Szilágyi

-család (horogszegi), állítólag Bolgárországból, a mecsenicsi Garázda (l. o.) családdal egy törzsből eredt. A család rövid életü volt; alig száz évig virágzott. László (l. Garázda) fia Miklós (de Szilágy) ágán virágzott tovább a család. Ennek fia volt ugyanis II. László, 1428. bácsi főispán, kinek testvérei Bernolchiaknak neveztettek; nejétől Belléni Katalintól született hat gyermeke, u. m. Mihály (l. o.), a kormányzó; III. László landorfejérvári várnagy; Ozsvát; Erzsébet (l. o.), Hunyadi János neje; Zsófia, vingárti Geréb Jánosné és Orsolya, Dézsházyné. Ezekben, a XV. sz. végén a családnak magva szakadt.

1. Sz. Erzsébet, Hunyadi János felesége, Hunyadi László és Mátyás király anyja, Sz. Mihály tesvérhuga, megh. Kaprinay szerint 1484 körül, Salamon szerint pedig valószinü, hogy már 1483 ápr. 25. nem volt életben. Történelmi szerepe azzal a jelenettel kezdődik, midőn megesketteti a királyt, hogy fiainak nem lesz bántódása Cillei Ulrik meggyilkoltatása miatt (l. Hunyadi László, László és Mátyás király). Ismeretes, hogy a király ezen esküjét, mint tőle erőszakkal kicsikartat, amint a Hunyadi-ház ellenségei közé juthatott, azonnal megszegte, Hunyadi Lászlót lefejeztette, Mátyást foglyuk ejté. Ekkor tünt ki, mennyire egyezik Sz. végre és cselekvésmódja a Sz. Mihályéval. Valódi renaissance amazon, kit kortársai méltán neveztek «hős asszonynak» (mulier heroica). Családja veszedelmén nem asszonysírással, hanem pénzzel és fegyveres erővel igyekezett segíteni. A király már 1457-ben annyira megrettent e nőtől, hogy mindenáron egyezkedni akart vele, de a két ízben megismételt kisérlet nem ment dülőre s a király még azon év nov. meghalván, Sz. minden erejét megfeszítette, hogy fiát a trónra emelhesse. A Hunyadi-ház rengeteg vagyonának birtokában pazarul szórta a pénzt a választás előkészítésére. Ulisis, a milanói fejedelem követe a császári udvarnál tudtunkra adja e célra tett költekezéseit, melyekről Bonfin is emlékezik. A pénzt a főrendek közt bátyja Sz. Mihály osztotta ki, és ugyanő szedte össze a fegyveres erőt, melynek elhatározó szerep volt szánva. Egyidejüleg Sz. Podiebrad Györgynek, a cseh kormányzónak 40,000 aranyat igért Mátyás szabadon bocsátásáért. Ily készületek után érte el célját Mátyás megválasztásával, kinek hazafelé jöttében a magyar határon fekvő Strassnitz morva városig ment elébe s ott a maga pecsétjével is megerősítette azt az okiratot, melyben Mátyás kötelezte magát Podiebrad leányának nőül vételére. A boldog anyát a pápa is sietett üdvözölni. S ettől fogva fiától és mindenkitől becsülve élt nyugodtan birtokain, többnyire Ó-Budán. Nagyon jó jel, hogy Mátyás udvarának tömérdek tányérnyaló tudósa és poétája, kik versenyeznek a megvetésre méltó Beatrixnak, Mátyás király nejének magasztalásában: a király anyjáról tudomást sem vesznek s Hunyadi János özvegye, Mátyás király anyja meghalhat ugy, hogy még a halála évét sem jegyzik fel. Bonfin is csak annyit ir róla, hogy a székesfejérvári főtemplom azon bástyaszerü sírboltjába temették, melyet Mátyás király szülei, testvérei és a maga számára építtetett. Sz.-t fia gyakran «Magyarország királynéja» címmel tisztelte meg és sűrün adományozott neki birtokokat, de a mellett nem egyszer vette igénybe anyagi támogatását. Mikor 1470. nagy hadi költségre volt szüksége, tőle is megkivánta, hogy 100 dénárból álló arany forintot fizessen minden portájától. Sz. élete végső éveiben egészen gazdasága vezetésének élt. Eredeti gazdasági iratainak, rendeleteinek, utasításainak egész halmazát őrzi az országos levéltár. Szeretettel foglalkozott Vajda-Hunyad, a XVI. sz.-ból fenmaradt ezen legnagyobbszerü világi épületünk felépítésével. A várpalota jelentékeny része abban az időben épült, mikor ő volt Hunyad várának birtokosa. Sz. mint korának igazi gyermeke, nem mulasztotta el kegyes cselekedetekkel mutatni vallásos érzületét. 1465. klastromot építtetett Vajda-Hunyadon a szt.-ferenciek számára, 1477. az óbudai várkápolnának adományozta Szente-Tornya (ma Szent-Tornya) békésvármegyei népes helységet. 1473 aug. 8. Ó-Budáról irt levelében arra kérte a pápát, hogy Kapisztrán Jánost, férjének lánglelkü és szent életü bajtársát sorolja a szentek közé. Sz. arcképe nem maradt reánt. Az az acélba metszett kép, melyet Teleki József a Hunyadiak kora XII. kötetében Sz. arcképe gyanánt mutatott be, voltaképen nem őt, hanem szt. Ozsvátot ábrázolja. A remek olajfestésü kép ugyanis először 1846. került a közönség elé, az orvosok és természetvizsgálók kassa-eperjesi vándorgyülésén. Pulszky Ferenc ekkor a képen kiábrázolt, csőrében gyűrüt tartó hollótól, mint a Hunyadiak címerétől félrevezetve, a vándorgyülés évkönyvében kijelenté, hogy ez a kép Sz.-t ábrázolja. Mikor aztán 1882. a gömörvármegyei művészeti és régészeti kiállításon ismét szemügyre vehette az Andrássy Dénes gróftól kiállított képet, rájött tévedésére. Mert Mátyás anyját a korona és a jogar nem illette meg s a kettős aranyvonal, mely nimbusz gyanánt veszi körül a fejet, és a kezében tartott pálmaág kétségtelenné teszi, hogy szentnek, nem pedig világi személynek képével van dolgunk. Sőt az is nyilvánvaló, hogy ez nem is női, hanem férfiarckép. A tévedésnek az a magyarázata, hogy a fekete fátyoldíszt, mely turbánként fedi el a hajat s a XV. sz.-ban szokásos fűzőt asszonyi viseletnek nézték. igy történhetett meg, hogy szt. Ozsvát angolszász király arcképét Pulszky s ő utána Teleki József gróf és a mai napig számtalanan Mátyás király anyjáénak tartották.

