Zala vármegyében Gyula-Keszi közelében állott. A Rátót-nemből kiágazó Gyulafy-család ősei alapították 1324 előtt szt. Erzsébet tiszteletére. 1324. kapta Gyula-Keszi Lőrinc két fiának taladi birtokát. V. ö. Zalamegyei Oklt. (I. 171-4.).
a Föld termőképes felszine, mely a kőzetek elmállásából (l. o.) keletkezik. Kémiai tulajdonságait l. Föld (kérge, VII. köt. 442. old.). Heves az olyan T., mely a szerves anyagot és a trágyát gyorsan felbontja, eső után gyorsan megszikkad és a növényeket gyorsabban megérleli, mint ellentéte, a lomha T. L. még Szikes talaj és Talajművelés.
v. bonitálás, a talaj minőségének és különösen termőképességének megállapítására szolgáló eljárás, mely a birtokbecslésnél (l. o.) nyer alkalmazást. A T. céljából a területnek különböző, egymástól 100-400 m.-nyi távol eső pontjain a talaj minősége, u. m. összetétele, mélysége, mívelési állapota és termőképessége vétetik birálat alá. Az egyenlő tulajdonságokkal biró területek ezen az alapon osztályokba foglaltatnak, mely osztályok kifejezésre juttatják azt, hogy bizonyos földön minő növények és minő eredménnyel termelhetők. A T. útján közvetlenül nem állapítható meg valamely telek jövedelme, illetve értéke, minthogy ez a természetes termőképességen kívűl még egyéb tényezőktől is függ, nevezetesen a telek fekvésétől, a községtől, piactól való távolságától s az előállított termények árától. Mindazáltal az okszerüen végrehajtott T. az egyedüli mód valamely terület termőképességének és ennek alapján hozadékának és forgalmi értékének a meghatározására. V. ö. Sporzon, Gazdasági becsléstan (M.-Óvár 1885); Szüts Mihály, Mezőgazdasági becsléstan (Budapest 1896).
a. m. dréncső, alagcső, l. Alagcsövezés.
kétféle alakban, mint földcsúcsás és hegycsúszás ismeretes, amint valamely hegyoldalnak csak egyes részeire v. egész hegyoldalakra terjed ki (l. Csuszamlás és Erózio). A T.-t megakadályozhatjuk, ha a hegylejtőkön mély gyökérzetü fanemeket telepítünk és az igy keletkezett erdőt sarjaerdőüzemmódban rövid vágásfordulóval kezeljük, hogy a megterhelés minél kisebb legyen. A talajvédő növényzetet kimélni kell, legeltetni nem szabad, a források vizét megfelelően vezessük le s ha kell, a völgyben készíttessünk partvédő műveket. A vaspályatestnek T. ellen védése, a viznek gyors levezetése céljából kővel kirakott u. n. szivárgókat építenek. A szivárgók mérete a mélység szerint változó. A sekélyebbeket 1-6 m. mélységre, 0,8-1,0 m. szélességre, a mélyebbeket 1,0-1,5 m. szélességre ássák ki; természetesen mennél mélyebbek, annál nagyobb gondot okoz dúcolásuk, hogy a mozgás közben se toruljanak el.
a talaj termőereje vagy termőképessége, mely a talaj alkotásától, nevezetesen fő alkotórészeinek (agyag, homok, humusz és mész) kölcsönös arányától és a talajban foglalt növényi tápanyagok mennyiségétől és minőségétől, továbbá a talaj mélységétől és fekvésétől, illetve a reá ható éghajlati viszonyoktól függ. L. Elmállás.
