(statuario), l. Chiaro.
István, ref. szuperintendens, hires hitszónok, szül. Új-Fehértón (Szabolcs) 1786., megh. Debrecenben 1855 aug. 11. Nagybátyja Sárváry Pál, debreceni tanár gondviselése alatt 1797 óta a debreceni ref. főiskolában tanulván, 1810. a költészetet, 1811. az enciklopediát tanította, 1814. pedig a főiskolai hivatalokat (contrascriba, senior) viselte, időközben egy évet a német nyelv megtanulása végett Késmárkon töltvén. Szónoki tehetségét a debreceni egyház már jól ismerte s 1814. az üresedésbe jött egyik lelkészi állásra meghivta. Előbb azonban két évet a göttingai egyetemen s külföldi utazáson töltött, azután 3 évig debreceni külvárosi s azóta élte végéig belvárosi lelkész volt. Kitünő szónoki tehetsége folytán küldték 1825. a pozsonyi országgyülésre, mint a helvét vallásu rendek hitszónokát s igy jelentek meg az egyházi irodalom terén előkelő helyet foglaló Diétai prédikációi s igy lett alkalma összeköttetésbe jutni az ország legjelesebb férfiaival s még terjedtebbé s több oldaluvá tenni a nagy tehetségü férfi magas műveltségét. 1827. egyházkerületi al- s 1832. főjegyzővé s a debreceni egyházmegye (tractus) esperesévé választották, 1841. Buday Ezsaiás halála után, a legfőbb egyházméltóságra emelték. Több vármegye tüntette ki táblabirósággal s mint ilyen, részt vett a legfontosabb küldöttségi munkálatokban. 1845. azon legfelsőbb kitüntetés érte, melyben akkorig még protestáns pap nem részesült: kir. tanácsossá lett, 1854. pedig a vaskoronarend vitéze. Sz. mindig a kormány törekvéseit támogatta, sokszor megfordult Bécsben s Budapesten, a hatalomnak kegyence volt s minden el is követett arra, hogy a bécsi kormány a régi protestáns autonomiával ellenkező rendeleteinek hitfeleit megnyerje. Összes munkáit Révész Bálint rendezte sajtó alá Debrecenben.
(Hajdu-), rendezett tanácsu város Hajdu vármegyében, a Kösi folyó két partján, mely újabb időben csinosbodik és szépen fejlődik; van járásbirósága, királyi közjegyzősége, ref. algimnáziuma, polgári iskolája, több nagyobb malma, vasútja, posta- és táviróhivatala és postatakarékpénztára. Lakóinak száma 1850-ben 10,399 volt, 1870-ben 12,269 és 1891-ben 14,728; ezek közül 14,682 magyar; hitfelekezet szerint 13,555 ref., 656 róm. kat. és 462 izraelita. Lakóik leginkább földmíveléssel és állattenyésztéssel foglalkoznak. A házak száma 3217. Kiterjedt határa (23,864 ha.) igen termékeny. régi hajduvárának egyik bástyája még megvan, ahol 1660. a Hajduság 300 vitéz lakója szembeszállt Ahmed Szejdi pasa seregével és hősi halált lelt.
kisközség Nyitra vármegye szenici j.-ban, (1891) 2664 tót és német lak., postahivatallal és postatakarékpénztárral.
1. kisközség Ung vármegye szobránci j.-ban, (1891) 1048 tót, német és magyar lak.; a járási szolgabirói hivatal széke, járásbirósággal és adóhivatallal, posta- és táviróhivatallal, és postatakarékpénztárral. Vidékén a lakosság háziiparszerüleg űzi a vászonkészítést. - 2. Sz., Hornyához tartozó fürdő Ung vármegye Sz.-i járásában, Sz. község közelében, lapályon fekszik szép park közepette s áll 12 épületből, melyben összesen 127 lakó- és 22 fürdőszoba áll a vendégek rendelkezésére. Forrásai kénes-égvényes konyhasós vizet szolgáltatnak, melyet kitünő sikerrel használnak a gyomor és bél hurutos bántalmai, aranyeres bajok, köszvény és idült bőrbajok ellen. Van iszapfürdője is. Sz. a jobban berendezett hazai fürdők közé tartozik, melyet évenként 6-700 állandó és mintegy 1000 ideiglenes vendég látogat meg. Nyáron a fürdőben van posta- és táviróhivatala. A fürdő tulajdonosa Török Napoleon gróf.
