1. Mór Mihály, szépirodalmi iró, szül. Szilban (Somogy) 1825 márc. 5-én, megh. Tabon 1896. aug. 28. Tanulmányait Prágában és Berlinben végezte s szegény fiu lévén, óraadással, irogatással tartotta fenn magát. Majd hazajött és 1848-ig az akkor Pesten fenállott magyar nyelvterjesztő eggyesület titkára lett s már akkor feltünt népies tárgyu költői munkáival. A szabadságharc alatt a tüzérségnél szolgált; a szenttamási ütközetben kapitányi rangot nyert; majd megsebesült és Szemere titkára lett. Világos után bujdosott, menekült; Berlinben, Párisban és Londonban hirlapokba dolgozott és óraadással tartotta fenn magát. Tevékney munkása volt az irodalomnak is. számos beszélyt és regényt közlött a szépirodalmi lapokban, mint Az élet harca; Kis bajok, nagy gondok; A harmadik szomszéd; Fenn és alant. 1861. megnősülvén, nejének, a Családi Kör szerkesztőjének volt szoralmas segítője. A kiegyezés után a kereskedelmi minisztérijmban nyert előbb fogalmazói, majd titkári állást, de a hivatalnál jobban szeretvén a tanítást, tanári vizsgálatot tett és a lőcsei, majd a kassai főreáliskolán tanított. 1886. nyugalomba vonult s Fiuméban élt családja körében.
2. Sz. Mórné, Kánya Emilia, irónő, irodalmi nevén közönségesen csak Emilia, szül. Pesten 1828. Gondos nevelést nyert. 1847. férjhez ment Földényi Frigyeshez, 1861. másodszor Sz. Mórhoz. Már az 50-es években irogatott álnévvel, de csak 1858. lépett fel Emilia keresztneve alatt először Vahot Imre lapjában, azután a Hölgyfutárban és több szépirodalmi lapban. Első önálló munkái: Sziv és élet (2 köt.); Beszélyek (2 köt.); Válságos napok (regény, 2 köt., 1860); Búvirágok (beszély). 1860. indította meg a Családi Kör szépirodalmi női hetilapot (első női szerkesztő volt nálunk). 1861-64. szerkesztette a Magyar Nők Évkönyévt. Lapjával pedig 20 évig szolgálta a nők által kifejtendő munkakör ügyét; ez idő alatt igen sok iránycikket, novellát irt lapjába; munkatársai a legjelesebb irók voltak. 1884 óta Fiuméban él csenes visszavonultságban.
(növ., Dianthus L., Coryophyllus tourn.), a róla nevezett család füve vagy aljafás növénye, mintegy 225 faja (hazánkban 35-39), leginkább a mediterrán vidéken, továbbá Ázsia mérsékelt vidékein, Afrikában és Észak-Amerikában terem. Legtöbbnyire többnyáréltü, levele keskeny pázsitféle, átellenes, az alja összenő, virága szép, jóillatu, tokja hengerded, egyrekeszü, 4 foggal nyilik, sokmagu. A hengerded ötfogu kelyhét 2 vagy több száraz pikkely övezi. A D. caryophyllus L. (pompás Sz., kgránát-Sz.) Európa déli részen sziklán és régi falon terem, Európa közép tájain néhol elvadul, de gyakran kertbe ültetik és itt teljesedik. Nagyon sok fajtája van és nagyon kedvelik. A szalamandra-Sz. szirma egészen pettyegetett. A tűzbohóka egymásba vegyült kétszinü. A pikotta fehér vagy sárga alapra csikolt szinü. A pántos v. sávos Sz. szirmán a más szin mint széles sáv egész hosszában végig halad. Ezt, ha csak egyszinü festése van, dubletta, ha pedig a festése többszinü, akkor bizadának mondjuk. A konkordia-fajta alapszinén csak sötét vagy csak világos festés van. Nagyon kedvelik a többször nyiló vagy remontana-Sz.-t, mely nyáron többször virágzik, sőt szalonba vagy üvegházba való téli fajtái is vannak. Teljesedve a rózsával vetélkedik. Cserépben, valamint kertben is termesztik, itt kemény és havatlan télen vékonyan be kell takarni (V. ö. System der Gartennelke, gestützt auf das Weissmantel'sche Nelkensystem, Berlin 1827.) A török Sz. (D. barbatus L.) Európa közép és hazánk délibáb-vidékén, bokros-erdős helyen vadon terem, szinte szép nyári kerti virág. Szára 3-4 dm., levele lándsás, számos piros vagy a kertben tarka virága a szár tetején csoportosodik. A khinai sz. (D. Chinensis L.) egy- vagy kétnyáréltü, Khinából ered. szára egész 3 dm., ágas, levele szálas-lándsás s az ága végén egy-egy szép virága van. A legnagyobb virágut diadém-Sz.-nek (D. Heddewigii) mondják. A pelyhes szirmu v. pünkösdi Sz. (D. plumarius L.) már hazánkban vadon terem. Hazánknak sok csinos vad Sz.-ve van, közüle több benszülött magyar földi, mint a D. callizonus Schott et Ky., a D. nitidus W. et Kit., a D. Honteri Heuff. stb. A karthausi Sz. (D. Carthusianorum L.) a havasok rétjén terem, helyette hazánkban más hasonló fajok teremnek. A D. Caryophyllust orvosságnak is használták. Bársony-büdös vagy török Sz. a. m. büdöske (l. o.), erdei Sz. a. m. szegfűgyök (l. o.), kakuk-Sz. a. m. Sychius (l. o.).
