1. Ádám (borosjenői) gróf, gazdasági és pedagogiai iró, atyja szintén Ádám, anyja Rhédey Katalin volt, megh. 1789 jun. 1. Neveltetése a hazában kezdődött s külföldi utazásokkal végződött. Hazajötte után az erdélyi ref. egyházi alapítványok és iskolák gondnoka lett. Irodalmi munkái közül kettőt ismerünk: Marhák körül való ausztriai rendtartás (ford., Nagy-Szeben 1763); A gyermekek neveléséről (Locke János után Coste átdolgozása szerint franciából, Kolozsvár 1771). Nőtelen maradt s benne családja kihalt.
2. Sz. Bertalan, történeti festő, született Kolozsváron 1835. székely nemes családból, melynek ősatyja Sz. Bertalan 1592. kapta nemesi levelét Báthory Zsigmondtól. Tanult a kolozsvári ref. kollégiumban, tanulói pályája azonban 1848., tanítók hiányában, félbeszakadt. 1850 végével Bécsbe ment a politechnikumba, de matematikai előkészületek hiányában itt nem boldogulhatván, átment a művészeti akadémiára. Itt 1855. első díjat s ezzel katonaságmentességet nyert. 1857-58. Brassóban és Szebenben dolgozott, majd Berres de Perez József ulánusőrnagy ajánlatára Kanizsán oltárképet és több arcképet festett. Az igy szerzett pénzből az 50-es évek végén Münchenbe ment s Piloty tanítványai közé lépett. Münchenből küldte be II. Lajos király holttestének feltalálása a mohácsi csatatéren címü nagy történeti festményét az 1861-iki budapesti műkiállításra. Ugyanabban az esztendőben készült Dobozija is, melynek bevégezése után Pestre jött. Összeköttetéseit Münchennel azonban nem szakította meg és 1864. már ismét ott találjuk, amikor is VII. Károly búcsuját festette meg freskóban az ottani National-Museum számára. Párisi és hollandi útja után jött 1865. az Üdvözítő Péter apostollal a tengeren, a modorvárosi evang. templom számára, majd másolatok útján is nagyon elterjedt képe a Mohácsi csata (1866), melyet megrendelője Fuchs Gusztáv a nemzeti muzeumnak ajándékozott. Ez a műve a párisi Salonban is figyelmet keltett. Ezután bejárta Olaszországot, nagy kedvvel tanulmányozva a régi mestereket s azok festési modorát. További művei: Az egri nők védik a várost a törökök ellen (1867); V. László és Cillei (1871); Az árva, Leda, Az apáca (megannyi az 1871-iki bécsi kiállításon); a Vihar (1872); Thököly Árva várában; A japán nő; Irgalmas szűzek a betegágynál; Az anya gondos szeme (az 1873-iki bécsi világkiállításon). 1878. Londonba, Párisba és Hollandiába utazott, a nagyobb képtárakat tanulmányozva. 1882. festette az opera előcsarnokát s u. o. a királyi páholy előtermét, 1884. a Deák-mauzoleum falfestményeit, 1885. pedig Zrinyi Szigetváron címü történelmi képét. Két évig (1887-88) a pécsi székesegyház kápolnáinak festésével volt elfoglalva, 1886 óta pedig a budai Mátyás-templom díszítésén dolgozott. Nagyobb festményein kivül számos rajzot készített, melyek az Illustrationban és a lipcsei képes lapokban láttak napvilágot. Vannak illusztrációi Eötvös József báró és Petőfi munkáihoz is. Sz. jelenleg a budapesti mintarajztanoda és rajztanítóképző intézet tanára. Művészi érdemeinek elismeréséül 1867. a Ferenc-József-rend lovagkeresztjét, 1878. a becsületrendet nyerte.
3. Sz. Ferenc, jezsuita, szül. Gyarmaton 1658 máj. 14., megh. Ungváron 1715 szept. 22. A teologiának és filozofiának doktora, tanította a filozofiát Kassán, később Egerben és Nagyszombaton, utoljára Kőszegen a gimnázium igazgatója volt. Művei: Canon sinuum, tangentium et secantium, ad partes radii 100,000, problematibus trigonometricis amplificatus (Nagyszombat 1694); Trias virorum illustrium de collegio Tyrnaviae (u. o. 1688); Gloriosa Belgradi libertas (u. o. 1689); Tacitus philosophicus (u. o. 1695).
4. Sz. Ferenc, kuriai biró, jogtudomnyi iró s kodifikátor, született Szombathelyen (Vas) 1842 márc. 11. Középiskoláit ugyanott, jogi tanulmányait Pesten végezte és 1865 aug. 14. a pesti kir. táblánál joggyakornoki állásba lépett. 1866. a jog- és államtudományok doktorává avatták fel; 1870. köz- és 1871. váltóügyvédi oklevelet nyert. 1867. az igazságügyi minisztérium szervezése alkalmával ugyanoda segédfogalmazóvá, ugyanazon évben fogalmazóvá, 1871. titkárrá és még ugyanazon év decemberében főügyészi helyettessé neveztetett ki, mely minőségében 18 éven túl szolgált. 1890 márc. 4. a kir. kuriához biróvá hivatott meg, hol az elnök 1891 máj. a sajtóügyek előadásával, 1892 mrác. pedig a kir. itélőtáblai döntvények ellenőrzésével, és esetről esetre az ily ellentétes döntvények kiegyenlítése végett az alkotandó kuriai döntvények előadásával bizta meg. 1876. a IX. nemzetközi statisztikai kongresszus II. szakosztályának titkára volt; 1876-tól kezdve az ügyvédvizsgáló bizottságnak tagja és jelenleg másodelnöke. 1889-től fogva kültagja a budapesti tudományegyetem jogi karánál fennálló jogtudomnyi államvizsgálati bizottságnak is. Ugyanezen évtől tagja a magyar jogászegyesület igazgató választmányának. 1890. készítette el az 1890. XLIII. t.-c.-nek s az erre vonatkozó miniszteri rendeletnek s a kir. főügyészségek szétosztásának és a vonatkozó rendeleteknek tervezetét. Ugyancsak 1890. neveztetett ki az országos statisztikai tanács tagjává. Tevékeny részt vett a budapesti rabsegélyző egyesületnek 1874. történt megalakításában s szervezésében, valamint a kőbányai menedékház felállításában s ügyének intézésében. E jótékony egyesületnek egy évtizeden túl igazgatója és ügyvezető alelnöke, majd 1890. tiszteletbeli elnöke volt; 1896-tól fogva pedig az elnöki tisztet viseli. A budapesti unitárius egyház megalapításában szintén munkás részt vett s jelenleg ez egyháznak egyik gondnoka, valamint az országos főtanácsnak tagja. Irodalmi működése még gimnáziumi tanuló korában kezdődött. Minisztériumi és főügyészi szolgálata folyamán a Pesti Naplóban s a Magyar Igazságügyben jelentek meg - leggyakrabban polemikus természetü és ezért névtelenül közlött - dolgozatai. Tőle való a budapesti és marosváráshelyi kir. főügyészeknek a fő felügyeletük alá tartozó fogházak 1872-1886-iki állapotáról szóló nagy szabásu jelentése is (Budapest 1887).