2. Sz. László, l. Garázda.

3. Sz. Mihály, Magyarország kormányzója, lefejezték 1460. Erőszakos, féktelen egyéniség, valóságos «renaissance-ember». V. László alatt nem volt ugyan nádor, mint Kriebel állítja, de már korán, mint igen nagy birtoku, fényes rokonságu családnak vitézségéről hires tagja, temesi főispánná és macsói bánná neveztetett. 1456., midőn Mohammed császár Landorfejérvár felé sietett, sógora, Hunyadi János ama legfontosabb magyar végvár kormányát ő reá bizta. A vár védelmében erélyt és vakmerő elszántságot tanusított. A Hunyadi, Kanizsai László és Rozgonyi Sebestyén társaságában végrehajtott végső kirohanása döntötte el a mérkőzést: Mohammedet a vár alól nagy vérontás után elűzték. Testvérének Erzsébetnek Hunyadi Jánossal kötött házassága óta egész lélekkel vitte előre a Hunyadiak s azokéval együtt a maga ügyét. Hunyadi János halála után ő lett a Hunyadi-párt feje, és azon ádáz pártharcban, mely a Hunyadi-ház ifju sarjai és Cillei Ulrik közt kitört, fő szerepet játszott. Midőn Landorfejérvárban végre valahára kelepcébe csalhatta régi, önmagához hasonló vad erélyü és vasakaratu, elvetemült ellenfelét Cilleit: ennek orgyilkos módra való levágásában tettleges részt vett. 1457. Hunyadi László fővétele után, Sz. Erdélyt szemelte ki a fő hatalomért való élethalál-harca kiinduló pontjául, mert ott és az azzal határos magyar részeken volt legerősebb a Hunyadiak pártja. Sz.-t a vármegyék és a székelység tárt karokkal fogadták, a várak kapui megnyiltak előtte, csak a királypárti szászok szegültek ellene. Maga Beszterce, a Hunyadiak birtokának egyik központja, fel akarván e zavarokat függetlensége ivsszaszerzésére használni, Sz. ostromát visszaverte. Sz. másutt mindenütt teljes sikerrel dolgozott. Nemcsak hogy Erdélyben a király minden jövedelmeit lefoglalta, hanem régi ellenségeivel is, igy p. Szentmiklósi Pongrác liptói főispánnal megbékélt, arra kötelezvén magukat, hogy egymást minden ellenségeik ellen megvédelmezik. Hiába küldte a király Sz. ellen Giskrát, végre is kénytelen volt a lázadó ország lecsendesítésére Pozsonyba országgyülést hivni össze. Sz. ezalatt Mohammed nagyvezérnek egy Landorfejérvár táján száguldozó csapatát verte meg, s szintén még az 1457. év végén (némelyek szerint még 1456.) más fajta halálos veszedelemben forgott. Brankovics György szerb deszpota, egyfelől tartományának meg nem segítése, másfelől veje Cillei Ulrik megöletése miatt, melyet méltán leginkább Sz.-nak tulajdonított, boszut akart rajta állani. Midőn Sz. öccsével Sz. László landorfejérvári várnaggyal a vár környékén négylovas kocsin utaznék, lest vetett nekik, s orozva rajtuk rontott. Sz. a kocsiról gyorsan leugorván, lóra kapott s szerencsésen elkerülte a halált; testvére László azonban sebekkel terhelten halva maradt. A féktelen egyéniségek e vérengző torzsalkodásában Sz. testvérének méltatlan halálát nem hagyta megtorlatlanul. Pár nappal tőrbe ejtése után nagy hamarsággal egybegyüjtött maroknyi hadával egész váratlanul rajta ütött Brankovicson Kupiniknál a Száva mellett. Brankovicsot nyakas ellenállás után, és miután jobb kezének két ujját, melyekkel Orbini szerint annyiszor esküdött hamisan, levágta volna, elfogja. Ekkor Brankovicsnak több magyarországi uradalmát magára ruháztatta, de mivel Mátyás királyságát forgatta már fejében, nem akarta örök ellenségévé tenni a deszpotát, hanem inkább pártjához szerette volna csatolni. Kibékült vele, a kicsikart uradalmakról lemondott s szabadon bocsátotta. Időközben ugyanis a király, V. László, 1457 nov. 23. Prágában hirtelen meghalt, s Sz. elérkezettnek látta az időt, hogy a fogoly Hunyadi Mátyás emeltessék a magyar trónra (l. Mátyás király). Sz.-t a királyválasztó gyülés (1458) nyomban az ország kormányzójává választotta öt esztendőre, míg a 15 éves Mátyás alkalmas lesz az országlásra. Sz. még az nap föleskette a rendeket az új király hűségére, de meg kellett erősítenie azon újonnan hozott törvényt is, hogy ugy az ő, mint Mátyás rokonai, személyökre való minden tekintet nélkül itéltessenek meg, ha ellenök valaki panaszt emel. Sz. ekkor azonnal Budára ment s a királyi várat Garai nádor kezéből Mátyás részére átvette, Hunyadi László testét pedig felásatván, Gyulafehérvárra vitte atyja hamvai mellé. Egszersmind intézkedett Mátyásnak fogságából való kiszabadításáról, ki is Prágából hazaérkezvén, sietett leróni háláját Sz. iránt. Neki ajándékozta Besztercét és a besztercei grófságot, Radnavölgyével, Kolozs s dobokai uradalmaival együtt. Beszterce, mely csak az imént verte vissza Sz. hadait, most az első siker által felbátorítva, megrohanta Sz. várát. Sz. azonban az Alföldről hirtelen Beszterce alatt termett, a várost bevette, a lakosok egy részét felkoncoltatta, másoknak szemeit tolatta ki, kezét, orrát vagy fülét vágatta le. Mátyás, ki különben is nehezen tűrte nagybátyja zsarnokoskodását, felháborodva annak besztercei kegyetlenkedésein, de még inkább azon a hiren, hogy az indulatainak parancsolni nem tudó öreg jul. 26. háza ellenségeivel a Garaiakkal Simontornyán védő és támadó szövetségre lépett: a Tisza mellékére magához hivta Sz.-t, hol okt. 8. elfogatta s Világos várába záratta. Utóbb parancsot is küldött a világosi várnagyhoz, hogy Sz.-t ölesse meg; ezt a parancsot azonban, a pápa követének közbenjárására még idejében visszavonta. A következő év aug. Lábatlan Gergely várnagy távollétében, Sz. hű szakácsa három társával együtt egyszer csak azzal a hirrel lármázta fel az őrséget, hogy portyázó törökség lepte meg a vár alját. Az őrség nagy része tehát kirohant, s csak a kapukon maradt néhány ember, kiket a szakács, a jó előre megnyert jobbágyok segélyével lefegyverzett. A csakhamar visszatérni akaró őrséget a bilincseiből kiszabadított Sz. elverte a vár alól s az őrséget párthiveivel megerősítvén, helyzetéről hirt adott a királynak. A király, ki ugyanakkor értesült a török becsapásáról, Várkonyba hivta nagybátyját s vele 1459 szept. 9-én kibékülvén, ismét reá bizta Erdély kormányát s a Délvidék főkapitányságát. Ez utóbbi egyjelentésü volt a török elleni fővezérséggel. Sz. ismeretes erélyével látott feladata teljesítéséhez. Előbb az aldunai várakat erősíttette meg, aztán az Ali bég vezetése alatt a Száván át Futakig hatolt törököt Szokolyi Péterrel együtt megrohanta s tönkre verte. 1460. Sz. és Mátyás békességük újabb megpecsétlésére ismét egyezkedtek: Mátyás a nagybátyja ellen szüntelen agyarkodó 12 főembert eltávolítani kényszerült udvarából. Még ebben az évben Sz. Szerbiában, Szendrő táján Posasin mellett ismét megütközött Ali béggel. Kicsiny táborát azonban egészen bekerítette az ellenség, s őt magát is, kétségbeesett hősi önvédelem után fogságba ejtette. Konstantinápolyba hurcolták, hol a szultán lefejeztette. Nejétől Báthory Margittól gyermekei nem maradtak. Acélmetszetü arcképét közli Teleki József gróf, a Hunyadiak kora III. kötetében.

Szilágyi

1. Arabella, drámai énekművésznő, szül. Sárváron (Vas) 1863. Budapesten a sziniképezdében két évig Kovaltsik énektanár vezetése alatt tanult. Szakértők biztatására Bécsbe ment, hol Jauner, az udvari opera igazgatója vette hatályos pártolása alá, Csillag Róza hirneves énekművésznő vezetése alatt s részére tekintélyes ösztöndíjat eszközölt ki. Tanulmányai bevégeztével hazatért s az opera akkori intendánsa, Podmaniczky frigyes báró azonnal szerződtette a 80-as évek közepén s mindjárt első fellépésével (a Traviatában) általános feltünést keltett tömör, érces mezzoszoprán hangjával, megnyerő szinpadi jelenségével és alakító képességével. A Zichy Géza gróf intendánssága alatt ugy a wagneri, mint más első rangu drámai operáknak ő lett aztán éveken át primadonnai képviselője és alakítója. Egy pár év előtt idegbajos affekciók kezdtek rajta erőt venni s hogy kipihenhesse magát, kénytelen volt a szinpadi fellépésektől tartózkodni, ez okból kilépett egyelőre az opera kötelékéből. 1895 okt. Sz. tette lehetővé, hogy Prágában Erkel Ferenc Hunyadi László c. operája szinre kerülhetett, ahol mint Erzsébet személyesítője osztatlan tetszésben és méltatásban részesült.

