutyakos (fényszájas), metszőfogainak száma 8, de ezek mind az alsó állkapocsban vannak, míg a felső állkapocsban metszőfog nincs; ezért nem képes a legelésző Sz. a füvet leharapni, hanem fejének rántás által szakítja le, de ezt is csak a hosszabb fűvü legelőn tudja megtenni, míg a nagyon rövid fűvü, u. n. juhlegelőn, éhezni kénytelen. Zápfogainak száma 24 s igy összesen 32 foga van. Nyaka lebernyeges, tőgye 4 valódi s gyakran 1-2 fattyucseccsel van ellátva, farka bojtos, lábvége páros ujju, vagyis mindegyik végtagján 2 valódi és 2 fűkörme van, mely utóbbiak nem érnek le a földig. Gyomra négyrekeszü s ugy van berendezve, hogy a Sz. a szálas takarmányt fölületesen megrágván és lenyelvén, később újra a szájába tudja hozni, mely alkalommal alaposabban rágja meg, s azután az emésztésnek engedi át (l. Kérődzés). Tápláléka csak növényi anyagokból áll, óriási gyomra miatt nagyon sokat képes enni s kevésbé érzékeny otromba szája miatt kórós anyagok fölvételére képes, azért inkább a terimésebb és durvább takarmánynemek felelnek meg neki; azonkivül örömest fogyasztja a vizenyős anyagokat is, p. a répát, burgonyát s a vizenyős gyári hulladékokat, minők főleg a butor- és szeszgyárakból kerülnek ki. Magzatját 9-10 hónapig hordja a méhében, rendesen egy borjut ellik s azt néhány hónapig szoptatja.
[ÁBRA] SZARVASMARHÁK I.
Podoliai fajta: 6. Podoliai bika. - 7. Magyar ökör. - 11. Waldli marha. - Lapályfajták: 4. Hollandi tehén. - 3. Breitenburgi bika. - Borzderes marha: 2. Schwyzi tehén. - Hegyi tarka marha: 1. Berni bika. Átmeneti fajták: 10. Frank ökör. - Francia fajták: 13. Charolaisi bika. 5. Bretagni tehén. - Angol fajták: 9. Shorthorn-tehén. - 12. Herefordi bika. - 8. Angusbika.
Közgazdasági szempontból a Sz. Magyarország legfontosabb házi állatja, részint mert ebben az egy állatban nagyobb tőke fekszik, mint a lóban, juhban és sertésben együtt véve, részint pedig mert a Sz.-ban fekvő tőke mezőgazdaságunk fellendülésével rohamosabban emelkedik, mint bármely más házi állatunknál. A Sz. azért lett nálunk és egész Nyugat-Európában oly fontos házi állattá, mert ez az állat adja a legmegfelelőbb húst, vagyis olyant, melyet soha sem ununk meg, továbbá a Sz. adja a legtöbb tejet s végre, mert a Sz. szolgáltatja a legolcsóbb igás erőt és a legmegfelelőbb trágyát. - Hogy mióta szolgálja a Sz. az embert, miként és hol domesztikáltatott, nem tudjuk, mert amennyire a hagyomány az ember fejlődéstörténetében visszaterjed, az ember hű kisérője gyanánt találjuk a Sz.-t. Annyi azonban bizonyos, hogy az ősemberek nem ismerték a Sz.-t s e miatt föl kell tételeznünk, hogy a Sz. később valamely vad tulokfaj megszelidítése által keletkezett; azonban a még ma is élő vad tulkok egyike sem tekinthető a Sz. közvetlen elődjének s ezért valószinü, hogy az a vad tulokfaj, melytől a Sz. származik, már kiveszett. Újabban hajlandók némelyek a Sz.-t a XVI. sz.-ban kipusztult európai őstuloktól (Bos primigenius) származtatni, mert annak koponyaalakulása megegyezik bizonyos Sz.-fajták koponyaalakulásával, mások ellenben ugy vélekednek, hogy a Sz. különféle vad tulokfajoktól ered, melyek azonban mind kipusztultak. Jelenleg a sarkvidékeket kivéve, mindenütt találunk Sz.-t, de Amerikába s Ausztráliába csak e világrészek fölfedezése után jutott, azonban miután a nevezett világrészekben igen kedvezők a marhatenyésztésre az égalji és legelőviszonyok, nagyon elszapodott, sőt Amerika élő és vágott marha- (fagyasztott hús-) kivitele által érezhető nyomást gyakorol Európában a Sz. árára.