5. Sz. György, l. Dózsa (4).
6. Sz. Imre, zongoraművész és zeneszerző, szül. Mátyfalván (Ugocsa) 1823 máj. 8. nemesi családból, megh. Budapesten 1887. Kiváló zenei tehetsége kora éveiben nyilatkozott és 11 éves korában nyilvánosan hangversenyzett Pesten. 1847. Párisba utazott Reményivel, hol mindketten nagy sikerrel hangversenyeztek, onnan Londonba ment s csak 1849. tért haza, hogy részt vegyen a szabadságharcban. A világosi katasztrófa után neki is távoznia kellett s Reményivel ismét Londonba tért, hol fényes sikerü hangversenyeket rendeztek. 1852. tért vissza hazájába s ekkor tünt fel először Honi emlékeim c. magyar ábrándjával, mely ekkor egészen új irányba terelte a magyar zene zongorairodalmát. A nyolcvanas évek elején a nemzeti zenede a legmagasabb zongorakiművelési osztály tanárává választotta és mint ilyen egész ahláláig annak körében fejtett ki kiható tevékenységet. Sz. egyike volt a legtermékenyebb magyar zeneiróknak, ábrándjai, idilljei s másnemü műveivel egészen új irányt adott a magyar zongorairodalomnak, csak magyar ábrándot többet irt negyvennél, e mellett szalon- és más irányu zongora- és instrumentális művei meghaladják a százat s nincs zongora, melyen az ő műveivel ne lehetne találkozni, melyekben eszmebőség, brilliáns szongoratétel s magyarság tekintetében igaz nemzeti érzület nyilatkozik.
7. Sz. István (bencédi), reformátor, szül. Bencéden (Udvarhely). Mint a Ferenc-rend tagja iratkoztt be 1529 nyarán a krakói egyetemre, honnan hazájába visszatérve, csaskhamar a reformáció szolgálatába lépett s 1538. Szikszón, 1544. Liszkán az iskolamesteri állást töltötte be. Már 1548. újra Szikszón volt, még pedig ezúttal minden valószinüség szerint lelkészi minőségben. 1550-től Kassán terjesztette a protestáns elveket; pár év mulva Göncre ment lelkésznek, hol már a svájci reformáció szellemében működött. Itt még 1563 végén is élt, amikor már lelkésztársa is volt a Károli Gáspár személyében. Művei: Kalendarium magyar nyelven (Krakó, év nélkül, 1538 előtt v. éppen ez évben jelent meg; a benne közlött csiziónak, melyet egy előbbi keletü verses csizióból alakított át, az összes ezutáni magyar csiziók csak lényegtelen módosulatai); Keresztyénség fundamentumáról való tanuság (u. o. 1538, 2. kiad. u. o. 1544, 3. bővített kiad. u. o. 1546); Istenes énekek (u. o. 1538); Zsoltárkönyv, magyar nyelvre fordíttatott (u. o. 1548); Krónika ez világnak jeles dolgairól (u. o. 1559, újra kiadta Toldy Ferenc 1854). Készült a teljes biblia lefordításához is.
8. Sz. István, egyházi és bölcsészeti iró, kat. teologiai tanár, szül. Nagyváradon 1861 febr. 26. Középiskolai tanulmányait Nagyváradon 1861 febr. 26. Középiskolai tanulmányait Nagyváradon végezte, a teologiát u. o. kezdte, majd Bécsben folytatta és mint a bécsi Augustineum tagja nyerte el a teologiai doktori koszorut. Pappá szentelték 1884 márc. 9-én. 1885. egyházmegyei püspöki iktató, 1886. az erkölcstan és lelkipásztorkodástan tanára a nagyváradi papnevelőben s egyúttal tanulmányi felügyelő, 1891 óta u. o. a szentirástan és filozofia tanára, jogakadémiai hitszónok és az államvizsgálati bizottság kültagja. A Szent-István-társulat tudományos és irodalmi osztálya tagjául választotta. Azonkivül tagja az Aquinói Szt.-Tamás-társaságnak és nagváradi szentszéki ülnök. Önálló munkái: Az emberi nem kora és a szentirás (Esztergom 1887); Az emberi nem régisége történelmi és őstörténelmi szempontból (Budapest 1889); A szentirás apologiája (Nagyvárad 1891); Dr. Karsch Szentirási apologetikájának második része (u. o. 1892); Monismus és dualismus a fizlozofiában (Budapest 1893); Erő és anyag (u. o. 1894); Ösztön és ész (Nagyvárad 1897, 2 köt.).
