l. Cinkötvények.
a párisi Tissiertől először alkalmazott nyomdászati eljárás, rézmetszetes ábrázolatoknak könyvnyomó sajtón való sokszorosítására. A rézmetszetet litográfiai kőre átnyomják s az igy támadt kép környezetét mélyre maratják, ugy hogy csak a rajz vonalai domborodjanak ki. A követ ekkor betümagasságra emelik, hogy a könyvnyomtató betüivel együtt lehessen róla nyomtatni. A marató szer rektifikált faolaj, sósav és alkohol keveréke; vigyázni kell azonban, hogy a rajz széleit a marató szer meg ne támadja. Ezért védelmül firnásszal vonják be a széleket.
(ejtsd: tiszó) Viktor, francia újságiró, szül. Fribourgban (Svájc) 1845 aug. 15. Korán lépett az újságirói pályára és 1874. a Gazette de Lausanne főszerkesztője lett. Beutazta azután Németországot és Ausztria-Magyarországot, és utazásairól mukákat irt, melyek közül a Voyage au pays des milliards (1875) nagy sikert aratott, de Németországból kitiltották. Magyarországgal is foglalkozott két munkájában, melyek közül különösen a Voyage au pays des Tziganes (1880) keltett feltünést. Ez, valamint egyéb művei külső sikerre számító felületességgel vannak irva. Megemlítendők még: Les Prussiens en Allemagne (1876); Voyage aux pays annexés (1876); Vienne et la vie viennoise (1878); Les mysteres de Berlin (1879); L'Allemagne amoureuse (1884); La police secrete prussienne (1884, képekkel 1886); De Paris a Berlin (1886); Un hiver a Vienne (1888); Amero Constant-nal együtt: La Hongrie on de l'Adriatique au Danube.
összetételü helyneveket l. a főszó alatt.
vizbőségére és hajózhatóságára nézve Magyarország 4-ik folyója (1. Duna, 2. Száva, 3. Dráva), de jelentőség tekintetében mindjárt a Duna után következik. Par excellence magyar folyó; az országban ered s az országot derékban kettévágva még az ország határain belül ömlik a Dunába. Hozzá fűződik ezer emlék, dal s magyar népnek szinte rajongó szeretete.
Neve mintegy 50 alakban ismeretes a régi irásokból és hagyományokból. Strabo ParisonV-nak, PaJironV-nak, Plinius Pathissusnak, Priskos TigaV-nek, a Jornandes Tisianusnak, Tysiának, a ravennai Névtelen Tisiának, Tysiának, Theophylactus Simocatta Tissusnak, Konstantin császár Titza-nak nevezte. A Tibiscus szó a T. helytelen elnevezése és tévedés folytán jött csak forgalomba. A régi magyar krónikák Ticia, Thiscia, Tisia, Tiza, Tize és Tieze stb. néven emlegetik.
Eredete és felső folyása. A máramarosi havasokból, a Fehér- és Fekete-T.-ágból ered; mindkét ágát számos apróbb ér és forrás táplálja, melyek egy része vizét 2000 m.-nél magasabb hegyekből nyeri. A két T. valamivel Rahó fölött egyesül s aztán általában nyugati irányban folytatja útját. A bal parton Trebusánál a Vissót, Máramarosszigetnél az Izát, majd a jobb parton a Taracot, Bustyaházánál a Talabort, Husztnál a Nagy-Ágot, T.-Újlaknál a bal parton a Batárt, majd a jobb parton Mezővárinál a Borsát, végül a bal parton Ar táján a Túrt veszi föl. A T. e felső szakasza, mely eredetétől a Szamos beömléséig tart, legalsó része kivételével teljesen hegyi jellegü; a forrásvidékeken zuhatagokon, sellőkön folyik a viz, óriási köveket görgetve s a beleömlő patakok éppen ilyen jellegüek. A völgy szűk, a meder mélyen beágyazott, a hegyek nagy része erdős. Mindazonáltal Bocskótól kezdve völgye kezd kiszélesedni s csakhamar néhány kilométer széles lapály kiséri folyását. Tekeházán alul kiér a Nagy Alföldre s nemsokára teljesen elveszti hegyi jellegét.
Középső folyása a Szamos beömlésétől a Maros beömléséig tart. A Szamos a Krasznával együtt Vásáros-Námény fölött szakad balról a T.-ba. Ezáltal tetemesen megnövekszik s északnak fordul Csapig, hol a Latorcát közelíti meg, melynek medre a T.-énál mélyebben fekszik s valószinü, hogy egykor a T. vagy legalább egyik nagyobb ága a Latorca s tovább a Bodrog medrében folyt. Csapnál hirtelen kanyarulatal délnyugatra fordul. Bal oldalról a jelentéktelen nyírségi vizeket, jobbról Tokajnál a lassu vizjárásu Bodrogot veszi magába, majd Kesznyétennél, hol egyik nagy, átmetszett kanyarulata van, a Hernáddal bővült Sajót, azután ugyancsak jobbról a kis Hejő, Csincsa, Eger, Laksa, Hanyér patakokat s Szolnoknál utolsó jelentősebb jobboldali folyóját, a Zagyvát veszi föl, mert azontúl jobbról még csak a Perje-Gerje ér szakad beléje. E közben iránya délivé válik s ez irányt aztán nagyjában torkolatáig megtartja. Csongrádnál balról a Hármas-Körös, Tápé táján a Szárazér alsó része s végül Szegednél a Maros ömlik belé. Középső folyása teljesen a Nagy Alföldön húzódik át s a hegység csak Tokajnál közelíti meg. Esése még Náménynál eléggé jelentékeny, de aztán megkisebbedik s a T. a világ egyik legcsekélyebb esésü folyójává válik. Régi folyása e középső szakaszon tele volt kanyarulattal, melyek tulajdonképen már a Szamos beömlése fölött Mező-Vári táján kezdődnek, de a szabályozás következtében e kanyarulatokat átmetszették s ma már csak a holtágak jelzik a régi medreket. E holtágakon kivül a T. régi, rendetlen folyását a jelenleg ármentesített területeken még mindig látható erek és egyes mellékágak is mutatják. Az egész középső szakasz jóformán töltések közé fogott s csak néhol találunk magas partot s igen csekély részen nyilt árteret.