2. Sz. Benjámin István, ref. lelkész és történetiró. Atyja vasvármegyei büi lelkész és esperes, ott született ilyen nevü fia 1616., megh. Sátoralja-Újhelyen 1652. Felsőbb tudományokat hallgatott a gyulafehérvári kollégiumban Alsted tanár alatt, majd Franekerben (1641) és Utrechtben; váradi tanár 1643 óta, hol Voëtiusszal levelezett; Sárospatakra hivatott 1645.; mint a zempléni egyházmegye követe jelen volt a tokaji rész-zsinaton és a szatmárnémeti nemzeti szinaton (1646), mely az independens irányu újítót, Tolnai Jánost hivatalából elmondította. Tolcsvára 1647. hivatott lelkésznek, ott volt 1650 aug. 17. is, aztán Újhelyen szolgált. Egyházmegyei jegyzői hivatalt is viselt. Élete 20-ik évétől fogva tervezte a magyar ref. egyház történetének megirását, e végre széleskörü levelezést folytatott, kapott is adatokat Baranyából, Léváról, Nagybányáról stb.; az egykoruak «szent foglalkozásnak» nevezték «Benjámin úr» törekvését. Művei: Commenius Ámos, Janua linguae latinae magyar fordítása; De fatali periodo regni Hungariae (halotti beszéd iktári Bethlen Péter gróf felett); Acta synodi nationalis Hungaricae, seu historica descriptio actorum synodalicum (a szatmárnémeti nemzeti zsinat története), e szemtanu-mű első rangu történeti forrás ma a Tolnai-féle puritán mozgalomhoz, sőt a reformáció előkorára is világot vet. Mint kézirat őriztetett a zempléni egyházmegye levéltárában, onnan használta Ember Pál, de többé a levéltárba vissza nem került. Szombati János sárospataki tanár s történetbuvár jutott egy másolati példányához, mely végül csonka volt, mégis lemásolhatta a pataki könyvtár számára; onnan közölte magyar fordításban Finkei Pál pataki tanár a Sárospataki Füzetek I. évfolyamában 1857-1858., tehát 200 év mulva látott világot. Magyarország egyházi története (Series et dispositio), adatgyüjtemény, 1647. kész, ez is megfordult Ember Pál kezén, de aztán elveszett. Lugosi József 1879 előtt fatumszerüleg jutott egy példányhoz, azt a debreceni kollégium könyvtárának ajándékozta, s ott őriztetik (R. 575. sz. a.), kézirat. Tartalmaz 30 darab okmányt, u. m. a vittenbergai magyar coetus matrikuláját; a keresztúri zsinat végzését (1598); Szilvás Ujfalvi Imre elleni pert; Melius testamentomát stb.

3. Sz. Dániel, turkologus, szül. 1830., megh. Konstantinápolyban 1885 nov. 22-én. Tanulmányait Hajdu-Böszörményben, majd Debrecenben végezte. A szabadságharc kitörésekor a Császárhuszárokhoz állott be s mint őrmester harcolt az utolsó napokig, amikor hadnaggyá lett s emigrált. Hosszu ideig sanyargott. Majd nyelvtanulásra adta magát s ebbeli ismereteit annyira kifejlesztette, hogy a keleti háboru alkalmával már mint tolmács működött. Mint orientalistának nagy hire volt szaktársai előtt s Franciaország és Anglia turkologusai szaktekintélynek tartották. Ő fedezte fel a Korvinákat is a szultán könyvtárában s nagy tényező volt abban, hogy azokat a török kormány magyarországnak vissza ajándékozta. Évek hosszu során át fáradozott abban, hogy Magyarország történetét török kútfőkből összeállítsa s a hódoltság idejére vonatkozólag megbecsülhetetlen forrásokat gyüjtött. Könyvtárát halála után a magyar tud. akadémia vásárolta meg.

4. Sz. Dezső, államférfi, a képviselőház elnöke, szül. Nagyváradon 1840 ápr. 1., hol atyja tekintélyes ügyvéd volt. A bécsi és pesti egyetemeken végezte jogi tanulmányait s az utóbi helyen is már mint kitünő szónok és erős vitázó volt ismeretes. Tekintélye oly nagy volt, hogy az akkor alakult jogász-segélyzőegyesület egyhangulat őt választotta első elnökévé. A 60-as éveknek már első felében ügyvédi gyakorlatot folytatott s a fővárosi társaságokban szivesen látták a rendkivül szellemes, nagy olvasottságu fiatal ügyvédet, ki már akkor mint publicista is jó hangzásu nevet szerzett magának, ugy hogy midőn 1867. a magyar minisztérium megalakult, Horváth Boldizsár igazságügyi miniszter őt hivta titkárul maga mellé a minisztériumba, hol csakhamar osztálytanácsos lett s mint ilyen Angliába is kiküldetett a jogi s különösen a büntetőjogi intézmények, ugyszintén a parlamenti állapotok tanulmányozása végett. 1871-ben a miniszterelnök mellett szervezett kodifikáló bizottságnak lett tagja miniszteri tanácsosi ranggal. Sz. e bizottságnak 1874-ig legtevékenyebb tagja volt s 1871 óta egyúttal országgyülési képviselő, hova Gyula-Fehrévár választotta meg. A parlamentbe lépését is megelőzte szónoki tehetségének hire, mely rendkivül felcsigázta iránta a várakozást. De bármilyen nagy is volt e várakozás, első fellépésének sikere messze fölülmulta azt s első nagy beszéde a legszebb parlamenti diadaloknak egyike volt. A törvényelőkészítő bizottság 1874. feloszolván, Sz. a budapesti egyetemen lett a politikai tudományok s a büntetőjog tanára s mint ilyen is megfelelt hirnevének. Mint tanár nem az elméletből igyekezett igazolni a gyakorlatot, hanem megfordítva a gyakorlat tapasztalatainak összevetéséből állapítani meg a legjobb elméletet; viszont mint jogásznak fő törekvése volt európai szinvonalra emelni igazságszolgáltatásunkat, de nem a formák egyszerü átvitelével, hanem a jogélet vívmányainak az életbe való átültetésével, hogy azok itt gyökeret verhessenek s a nemzet szellemében, gondolkodásában, jogérzetében, szóval a nemzeti géniuszban megtalálhassák gondos ápolásukat. Mint prot. ember ő is részt vett az egyházi igazgatásban s 1876. a dunamelléki ev. ref. egyházkerületnek világi főjegyzője lett. 1885. a felsőbaranyai egyházmegye választotta gondnokává s ő ezen bizalmi állást nem tekintette puszta címnek, hanem oly tevékenységi körnek, melyet ugy közigazgatási, mint egyháztörvénykezési téren az 1882-iki zsinattörvények által rendezett alapon épp annyi tapintattal, mint eréllyel töltött be s a sok tekintetben rendezésre váró viszonyok közt irányadó működést fejtett ki. Ugyszintén a jogászgyüléseken is első rangu tekintélyként szerepelt, kinek véleménye rendszerint döntő súllyal esett a vitás kérdések mérlegébe. Mint politikus mindig a tiszta liberális iránynak hive volt s a politikusok azon köréhez tartozott, kik Deák Ferenc köré csoportosultak. A fuzió idejében szintén megmaradt a Deákpártból s a balközépből alakult szabadelvü párt tagjának, de már rövid időn ő is azok közé tartozott, akiket akkor «disszidens elemeknek» neveztek. 1877 végén a vámkérdés miatt kivált a pártból, az okokat beszédében kifejtette s az 1878 tavaszán megalakult u. n. egyesült ellenzék tagja s Apponyi Albert gróf mellett egyik vezére lett (l. Nemzeti párt). A delegációnak kevéssel képviselővé való választatása után tagja lett s azóta állandóan részt vett annak tárgyalásaiban. A pénzügyi bizottságban is ő képviselte pártját, a közigazgatás újjászervezésének programmját a házban több ízben kifejtette, 1886 márc. 11. a közigazgatási reformjavaslat tárgyalásakor ismét nagyobb beszédet mondott s másnap tudatta pártjával, hogy a mérsékelt ellenzék klubjából kilépvén, ezután is szabadelvü ellenzékinek marad. 1878-87. a budapesti józsefvárosi kerületet képviselte. Az 1887-iki általános választások alkalmával a siklósi kerületben kisebbségben maradt, de nemsokára Pozsony város I. kerülete megválasztotta, amelynek mandátumát 1892. és 1896. újra elnyerte. 1889 ápr. 4. belépett mint igazságügyminiszter a Tisza-kabinetbe. Mint miniszternek első gondja volt a birói és ügyészi szervezet reformja, hogy az alaki jog reformja ez alapon fölépíthető legyen. A táblák és a főügyészségek decentralizációja, a felügyelet rendezése, a birák kiképzése, előkészítő szolgálat rendezése, új ügyvitel, a telekkönyvi betételek rendezése, ügyvédi szervezet reformja mind ehhez fűződnek. Párhuzamosan ezzel haladt a jogállapotok részletes javítása és a nagy organikus reform előkészítése, mely a bűnvádi és polgári eljárás rendszeres reformját és a polgári törvénykönyv kodifikációját foglalja magában. A börtönügy reformját is fokozatosan megvalósította. Tervszerü működésének köre szélesen volt megszabva s ezen belül folyt a reformok megvalósításának munkája. A reformok tetemes része visszaléptekor közzétett tervezetekben maradt meg. Tagja volt továbbá a Szápáry- és Wekerle-kabineteknek; az utóbbiban az egyházpolitikai törvények tervezésében, kidolgozásában és parlamenti megvédelmezésében igen nagy része volt. A Wekerle-kabinet bukása után 1895 jan. 15-én Sz.-t felmentették miniszteri állásától s a Bánffy-kabinet megalakulása után elvállalta a képviselőház elnöki székét, amely méltóságra 1896. újra megválasztották. Még a Szápáry-kabinet alatt 1891. valóságos belső titkos tanácsos lett. Az ezredéves ünnepélyek alkalmával pedig a vaskoronarend első osztályát nyerte. Ezen ünnepélyek során a jun. 8-iki felvonulás alkalmával az országgyülés két házának hódolatát ő tolmácsolta a király előtt rendkivüli hatást keltett beszédében.