9. Sz. János, horvát bán (1445-48), Hunyadi János unokaöccse, részt vett Hunyadi János minden harcában; elesett a rigómezei ütközetben (1448 okt. 17.); emlékét a szerb-horvát népdalok őrzik, melyek Szekula Iván név alatt hősi tetteit dicsőítik és elestét megsiratják.
10. Sz. József, iró, szül. Debrecenben 1825 márc. 1-én, megh. Budapesten 1895 szept. 16. Iskoláit szülőhelyén, a joggyakorlatot Miskolcon és Pesten végezte. Jurátus Szemere Bertalan mellett volt a pozsonyi országgyülésen. 1847. ügyvédi oklevelet nyert. A szabadságharc idején előbb fogalmazó volt Szemere minisztériumában, majd a hadseregben honvéd századossá küzdötte fel magát. Az elnyomás éveiben tollal dolgozott, költeményeket, beszélyeket, regényt, publicistai dolgozatokat irt a Pesti Divatlapba, Szépirodalmi Közlönybe stb. Egy ideig Bécsben élt mint az ott kiadott Magyar Sajtó munkatársa; majd itthon volt hol szerkesztő, hol munkatárs s egyáltalán az 50-es és 60-as évek irói csoportjának egyik karakterisztikus alakja volt. Nagyobb dolgot nem alkotott, erejét szétforgácsolta. Tanulmányai közt legnevezetesebb Markovics grófné levelei Kármán Józsefhez c. kiadása. Közjogi, közigazgatási és politikai cikkeket és röpiratokat is irt. A szabadságharc után jelent meg: Megyerendszer-e vagy központosítás? Az Egy év története c. 11 ív terjedelmü politikai művét (1857) elkobozták. Önálló szépirodalmi művei: Liliputi Tóbiás (komikus regény, Pest 1851); Kedélyhangok és gyöngyök (költemények); Kármán és Fanni (szinmű); Szeszélydalok (Pest 1853) és Kalárisok (u. o. 1854). V. ö. Önéletrajz (Budapesti Hirlap 1895. évf. 256. sz.); Vadnay (Fővárosi Lapok 1895. évf. 255. sz.); Vasárnapi Újság (1895. évf. 40. sz.) stb. Élemedettebb korában Pest vármegye főlevéltárnoka volt; ekkor leginkább történeti adatok közzétételével adott jelt magáról.
11. Sz. Kornélia, szinésznő, szül. 1868 jan. 14. Az országos szinészeti akadémiában végezte tanulmányait, 1891 jun. 17. ment férjhez Ujházi Edéhez, a nemzeti szinház tagjához s ugyanezen év nov. 10. a nemzeti szinházhoz szerződött, hol 1894 dec. 31-ig működött; jelenleg a bécsi szinház tagja.
12. Sz. Mózes (siménfalvi), hadvezér, erdélyi fejedelem. Az 1550-es években született állítólag Székely-Udvarhelyen, ha ugyan nem Lövéte értendő ez alatt, hol - Orbán Balázs szerint - a falu derekán egy nem régen még romokkal borított kiszökellő fok van, melyet Udvarhelynek hivnak. Itt állott a hagyomny szerint Sz. udvarháza. Kora ifjuságában mint egyszerü lófő-székely család tagja, sókereskedéssel foglalkozott. De csakhamar katonának csapott fel Báthory István hadseregébe. Lelki bátorságának - irja Bethlen Farkas - legelső tanubizonyságát (1575 julius 7.) Báthory Istvánnak Békés Gáspár elleni harcában adta, amikor is Radnótnál a Maroson, kardját szájába fogva, átúszott és az ellenséges tábor egy emberét személyes viadalban levágta. E vakmerő fegyvertényeért a fejedelem testőrei és egy székely dandár vezérévé tette, kiknek élén két nap mulva ő kezdte meg a szentpáli csatát és oly hevesen csapott Békés táborának bal szárnyára, hogy csak kemény tusa után tudták visszaverni. 1580. az időközben lengyel királlyá választott Báthory Istvánhoz ment ki Lengyelországba, hova «egy ember füle elvágásáért budosott». Báthorynak az oroszok elleni hadjárataiban mint gyalogsági parancsnok vett részt. Különösen kitüntette magát Danzig, Polock és Pleskov bevételénél, amiért is a király őt, a súlyosan sebesült harcost, a «szentelt vitézek» sorába iktatta. Kalandos élete sora rövid idő mulva ugy fordult, hogy két magyar vitéz boszujától tartva, Lengyelországból menekülnie kellett. Haza jött s itt a sófalvi sóbánya kamaraispánja lett. Báthory Zsigmond fejedelem előtt, bár vallására nézve unitárius volt, csakhamar nagy kegyre tett szert s tőle annyi kitüntetést, birtok- és dézsmaadományt nyert, hogy 1591 óta Erdély «nagyságosai» vagyis főurai közé számíttatott. Ezután Báthory Zsigmond alatt a törökök ellen hadakozott, s midőn ez Rudolf császár javára a fejedelemségről lemondott, előbb Báthory Endre mellett küzd Mihály oláh vajda ellen, majd amikor a vajda Rudolf megbizásából átveszi Erdély kormányát, ennek lett vezérévé. Midőn aztán Mihály vajda rémuralmát megkezdette, ő támadt fel ellene legelőször s arra törekedett, hogy ismét Báthory zsigmond legyen fejedelemmé. Báthory Zsigmond azonban 1601 aug. 3. a goroszlói ütközetben végkép megbukván, Sz. a jezsuita-ellenes, hazafias párt élére állott, mely a német barátságtól semmi jót nem várt. A szabad fejedelemválasztás jogát védve, Bástával mérte össze fegyverét, de szerencsétlenül: 1602. Gyulafehérvár mellett megveretett és ő maga előbb solymosi várába, majd Temesvárra menekült. Ezután a török támogatását kieszközölvén, nem hajtott Básta igéreteire, ki is végtére a medgyesi országgyülésen száműzöttnek nyilváníttatta és javait a kincstár részére elkoboztatta. E miatt 1603 elején Sz. az elégedetlenek élére állván, Bektás temesvári basa segítségével kikergette Erdélyből Básta csapatait. S ugyanazon időben III. Mohammed szultántól athnamét s az erdélyi fejedelemség jelvényeit: kardot, buzogányt és zászlót nyervén, 1603. áldozócsütörtökön Erdély fejedelmévé kiáltották ki. Ekkor, szerencséje tetőpontján, Rudolf császár is hajlandó lett a békére s Sz. fejedelemségének elismerésére. Midőn azonban Radul oláh vajda a sokáig halogatott segítséget Bástának megadta, újult erővel tört ki a harc. 1603 jul. 17. Brassó mellett volt a döntő ütközet, melyben elesett. Fejét levágták, Radul vajda sátra előtt karóba húzatta, onnan Brassóba vitte s a kutyáknak vetette, mignem Weiss Mihály brassói biró saját kertjében eltemettette. A brassói Európa-szálló nagy éttermében márványtábla jelöli, hogy ott volt elásva, ahol most a vendéglő áll.