Alsó folyása a Maros torkolatától a Dunába való ömléséig, Szegedtől Slankamenig tart. E szakaszon nagyobb vizfolyásokat a Bégán kivül nem vesz föl, csak egyes ereket és csatornákat. A bal parton Adánál a Marosból kiszakadt Aranka, Titelnél a Béga, a jobb parton Ó-Becsénél a Ferenc-csatorna, lejebb a Jegricska bara betorkolását találjuk. Ez alsó szakasz vizjárása főként a Duna behatása alatt van: a viz esése a Duna vizállásai szerint nagyobb vagy kisebb s ezért lényegesen elüt a középső szakasztól. Különben régebben itt is számos kanyarulat volt, melyeket átmetszettek. Jelenleg mindkét parton- kevés magas part kivételével - mindenütt töltések húzódnak.
Méretei. Hossza a Dunába való betorkolásától számítva a következő:
Forrásától torkolatáig egyenes vonalban mérve a hossza 455 km.-t tesz ki. Szélességéről a következő összeállítás ad átlagos tájékozást:
Középmélységét a következő összeállítás tünteti ki:
Keresztmetszetének átlagos területe a következő:
A föntebbi kimutatásokban a közép viz a partokkal szinelő vizet jelenti, ugy hogy p. a középviz szélessége körülbelül a partok szélességét adja. A nagy vizek szélessége az ártér átlagos szélességét mutatja; a nagy viz mélysége pedig csak az anyamederre vonatkozik.
A folyó magassági méreteire nézve a következő összeállítás ad tájékoztatást, mely a T. egyes vizmércéi 0 pontjának az Adriai-tenger szine fölötti magasságát sorolja föl:
Vizgyüjtő medencéjének kiterjedése, hegyrajzi, meteorologiai, geologiai és hidralogiai viszonyai. Vizgyüjtő medencéjének kiterjedése a következő:
A 157,186 km2 összes területből 51 km2 a Sebes patak (Szeben) és Lapusnyik patak egyik mellékvize (Krassó-Szörény) mentén Romániába, a többi 157,135 km2 pedig Magyarországba esik; igy a T. medencéje az országnak 0,56 részét foglalja el.
Vizjárása. Néhány évtized alatt mióta a szabályozó munkálatokat végrehajtották, lényeges változások állottak elő a T. vizjárásában. Az árvizek magasságai tetemesen megnagyobbodtak, mert az óriási árteret, melyen azelőtt a kiöntött vizek tározódhattak, töltésekkel összeszorították, a folyó középső szakaszának felső részén a viz sebességét meggyorsították s ez által az alsó részeken az árhullámok egymásra torlódását elősegítették. A régi, alacsony árvizszinek ma már csak történeti jelentőségüek. De változás állott elő a kis vizek nivójában is, amennyiben ez mélyebb, mint régen volt. Szóval a legnagyobb és legkisebb vizek közötti magassági különbözet (vizjáték) megnagyobbodott. A jelenlegi viszonyok közt értékes legnagyobb és legkisebb vizállásokról következő összeállítás ad felvilágosítást:
A régi vizszinekről elég megjegyezni, hogy p. Szegeden a szabályozás előtt észlelt két kivételesen nagy árviz 1830-ban 615 cm.-re, 1845-ben 639 cm.-re emelkedett, a legkisebb vizszin pedig a mostanihoz képest az egész T. hosszában magasabb volt.
A jég járása a T.-ban nem igen okoz árvizkárokat; itt-ott egyes jégdugulások magas vizszineket idéznek elő, de általában minden veszedelem nélkül. A jégmenés rendesen március elején az első melegebb napokkal veszi kezdetét, mikor a síkvidék és alacsony dombvidék hava elolvad. Az igazi árvizek aztán csak később, a hegyvidék havának elolvadásával keletkeznek s főként a T. és mellékfolyói árhullámainak egymásra halmozódásából támadnak. E tavaszi árvizek igen hosszan tartók, mert a viz csekély esés miatt csak lassan húzódik le. Árvizkor kezdetét veszi a töltések védelme (l. Árvédelem), mert a viz átáztatni, kinyomni s fölszaggatni igyekszik őket. Természetes, hogy néha a legnagyobb erőfeszítés mellett is fordulnak elő töltésszakadások s ekkor jelentékeny területek kerülhetnek viz alá, mert a töltések között magasra duzzadt viz oly földeket is elönthet, melyeken a szabályozás előtt sohasem járt. Az árvizek tartósággára fölvilágosítást nyujt a következő összeállítás, mely az 1888-iki árviz tetőzésének az egyes állomásokra való leérkezésidejét és az árvédelem tartamát mutatja:
Április végével a viz megapad s rendesen május végével újra árad s junius elején a zöld ár vonul le a T.-n. A zöld árt nem annyira a magas hegyvidék hava, mely már csak igen kis mennyiségü, hanem a bő esőzések okozzák, melyek az egész medencében általánosak. A zöld ár nem emelkedik oly magasra a középső és alsó T.-n, mint a tavaszi árhullám, de néha elég kárt okoz, mert a töltések közötti ártér termését rendesen tönkre teszi. Junius végével újra leapad a viz s az apadás, kisebb változásoktól eltekintve, majdnem szeptember végéig és október elejéig folytonos. Ekkor állanak elő a T. minimális vizei. Aztán az őszi árhullám következik, melynek az alsó T.-n nincs jelentősége. A jégzajlással, mely decemberben szokott megindulni, újra kis vizállások kapcsolatosak, de a jégállással a vizszin némileg földuzzad, bár lefolyó viztömeg továbbra is csekély marad.