5. Sz. Ete, szemész, szül. Nagyváradon 1844., megh. Kolozsvár 1894 ápr. 16-án. Testvére volt Sz. Dezsőnek, a képviselőház elnökének. A szemészetből magasabb képzettségét Stellwag tanár klinikáján nyerte, hol két évet töltött. 1873-74. lett magántanár Budapesten a szem fénytörési rendellenességeinek és a szemtükör alkalmazásának tanából. 1875 jul. 10-én a kolozsvári egyetemen a szemészet nyilvános rendes tanára lett. Munkái: Adalékok a rövidlátás kiegyenlítésének elméletéhez (Orvosi Hetilap 1873); A szem fénytörési viszonyainak, tárgyi meghatározásáról (u. o. 1874); A látaoldozásról (Kolozsvári orvostermészettudományi Értesítő 1876); Egy új szinvegyítő készülékről (u. o. 1881); Über Bestimmung der Einwirkungsenergie der Pigmentfarben (Centralbalatt für mediz. Wissenschaft 1884); Micrometer-ophtalmoscop (A szemtükör által adott kép méréséről, Kolozsvár 1893).

6. Sz. Farkas (kövesdi), ref. lelkész, történetiró, szül. Csekelakán (Alsó-Fehér) 1839 okt. 20-án. Tanult a nagyenyedi Bethlen-főiskolában. Itt nyerte lelkészi oklevelét 1866. A nagyenyedi ref. egyház közönsége 1867. rendes lelkészéül választotta meg. 1883. a Nagy-Enyeden megjelenő Közérdek szerkesztőségének egyik tagjává lett s befolyt ezen hetilap szerkesztésébe 1889 végéig. 1884. megalapította Nagy-Enyeden a nagyenyedi szegény tanulókat segélyző kört, melynek elnöke volt 1896 végéig. 1894-95. és 1895-96. a gyakorlati teologia helyettes tanára volt u. o. a teologiai akadémián. Nagyobb irodalmi dolgozatai: A nagyenyedi ref. templom története (Közérdek 1887); Nagy-Enyed pusztulása 1849-ben (korrajz, Nagy-Enyed 1891). Alsó-Fehér vármegye közönsége megbizásából megirta a vármegye monográfiája részére a vármegye 1848-49-iki történetét.

7. Sz. Ferenc, tanügyi és egyházi iró, szül. Somlyó-Újlakon (Kraszna) 1762 okt. 4., megh. 1828 dec. 4. Közép- és felsőiskolai tanulását Kolozsváron befejezve, 1788. külföldre ment s itt négy évet töltött a lejdai és göttingai egyetemen, többek között hallgatta Schlözert és Heynét, a hires klasszika-filologust. Visszatérve, két évig idősb Bethlen Pál gróf két unokája mellett nevelősködött. 1794. kolozsvári lelkésszé, 1797. a történet és klasszikus irodalom tanárává választották meg. E tanszéken nevezetes újítása volt, hogy a történelmet magyar nyelven adata elő s e téren az úttörő dicsősége illeti meg. 1821. tanszékét fia Ferenc vette át, ő pedig a teologia tanára lett. Iskolai hasznáaltra irt művei: Chrestomathia latina (u. o. 1805); Livius enucleatus (u. o. 1807); Deák grammatika (Az alsóbb classisok számára, u. o. 1814); Historia universa politica in subsidium praelectionum concinnata (Pars I. Historiam antiquam complexa, u. o. 1816); Columellae de re rustica libri XII. et liber de arboribus (u. o. 1820). Életrajza: Vasárnapi Újság, 1872, 29. sz., arcképpel; Új Magyar Athenas, 420. oldal.