Bolgárország törvényhozó testületének a neve.
plasztikai művészet, képfaragás (Sculptura), az ember veleszületett utánzási ösztönének egyik nyilvánulása, a rajzoló művészetek egyik ága, a valóságot térben utánozza, mint az építészet; praktikus céloknak azonban nem szolgál s azért szabadabb az utóbbinál. A festészettől abban különbözik, hogy míg ez a testeket csak alulról fölfelé és jobbról balra való kiterjedésükben utánozza s elülről hátra való kiterjedésüket a látszattal pótolja, a Sz. a valóságot mind a három kiterjedésében, egész testi mivoltában adja vissza. Tárgyköre tekintetében a Sz. a festészetnél korlátoltabb; csak határozott s egyszerübb síkok által határolt formákat ábrázolhat; első sorban az embert, az állatot is; a növényvilág motivumait többnyire csak szerkezeti művek, p. építmények díszéül és azoknak formáihoz alkalmazottan átalakítva utánozza. A testi valóságot mind a három kiterjedésében szilárd anyagból mintázott formákkal hozza létre. A szinezés nem követelménye a Sz.-nak s amikor a szobrot szinezik, mint a görögök s a középkori művészek tették, akkor a szin inkább csak a fő formák kiemelésére szolgál; a természetben előforduló s a fény- és árnyék eloszlása szerint váltakozó, a szó szoros értelmében vett festői szinhatás utánzása ki van zárva köréből. Ha a Sz.-i alkotás kerekded egész mű s szemlélésekor minden oldalról hozzáférhető, szobor a neve, mely állhat egy alakból vagy több alak benső összefűzéséből, s ez utóbbi esetben szoborcsoportozatnak nevezzük. A domboru mű a síkból emelkedik ki s csak szemtől szembe látjuk; kidomborodásának foka szerint megkülönböztetjük a magas, lapos és mélyített domborművet. Mindkét esetben a Sz. épülettagozatok keretében is megjelenhetik s ekkor dekorativ Sz. Tárgyak szerint csoportosítva a Sz. főbb fajai: 1. vallásos; 2. mítoszi; 3. történelmi Sz., ahová az emlékművek is tartoznak; 4. arckép-Sz., melynek nemei: az ülő és álló alak, a herma és mellszobor (buste); 5. a genre-Sz.
Minden Sz.-i mű lényege a művész koncepciójának formákban kiképzett mintája, mely ujjal és modelláló vesszővel könnyen alakítható anyagból, rendesen mintázó-agyagból vagy viaszból készül. A technika, mellyel a minta tartósabb anyagba átvitetik, másodrendü dolog, csak gyakorlottságot igényel és ügyes kézművesre is bizható. A szobrot vagy öntik vagy faragják. Az öntés (l. o.) és a faragás, a Sz. e két fő technikája között közép helyet foglal el a trébelés, mely fémlemezekből domborítja ki kalapács és egyéb szerszámokkal az ábrázolandó alakot. A szobor- vagy képfaragás anyaga szilárd. A négyszögletes, keretalaku pontozó-szerszám nehezékekkel kifeszített, lecsüngő fonalai segélyével kijelöltetvén az eredeti minta kiemelkedőbb pontjai, kivülről befelé irányul a vésőt kezelő munkája, kezdve a durvább részeken, végezve a reszelővel kidolgozott finom részleteken. E csoportba tartozik s lényegében egymáséhoz hasonló eljárást követ a márvány- és kő-Sz., a rostos anyagu fa- és elefántcsont-Sz., mely utóbbihoz a görögöknél magas tökélyre vitt s azóta feledésbe merült arany- és elefántcsonttechnika (chryselephantinos) nem sorolható: ez elefántcsontlemezek egymáshoz való összerovásából állott, melyek a testet ábrázolták, s melyen a reá kerülő ruha vertaranylemezkből készült (toreutica). A Sz.-i technikák e csoportjába tartozik még a drágakövek metszése (glypthica), a pecsét- és éremvésés.
A Sz. történetét a festészetéhez hasonlóan szintén nemzetek szerint szokás tárgyalni. Keletkezése a történelem előtti időkbe vész. Egyiptom vitte a Sz. terén először nagy tökélyre, különösen a technikát illetőleg, mely a vulkanikus eredetü, a legkeményebb kőzetek földolgozásában felülmulhatatlan. Legrégibb műveit nem ismerjük; a gizehi szfinx s az első dinasztiákból ránk maradt emlékek arról tanuskodnak, hogy évszázadokon át művelhették a Sz.-ot, míg ennyire vitték s ami ránk maradt, az mind már a hanyatlás korából való. Egyiptom hatása alatt keletkezett Ázsia, Görögország Sz.-a, mely utóbbinak lakói vitték a Sz.-ot a legnagyobb formai és technikai tökélyre (l. Görög szobrászat). A Sz. második nagy korszaka a keresztény érát öleli föl, antik emlékeken felnövelve valamivel későbben lendül föl, mint az ó-keresztény festészet. Fejlődésének történetét részletesen ismertetjük. Főbb mozzanatai: 1. az ó-keresztény Sz. a X. sz.-ig: 2. román és csúcsíveskori Sz. a XV. sz.-ig; 3. renaissance Sz. a XVII. sz.-ig; 4. barok Sz. a XVIII. sz.-ig; 5. a XIX. sz. első felében Canova és Thorwaldsen vezetése alatt. A modern Sz.-ban a németek a jellemzés erejére fektetik a fő súlyt, a francia művészeket elegáns formák, leleményesség, fejlett technika jellemzi; a monumentális Sz. terén is, amely iránt való érzék napjainkban mintha kiveszett volna, ők hozzák létre a legelfogadhatóbb dolgokat, ami magas tökélyre vitt bronzöntő technikájuknak köszönhető első sorban s ama körülménynek, hogy sehol sem értik jobban a művészi tartalmat ezzel összhangba hozni, mint náluk. A nevezetesebb modern francia szobrászok: a korán elhunyt Carpeaux, Barrias, Chapu, Dalou, Paul Dubois, Lemaire, Rodin stb. L. még Magyar szobrászat.