A Sz. nagy elterjedtsége számtalan fajtának a keletkezését okozta, melyek koponyaalakulásuk szerint négy fő csoprotra oszthatók, u. m.: 1. az őstulok fajtákra (Bos taurus primigenius), minők p. a magyar-erdélyi, hollandi, shorthornmarha stb.; 2. a rövid szarvu fajtákra (Bos taurus brachyceros), minők p. az allgaui, innthali, mürzthali marha stb., szóval azon fajták, melyeket szinük miatt borzdereseknek is nevezünk; 3. a nagy homloku fajtákra (Bos taurus frontosus), minők p. a simmenthali, freiburgi marha stb., s végre 4. a széles fejü fajtákra (Bos taurus eurycephalus), minők p. a zillerthali, tuxi marha stb. Jelenleg azonban részben annyira összekeveredett ezen különböző főcsoportokhoz tartozó fajták vére, hogy számtalan fajta átmenetet alkot, melyek egyik főcsoportba sem oszthatók be. A különböző Sz.-fajták részint egyoldaluak, vagyis főleg csak tej-, vagy hús-, vagy erőtermelésre alkalmasak, részint pedig többoldaluak, vagyis olyanok, hogy az említett háromféle termelési irányt arányosan birtokolják. Nálunk a hazai marhán kívűl főleg csak a többoldalu külföldi fajták kerestetnek, míg a nagyobb kulturával biró nyugateurópai államok az egyoldalu fajtákat részesítik előnyben és pedig azért, mert az egyoldalu marha nagyobb tehetőséget fejthet ki egy irányban, mint a többoldalu 2-3 irányban. A házi tulkon vagy Sz.-n kívűl még más tulokfajok is szolgálják az embert, u. m. a bivaly (l. o.), a gayal, mely Kelet-Indiában (l. Tulok) és a yak, mely Tibetben tartatik házi állat gyanánt.
[ÁBRA] A szarvasmarha egyes testrészeinek elnevezése.
Tenyésztése.
Magyarországon a honalapítást követő első századokban főleg csak a hosszu szarvu, ezüst-fehér vagy darvas szinü marha volt elterjedve, melyet magyar-erdélyi Sz.-nak nevezünk, s mely egészséges, edzett, s a takarmányozás iránti csekély igényei miatt kitünően beleillett azon primitiv viszonyok közé, melyek mezőgazdaságunkat a jobbágyok felszabadulásáig jellemezték. Azonban német betelepülők már régen hoztak hozzánk színes marhát is, mely magyar bikákkal kereszteztetvén, mintegy tarka szigeteket létesített az egyszinü magyar marha tenyészterületén. Ily sziget képződött p. Tolna vármegyében is. A jelen század kezdetétől fogva egyes nagybirtokosok tehenészeteket alapítottak Nyugat-Európából importált marhákkal, melyekből a szomszédos falvak bikákat vásároltak s ezáltal helyenként tarkává tették a községi csordáikat. De eleintén csak kevés helyen volt ez a vérkeverés szembetünő, azonban később évről évre fokozódó számban keletkeztek uradalmi tehenészetek s igy az eredetileg magyar-erdélyi fajtáju községi marha is mindikább tarkává lett. Hogy egyöntetü jellegek létesüljenek vidékenként és becsesebb anyag népesítse az istállókat, 1880-ban a földmívelésügyi minisztérium tervszerüen fogott a hanyatlott szarvasmarhatenyésztés támogatásához és a törvényhatóságok kivánságát is figyelembe véve u. n. tenyésztési kerületekre osztotta be az országot s a tenyészanyag beszerzésénél főleg csak azon gazdákat segélyezi, kik a tenyészkerületek számára kijelölt marhát óhajtják tenyészteni. E tenyészkerületek jelenleg következőkép vannak megállapítva: az Alföld s Erdély egy része meghagyatott a magyar-erdélyi marha számára; a dunántúli vármegyék a berni-simmenthali marha számára jelöltettek ki, az északi és északnyugati vármegyék szinté na berni-simmenthali és a pinzgaui marha számára; az északkeleti vidék a borzderes marha számára s végre a keleti határvármegyék le egész Krassó-Szörényig ismét a pinzgaui marha számára szemeltettek ki. E beosztásnak s a kitűzött cél következetes keresztülvitelének az lesz a következménye, hogy jelleges tájfajták fognak nálunk kifejlődni, amit különben a tolnavármegyei marhánál máris elértünk, mert utóbbi mint bonyhádi marha az egész országban ismeretes.
[ÁBRA] Magyar bika.
[ÁBRA] Algaui bika.
[ÁBRA] Magyar bika és erdélyi tehénből származó 7 éves tehén.
[ÁBRA] Simmenthali tehén.
[ÁBRA] Mürzthali tehén.
[ÁBRA] Pinzgaui tehén.