8. Sz. Ferenc, iskolai tanácsos és történetiró, az előbbinek fia, született Kolozsváron 1797 ápr. 14-én, meghalt Budapesten 1876 máj. 20-án. A korán fejlődött gyermek atyjának, a jeles pedagogusnak vezetése alatt 1803-ban kezdte el Kolozsváron az evang. ref. főiskolában a tanulást s aht év mulva 1809 szept. a felsőbb tudományok hallgatója lett s a tantárgyak közül különösen a görög irodalom tanulmányozására érzett nagy hajlandóságot; majd figyelmét a kolozsvári nemzeti szinház kötötte le s 1811 körül maga is több szindarabot fordított, mint Sanjenstől Johanna nápolyi királynét, Kotzebuetól Szerecsen rabszolgákat és Preciosát. A bölcsészeti, jogi és hittani tanfolyam befejezése után 1815 febr. a költészeti (VI.) osztályban helyettes, szeptembertől kezdve egy évig rendes köztanító lett. 1818 okt. Bécsbe, egy félév mulva Göttingába ment, ahol főleg történelmi (Heeren), klasszika-filologiai (Mitscherlich, Dissen) és természettudományi előadásokat hallgatott. Egy évet töltött itt el s ekkor a kormány rendeletére, mely a németországi szabad szellemet a külföldön tanuló magyar ifjakra nézve veszedelmesnek tartotta, haza kellett térnie. 1821. atyja a teologiai tanszékre helyeztetvén át, helyére meghivták a történet és klasszika-filologia tanszékére. Tanári működése mellett az irodalom művelésére is talált időt s a lapokban megjelent cikkein és polemiáin kívűl most már önálló műveket is adott ki. Első ilyen műve: A kolozsvári evangelico-reformata eklézsia történetei (Kolozsvár 1829). Ennél sokkal nagyobb jelentőségü 1832. Klio címen megindított történeti zsebkönyve, mely nálunk e téren úttörő irodalmi vállalat volt. A magyar tud. akadémia mindjárt az első kötet megjelenése után 1833 nov. 15. tagjává választotta. 1841. egy konzervativ irányu politikai lapot indított meg Mult és jelen címmel a Hon és Külföld tudományos és szépirodalmi melléklettel együtt. 1843-44. ezenkivül a Magyar Gyermekbarát-ot indította meg. Az ellenzéki szellem diadalra jutásával 1848. a márciusi napok után politikai nézetei miatt nemcsak szerkesztői, de tanári állását is elvesztette. Az egyházi főtanács ez utóbbi határozatát az erdélyi katonai krományzó 1850 szept. 16. megsemmisítette ugyan, de Sz. ez elégtétel után sem tért vissza többé Kolozsvárra, hanem Pestre tette át lakását és itt adta ki Magyar János álnéven Erdély és az unio címü röpiratát. Az alkotmányos harc után 1849 nov. 15. Gehringer felszólítására megindította a Magyar Hirlapot, mely 1852. év végével megszünt s ekkor a Budapesti Hirlap szerkesztését vette át s vezette 1856 végéig, amikor Nádaskayt nevezték ki helyette, szerkesztésével a kormány nem lévén megelégedve. 1857 aug. 6. soproni kerületi iskolai tanácsos lett s ez állásában tovább folytatta történeti kutatásait, ekkor gyüjtötte többek között össze Hóra-világ Erdélyben címü történeti munkájához a bécsi levéltárakban az adatokat. 1862 jan. 28. nyugalomba vonulván, ettől kezdve az igy nyert időt is a történetirásra fordította. A m. tudományos akadémia történeti értekezései között egymásután jelentek meg: Egy lap Erdély legújabb történetéből (1867, I. 5.); Zilah történelméből (1870, I. 12.); Rajzok Erdély államéletéből a XVIII. sz.-ban (1873, II. 5.); Ifj. báró Wesselényi Miklós (élet- és korrajz, 1875, V. 2.); Idősb báró Wesselényi Miklós (1876, V. 5.); A germanizálás történelméből a két magyar hazában (1876, VI. 4.). Ezeken kívűl az akadémia Értesítőjében több felolvasása kivonatban jelent meg. A Budapesti Szemlébe irott dolgozatai közül legjelentősebb az 1866-67. kiadott tanulmány az 1784-iki Hóra-világról, mely átdolgozva és bővítve külön is megjelent Hóra-világ Erdélyben (Pest 1871) címen. Az egyházi folyóiratokba is dolgozott s a Ballagi szerkesztésében megjelent Protestáns Egyházi és Iskolai Lapnak is rendes munkatársa volt. Egyháztörténeti dolgozatai közül legnevezetesebb az a polemiája, amelyet Révész Imrével Kálvinra vonatkozólag folytatott. Terve volt, hogy megirja az erdélyi protestáns egyház történetét. Vallás- és egyháztörténeti tárgyu tanulmányai közül külön is megjelentek: A római kérdés és Renan (Pest 1863); Tudományos kutatás a vallásban (u. o. 1864) stb. V. ö. Szabó Károly, Sz. F. emlékezete (Bpest 1878, Tört. ért. VII. 10.). Barabástól olajba festett arcképe fia Sándor birtokában van.

9. Sz. Gyula, kémikus, szül. Gyónon (Pest) 1860 okt. 27. Középiskolai tanulmányait a kecskeméti főreáliskolában végezvén, a budapesti kir. Józsefműegyetem vegyészeti szakosztályára ment, hol 1884. az újjá szervezett szigorlati rendszer alapján az első magyar vegyészeti oklevelek egyikét nyerte. Majd a magyaróvári gazdasági akadémia vegykisérleti állomásán mint asszisztens működött, ezután a szesz- és vegyészeti iparban nyert alkalmazást. 1888. a budapesti tud. egyetemen bölcsészetdoktorrá avattatott és 1890 óta a műegyetemen a szesz-, sör- és ecetgyártás magántanára. Cikkei a szaklapokban, igy a Magyar Szesztermelők Lapjában, a Chemiker-Zeitungban, a Köztelekben jelentek meg. Önálló művei: Győr város vizei és vizvezetéke (1887); Adatok a diasztáz chemiájához (1888); Az erjedés kézikönyve (1889); Untersuchung von ungarischen Maisgattungen (1892); A magyarországi melászhamu összetételéről (1893); Cognacvizsgálat és birálat (1896). Több előadást tartott az országos közegészségügyi egyesületben, az orsz. magyar gazdasági egyesületben stb. 1892 óta nyilvános vegykisérleti állomása van Budapesten, törvényszéki hites szakértő. E lexikonba műszaki kémiai cikkeket ir.

10. Sz. István, tanár és iró, szül. Nagy-Kállóban 1819 jan. 7., megh. Máramaros-Szigeten 1897 ápr. 12. Iskoláit otthon kezdte és Debrecenben végezte. Mint debreceni teologus 1840. elnyerte a Kisfaludy-társaság egyik díját Árpád címü költeményével. Mint «heverő diák» 1841. Csák és a királyleány c. elbeszélésével 12 aranyat s Pontuszparti sír c. másik elbeszélésével dicséretet nyert a Kisfaludy-társaságtól. Ugyanakkor irta Szókötéstanát, mellyel az akadémia 100 aranyas pályadíját nyerte (1843). 1842-ben a nagyszalontai kis gimnázium tanárává hivták meg; ott időzése elhatározó befolyással volt Arany János fejlődésére, sikerei buzdították Aranyt, könyveket adott neki s hathatósan ösztönözte irásra. 1844. Pestre ment, ott megismerkedett Petőfivel és szivesen látták az irodalmi körökben. Egy esztendei külföldi tartózkodás után 1845. a máramarosszigeti ref. főiskola tanára, 1850. pedig igazgatója lett, s ettől fogva 1896-ig, tehát 46 évig állt az intézet élén. A szabadságharc után a «birodalmi minisztérium» a szigeti főiskolát majdnem megsemmisítette, a liceum teologiai és jogi fakultását megszüntette, a gimnáziumot négy osztályuvá fokozta le. Sz. buzgósága alkotta újjá az iskolát, mely 1863-64-re nyolc osztályuvá fejlett, 1867. pedig a jogakadémiával is kiegészült. 1885. negyvenéves szigeti működése jubileuma alkalmával a Ferenc-József-rendet kapta. Tanárkodása alatt is buzgó irodalmi működést fejlett ki. A Kisfaludy-társaságtól a Bécsi napok c. történelmi rajzával ismét jutalmat nyert. Eleintén szpirodalmi munkássága később mindinkább történelmi irányt vett. Nevezetesebb művei: Mármaros vármegye leirása, A keresztyén egyház története és A gimnáziumi oktatás története. Szerkesztette 1860. a Szigeti-albumot P. Szathmáry Károllyal együtt és éveken át a Máramarost.