13. Sz. Sándor (aranyosrákosi), unit. szuperintendens, epikai költő, szül. Kálban (Erdély) 1797 szept. 13. nemes székely családból, megh. 1852 jan. 27. Atyja István unitárius lelkész volt Kálon. 1808. lépett a székelykeresztúri unit. gimnáziumba, hol 6 évig tanult, 1814. ment át a kolozsvári főiskolába, 1820. pedig Bécsbe, hogy tanulmányait kiegészítse. 1822. tordai unit. lelkésszé, 1830. u. o. igazgató-tanárrá, 1832. a kolozsvári főiskolához a hittan professzorává s igazgatóvá, 1838. a tordai zsianton az erdélyi unit. egyház főjegyzőjévé, végre 1845. a homoródalmási zsinaton ugyanannak szuperintendensévé (püspökévé) választatott s ez maradt haláláig. Irodalmi kisérletekre Döbrentey példája s biztatása lelkesíté. A Hebe zsebkönyv 1823-iki évfolyamában megjelent tőle 4 énekben s hexameterekben irva: A székelyek Erdélyben címü hősköltemény, melyben regényesre hajló élénk képzelet s valódi epikai előadás mutatkozik, bár inkább csak pongoylán rajzolt vázlatnak, mint gondosan bevégzett egésznek mondható, s Mohács-a, szinte 4 énekben (Torda 1824), sem mutat a művészi alkotás terén haladást. Az említett eposzokon kivül irta még be nem végzett első kisérletét: A kenyérmezei harcot (5 énekben, 1817); a Vienniászt 25 énekben, alkaikus versekben (1821); Camoens Lusiadájából az első ének fordítását (1818); Dierniasz címü regényes költeményt prózában, Ossian modorában; Mikola Mária hősregét 1660-ból, s Regét Bécs ostroma idejéből, 1683-ból; Hattyueposzt Hunyadiról (1830); több ódát s lirai költeményt. Későbben, mint tanári hivatása hozta magával, történeti műveket is irt: Erdélyország történetét (1845); Világtörténetet (Dittmár szerint, 1844); Az unitárius vallás történetét Erdélyben (1839). V. ö. Régi magyar könyvtár (Budapest 1897).
volt gúnyneve a háromszéki várhegyi várnak, melyet János Zsigmond 1562. a székelyek féken tartására építtetett, miután a régi kiváltságaik visszaszerzésére fegyvert fogott székely felkelést elnyomta. E gúnynév oklevelekben nem használtatott. Várhegy volt a hivatalos neve, fejedelmi uradalommal körülötte, várnagyok és kapitányok igazgatása alatt. 1599. Mihály oláh vajda beütésekor a mellé állott székelyek lerombolták. Az 1600-iki lécfalvi országgyülés elrendelte, hogy a háromszéki és csíki székelyek újra felépítsék, de ez végre nem hajtatott.
Az a krónikás, aki magyarországi szent Erzsébet lakodalmára 1221 körül újra szerkesztette s a hunnokról szóló résszel kiegészítette a régi, folyton toldott nemzeti krónikát, a székelyeket attól a 3000 harcostól eredteti, akik a Krimhild-csatából menekülve, Csigle mezejére vonultak s ott magukat biztonsági szempontból nem hunnak, hanem más néven szíkölnek (sicul), azaz székelynek nevezték. A hunnok többi maradványa Csabával Görögországba (Bizáncba), innen pedig Szkíthiába költözik. A keleti rokonság Attila bujdosó fiát itt annyira megveti, hogy feleséget is csak idegen földön, a szkíthák szomszédságában élő korozminok között kap. E házasságból származik Ed, aki később atyjával otthon marad, és Edemen, aki népével az új hazát kereső magyarsághoz csatlakozik s a visszafoglalt örökségben alapítója lesz az Aba-nemzetségnek. A mondát ugyanebben a formában ismerte Anonymus is, aki szerint a székelyek egykor Attila király népei voltak. A kalandosnak tetsző Csaba-mondát nem fogadta el. Elemeit a honfoglaló Zuard történetébe szőtte be, mert róla állítja, hogy Görögországba megy és ott idegen nőt vesz feleségül. Népéről pedig azt mondja, hogy az ő idejében azért nevezték Sobamogerának (Csobamogyerának, Csaba magyarjának), mivel ura halála után nem akart visszatérni hazájába. E nevet Anonymus a görög stoba s a vele egyeztetett magyar «ostoba» szóval magyarázza. Amit a hibás etimologiával tolmácsolni akart, azt a nép, hunn krónikásunk vallomása szerint, a következő tréfás közmondással fejezte ki: Akkor térj vissza, amikor Csaba Görögországból. A monda egyéb törmelékeit szintén önkényesen használta fel. Mert mig a hiven alkalmazkodó hunnkrónikában az olvasható, hogy a csiglemezi székelység Ruthéniában fogadja a magyarokat, nála az a hét kin vezér lesz a ruthéniai csatlakozó, akiknek sorát Eddel és Edemennel nyitja meg. Sőt a monda alapján még azt is följegyzi róluk, hogy nemzetségükből származott Sámuel király, az Abák dísze, akit szerinte kegyességéért neveznek vala Obának.