A folyónak másodpercenkint szállított vizmennyisége általában a vizállások szerint változik. De lényeges befolyást gyakorol reá a vizszin esése, mely áradáskor nagyobb, apadáskor kisebb, s azonkivül a mellékfolyók duzzasztó hatása is. A legkisebb vizszin esését a következő összeállítás mutatja:
Mint látható, Náménytól lefelé az esés kilométerenkint csak néhány centiméter s ezért az áradás és apadás aránylag jelentékeny változást idézhet elő benne. De legszembetünőbb hatással van a T. esésére a Duna vizállása. Ha a Duna nagy és a T. kicsiny, mint p. az 1890 őszén volt, akkor a Duna visszahatása még Szolnokon is konstatálható. Az Alsó-T.-n Török-Becse és Titel közt ezért az esés igen változó és 10-12-szeres különbségek is fordulnak elő. Ezért ugyanazon vizállás mellett egyik esetben 2-3-szorta több viz folyhat el, mint más esetben. A vizállásoktól függetlenül a T. maximális és minimális másodpercenkinti viztömegét a következő összeállítás mutatja:
Ez összeállításból látható, hogy a nagy vizgyüjtőjü Szamos a Felső-T. maximális vizmennyiségét csak felével szaporítja, éppen igy a kis vis mennyiségét is. A maximális vizmennyiség szaporodik a Bodrog és Sajó beömlésével s e helyeken a kis viz mennyiségében is jelentékeny emelkedés van, aztán a maximum megfoly Szegedig, bár a T. útközben fölveszi a Zagyvát és Körösöket; Szegednél a gyors vizjárásu Maros ismét fölemeli valamivel a vizmennyiséget, mely aztán a Dunába ömlésig csak kevéssel fogy meg. A legkisebb viz mennyisége állandó emelkedést mutat Újlaktól Szegedig az egyes mellékfolyók és a mederben fölfakadó talajviz kedvező hatása alatt. A kimutatás harmadik rovata a sodor sebességét adja, mely fönt a nagy esésnél jelentékeny, a Szamos és igen lassu Bodrog beömlésénél megkisebbedik, a heves Sajó beömlése alatt az eséssel együtt megnő, a csendes Körösök alatt megfogy s végül a gyors Maros beömlésénél ismét megnövekedik. Természetes, hogy a folyó középsebessége sokkal kisebb s főként az ártéren igen lassan mozog a viz.
A viz mennyiségével és sebességével együtt változik a hordalék minősége és mennyisége. A Felső-T. nagy vizkor sziklatömböket görget; Bökénynél még ököl-, sőt fejnagyságu kavicsok mozognak. Lejebb a kavics egyre kisebbedik s helyét durva homok foglalja el. A Szamos beömlése alatt már iszapos részek lebegnek s csakhamar a legfinomabb homok- és agyagszemek mozgnak a vizben. A Bodrog nem növeli a hordalék nagyságát, mely a Sajóig mindinkább finomul; itt a T.-ba a gyors Sajó apró kavicsokat és druva homokot zúdít, mely hosszu darabon feltölti a medret. Azonban csakhamar újra megfinomodik a hordalék s a lassu Körösök szintén csak finom iszapot hoznak. A gyors vizjárásu Maros igen sok durva homokot szállít, melyből Szeged alatt zátonyok képződnek. Ettől kezdve a Dunáig a hordalék ismét finom. A T. tehát középső és alsó folyásában leginkább csak földpátos, agyagos részeket mozgat és mintegy átszitálja hordalékát, hogy a síkságra csak a termékeny, trágyázó hatásu anyagokat szállítsa.
Közgazdasági jelentősége. A földmívelés, ipar és kereskedelem szempontjából a T.-nak kiváló a fontossága. A T. kiapadhatatlan forrása az agri-kulturális haszonnak. Iszapja termékenyítette meg régi s tartja buja termékenységben jelenlegi, legtöbbnyire töltések közé fogott árterét. És a egyes töltésszakadások alkalmával itt-ott az évi termést tönkre is teszi, de hosszu időre meg is trágyázza az elöntött földet. Mezőgazdasági jelentőségéről l. bővebben a Szabályozás alatt. Halászata számos embernek ad keresetet; régebben halbősége közmondásos volt; újabban a halállomány az árterek elvonása miatt megcsappant. Ipari tekintetben leginkább a Felstő-T.-nek van jelentősége, hol az eleven erőnek még csak csekély részét használják ez idő szerint; főként csak kisebb lisztelő és fürészmalmokat találunk itt s az eleven erő legnagyobb része haszontalanul vész el. Középső és alsó folyásán a T. hajómalmokat mozgat. Kereskedelem szempontjából már régen is nagy jelentősége volt, mert rajta fát és sót szállítottak. A tutajozás messze a hegyvidéken kezdődik és torkolatáig tart. Gőzhajók a torkolattól Szolnokig járnak. Följebb a teherhajók átrakodással közlekednek. Régebben az 50-es években V.-Náményig járt a gőzhajó s csekély szabályozással a gőzhajózást idáig ismét életbe lehetne léptetni. Különben a T. kereskedelme csak akkor fog lendületet venni, ha a nyugat felé irányuló csatornák s első sorban a budapest-csongrádi hajózócsatorna kiépülnek.
Szabályozása. A T. szabályozása Magyarország egész közgazdaságára kiható, nagy vizi munkálat, melynek célja a T. árterének a kultura számára való meghódítása, árvizei gyors és szabad levonulásának biztosítás és a hajózás érdekeinek előmozdítása.
A szabályozás előtt a T. ártere majdnem 200 négyzetmérföld kiterjedésü volt, melyen a kiöntött vizek tavasz kezdetétől nyár végéig ott rekedtek, a mélyebb helyek pedig állandó mocsarakat képeztek. Az 1816-iki árvizről irja az egykoru iró, hogy Szegedről a kikindai vásárra hajókon mentek a kereskedők és mesteremberek s onnét a «Böge» csatornáig szabadon lehetett csónakázni. Az ártér szélessége néhol 70 km. is volt. A majdnem évenkint megújuló veszedelem már régen arra indította a lakosságot, hogy az árvizek ellen töltéseket emeljenek, de e védőművek kisszerüek, rendszertelenek, összefüggés nélküliek voltak. A T. igazi szabályozása a közállapotok megszilárdulásával a XIX. sz. első felében veszi kezdetét.