11. Sz. Lajosné, énekesnő, l. Bárdossy (1).

12. Sz. Lilla, l. Bulyovszky (2).

13. Sz. Márton (piskárosi), pedagogus, sz. Sámuel fia, született Debrecenben 1748 március 26-án, meghalt Deteken (Abaúj) 1790 november 4-én. Iskoláit Debrecenben végezte. Azután külföldre ment s különösen a baseli és göttingai egyetemeken tanult (1767 és 1771). Kedvelt tárgyai a bölcsészet, természettan és mennyiségtan voltak. Hazatérve 1773. Sárospatakra kapott meghivást a természettan és mennyiségtan tanárául. Munkái: Cziropedia, azaz Kszenofonnak Czirus király életéről és viselt dolgairól irott históriája (Nagy-Károly 1784); Haller Albertnek a szentirásban levő igazságokról irott levelei (Pozsony 1785).

14. Sz. Pál, szinész, szül. Budán 1790 szept. 9., megh. Budapesten 1874 jun. 19. Budán végezte középiskoláit s aztán 1806. özvegy anyja ellenzése dacára a szinészi pályára lépett s különböző vidéki társulatoknál fordult meg; 1811-ben katonává lett s a 7. Liechtenstein-huszárezredbe állott; részt vett az 1812-iki orosz hadjáratban és a lipcsei csatában. Hazatérvén, ismét folytatta szinészi pályáját s 1818. székesfejérváron, majd 1823. Miskolcon Kilényi társaságában játszott, onnan Erdélybe ment. Végre Döbrentei Gábor meghivására 1835. Pestre jött több társával együtt. Sz. a vidéken mint operista tünt ki, a nemzeti szinháznál pedig, melynek 1837. történt megnyitásától kezdve állandó tagja volt, egy sajátságos nemnek, a komoly komikumnak volt képviselője. A szinészi nyugdíjintézet felállítása körül nagy érdemeket szerzett, s ő lett ez intézet első nyugdíjasa is 1854-től kezdve. Két gyermekét, Bélát és Lillát (Bulyovszkynét) szintén a szinpadnak nevelte. 1863. tartották meg jubileumát a nemzeti zsinházban, amidőn a Lecouvreur Adriennében Michonnet-t játszotta, leánya pedig mellette a címszerepet. Beszélyek és firkák címen egy kis füzet jelent meg tőle. Naplóját leánya Bulyovszkyné adta ki.

15. Sz. Sámuel (piskárosi), ref. lelkész s püspök, szül. Debrecenben 1719 febr. 19., megh. Hegyköz-Kovácsiban 1785 jul. 8-án. Debrecenben tanult s 14 éves korában már a héber nyelv tanítójául neveztetett ki. 16 éves korában (1735) a svájci, 1739. a holland egyetemeket látogatta, melyeken a nyugateurópai nyelvekkel s az azokon szerzett kiválóbb irodalmi művekkel is megismerkedett. Hollandiából 1742. a hódmezővásárhelyi egyház hivta meg lelkészéül; de itt alig működött néhány hónapig, amikor a debreceni főiskolába hivatott meg a bölcsészet s klasszikus irodalom tanárául. 1759. éles súrlódások fejlődvén ki közte és tanártársai közt, ezek miatt kénytelen volt tanári székétől megválni. Ekkor Ér-Diószegre ment lelkésznek, pár év mulva pedig Szatmárra; 1765. Debrecenbe hivatott lelkészül, a kerület pedig megválasztotta püspökké; azonban 1772. szélhüdés érte, ami miatt hivatalos állásairól lemondott, hegyközkovácsi (Bihar) birtokára vonult vissza s ott töltötte élete utolsó 13 évét. Művei: Pictet Benedek theologiája (Debrecen 1759); A jól elrendelt mezei gazdaságra oktató kézikönyv; Voltér úrnak Henriása magyar versekben (Pozsony 1789); költemények, orációk magyar, héber, görög, arab, francia, latin, olasz nyelven; számos prédikáció, melyek részint elszórtan jelentek meg, részint kéziratban maradtak fenn.

16. Sz. Sándor, történettudós, a budapesti magyar királyi tudományegyetemi könyvtár igazgatója, Sz. Ferenc történetiró fia, szül. Kolozsváron 1827 aug. 30. Alsó- és középiskolai tanulását szülőföldjén befejezve, 1841 őszén ugyanott a felsőbb tanulók sorába lépett s négy év alatt elvégezte a bölcsészeti és jogi 2-2 éves tanfolyamot, s itt az utolsó évben a felsőbb szintaktikai és a retorikai (4. és 5.) osztályokban a német nyelv tanításával is megbizták. Ez idő alatt tanult meg franciául. Iskolai pályáját igy megfutván, 1845 jun. 26. a kolozsvári törv. királyi táblán hartzói Gálfalvi Imre itélőmester oldala mellett irnoknak esküdött föl. Irodalmi működése is ez évben kezdődik, ekkor fordította és adta ki Gutzkow Károly Czoff és kard címü históriai vígjátékát. A következő év julius 8-án a királyi főkormányszéki irnokok (kancellisták) közé vétetett föl s itt különböző hivatali ágakban gyakornokoskodva, dec. 28. tiszteletbeli hites jegyzővé, 1848 febr. 9. főkormányszéki fogalmazógyakornokká neveztetett ki. A márciusi események után nemzetőrnek állott be s egy ideig az élelmezési osztálynál szolgált, de érezte, hogy hivatása inkább tollával, mint kardjával előmozdítani és szolgálni a szabadságharc ügyét. Itt adta ki még ez évben névtelenül Forradalmi mozgalmak Bécs-Pest-Kolozsvárt (1848), kevéssel utóbb már neve alatt Bécs-Pest-Kolozsvári forradalom(1848 márc.) címü művét, mely a lelkesedés mámorában született leirása e nagy napok eseményeinek. Kevéssel ezután Kolozsvárt elhagyva, Pestre jött és itt a Pesti Hirlap, Életképek munkatársa lett, de nem tartózkodott itt állandóan, hanem időközben megfordult Szegeden és több vidéki városban. A szabadságharc leveretése után Bemmel távozni akart a hazából, de tőle megbizásokat kapván, azok elintézése végett visszamaradt, később pedig visszatért Pestre. Itt egész idejét irodalmi munkásságnak szentelte. Még 1849. itt jelent meg A magyar forradalom napjai julius elseje után cimü műve, mely alig két hónap alatt elkelt; a következő évben még két javított kiadást ért s németre is lefordították (Pest 1850). Ezt követték 1850.: A magyar forradalom férfiai 1848-49-ből. A magyar forradalom napjai julius elsője után szerzőjétől, mely silhouettek és életrajzok gyüjteménye. Második bővített kiadása még azon évben megjelent, német fordítását is megkezdték, de ebből az első füzetnél több nem jelenhetett meg. Névtelenül jelent meg: Görgey és fegyverletétele. Egy honvédtiszt naplójából (Pest 1850). Egy másik művét: Közlemények Erdély Bem előtt s alatti életéből (1850) az osztrák kormány elkobozta. Hasonló sors érte Klapka Mémoire-jának magyar fordítását, melynek Heckenastnál nyomatott, a cenzurának bemutatásra készült példányát szintén lefoglalták. Ily irányu többi művei: A magyar forradalom története 1848-49. (1850); Magyar nők forradalmi életéből (u. a.); elbeszélések (Klaudia, Philhungara stb.) és rajzok gyüjteménye, valamint másik műve is: Tollrajzok az 1848-1849-iki magyar hadakból (1850); Kossuth a forradalom végnapjairól cimü műve, melyben jegyzetekkel és magyarázatokkal kiséri Kossuthnak Viddinből 1849 szept. 12. az angol és francia politikai ágensekhez intézett szózatát, németül, sőt a bécsi Il corriere italiano tárcája után (1851) olasz nyelven is megjelent. Magyar forradalmi adat címen, melynek ez első kötetét tette volna, egy forradalmi oklevélgyüjteményt is szándékozott kiadni, de ennél több nem jelent meg belőle. Karádfi álnév alatt Honvéd- és huszárélet anekdotákban c. művet adott ki (1850); ugyane néven jelentek meg a Ráthkayval (Ráth György) együtt szerkesztett Kossuth parlamenti élete (2 köt., 1850) s Egy szemüveg naplója a forradalom előtt, alatt és utáni korszakból. Kiadja a szemüveg utolsó birtokosa (1851) c. művei. Irodalmi munkásságához, mint e művei mutatják, a tárgyat ez időben csaknem kizárólag a magyar forradalomból vette s ugyanezen célra (1850) Magyar emléklapok (l. o.) c. alatt egy folyóiratot is alapított, hogy igy maga körül koncentrálja a szétszórt irói erőket. Már előbb foglalkozott Sz. egy oly heti folyóirat megindításának tervével, mely a politika kizárásával a szépirodalom és társadalom érdekeit szolgálja s az elsőnél szigoru kritika gyakorlása által a költészet terén felburjánzott hajtásokat lenyirbálja s emitt irányt jelöljön s a nemzetet az elnyomás alatt elcsüggedni ne engedje. Igy jelent meg egy próbaszám után okt. 6. a Pesti Röpívek (l. o.). A szerkesztőt már előbb egy ízben kitiltották Pestről, aminek visszavonását atyja, a hivatalos Magyar Hirlap szerkesztője, csak nehezen tudta kieszközölni s most a hadi törvényszék elé állítással is fenyegették, ha a szerkesztést folytatná. Ily irányu irodalmi működéssel végleg e fenyegetésekre sem hagyott föl s ha heti folyóiratot nem volt szabad szerkesztenie, irodalmi évkönyvet adott ki. Igy jelent meg a Nagyenyedi Album MDCCCLI. (Buda-Pest, kiadja Lukács László), melynek második kötetét elkobozták. Előfizetőit később Nők könyve, Almanach MDCCCLIII. (Pest 1853) c. zsebkönyvvel kárpótolta, tartalmát részben ez elkobzott 2. kötetből állította össze. Ebben az évben (1851 jul.) tett ugyan még egy kisérletet a Pesti Röpívek feltámasztására a Pesti Füzetekkel, de ez sikertelen volt, csak egy szám jelent meg belőle nyomtatásban, ezt is elkobozták és folytatására nem nyert koncessziót.