(növ., Pimenta Lindl., Amomis Berg.), a mirtuszfélék zamatos, fanemü, átellenesen bőröslevelü génusza, a levelek tövéből fakadó álernyőkkel, melyek apró virágából a kehelybe burkolódó bogyógyümölcs keletkezik, néhány golyós vagy verseképü maggal. Csupán egy-két tropikus faja ismeretes. Leghasználatosabb az orvosi Sz. (Myrtus pimenta L., Pimenta officinalis Berg., l. a Fűszernövények képmellékletén), melyet először Nyugat-Indiából hoztak, de most már Kelet-Indiában is termesztik. Egy fáról évenkint vagy 50 kg. száraz Sz. szedhető. Megérve puha, zöld és hosszukás, aszalása után kemény, ráncosan és szemölcsösen golyós, bors-, illetve borsószemnagyságu; tetejét a négymetszetü kehely maradéka koronázza. A gyümölcsburok szegfűszögillatu és zamatu; magva is ilyen, de gyengébben. Sokféle hasznáért konyhába, szappannak stb. lelketlenül másfélével keverik vagy helyettesítik, p. a csípős Sz. (P. arcris Kost., Amomis acris Berg., Myrtus caryophyllata Jacq.), ál-Sz. (Myrtus pimentoides Nees), mexikói nagy vagy tabaszkó-Sz. (Myrtus Taascus Schlecht.) és a mexikói apró, koronás vagy kravejró-Sz. (Myrtus Craveiro), utóbbinak kehelymaradéka ötöstagu.
v. szegfűkéreg (növ., Cassia caryophyllata), a Dicypellium Nees ab. E. nevü braziliai fa fűszeres kérge; fűszernek, illatszernek stb. használják; l. Dicypellium.
(növ.) l. Agathophyllum.
(növ., Sileneae, Caryophyllaceae), kétszikü növénycsalád a szegfűképüek v. Centrospermák rendjében. Füvek vagy kórók, száruj gyakran csomós, levelök többnyire átellenes, virágzatjok két-kétágu árenyő, de gyakran csembővé is összehúzódik, ekkor száraz barna hegyelevelek övezik, mint a szegfű egyik csoportjáét (Carthusiani). Mintegy ezer faja az egész föld kerekségén és minden éghajlat alatt, de a trópusok között kevés terem, s itt a magasabb hegyekre vonulnak. Sok faja a havason vagy a magasabb északon nő, a legtöbb az északi földgömb mérsékelt vidékén. Alcsaládjai az ezüstaszottfélék (l. o.), a szikárkafélék (Scleranthaceae, sziromtalanok, termése egymagu szem), a lúdhúrfélék (l. o.) és igazi sz., egytagu kehellyel, terméscséklyével és nyakas szirommal. Hasznuk kevés, gyakran kerti virágok (szegfű, konkoly, Lychnis, habszegfű vagy Silene), a szappanfű gyökerében tajtékozó saponin van, azért szappanoznak vele, a csibehúrt takarmánynak vetik. A német Sz. egy részét Borbás dolgozta fel Koch Synopsis-a részére (1890).
(növ.), több szegfű v. szegfűszög-illatu gomba neve: a Marasmius oreadesé, lásd Fonnyadóska, a Collybia esculentáé, l. Galóca.
(növ., ciklász Diószegiéknél, Geum L., Sieversia Willd.), a rózsafélék füve, 30 fajjal (hazánkban 7), mind a két földségnek mérsékelt és hideg vidékén. Tőkéje többnyári, terjeszkedő, némelykor indát is hajt. A G. urbanum L. (Szt.-Benedek-fű, gyömbérgyökér, szegfűszagu gyökér) szára egész 45 cm.-nyi, tőlevele szaggatottan szárnyalt, lantforma, virága apró, sárga. Egész Európában árnyékos, nedves helyen gyakori. Tőkéje (radix caryophyllatae officinalis), kivált dözsölve, gyenge zamatos szegfűszög-szagu, keserü ízü, kissé fanyar és összehúzó fűszeres. A G. coccineum Sibth. (G. Sadleri Friv.) a Kaukázuson meg a Balkánon szép piros virágu, a G. montanum L. pedig havasi, sárga virágu, de mind a kettőt kertbe ültetik.
(növ., Caryophillinae), kétszikü, külön szirmu növényrend, középpontbeli magsarjasztója gyakran mint a fenékről emelkedő oszlop emelkedik, azért némileg eltérőleg a Centrospermae (l. o.) csoportba is egyesítik.
(növ.), l. Aphyllanthes.