Első dolog volt a T. térképezése, műszaki fölvétele, mely ügyben a kormányhatalom sokáig hiába próbálta a széthúzó vármegyei hatóságokat egyöntetü munkálkodásra birni. Végre 1833-ban a helytartó tanács a T. műszaki felvételét elrendelte, mi 1833-tól 1884-ig Lányi Sámuel igazgató mérnök vezetése mellett meg is történt. E fölvételek, melyek kiváló pontosságal és nagy műszaki intelligenciával készültek, képezik a T.-szabályozás alapját. Az ügy aztán gyorsan haladt előre, főként midőn 1845. Széchenyi István grófot nevezték ki a helytartó tanács közlekedési osztályának főnökévé. Ugyanezen évben kapta megbizását Vásárhelyi Pál mérnök is, hogy a térképek alapján a szabályozás tervét elkészítse. Vásárhelyi a feladatnak gyorsan és szakértelemmel felelt meg. Ő a feladatot két részre osztotta: az egyik rész az árvizek gyors levonulását, másik az ármentesítést célozza. Igy hát Vásárhelyi a T.-völgy vizbajait nemcsak a kiöntésekben, hanem a kiöntések hosszu tartamában is látta s igen jól fölismerte, hogy oly csekély esésü folyónál, mint a T., az árvizek levonulásának siettetése kiváló haszonnal jár. E célból 101 átvágást (később az átvágások száma 120-ra emelkedett) tervezett, melyek a folyó kanyarulatait átmetszvén, a folyó hossza mintegy 1/3-ával rövidült volna meg. Az ármentesítés céljából pedig a folyó két partján töltéseket tervezett, de a töltések távolságát nem vette nagyra, hogy közöttük minél sebesebb lefolyás keletkezzék. A kivitel módjára nézve azt ajánlotta, hogy a töltés-munkálatokat fölülről kezdve alá felé folytassák, az átvágásokat pedig lehetőleg sorjában alulról fölfelé készítsék el. A terveket elfogadták és Széchenyi 1860 jan. 20. a munkálatok végrehajtására megalakította a Tiszavölgyi társulatot, mely célját az egyes vidéki, helyi érdekü ármentesítő társulatok révén hivatott megvalósítani olyformán, hogy a T.-völgyi társulat csak a vidéki társulatok központi hatóságát képezi. A társulatnak 1846. a következő összegek állottak rendelkezésére:
Az első sorban megalakult 8 ármentesítő társulat körébe 1.671,219 m. holdnyi területet vontak be s a munkálatokhoz e terület minden holdja után 2 frt 214/5 krtól 13 frt 42 krig változó hozzájárulást mondottak ki, ugy hogy a töltések elkészítésére 7.426,054 frt 6 krt irányoztak elő. Ez összeg kizárólag az ármentesítés céljaira volt fordítható, mert a T. medrének szabályozását, mely főként csak a kanyarulatok átmetszéséből állott, államköltségen óhajtották megvalósítani. Igy rendezkedve 1846. T.-Dob mellett az urkomi magaslatnál a munkálatokhoz hozzákezdettek. Az itt épített gát e része ma is Széchenyi-gát néven ismeretes. Azonban Vásárhelyi még ez évben meghalván, a tudós Paleocapa Pétert, lombard-velencei cs. kir. építési főigazgatót hivták az országba, hogy a terveket fölülbirálja és a további teendőkre útmutatást adjon. Paleocapa a T.-szabályozást csak egyetlen szempontból tekintette: az ármentesítés szempontjából; minden mást csak másodrendü dolognak jelentett ki; ugy tartotta, hogy a töltések építése az első kötelesség s hogy ez a dolog filozofiailag helyes fölfogása. Az átmetszések csak azután következhetnek, ha már a töltések közé fogott folyó biztosabb útmutatást ad az átvágások helyeire nézve: ő egyelőre csak 15 (illetőleg 21) átvágást ajánlott. Részletesen megállapította a töltések méretét s oly távolságra akarta helyezni őket, hogy a folyó kanyarulataival együtt közéjük férjen, kimondván, hogy a töltéseknek nem az a céljuk, hogy a vizet kormányozzák, hanem csak az, hogy szétterülni ne engedjék. Ott pedig, hol a folyó egyenes, a töltések távolságát 400° -re (759 m.) tervezte. Paleocapa előtt a Po viszonyai lebegtek; terveit is e viszonyokhoz alkalmazta s nem mérlegelte eléggé a T. csekély esésü, lomha folyásu természetét. Az intéző körök s a T.-völgyi társulatnak 1847 márc.-ban Pesten tartott ülése Paleocapának különben átgondolt terveit elfogadták és a töltésépítő munkálatokat siettették. Azonban az 1848-49-iki szabadságharc csakhamar megakasztotta a társulat tevékenységét; 1849-ig mégis elvégeztek 352,538 köb-öl töltést, 62,376 köb-öl átvágást, összesen 687,921 frt értékben.
A szabadságharc alatt és leveretése után az ármentesítések ügye rövid ideig szünetelt ugyan, de az érdekeltek csakhamar tudatára ébredtek annak, hogy az ármentesítésekkel az elnyomatás korában is a nemzeti ügyet szolgálják s ezért csakhamar kiváló tevékenységet fejtettek ki e téren. A T.-völgyi társulat a T.-menti birtokosoknak gyülőhelye, összekapcsolója lett s munkálkodásukat maga a kormányhatalom is, mely egyéb nemzetközi törekvéseket elfojtott, melegen pártolta. Az 1850 jun. 16. kelt császári nyilt parancs a T.-i ármentesítések és szabályozások ügyét rendezte oly módon, hogy a vezetést teljesen az állam kezébe tette le és hathatós állami segélyt engedélyezett a társulatoknak. Ez intézkedés főbb pontjai a következők: 1. Az állam a társulatok 400,000 frtnyi kölcsönét a bankoknak megfizette és állami előleggé változtatta. 2. Öt éven keresztül évenkint további 100,000 frt előleget biztosított oly módon, hogy a birtokosok a teljesen mentesített terület minden holdja után 1 frtot fizessenek vissza. E visszafizetett összegek újból felhasználhatók voltak. 2. A folyó medrének szabályozását, jelesen az átmetszések létesítését az állam saját terhére vállalta el. 4. A műszaki és adminisztrativ szolgálat költségeit szintén az állam vette magára. E nyilt parancs megalakította még a T.-szabályozási bizottságot is. A szabályozási tervek és kölcsönügyek megállapítása után a munkálatokhoz ismét hozzáfogtak. És általában azt mondhatni, hogy a Vásárhelyi tervei szerint vitték keresztül a további szabályozásokat, ugy hogy a T.-szabályozás apjául ő tekinthető. Amennyiben pedig az egyes helyi és személyi érdekek, melyek igen nagy számmal és követelőleg léptek föl, a terveket itt-ott módosították, e változtatások legnagyobb részben a közügy s a T.-völgy általános érdekének ellenére történtek.