az a politikai párt, mely az államban a szocializmus (l. o.) elveinek érvényesítésére törekszik. Nevezetes a német birodalmi 1878 okt. 21. korlátolt érvényességi tartammal hozott törvény a Sz. közveszélyes törekvései ellen. Hazánkban e politikai párt mindeddig termékeny talajra nem talált.
egész csomó olyan feladatnak gyüjtőneve, amelyek megoldását az emberek társas együttélése követeli. A társadalmak szerveződésénél, azok különböző átalakulásainál négy elemi tényező működését vehetjük észre; ez alkotórészek: a tulajdon, a család, a kormány és a nemzetiség. Ez elemek kapcsolatai, egymásra való hatásai és önmagukban való kiképződései olyan általános érvényü törvények szerint mennek végbe, mint akár a természeti tünemények. A szélesebb értelemben vett Sz. körébe tartozik mindaz, amit ezek az elemi tényezők a maguk működése közben előállott surlódások, akadályok és veszedelmek alakjában elénk tárnak. Az ide tartozó fogalmak megállapításával, a rajtuk uralkodó törvények vizsgálatával s gyakorlati jelentőségü következtetésekkel foglalkozik a szociologia (l. o.) tudománya; a tulajdonnak s részben a családnak fogalmával, törvényeivel s ezek reformjaival foglalkozik a szocializmus (l. o.), amely főleg a gazdasági élet területét tartja szeme előtt s ide vonatkozó elméleteit és javaslatait túlnyomó részben jogi kategoriákból származtatja le. Tulajdonképen azonban szorosabb értelemben ezt a gondolkodási irányt s ennek gazdasági reformjavaslatait nevezik szűkebb értelemben Sz.-nek. Végre az államnak, illetőleg egyes társadalmi, közigazgatási és politikai szervezeteknek azokat a működéseit, amelyek a társadalmak négy elemi tényezőjének a mostani keretek megtartása mellett zavartalan működését előmozdíthatják és biztosíthatják, szociális politikának (l. o.) nevezik. A Sz. megoldása tehát igen sokszorosan összetett magánjogi, családjogi, alkotmányi és etnikai feladatok végrehajtását követeli meg, de napjainkban ezek majdnem kizárólagosan a gazdasági javak célszerü eloszlását iparkodnak előmozdítani.
az államnak, közigazgatási, politikai és társadalmi testületeknek mindazon tevékenységei, amelyek az emberiség társas életének szabályozására, különösen pedig annak javítására vannak irányozva. Ily tág értelemben tehát a Sz. keretébe tartoznak a kormányzati, a gazdasági és nemzetiségi kérdések, amelyek közül az első, t. i. a kormányzati politika, márrégen művelt ága e tudománynak s politika néven (l. o.) ismeretes; az utóbbi két ág, t. i. a gazdasági és a nemzetiségi politika ellenben csak később részesült megfelelő gondoskodásban, Napjainkban csupán ezeket az ágakat forglalják össze szűkebb értelemben a Sz. neve alá. A gazdasági politika a szocializmus (l. o.) törekvéseivel szemben ugy a termelésnek s a fogyasztásnak, mint a jövedelemeloszlásnak mai rendszereit minden nagyobb felforgatás nélkül akarja megfelelőbbé tenni. Erre vonatkozó kormányzati intézkedéseinek az a célja, hogy a fogyasztási képességnek megfelelően emelje a fizetési képességet, miért is a munkásvédelemről, a szegényügy rendezéséről, az olcsó és gyors jogszolgáltatásról, a jó hiteltörvényekről, az általános népnevelésről, a megfelelő adórendszerről kiván gondoskodni. A nemzetiségi politikában ez idő szerint két rendszer uralkodik; az egyik elmélet szerint a nemzetiségek külön közjogi állást élveznek, a másik elmélet szerint ez nem illeti meg őket (l. Nemzetiségi törvény). Ahol a nemzetiségek meg vannak fosztva a közjogi állás kedvezményétől, ott a nemzetiségi politika vagy biztosítja számukra az államban az etnikai fenmaradhatást mint p. Magyarországban, vagy pedig kormányzati és gazdasági kényszerekkel beolvasztják a nemzetiségeket az állam uralkodó nemzetiségébe, amint p. Bismarck cselekedte a németországi szlávokkal. A köztapasztalás azt mutatja, hogy a nemzetiségi kérdés csak a gazdasági politika megfelelő felhasználásával oldható meg; ez az egyedüli útja az ellentétek elsimításának, minden egyéb intézkedés csak erősíti a maga reakciójával a nemzetiségi öntudat ellenálló erejét.