Kevés kilátása lévén arra, hogy rossz hire miatt a rendőri hatóságtól most már bármily címü folyóirat megindítására egyhamar engedélyt nyerjen, pályázatát beadta a kecskeméti ref. kollégium tanári állására s ide Ballagi Károllyal együtt meg is választották 1852 szept. 20-án az üresedésben lévő matematikai és fizikai tanszékre s az egyháztanács reájuk bizta, hogy egyezzenek meg a két tanszéken egymás között. Sz. a matematikai tanszéket választotta. Egy évet töltött itt, a következő év junius 4-én a nagykőrösi egyháztanács Báthori Gábor elnöklete alatt tartott ülésében meghivta a földrajzi és történeti tanszékre. E meghivást annál nagyobb örömmel elfogadta, mivel egykori pesti munkatársai közül több itt tanárkodott; itt tanított Arany, Mentovich Ferenc s több elsimert nevü iró: Salamon, Szabó K., Ballagi stb. Sz. 14 évig (1853-67) maradt itt; a két említett tantárgyon kivül Arany eltávozása után a magyar irodalmat, a 60-as évek elején jogi tantárgyakat is tanítva s Báthori Gábor püspök mellett egy ideig titkári teendőket is végezve. A tanításon kivül az irodalom terén is működött. Itt irta 1845-ben Világtörténet címü iskolai tankönyvének első kötetét, mely később folytatásával s átdolgozva Egyetemes történet címen több kiadást ért. Az akadémia 1858. levelező tagjává választotta s itt székét Bánffi Dénes kora és megöletése (Pest 1859) címü értekezéssel foglalta el. Ezt követték különösen Erdély történetével s a nemzeti fejedelmekkel foglalkozó művei: Erdélyország története tekintettel művelődésére (I-II. köt., u. o. 1866); Vértanuk a magyar történelemből (u. o. 1867); Zrinyi Péter és társai ligája s a rendkivüli törvényszékek (Lipcse 1867); Báthory Gábor fejedelem története (Pest 1867); Bethlen Gábor fejedelem trónfoglalása (u. o. 1867, Tört. ért. I.6); A Rákócziak kora Erdélyben (u. o. 1868), melyből csak az első kötet jelent meg. Itt dolgozta ki Erdély irodalomtörténete, különös tekintettel tört. irodalmára c. tanulmányát, mely a Budapesti Szemle 1858. és 1859-iki és az Új Magyar Muzeum 1860-iki évfolyamaiban látott világot s ez időből ered több történeti forrásmű publikációja. Egyik kiadója volt a Történeti emlékek a magyar nép községi és magán életéből c. vállalatnak, melyből 1856-1861-ig három kötet jelent meg; 1863. Szilády Áronnal, ki egy ideig szintén Nagy-Kőrösön volt segédlelkész, szerkesztette a Török-magyarkori történelmi emlékek. I. oszt. Okmánytár c. akadémiai kiadványt s 1863-73. kilenc kötetet tettek közzé. Kiadta Bod Péter fordításában Kocsi Csergő Bálintnak Kősziklán épült ház ostroma c. művét (Lipcse 1866). 1867 jun. 16. Eötvös József báró miniszter a vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz titkárnak nevezte ki, s ezután egyszersmind több éven át tanította a Ludovika-akadémiában a történetet, ahová Csengeri antal ajánlására Lónyai Menyhért nevezte ki.