Alkotmányunk visszaállításáig, 1867-ig 18 társulat alakult meg; 827,458 m. hold területet vontak ki az árvizek elöntései alól és 1.115,616 km. hosszuságu töltést építettek, melybe mintegy 23 millió forintot fektettek be. Ezenkivül 1867-ig az állam a Vásárhelyi tervezte átvágások közül 105-öt létesített mintegy 4 millió forint költséggel, miáltal a T. hosszát 461 km.-rel rövidítette meg. Adminisztráció tekintetében 1856. egy új császári nyilt parancs föloszlatta a központi bizottságot s helyébe a központi felügyelőséget állította, melyet 1867. a T.-szabályozási kormánybizottság váltott föl. A költségek egy részét ez ideig súlyos föltételek mellett fölvett kölcsönpénzből fedezték.
A kiegyezés első éveiben, bár a munkálatokat folytatták, aránylag nem sok történt. Nevezetesen ide vonatkozó intézkedések: 1871. a XXXIX. és XL. t.-cikkek, melyek elseje a vizszabályozó társulatokról, másodika a gátrendőrségről szól, valamint az 1874-ik évi XI. t.-c., mely a belső vizek levezetésére vonatkozik. Ugyanis a töltések által mentett területeket az árvizek ugyan nem járták többé, de a csapadék s főképnt a hóolvadás vize, valamint a fölfakadó vizek fölgyültek rajtuk s levezetésükről gondoskodni kellett. A T.-szabályozással kapcsolatban tehát nagyszabásu belsővizlevezető munkálatok is indultak meg, főképnt 1875-től kezdve, midőn a T.-szabályozó kormánybiztosságot megszüntették s helyébe a közmunka- s közlekedésügyi minisztérium kebelében tiszavölgyi szakosztályt állítottak fel. Ez időponttól kezdve vesz lendületet újra a szabályozás ügye, melyet különben az egymásután következő árvizek is folyton napirenden tartottak. Az 1876., 1877. és 1879. évek árvizei sokáig emlékezetesek maradnak a T.-völgy szabályozásának történetében. Főként az 1879-iki tavaszi nagy árviznek volt kiváló jelentősége, midőn Szeged városa elpusztult. A közvélemény ekkor fölzúdult és az egész T.-szabályozó munkálatokat alapjukban elhibázottaknak mondotta; némelyek azt állították, hogy a T. a munkálatok következtében fölemelte medrét, feltöltötte fenekét s az árviz szine azért magasabb. Pedig nem történt egyéb, mint természetszerü következménye a töltésezésnek: összeszorították a folyó árvizi medrét, tehát az árviz szinének emelkednie kellett; a folyó feneke pedig nemhogy emelkedett volna, hanem mint a felvételek később megmutatták, még inkább átalában mélyedt. Az első munkálatok alkalmával készült töltések kétségkivül elégteleneknek, gyöngéknek bizonyultak; fentartásuk és védelmük óriási pénz-, sőt emberáldozatba is került s nem láthatta előre senki, hogy meddig fog a vizszin emelkedni. Elvégre is a vizépítészet kiválólag tapasztalati tudomány s minden újabb árviz csak adatokat és ismereteket szolgáltatott a töltések miként való építésére és fentartására. Töltésszakadások minden töltésezett folyónál, a legnagyobb ügyelet mellett is előfordulnak s ez oly körülmény, mellyel az ilynemü szabályozásnál előre számolni kell. Történtek itt-ott a töltések vonalozásában, a munkálatok sorrendjében hibák is személyes érdekek folytán, de általában a szabályozás elhibázottnak nem volt mondható. Azonban a minisztérium még az 1879. év folyamán a közvélemény megnyugtatására francia, német, olasz és hollandiai mérnököket hivott be, hogy a T. szabályozását fölülbirálják és a további teendőkre javaslatot tegyenek. De e külföli szakértők rövid szemle- és tanulmányútjukban nem ismerkedhettek meg alaposan a T. vizviszonyaival s ezért csak igen kétséges értékü s általánosságban mozgó véleményt adtak a szabályozásról. Éppen ezért az 1880. évben készült miniszteri jelentés úgy a töltések távolságára, mint méreteire nézve egész önálló tervezetet mutatott be, bár a kivitelnél e jelentés javaslatait nem hajtották mindenben végre. Eközben az 1881-iki árviz minden azelőttit fölülmult; több helyen töltésszakadásokat idézett elő s néhol a töltéseket csak a legnagyobb erőfeszítéssel, katonaság segítségével lehetett csak föntartani. E nagy veszedelem arra indította a kormányt, hogy a társulati ügyeket rendezze s a szabályozás végrehajtását egyöntetüvé tegye. Ugyanis a T.