[ÁBRA] Mokány tehén.
[ÁBRA] Kuhlandi tehén.
A magyar-erdélyi marhát többnyire gulyákban tenyésztik, ugy hogy az üszőket befejezett három, vagy némely gulyákban négy éves koruk után az anyagulyába osztják be s azt kellő számu bikákkal látják el, melyek kora tavasztól aratásig maradnak a tehenek között; 25-30 anyára egy bikát számítanak. A tehenek átlag 12 éves korukig, a bikák 7-9 éves korukig használtatnak tenyésztésre. Az ellés a gulyákban kora tavasszal következik be s a borjuk késő őszig, vagyis a legeltetés befejezéséig szabadon maradnak a tehenek között; ekkor elválasztják s a következő tavasszal szemle alá vétetvén, a tenyésztés végett felnevelendő borjuk bélyeget kapnak, a felesleges bikaborjukat pedig kiherélik s betöltött négy éves koruk után járomba fogják. A gulyabeli teheneket rendesen nem fejik, mert az egész tejet a borjuknak hagyják, istállóba is alig kerülnek a tehenek, mert nyáron éjjel-nappal a legelőn vannak, télen pedig déli oldalukon nyilt színekben helyezik el, melyek aklokkal vannak kiegészítve, melyben a marha szabadon jár. Igy tehát egész életükben a szabad levegőn vannak a tehenek s a borjuzás is itt történvén, ez veti meg a magyar marha megbecsülhetetlen egészségének s edzettségének alapját. Az etetés a fulyabeli marhánál a lehető legegyszerübb; egész nyáron legel a marha, télen pedig főleg csak szalmát, polyvát, kukoricaszárat s kevés szénát kap, csak a választott borjuknak adnak némi zabot és korpát is.
Egészen máskép tenyésztik a színes marhát, mert ennél a tejtermelés áll előtérben, míg a magyar-erdélyi Sz.-nál főleg az erőtermelésre fektetünk súlyt. A színes marhát már 11/2-2 éves korában használjuk tenyésztésre, mert gyorsabban fejlődik s jobb hústartó, mint hazai marhánk. A hágatás többnyire egész évben történik és pedig azért, hogy minden hónapban legyen friss fejős tehén, mert akkor mindig elegendő tejünk lesz. A borjuk csakhamar ellén tuán elkülöníttetnek a tehenektől s eleintén az istálló egyik végén bekerített helyen szabadon hagyatnak, de már 1-2 hónapos korukban jászolhoz köttetnek, tejjes való ellátásuk pedig vagy szoptatás, vagy itatás által történik. Első esetben naponkint 2-3-szor anyjához eresztik a borjut, de mihelyt jóllakott, ismét visszaviszik a ketrecébe, a második esetben pedig fejt tejet itatnak vele. A borju naponkint 1/6-1/8 annyi tejet kiván, mint amilyen az élősúlya. Takarmányra már négy hetes korában szoktatják a borjut, hogy 2-3 hónapos korában el lehessen választani. A választott borjuk nyáron a legelőn tartatnak, de éjjelre az istállóba lesznek kötve s télen kevés répát, továbbá elegendő szénát, szalmát és abrakot kapnak. A tenyésztésre nem alkalmas üszőborjuk, valamint a fölösleges bikaborjuk 3-4 hetes korban székre kerülnek, a fölnevelt borjuk pedig 11/2-2 éves korban a tenyésztésbe osztatnak be vagy eladatnak. A színes tehenek is kétfélekép tartatnak, t. i. vagy egész évben istállóban, mely esetben soha sem járnak ki a legelőre, hanem csak az istálló közelében bekerített kifutóba bocsáttatnak mozgás végett, vagy pedig nyáron legelőre hajtatnak a tehenek. A nyári istállózásnál zöld takarmányt kapnak a tehenek, télen pedig mind a két esetben főleg répa, széna, szalma, olajpogácsa, malátacsira, korpa stb. a táplálékuk s naponkint 3-szor vizet is adnak nekik. Nálunk azelőtt igen fölkapták a nyári istállózást, de miután a gazdák meggyőződtek arról, hogy a nyugati marha legveszedelmesebb betegsége, t. i. a gümőkór, igen elterjed a teljes istállózásnál, továbbá, hogy az istállózott tehenek gyakrabban vetélnek el s hogy az eklampszia (ideges borjazási láz) is főleg csak ilyen marhánál puszít, ismét a legeltetésre térnek vissza. L. még a Marha cikket és összetételeit.
(növ.), a Mátrában a Lycopodium complanatum népies neve. E növény elágazása hasonlít a szarva szarvához. L. Korpafű.
(növ.). l. Gerebengomba.