rigolozás, a mélymívelésnek az a neme, melynél a talaj tetemesebb, a 30 cm.-t meghaladó mélységre olyformán megforgattatik, hogy az az alsó, megporhanyított rétegek a felszinre, a felsők pedig lefelé kerülnek. A T. a szántóföldön is nyer alkalmazást, de kiváló jelentősége a szőllők, komlótelepek, gyümölcsösök, faiskolák, kertek és parkok kezelésénél van. Hatása abban nyilvánul, hogy a rigolozott réteg a vizet és a levegőt magán jobban átereszti s egyúttal a felvett vizet jobban visszatartja, mint a sekélyen mívelt talaj, s igy a növényzetet sem a túlnedvesség, sem a túlszárazság káros befolyásai nem érik annyira; ehhez járul, hogy a rigolozott földben a növények gyökérzete is dúsabban fejlődik, tápanyagszükségletüket tehát nagyobb földtömegtől megszerezni képesek, minek hatása a nagyobb és biztosabb termésekben jelentkezik. A T. iránt azonban nem minden növény egyaránt háladatos. A szántóföldön termelt növények közül a mélyen gyökerező répafélék hálálják meg legjobban a rigolozást, habár a többiekre is előnyösen hat, mindazáltal a szántóföldön a T. nagy óvatossággal alkalmazandó, nehogy túlságos sok nyers földet a felszinre hozzunk, mely a legtöbb növénynek ártalmára van. Ezen okból a szántóföldön csak 25-30, legfeljebb 40 cm.-re terjedő T.-t szokás alkalmazni és ezt e célra szerkesztett u. n. rayolekékkel akár fogatos, akár gőzerővel végeztetni. Ellenben szőllőkben, komlótelepeken és gyümölcsösökben, tekintettel az ott termelendő növények terjedelmes gyökérzetére, a T. többnyire 80-100 cm.-nyire történik s habár ilyen mérvü T.-ra alkalmas ekék is léteznek, mégis a bár költségesebb, de tökéletesebb ásóval való T. itt az általánosabb. Ásóval a T. ugy történik, hogy a rigolozandó terület szélén egy méter széles árkot kitűzünk és ebből a földet a kívánt mélységig kiemeljük és a föld szélére hányjuk; az árok elkészülte után 1 m. széles árkot tűzünk ki, melynek földjét a kiemelt árokba hányjuk olyformán, hhogya felső réteg az árok fenekére kerüljön. Igy folytatjuk a T.-t, míg a föld szélére nem érünk. Az utolsó árkot pedig az első árokból kikerült földdel töltjük meg. Ugy a rayolszántást, mint a T.-t ősszel s tél elején kell végezni, hogy a földet a tél fagyja átjárja, megporhanyítsa és megszelidítse s hogy a rigolozott föld a növények elültetéséig kellően megüllepedhessen. Minthogy az ásóval való T. nehéz és költséges munka, ezt rendszerint szakmányba szokás kiadni s négyszögölenkint a talaj minősége és a T. mélysége szerint 8-16 krt fizetni. V. ö. Hensch Á., Az okszerü talajmívelés elmélete és gyakorlata (Budapest 1885); Cserháti S., Az okszerü talajmívelés alapvelvei (u. o. 1895). L. még Szántás.
l. Földfúrás.
Régebben, mikor a növények tápanyagának a humuszt tekintették, T.-hez azokat sorolták, melyek a talaj humusztartalmát nem fogyasztják, hanem növelik. Ilyenek p. a lóherefélék, a lucerna, baltacim és mások. Mióta azonban minden kétséget kizárólag kimutatták, hogy minden kulturnövény bizonyos mennyiségü és minőségü ásványi tápanyagot igényel, melyet csakis a talajból vehet föl s hogy ennélfogva minden övény termelése a talajra kisebb-nagyobb mértékben zsarolólag hat, kétségtelenné vált, hogy T. nem léteznek. De másrészt kétségtelen az is, hogy a különböző kulturnövények a talaj termőerejét nem egyenlő arányban veszik igénybe; vannak növények, melyek nemcsak ásványi tápanyagszükségletöket, hanem nitrogénszükségletöket is a talajból fedezni kénytelenek s ennélfogva nitrogénfogyasztóknak mondatnak; ezek sorába tartoznak a gabonafélék, a tengeri, répa, burgonya, kender, len, dohány, repce stb., szóval a nem pillangós viráguak. Ezekkel szemben áll egy csoport, mely nitrogénszükségletét nemcsak a talajból, hanem a légkörből is fedezni képes s a talaj erejét ennélfogva sokkal kisebb mértékben veszi igénybe, mint az előbbiek; ezen csoporthoz a pillangós virágu kulturnövények, a lóhere, lucerna, baltacim, borsó, bükköny, bab, lencse stb. tartoznak, melyek említett sajátságuknál fogva nitrogénygyüjtőknek neveztetnek. Míg a nitrogénfogyasztók általában zsaroló növények, addig a nitrogéngyüjtők talajt kimélők s köztük azok, melyek mint a pillangós virágu takarmánynövények (lucerna, lóhere, baltacim), főleg ásványi tápanyagszükségletöket mély gyökérzetöknél fogva főképen a talaj alsóbb rétegeiből veszik föl, dús levélzetöknél fogva pedig a légkör szabad nitrogénjének áthasonlítására kiválóan képesítve vannak, egyúttal talajjavító növényeknek tekintetnek. A régebben T.-nek mondott növények jelenleg tehát talajjavítóknak neveztetnek s termelésüknek megfelelő arányban való fölkarolása nagyon üdvös hatással van a talajerő fentartására.
l. Talajhőmérséklet.