-völgyi társulat az egyes törvényhozási intézkedések folytán mindinkább kevesebb ellenőrzést gyakorolt, mert a T. mellékfolyóin s főleg a Körösök mentén foganatosított ármentesítések következtében is nagyon megszaporodott társulatok autonom jogköre kiszélesedett; néhol a társulati érdekek ellentétbe jutottak s ebből viszályok keletkeztek. Voltak olyan árterületek is, melyek nem alakultak társulattá s ily helyeken az egyes birtokosok és községek tartották fönn rosszul épített töltéseiket. A legtöbb rendezetlenséget a T., Körös és Maros közötti terület mutatta s azért ide 1881. ideiglenes hatáskörrel kormánybiztosságot állítottak föl az egyöntetü tervek elkészítésére. Ugyancsak 1881. tervezték meg az Alsó-T. ártereinek szabályozását is. E közben a társulatok financiái egyre bonyolódottabbak lettek; állami és egyéb kölcsönök, kivetett és behajtatlan illetékek és adók tették zavarossá a helyzetet. Az 1884. XIV. t.-c. e tekintetben némileg tisztázta a helyzetet; ugyane t.-cikk kimondotta azt is, hogy a T.-menti társulatok a T.-völgyi társulatba belépni kötelesek. De a társulati ügyek rendezésére legegyetemlegesebb hatással volt az 1885. évi XXIII., a vizi jogról szóló t.-cikk, mely a társulatok alakulását, közigazgatását, jogaikat és műszaki ügyeinek elbirálását számos intézkedésben szabja meg. Majd 1886. a volt közmunka- és közlekedésügyi minisztérium kebelében fölállították a vizrajzi osztályt, melynek egyik feladatává tették a T. medrének nyilvántartását és vizjárásának tanulmányozását. Ily módon a szabályozási és társulati ügyek nagyot haladtak előre, de még egy rendkivüli árviznek kellett jönnie, hogy útmutatást és oktatást adjon a további teendőkre és a viszonyok mi módon való konszolidációjára. 1888. oly magas vizszinek állottak elő mint 1881., sőt néhol magasabbak; számos töltésszakadás történt és összesen mintegy 400,000 hold terület került viz alá. Ekkor a minisztérium az összes T.-i társulatokra nézve meghatározta a töltésméreteket, mely intézkedés szerint a Szolnoktól fölfelé eső töltések magassága a legnagyobb vizszin fölötti 1,0 m., a Szolnokon aluli töltéseké pedig 1,5 m. Csakhamar aztán a T.-szabályozás ügyében újabb jelentős mozzanat történt, amennyiben az 1889. XVIII. t.-c. a volt közmunka- és közlekedésügyi minisztériumból a vizi ügyeket az újonnan szervezett földmívelésügyi minisztériumba tette át s ez intézkedés révén fölállítható volt e minisztériumban az V. főosztály a vizügyi adminisztráció részére és az országos vizépítészeti és talajjavító hivatal a műszaki teendők ellátására. E hivatalban a T.-szabályozás és T.-i társulatok ügyeit a T.-i osztály egy vezetővel és 4 kerületi felügyelővel, valamint 7, vidéken elhelyezett folyammérnöki hivatallal intézi; azonkivül a T.-i társulatok (melyeknek száma 1895-ben 37 volt) még a T.-völgyi társulat központi bizottságának felügyelete alatt is állanak. E bizottság, melynek hatásköre a társulatok kiterjedt autonom hatáskörével szemben ma már leginkább csak a financiális ügyek elintézésére szorítkozik, választott elnökből, alelnökből, 21 rendes és 10 pótló tagból, a földmívelésügyi, pénzügyi és belügyi minisztériumok által kinevezett egy-egy rendes és egy-egy pótló tagból, valamint a T. és mellékfolyóinak felügyeletével megbizott vizépítészeti felügyelőkből áll. De az adminisztrativ ügyek ilyen rendezésén kivül a tiszán műszaki ügyekben is kiváló intézkedések történtek, amennyiben 1890. az országos vizépítészeti és talajjavító hivatal jelentés alakjában összefoglalta a T.-szabályozás érdekében eddig történt munkálatokat, föltüntette az itt-ott fölmerült hiányokat s a további teendőkre nézve egyöntetü javaslatokat tett. A javaslat főként mederrendező munkálatokat sürgeti, mert általában az eddigi intézkedések főként az ármentesítésre vonatkoztak s ezt a befejezéshez közel juttatták, mig a folyó medrében szükséges munkálatokra nézve eddig aránylag kevés történt. Ezért a javaslat alapján az 1894. évi III. t.-c. a T.-i mederrendező munkáltokra (a Bodrog- és Ferenc-csatorna szabályozásával együtt) 12 év alatt fölhasználandó 17 millió forintot engedélyezett. A munkálatok ügye pedig a legutóbbi években nagyot haladt előre. A töltéseket megerősítették, a hiányosan fejlődött átvágásokat bővítették, a hullámtért rendezték, a még szabad árterek nagy részét eltöltésezték, szóval oly állapotba hozták a T.-t, hogy a töltések az 1895-ik árvizet, melynek magassága a T. alsó részén minden eddigit fölülmult, leszámítva néhány, aránylag kis jelentőségü töltésszakadást, minden veszedelem nélkül kiállották. A munkálatokba csupán a T. és mellékfolyói mentén a társulatok 1895 végéig mintegy 86 millió forintot, az állam pedig mintegy 30 millió forintot (magába a T.-ba 22,6 milliót) fektetett be. Ily áldozat árán sikerült a T. völgyében 5.203,944 magyar hold területet nyerni meg a rendszeres kulturának s a munkálatok következtében a nemzeti vagyon értéknövekedés mintegy 1000 millió forintra tehető.