A hiányosan s részben elferdítve ránk maradt hagyomány később számos eltérő magyarázatra adott okot. A régi történetirás, mely csak a nemzeti krónikák naiv szövegét ismerte, a mondának teljes mértékben hitelt adott. A közfelfogás ellen 1725. Fasching Ferenc jezsuita emelte fel először szavát. A kis nép több százados fenmaradása szerinte merő képtelenség. Helyette inkább hihető, hogy a keleti végek titokzatos multu lakóit IV. Béla a jászokból telepítette oda, midőn a tatárok elleni védelemre szüksége volt. Mivel töltevését adatokkal igazolni nem tudta, Stilting János nevü szerzetestársa 1747. már azt vitatta, hogy a hunn származással áltatott nép besenyő töredék. Közben Timon Sámuel azzal az érdekes adattal állt elő, hogy Regécen (Ugocsa) az erdőkerülőket szintén székelyeknek nevezik. A későbbi irók közt Pray a kunokra, Fejér György a kabarokra vont következtetést, mig Horvát István már az ótestamentomi zsidóságnál kalandozott. Az újabb irodalomban Hunfalvy Pál támasztott vitát. Több rendbeli hozzászólásának végeredménye az lett, hogy a székelyek, mivel nyelvük a magyarokéval még a bevett idegen szavakat illetőleg is megyegyezik, kitelepített magyar határőrök voltak. E felfogás ellen és mellett többen foglaltak állást. A krónikák Szabó Károlyban találtak lelkes védőre. Külön véleményét arra a fontos jelenségre alapította, hogy a székelység a magyar közjog értelmében mindig külön nép volt az erdélyi magyarság és szászság mellett. Sőt sikerrel bizonyította azt is, hogy mig a szász joggyakorlat a XII. sz.-i viszonyokban gyökerezik, addig a székelyeké egész a legújabb időkig vérségi volt, ami szerinte annyit jelent, hogy eredetére nézve régibb, mint a királyi trón. Ezt kiegészítőleg Tagányi és a porosz Meitzen az agrárviszonyokból szintén azt olvasta ki, hogy a székelység, különösen a csíki, gyergyói és a háromszéki rész volt Erdélyben az első foglaló.
Ha a rendelkezésünkre álló adatok közül figyelembe veszünk mindent, ami e nép történeti szerepére, jogszokásaira, nyelvére, nevére és néprajzi emlékeire vonatkozik, a több szász éven át sikertelenül vitatott kérdést immár nem nehéz eldönteni. A nemzeti krónikák XII. sz.-i közelkoru szövegében az olvasható, hogy II. István 1116-iki cseh hadjáratában «a hitvány besenyők és székelyek egy seb nélkül futának a király táboráig». Az 1146-iki osztrák hadjárat már szerencsésebb volt, ámbár ez alkalomból is felhangzik a vád, hogy «a gaz besenyők és hitvány székelyek, kik szokásuk szerint a magyarok dandárai előtt járnak vala, mind egyaránt futának, mint a juhok a farkasok előtt». Midőn II. Ulászló 1499-iki kiváltságlevelében a régi hadi rend és minden más régi szokás föleleveníttetett, akként történik intézkedés, hogy ha a király személyesen vezetne hadat, akkor az egész székely katonaság kötelezve van arra, hogy a felség serege előtt járjon, visszajövet pedig arra, hogy a királyi sereg mögött. Ha viszont a kötelesség északnak vagy délnek szólítaná őket, ugyanigy csak a fele, nyugatnak pedig csak a tizede tartozik szolgálatot teljesíteni. Mikor a király személyesen nincs jelen, az arányszám felére száll. Erdély védelmrée pedig bármily pillanatban kötelesek «a lehető legszebben fölfegyverkezve fölkelni, amint eddig is szokásban volt, sőt tartoznak a haza védelmezésére folytonosan őrködni, amiért azok a székelyek minden adózás v. bármi más fizetés alól föl vannak mentve és mint igazi nemesek Magyarország dicső királyai által nemesi kiváltságban részesíttettek». Ezzel az van mondva, hogy eddig határőrök voltak s háboru esetén szerepüknek megfelelőleg éppen olyan előőrsi szolgálatot teljesítettek, mint XII. sz.-i őseik. Ha történelmünkben még messzebb visszamegyünk, azokra a körösvidéki székely előőrsökre bukkanunk, akik Anonymus szerint a bihari kozárok felé kalauzolták a honfoglaló magyarokat. A beköltözést közvetlenül megelőző időkről pedig Konstantin császár 950 körül szerkesztett könyve azt vallja, hogy Keleten a szomszédos kozár nép egy része hozzánk csatlakozott, nyolcadik törzsünk lett, Etelközben velünk együtt telepedett s holmi kabarnak neveztetett. «Miből folyólag a kozások nyelvére is megtanították azokat a turkokat (azaz törökül a magyarokat) és máig is ugyanazt a szójárást használják (ti. i. a kabarok), de tudják a turkok másik nyelvét is (t. i. a magyart). S mivel háborukban a nyolc nemzetség erősebbjeinek mutatkoztak, a háboruban elüljárni is nemzetségeik elsőknek választattak». Hogy az előőrsi szolgálatot mindig meghódolt idegenk végezték, a keleti népek taktikájának általános sajátsága volt. Igy tettek a hunnok, avarok, sőt Julián barát levele a nagymagyarországi rokonokat leigázó kazáni tatárokról is azt állítja, hogy mindig idegeneket alkalmaztak előhadak és előőrsök gyanánt. A székelyek legrégibb története tehát szintén a mellett bizonyít, hogy hozzánk csatlakozó s előőrsi, határőri szerepre alkalmazott őseik nem magyarok, hanem meghódolt idegenek voltak.