Pestre költözése után még nagyobb buzgalommal látott a történetiráshoz és forrásművek sajtó alá rendezéséhez; ezután jelentek meg Rákóczi és Pázmány c. történeti rajza (1870), Adalékok Bethlen Gábor szövetkezéseinek történetéhez (1873, Tört. Ért. II. 8.), Rajzok és tanulmányok (1875, két kötet), melyekben a lapokban és folyóiratokban 1857-75 között kiadott tanulmányai egy részét gyüjtötte össze. Itt jelentek meg: Erdély helyzete két nagy hatalmasság között, Lorántfi Zsuzsánna (először Akad. Évkönyv XIII. 9.), Alvinczy Péter stb. című tanulmányai; Révay Péter és a szent korona 1619-22. (1875, Tört. ért. V. 1.), Nádasdy Tamás első követsége Erdélyben 1540-ben (1875, V. 4.), Rajzok a forradalom utáni időkből, Az első magyar katonai tanintézet (Budapest 1876), melyben az abszolút korszakbeli irodalmi vállalatai sorsát, a cenzurával vesződségét stb. és a Ludoviceum történetét beszéli el. Carillo Alfonz diplomáciai működése 1594-98. (1877, VI. 10.), I. Rákóczi György és a diplomácia (1878, VII. 5.), Jelentés a gyulafehérvári levéltárban tett kutatásokról (1880, IX. 3.), Történeti rajzok (1880), Nápolyi Péter, Egy diplomata a XVII. sz. elejéről (1881, IX. 7.), Bethlen Gábor és a svéd diplomácai (1882, X. 1.), I. Rákóczi Gy. első összeköttetései a svédekkel (1883, X. 9.), Bethlen Gábor fehérvári síremléke és alapítványai (1884, XI. 6.). Több ízben tartott emlékbeszédet az akadémia elhunyt tagjai: Kovács István (1877), Urházy György (1880), Gyárfás István (1887), Hornyik János (1889), Szabó Károly (1896) fölött. A mellett folytatta a forrásművek szerkesztését, melyek az akadémia kiadásában jelentek meg: Rozsnyai Dávid az utolsó török deák történeti maradványai (1867, Akad. Mon. Script. 11.), 1. köt., 1 pótfüzettel; Alvinczy Péter okmánytára 1685-89. (1870, Mon. Dipl., 14, 15), két kötetben (a III. kötet Gergely S. és Pettkótól 1887); Okmánytár I. Rákóczi György svéd és francia szövetkezéseinek történetéhez 1632-48. (1873, Mon. Dipl. 21.); Okmánytár II. Rákóczi György diplomáciai összeköttetéseihez 1648-60. (1874, Mon. Dipl. 23); A két Rákóczi Gy. családi levelezése 1632-60. (1875, Mon. Dipl. 24.); Erdélyi országgyülési emlékek 1540-1688., I-XIX. köt. (1875-96, Mon. III. oszt.), mely nem csupán okmánygyüjtemény, hanem minden kötet tetemes részét a közlött anyagot fel is dolgozó történeti bevezetés foglalja el; Szamosközy István történeti maradványai 1566-1603. (1876-80, Mon. Script. 21, 28, 29, 30, négy kötet, egy pótfüzettel); Bethlen Gábor fejeelem kiadatlan politikai levelei (1879); Okirattár Strassburg Pál 1631-33-iki követsége és I. Rákóczi György első diplomáciai összeköttetései történetéhez (1882, Mon. Dipl. 26.); Levelek I. Rákóczi György keleti összeköttetései történetéhez (1883); Georg Rákóczi I. im dreissigjährigen Kriege 1630-40. (1883, különnyomat az Ungarische Revueből); A linzi béke okirattára (1885); Erdély és az északkeleti háboru (1890-91) két kötet. A magyar történelmi társulatnak első alapítói közé tartozik s 1875 okt. 6. a társulat titkárának is megválasztotta s az 1875-iki évfolyam 8. füzetétől kezdve Századok c. folyóiratának szerkesztését is reá bizta. A társulat anyagi és szellemi fejlődése körül elévülhetetlen érdemei vannak. Ő indította meg 1878. a Történelmi Tár címü évnegyedes folyóiratot, 1885. pedig a Magyar Történelmi Életrajzok címü vállalatot, mely immár (1897) tizenharmadik évfolyamát járja s nálunk első kisérlet volt történeti művek korhű és művészi becsü illusztrációjára. E kedvező fogadtatásra talált folyóiratban, mely évi öt füzetben hoz nagyobb történeti tanulmányokat, tőle, a szerkesztőtől is három életrajz jelent meg: Felsővadászi Rákóczi Zsigmond 1622-52. (1866, III. évf.), II. Rákóczi György 1621-60. (1891, VII. évf.) és I. Rákóczi György 1593-1648. (1893, IX. évf.) életrajza. Számos kisebb és nagyobb tanulmánya és közleménye jelent meg az itt felsoroltakon kivül az akadémia folyóirataiban, a Toldy F. által szerkesztett Magyar Történelmi Tárban, Új Magyar Muzeumban, Akadémiai Értesítőben, Budapesti Szemlében, a K. Pap Miklós által szerkesztett Történeti Lapokban, Századokban, Történelmi Tárban stb. Irodalmi vállalkozásai között van még egy maradandó alkotása: A magyar nemzet története címü nagy illusztrált munka szerkesztése, részben elsőrendü történetiróink tollából, mely tiz nagy kötetre tervezve 1895. indult meg s eddig már négy kötet (az őskortól a mohácsi vészig), arc- és tájképekkel, oklevél- stb. hasonmásokkal, autográfokkal gazdagon illusztrálva meg is jelent belőle. Kiváló érdeme, hogy buzdításával, irányításával és vezetésével egész történeti iskolát alapított, melynek Károlyi, Thallóczy, Fejérpataky, Szádeczky, Acsádi, továbbá Schönherr, Barabás, Áldásy stb. nevesebb tagjai.

1878 okt. 7. a magyar kir. tudományos egyetemi könyvtár igazgtójává nevezték ki és e könyvtár újabb fejlődése az ő nevéhez fűződik. Az ő felügyelete alatt és útmutatásai szeirnt készültek a könyvtár katalogusai: A budapesti magyar királyi egyetemi könyvtár codexeinek címjegyzéke 1881. (latin címmel és előszóval külön is); A budapesti magyar királyi egyetemi könyvtár kéziratainak címjegyzéke 1., 2. rész (1889, 1894), valamint a könyvtár Évi gyarapodási címjegyzékei 1878-96-ig (III-XXI., Budapest 1879-97); A budapesti magyar királyi egyetemi könyvtár, ismerteti Sz. S. (A vallás- és közoktatásügyi magyar királyi minisztérium tanintézeteinek leirása, Budapest 1882). Azonkivül a Magyar Könyvszemlében számos cikkben ismertette a könyvtár ritka és becsesebb nyomtatványait. Sokszoros és nagy érdemei több ízben részesültek elismerésben. 1895. a kolozsvári egyetem bölcsészeti kara tiszteletbeli doktorrá, 1896 jun. 2-án a bécsi császári és királyi tudományos akadémia külföldi levelező tagjává választotta. Alelnöke a magyar heraldikai és genealogiai társaságnak s a székely művelődési és közgazdasági egyletnek stb. 1896 nov. 26. a hazai történetirás terén kifejtett kiváló működése elismeréseül miniszteri tanácsosi címet nyert. 1897. hetvenedik születésnapja emlékére Thallóczy, Fejérpataky és Szádeczky kezdeményezésére tisztelői bronzemlékérmet verettek, melyet a magyar történelmi társulat 1897 jun. 21-iki gyülésén ünnepélyesen nyujtottak át neki. Arcképét olajba Barabás, Egerváry, Cserna s Ellinger festette.

Szilágyi és Hajmási

l. Szendrei névtelen.

Szilágy-Kövesd

község, l. Kövesd (7).

Szilágy-Kraszna

község, l. Kraszna (1).

Szilágy-Nagyfalu

l. Nagyfalu (2).

Szilágyság

l. Szilágy (vármegye történetét).

Szilágysági helyi érdekü vasút

Hossza 108 km., építési tőkéje 2.347,500 frt, tehát km.-enként 21,680 frt. Kibocsátottak 1.150,000 törzs- és 1.500,000 névleges értékü elsőbbségi részvényt. A pálya kiindul a magyar kir. államvasutak nagykárolyi pályaudvarából és a Kraszna völgyében haladva Zilahon végződi. Sarmaság állomásából ágazik a 17 km. hosszu szárnyvonal Szilágy-Somlyóra. Végállomása Zilah. Jellege síkpálya. Üzemét az államvasutak kezelik.

Szilágy-Sámson

község, l. Sámson (4).

Szilágy-Somlyó

rendezett tanácsu város Szilágy vármegyében, a Kraszna folyó mellett, (1891) 907 házzal és 4548 lakossal (közte 3661 magyar, 857 oláh; hitfelekezet szerint 1405 r. kat., 893 gör. kat., 1385 ev. ref., 838 izraelita). A járási szolgabirói hivatal széke. Van járásbirósága és adóhivatala, kir. közjegyzősége, községi algimnáziuma, ipariskolája, takarékpénztára, több szeszgyára, vasútja, posta- és táviróhivatala és postatakarékpénztára. Itt jelenik meg a Sz. c. hetilap (XV. évf.). Régi várát és minoritakolostorát Báthory István építtette 1532.; II. Rákóczi Györgyné Gyerőfi Györgynek adta s ettől Bánfi Dénes vette meg. 1703. Rákcózi ezredese elűzte innen Kloeksberg német tábornokot. A község feletti Magura hegyen (596 m.) 1797 aug. 3. igen gazdag, a római korból származó aranyleletet találtak, mely a bécsi császári muzeumban őriztetik; 1889. más, a III. sz.-ból valamelyik gót fejedelem kincstárából származó aranyleletre bukkantak (fibulák és csészék szinaranyból), mely a nemzeti muzeumba került (nyersarany-értéke 4544 aranyforint. V. ö. Pulszky F., A Sz.-i aranylelet). Sz. azelőtt Kraszna vármegye székhelye volt.

[ÁBRA] Szilágy-Somlyó pecsétje.


Kezdőlap

˙