A munkálatok összefoglalása. A T. szabályozásával kapcsolatos munkálatok közül legfontosabbak a hosszanti töltések, körtöltések, kereszttöltések, a belső vizeket levezető művek, az átvágások, a meder- és hullámtérrendezések. A hosszanti töltések, melyek a folyóval többé-kevésbbé párhuzamosan húzódnak, védik első sorban a régi árterületet az elöntéstől. Anyaguk föld, alakjuk a különböző társulatoknál más-más. A védelemnek legjobban megfelelő töltésalak koronaszélessége 5-6 m.; a korona magassága az árviz szine fölött legalább is 1,0 m.; a viz felőli lejtő esése 1:3-től 1:5-ig változó; az ellentett oldal esése 1:2,5-től 1:3-ig. Ha a töltés magas, akkor a vizzel ellentétes oldalon a lejtőbe padkát (l. o.) készítenek. Igen gyakran a viz felőli lejtőt kővel vagy téglával burkolják. A T. völgyében létező töltések méreteiről a következő összeállítás ad átnézetet:
Egy kat. hold mentesített területre esik 86 cm. töltés, vagyis 1 km. hosszu töltésre jut 1160 kat. hold mentesített ártér. A körtöltések az egyes városokat és községeket veszik körül s arra szolgálnak, hogy a jelentősebb helyeket még azon esetben is megvédjék az árviztől, ha a folyómenti hosszanti töltések már átszakadtak. Eddigelé körtöltéssel a következő helyek láttattak el: Szeged (a körtöltés hossza 10,369 km.), Hódmező-Vásárhely, Csongrád, Békés-Csaba, részben B.-Gyula, Békés, Doboz, Körös-Tarcsa, M.-Berény, K.-Ladány, Szarvas, Gyoma, Rékas, Szolnok, Martonos, Poroszló, Arad és Mikalaka. A kereszttöltések arra szolgálnak, hogy a hosszanti töltések védte árterületet szétdarabolják oly módon, hogy ha valahol a viz betör, ne az egész árteret, hanem csak (kereszttöltéstől kereszttöltésig terjedő) egy részét öntse el. Rendesen ott készítik, hol az ártér elkeskenyül. Ily célra szolgálnak különben az árterületet átszelő utak, vasutak, valamint a belső vizek levezetsére szolgáló csatornák töltései is. A belső vizek levezetésére a töltések védte területen árokhálózat szolgál. Ez ideig nem mindenik társulat vezeti le rendszeresen a belső vizeket, ugy hogy 1895. egy kat. holdra még csak 0,6 m. csatorna esett, vagyis 1 km. belvizcsatornára 1555 kat. hold ártér jutott. A csatornák vizének a folyóba vezetése több módon történik. Lehet nyilt bevezetés, mikor a csatorna töltések közé fogott, melyek a folyó töltéseihez csatlakoznak. Lehet a vizet zsilipeken vezetni a folyóba, de ezen zsilipeknek az a hátrányuk, hogy a hosszanti töltések folytonosságát megszakítják s a töltés védelmét nehezebbé teszik. Régebben nagy, magas, kis alapu zsilipeket építettek, de mióta 1887. a kistiszai zsilip bedült, ily «álló zsilipek» többé nem épülnek. Helyettük széles vasbetonalapuakat, vagy csőáteresztőket készítenek. Néhol szifon (l. o.) segítségével emelik a töltéseken át a vizet, legújabban pedig nagy, centrifugális gőzszivattyukat használnak erre a célra. E két utóbbi esetben a hosszanti töltés folytonossága nincs megszakítva s igy a töltésvédelem könnyebb.
Az átvágások a folyó kanyarulatait egyenesítik ki és igy a csekély esésü T. relativ esését megnövelik s a folyást gyorsabbá teszik. Az átvágásokra nézve a következő táblázat ad felvilágosítást:
Ez átvágások egy része még nem fejlődött ki anyamederré, némelyek pedig beiszapolódtak. A Tokajon felül levő szakaszon nem áll a szabályozás érdekében a vizfolyást gyorsítani s az e hely fölötti átvágások további fejlesztésére nem fektetnek súlyt; mig a Tokaj alatti átvágásoknak anyamederré bővítése szükséges és e tekintetben a munkálatok folyamatban vannak. A beiszapolódott átvágások száma 10, a megmaradt 102 átvágás 461,8 km.-rel rövidítette meg a T.-t.
A mederrendező munkálatok részint az árvizi, részint a kisvizi meder megjavítására vonatkoznak. Az árvizi meder rendezése főként a hullámtér szabadon tartását követeli meg, hogy a viz itt is bizonyos szélességben szabadon mozoghasson. E szabadon tartandó hullámtéri szélességet egy 1887-iki miniszteri rendelet a következőkben szabja meg: T.-Újlaktól a Szamosig 170 m., a Szamostól Csapig 250., Csap és Tokaj közt 270 m., Tokajtól a Sajóig 300 m., a Sajó és Füred közt 350 m., Füredtől Csongrádig 380 m., Csongrád és Szeged közt 400 m., Szeged és Titel közt 500 m. Ezen szélességben tehát a hullámtéren fákat, bokrokat ültetni vagy fentartani nem szabad és amennyiben már volnának ily vizfolyási akadályok, azoktól a meder kitisztítandó volna. A kisvizi meder szabályozásának két célja van: a partoknak szaggatás ellen való védelme és a hajózóút megjavítása. Mindkét irányban csak helyenként történtek munkálatok. A partok védelmét rőzséből, kőből készült burkolatok és kötések teljesítik. A hajózóút megjavítására a kisvizi meder összeszorítását célzó művek és kotrás szolgálnak. Ez utóbbi tekintetben felemlítésre méltó a szegedi Maros-torok megjavítása, hol a Maros bő iszapjával a T. medrét elzátonyosította és a hajózásra alkalmatlanná tette. Itt a széles meder összeszorításával és kotrással segítettek a bajon. Különben a hajózás érdekében még igen sok tenni való van hátra. A T. középső szakaszának felső részén létesített átvágások a vizszint leszállították s igy most nem lehet a kellő hajózó-mélységet ott megkapni. Csekély javítással s főként a mederben levő óriási fatuskók eltávolításával a hajózóút könnyen megnyitható volna.
A T.-völgy szabályozásával kapcsolatban felemlítést érdemelnek még azok a nagyszabásu tervezetek, melyek az Alföld öntözését célozzák. Az által t. i. hogy a T.-t töltések közé fogták, megfosztották völgyét a kiöntött viz trágyázó hatásától. A rendszeres kultura megkivánta, hogy az ártértől a kiöntéseket távol tartsák; a fokozódó, belterjes gazdálkodás pedig újolag rá akarja vezetni e területekre a vizet, csakhogy nem a véletlen szeszélye szerint, hanem öntudatos módon, a kellő időben és mennyiségben. A T. völgyében mintegy 500,000 kat. holdra tehető az a terület, melyet az öntözés áldásaiban részesíteni lehet. A nagy öntözőcsatornák azonban még csak tervben vannak.
(borosjenői nemes, és borosjenői s szegedi gróf) család; régi történeti multtal bir.
[ÁBRA] Tisza-család címere.