Hogy melyik lehetett ez a nép, a név segítésével tudjuk eldönteni. Timon feltevését később több olyan oklevéltári adattal igazolták, amely mind a mellett bizonyított, hogy a XVI-XVIII. századbeli abaúji és zempléni erdőőröket székelyeknek nevezték. Újabban a munkácsi vár XVII. századbeli összeirásából az derült ki, hogy az őrségre berendelt jobbágyok szerintén székelyeknek neveztettek és u. n. székelységet szolgáltak. A foglalkozást jelentő név értelme ekkor már elhományosult, de a hagyományos alkalmazás még mindig jelezte, hogy valamikor az őrködés fogalmát fejezték ki vele. A képzés útján létrejött szó töve a szék és szik volt. E tőszó összehasonlító nyelvészeti úton kinyomozható családja egyaránt képviselve van az ugor és török nyelvekben, ahol a legősibb kulturfokon még gázlót, sekély vizet, aztán gázló-rekesztőt, rekesztő halfogót s belőle támadt száraz átkelőt, majd resztő szárazföldi vadászást és madarászást, szárazföldi rekeszt, kerítést, gyepüt stb. jelentett. A gázlós, sekély vizes hely természetes haár lévén, a képzettársítás csakhamar egyesítette vele a végek fogalmát. És ez annál is gyorsabban megtörténhetett, mert a végek szerepével nyomon járt a végek rekeszekkel, torlaszokkal, rekesztő halászásnál alkalmazott sövényfonatokkal való megerődítése. Igy lett aztán a szék gyök kiterjedt szócsaládja elvégre kifejezőjévé annak a végnek is, amely a székely névben, akár magyar, akár török eredetü legyen, mindenkép benne van. Mivel eddigi ismereteinkkel a szó sajátos képzését magyar nyelvi alapon megmagyaráznunk nem sikerült, bátran elfogadhatjuk Réthy László és Munkácsi Bernát véleményét, amely szerint a székely, illetve a régibb (már 1086. előforduló) sziköl név a török -li «valahová tartozó» képzővel jött létre, épp ugy mint ahogy létrejött lech-liből «Lech-földi, lech-i» a lengyel. A név értelme igy «székhez tartozó, széken lakó», azaz végbeli, határőr lesz. A törökös képzés mellett szól még az a fontos körülmény is, hogy taktikánk értelmében a vele megjelölt nép idegen hódoló volt. Ilyen hódolót eddig kettőt ismerünk: a besenyőt és kabart. Amaz hozzánk a XI. sz. derekán csatlakozott és a székelyek mellett állandóan régi nemzetségnevén szerepel. Ez a körülmény tehát teljesen kizárja, hogy a törökös képzés ettől a török néptől származnék. A név e szerint csakis a kozár kabaroktól származhatik, akik szintén törökök és a velük rokon besenyőket megelőzve szintén előőrsök, azaz határőrök voltak. Kabar törzsnevüknek a hagoymányban és a helynevekben nem maradt nyoma, ami szintén a mellett bizonyít, hogy ez a nyolcadik törzs volt az, mely a hagyomány szerint nem eredeti, hanem más néven neveztetett székelynek. Anonymus a soknejü (török) Mén-Marót bihari fejedelemségét nevezi kozárnak, ami világos mondai tévesztés, de mint ilyen is érdekes azért, mert ugyanott lépteti fel a velük viaskodó székelyeket. Ha tehát a kabarok azonosak a székelyeknek nevezett török határőrökkel, akkor a feltüntetett viszony helyes s csak az alkalmazása helytelen, mert eredetileg nem a bihari részekre, hanem az Azovi mellékére vonatkozott. Végül csak igy lesz megérhető az a sajátságos jelenség is, hogy a mai székelység gyönyörü kapufaragványain persa eredetü motivumokat alkalmaz. Mert a persák közvetlen szomszédjai tudvalevőleg azok a kozárok voltak, akiktől a hozzánk csatlakozó s előőrsi szolgálatra alkalmazott kabar törzs elszakadt.
A magyarországi végek legmesszebbre visszanyomozható története a mai és középkori okleveleink helynevei alapján arról győz meg bennünket, hogy a foglalás után megállapított határ a mainál jóval szűkebb kiterjedésü volt. Ott, ahol kevesebb rázkódásnak volt kitéve az elhelyezkedő népelem, körülbelül összeesik a törzsekből keletkezett tájnyelvek mai határvonalaival. Keleten ez a vonal a bihari hegyek lankái közt vonult el. Ha tehát Anonymus ide helyezte a kozárok és a velük azonos székelyek zömét: világosan a mellett tanuskodik, hogy a hagyomány alapján elég jól volt értesülve. Minden jel arra mutat, hogy e tájon volt a nemzeti kórnikák Csiglemezeje is. A székelyek nyelve szintén a mellett bizonyít, hogy a megmagyarosodás ezen a keleti vonalon ment végbe. Az a rész ugyanis, mely északnyugat felől a Szamos-völgyön és a Maros felső folyásain át vonult keletre, a felsőmagyarországi ë-ző dialektus befolyása alatt magyarosodott meg; mig a Maroson és a Küküllő völgyein felhúzódó nyugati fél az ö-ző alföldiek délebbi szomszédja volt. A kivándorlás Meitzen térképtanulmányai szerint nem egyszerre történt. Először, midőn az ősi földközösség még teljesen érvényben volt, a keleti ág telepedett le, s utána a nyugati ág csak a XI. sz. végén, vagy a XII. sz. elején következhetett. Az első jó okkal csakis 1003 tájára tehető, mert Szt. István ekkor győzte le Gyulát s birtoka bekebelezésével feleslegessé tette a régi északkeleti végek további őrzését, vagyis azt a fontos szerepet, mely a hódolt idegen nép közjogi helyzetét eddigelé biztosította. Hogy e mozgalomhoz, vagy az utána következőkhöz csatlakoztak-e más magyarországi székelyek is, egyelőre eldönteni nem lehet. Amely rész az első foglalási földről nem mozdult ki, az a határ fokozatos kibővítésével egyenes arányban szerepét vesztette s a viszonyok későbbi változásaival beolvadt azok közé, akiknek szomszédságában megmagyarosodott. Vannak oklevelek, amelyekben az ilyen elhanyagolt őrségek feljajdulnak, s vannak egyszersmind olyanok is, amelyekből megtudjuk, hogy az eltünt határok őrzése helyett a királyi erdők őrzésére alkalmaztatnak. Ezek az Árpád-kori oklevelek magyarázzák aztán meg, hogy miért neveztettek az egykori abaúji és zempléni erdőőrök székelyeknek. Midőn Anonymus a monda székelyei helyett kunokat csatlakoztat a Ruthénián átvonuló honfoglalókhoz, a magyarországi székely őrsogek gyors beolvadása miatt tévelyedett meg. De a hét kun vezérnek juttatott szállásbirtokok földrajzi helyzetéből még igy is könnyen kitatlálható, hogy a csatlakozók csupa végbeli vitézek, azaz a későbbi határőrző székelység kiválóbb ősei voltak. Ezeknek idővel már csak a foglalkozást jelentő nevük volt ismeretes. Hajdani nemzetnevüket a kényszerhelyzetbe jutott krónikásnak kellett kitalálnia. Mivel a keleti székely-kozárok emléke Bihar vidékére, a besenyőké a nyugati végekre utalta, az északi és déli őrvonalak helyi mondáinál már csak azokra a kunokra lehetett gondolnia, akikről sem sejtette, miként a velük gyakran összetévesztett besenyőkről sem sejtette, hogy itt az új hazában csak a XI. sz. folyamán lettek ismeretesek. Ilyen rekosntrukciók alkalmával a naiv népmonda szokott elkalandozni legmesszebbre. Midőn a székely határőrök nemzetiségét a foglalkozást jelentő név befogadása után elfeledte, s midőn az Azovi melletti csatlakozást történeti távlata is elhomályosult: az itt talált hunn mondák befolyása alatt megteremtette a hunn-székely regét, melyben hunn-rokonná lett a tényleg rokonná változott idegen kabar, s amelyben ruthéniaivá lett az Azovi-táji csatlakozás. Sőt nem ejtette el azt az emléket sem, amely a tőlünk elszakadt és keleten maradt fajrokonainkról Konstantin közelkoru tudósításában olvasható. Csakhogy az elszakadt elem a többi mondai tévedés befolyása alatt szinén hunná, Csaba királyfi népévé változott.
A végeredmény tehát a krónikákban fenmaradt monda figyelembe vétele és helyes értelmezése mellett is az marad, hogy az a megmagyarosodott idegen faju nép, mely határőrt jelentő székely néven s a névnek megfelelő történelmi szerepben külön nemzetiség gyaránt megmaradt, a török kozárságtól elszakadt s velünk együtt letelepedett kabar törzzsel azonos.
(Szekula), nagyközség Pozsony vármegye malackai j.-ban, (1891) 1373 tót lakossal, keményítőszörpgyárral.
Az erdélyi felföld keleti részén nagy kiterjedésü, hegyekkel sűrűn behálózott hegyes vidék emelkedik. A hegyek hatalmas tömegéből különösen két hegylánc válik ki. Északról délre húzódó, nagy terjedelmü, magas sziklacsúcsokkal, festői sziklacsoportokkal ékeskedő s rengeteg erdőségekkel borított hegyláncolat mind a kettő. A keleti lánc a Kárpátok övének egyik szakasza: az ország keleti határát alkotó keleti határláncolat. A nyugati a keletivel egyközüen haladó s 136 km. hosszu Hargita- (l. o.) és a Persányi-hegység (l. o.), mely az előbbi folytatásának tekinthető. A Hargita és a keleti határhegylánc közé eső, valamint a Hargita nyugati oldalára támaszkodó lejtők, völgyek, medencék együtt teszik a Sz.-et, a székelyek hazáját. A szélkelyek földjét a Hargita-hegylánc és tagjai két részre osztják; a Hargita és a keleti határhegylánc közé zárt rész Csík (l. o.) és Háromszék (l. o.), a Hargita nyugati oldalán levő Maros-Torda (l. o.) és Udvarhely vármegyéket (l. o.) foglalja magában. Csík, Háromszék, Maros-Torda és Udvarhely vármegye: ime a Sz., 450,000 székelynek a hazája, A Sz. 1874-ig székekre (Csíkszék, Háromszék, Marosszék, Udvarhelyszék, Aranyosszék) volt felosztva. 1874. a székeket megyékké kerekítették ki. A székely törvényhatóságok elveszítették régi történeti neveiket; a főbb tisztségeknek is ez volt a sorsuk. A fő- és alkirálybirákból fő- és alispánok, a dullókból szolgabirák lettek.
A Sz.-et éles természeti határok zárják körül, elszigetelve annak lakóit mindattól, ami e föld határán kivül esik. A természetalkotta éles határok között őseredetiségében megmaradt népszokások, sajátságok, nyelv, viselet a székelyben egy a magyartól sokban eltérő, annál ősibb néptipus, a földben egy kis külön ország benyomását teszi az emberre. Büszkén is nevezei a székely ember kis hazáját, a Sz.-et Székelyországnak. Minden, mi a Sz.-ön kivül esik, a székely előtt külföld. Hogy a természeti határok által elzárt vidék lakói az elszigeteltség terhét könnyebben elviselhessék, a jótékony természet a sz.-et feldíszítette mindazon tájszépségekkel, amelyek az emberre vonzóerőt gyakorolni, lakóit lebilincselni képesek; kinccsel - ásványi, növényi kinccsel - pedig annyival halmozta el, amennyi csak világrészeknek jutott osztályrészül.
kis fürdő Udvarhely vármegyében, Oláhfalu mellett, Ugron Gábor tulajdona.
nagyközség Bihar vármegye Sz.-i j.-ban, (1891) 4507 magyar lak., a járási szolgabirói hivatal, járásbiróság, királyi közjegyzőség, adóhivatal és pénzügyőrség széke, van takarékpénztára, alsó foku ipariskolája s ipartestülete; lakói agyagipart űznek. Van vasútja, posta- és táviróhivatala és postatakarékpénztára. Székely Mózes itteni várának csak romjai vannak meg.
v. Hunn-székely irás, régi krónikásaink és történetiróink szerint a székelység eredeti irása, melyet pálcikákra róttak (l. Rovás). Ennek az irásnak emléke az enlakai felirat (lásd Enlaka). V. ö. Szabó Károly, A régi hunn-székely irásról (Budapesti Szemle 1866); Fischer Károly Antal, A hunn-magyar irás és fenmaradt emlékei (Budapest 1889).
a székelyek (lat. siculi) különös joga, melynek már Verbőczy (III., 4.) különös fontosságot tulajdonított, a székely nemzetnek kiváltságain és statutumain alapul. A statutumok közül a legnevezetesebbek: a) az 1451. évi marosvásárhelyi nemzeti közgyülés konstituciói (a közgyülés tartatott Vizaknai Péter és vingárdi Geréb János alatt); b) az 1505-iki udvarhelyi; c) az 1506. évi agyagfelvi nemzeti közgyülés konstituciói; d) az 1555. évi gyülésen összeszedett és Dobó István és Kendi Ferenc vajdák részéről megerősített régi statutumok; e) I. Rákóczi Györgynek 1636. évi Szamosújváron kelt kiváltságlevele. (V. ö. ezekről: Benkő József, Imago Inclitae in Transilvania Nationis Siculicae, Nagy-Szeben 1791; Kállay Ferenc históriai értekezését 1829. s főleg Székely Mihály, A nemes székely nemzetnek konstituciói, privilegiumai stb.)
A Sz.-ból kiemelendők: A) a szmélyek jogából: a székelyek Verbőczy szerint mind nemesek (nobiles privilegiati), három osztályra oszoltak, u. m.: főrendek (primores); a lófők (primipili) és a gyalogok vagy darabantok (pixidarii). Díjok (homagium) 25 frt volt, a violentialed díj (homagium vivum) ennek a fele. B) A birtokjogot illetőleg különbség volt a székely birtok v. székely örökség (haereditas siculica) mint első foglalásu jószágok (bona primaeveae occupationis) s a fejedelmi adomány mellett birt javak között. Az elsőben királyi jognak nem volt helye és igy az sem háramlásnak, sem adományozásnak tárgyát nem tette. De ugy élők közti átruházásoknál, mint örökösödés alkalmával a rokonoknak és a szomszédoknak nevezetes jogaik voltak. Nevezetesen élők közti átruházásnál elővételi joguk volt és pedig első sorban a rokonoknak, ezek után a szomszédoknak, kiket ily sorban megkinálni kellett, s a jószágot csak akkor lehetett másnak eladni, ha ezek azt megvenni nem akarták. Sőt a régibb időben, ami azonban már 1848 előtt szokásilag mellőztetett, a székely katona földét örökáron egyáltalán el nem adhatta, 500 forint pénzbüntetés terhe alatt; az elővételi jogot az 1853-iki (máj. 29.) ősiségi pátens szüntette meg. Említendő különben, hogy királyi jognak a székelyek között csak 1562-től volt helye, amely évben megtartott segesvári országgyülés a székelyeket, mert Ferdinánd magyar királynak hivei voltak és János Zsigmondot fejedelmül elismerni nem akarták, a hűtlenség büntetésével sujtotta. Ezen az országgyülésen hozatott be az addig ismeretlen jobbágyság is. C) Az örökjogban az alpelv az, hogy a fitestvérek a nőtestvéreket kizárják, de ezeknek az u. n. hajadoni joggal (tartás, kiházasítás) tartoznak. A leány csak figyermek hiányában örököl, az ily leány neve «fiu-leány» (naturaliter praefecta); fi- és leányleszármazók hiányában a legközelebb álló firokonokat s ilyeneknek teljes hiányában (ha t. i. fiu-leány sincs), a legközelebb álló nőrokonokat illeti az örökség. Ilyeneknek is hiányában a birtok nem a fiskusra, hanem a legközelebbi szomszédokra száll. Arra nézve, hogy ki a legközelebbi szomszéd, a belső telek az irányadó.
nagyközség Udvarhely vármegye Sz.-i j.-ban, a Nagy-Küküllő és Gagy összefolyásánál, (1891) 3153 magyar lak., a járási szolgabirói hivatal, járásbiróság és adóhivatal széke; van unit. gimnáziuma, magyar királyi állami tanítóképző intézete és vele kapcsolatban háziipariskolája, iparostanonciskolája, ipartestülete, önsegélyzőbankja, vasútja, posta- és táviróhivatala és postatakarékpénztára. Lakói az agyagipart házi ipar gyanánt űzik; jelentékenyek a marhavásárai is. Iparának a legnevezetesebb termékei a szitásművek (honnan a várost Szitás-Kereszturnak is nevezik) és a falemezskatulyák, melyekkel nagy kereskedést űznek.