A család legrégibb történetére vonatkozólag igen gyér adatok maradtak reánk s ezek egy részénél az összekötő kapcsot legfeljebb a név azonossága nyujtja, amely nem mindig kétségtelen bizonyítéka az egy családhoz tartozásnak. T. személynévvel már az Árpád-ház alatt találkozunk. Egy II. Endre király alatt (1211) kiállított oklevélben Tyza, filius Nuuhu nevü udvarnokról van említés, mintegy száz évvel későbben egy T. (Thesa, Thysa, Tyssa) mester szerepel, aki mint Mária királyné apródja kezdi pályafutását s később mint Róbert Károly második nejének Erzsébetnek ajtónállója hű szolgálatai jutalmául Érd, Ladány és Üröm falvakat kapta s ezeken kivül a pilisvármegyei Boros-Jenőn is volt jószága. 1327. Tiszay Pál Csongrád vármegye szolgabirája, 1341. T. Jakab fiai Bihar vármegyében Süvegden birtokosok. Itt hosszu időre megszünnek a különben is gyér adatok egész a XVI. sz.-ig. Ekkor kap címeres nemességet 1578 ápr. 12. Rudolf királytól T. Tamás feleségével Orsolyával s gyermekeivel Mihállyal, Katával, Ilonával s László nevü testvérével együtt, amiért vére hullásával szolgálta a királyt s érte rabságot is szenvedett, ugy hogy nagy summa pénzen kellett kiváltani. E címer különbözik a mai ismert T.-címertől. Mindezek a T.-k lehetnek a mai boros-jenői T.-család ősei, de összekötő genealogiai kapocs hiján minden kétséget kizárólag legelső ősnek ama György deákot (Georgius literatus T. Makainus de Boros-Jenő) tarthatjuk, aki feleségével s két sógorával együtt 1636 jun. 21-én I. Rákóczi György fejedelemtől Arad, Csanád és Temes vármegyében a török hódoltsághoz tartozó vidékeken tizennégy falut és pusztát nyert adományba. Egy leánya (Erzsébet) volt, aki Csulay György erdélyi ref. «orthodoxus» püspök vett feleségül, s egy fia I. István, aki birtokszerzései, ügyes gazdálkodása, valamint politikai szereplése és Várad védelménél kitüntetett vitézsége által először emelte ki a T.-nevet a közrendü nemesek sorából. Nemcsak megőrizte ama birtokokat, melyeket György, a törökök zaklatásainak és pusztításainak állandóan kitett területen szerzett, hanem tetemesen gyarapította is azokat. Boros-Jenőben lakott s onnan intézte ügyeit. Közhivatalt is vállalt, 1649. Zaránd vármegye szolgabirája, 1651. országgyülési követe, majd alispánja lett. Ambicióját mindez nem elégítette ki, e tekintetben helyzete különben is kedvező volt: meghitt barátja Szalárdy János, a történetiró és sógora Csulay püspök az erdélyi fejedelmi udvarnál befolyásos emberek voltak s célja elérésében hathatósan támogatták. Igy történt, hogy mikor II. Rákóczi György elhatározta, hogy megszerzi a lengyel koronát, T. Istvánt szemelte ki, hogy vállalata pártolására vagy legalább elnézésére birja rá a török udvart. István gyermekkorától fogva ismerte a törököt s a mellett ügyes, éleseszü s óvatos embernek ismerték s erre a szerepre éppen ilyen ember kellett. 1656. foglalta el kapitihai állását s bár eléggé óvatosan járt el, mégsem háríthatta el Rákóczi bukását, sőt magát is bajba sodorta, mert mikor Konstantinápolyban meghallották, hogy Rákóczi Lengyelországból visszavonul, követtársaival együtt elfogták s a Héttoronyba zárták. 1658-ban innen kiszabadult ugyan, de azalatt Boros-Jenő meghódolt a töröknek s igy egyelőre kevés kilátása volt, hogy régi birtokaihoz jusson. Dévára ment s a Barcsay hivei közé állott s ezután még viszontagságos napok vártak reá. 1660. a Rákóczi pártján levő Gyulay elfogta s három hónapig fogságban tartotta. Innen Váradra ment, melyet nemsokára a török fogott körül. T.-t az öt bástya közül az ostromnak legjobban kitett Aranyos-bástya kapitányává tették s tanulatlan pattantyusaival 46 napig védte ezt a gyakorlott tüzérség ellenében, amikor 1660 aug. 27. megfogyva és elgyengülve az őrség megadta magát. T. ekkor a szabadon elvonuló őrséggel Debrecenbe ment, ahol harmincadosnak, később pedig Kővár kapitányának tette meg Barcsay Ákos. Barcsay bukása után ismét földönfutóvá lett s Déván vonta meg magát feleségével s leányával, s ezután letünik a nyilvános szereplés teréről. Kisérletei, hogy régi nagy vagyonát visszaszerezze, sikertelenek voltak; e feladatot ivadékai oldották meg. (V. ö. Komáromy, Tisza-család ősei.) Fia II. István a tordavármegyei kincstári tizedek bérlője, s unokája az ügyvédnek nevelt II. György hasztalan kisérlették meg az új szerzeményi bizottsággal (neoaquistica commissio) nem boldogultak. Hosszas perlekedés után a pört végre is dédunokája I. László nyerte meg, Hajós és Lehoczky Dániel nevü hires ügyvédek segélyével s a nagyrészben a modenai hercegre szállott 142,653 forintra becsült birtokok helyett cserébe Geszt, Mező-Gyász, Bogyoszlóháza és Csegöd birtokába 1760 szept. 9. ünnepélyesen beiktattatott. Nejéből bályoki Szénás Rebekától három fia III. István, I. József és II. László született. A két elsőnek nem maradtak gyermekei. II. László (1765-1831), aki iskoláig Debrecenben befejezve közpályára lépett, s Bihar vármegye főjegyzője és országgyülési képviselője és cs. kir. kamarás volt, 1796. Teleki Katalin grófnőt vette nőül s tőle kilenc gyermeke, öt fia (József, Lajos, Károly, Ferenc, Imre) és négy leánya (Karolina, Amália, Vilma, Paulina) származott. Debreceni tanuló korából magyar s latin versei maradtak fent. I. Lajos(szül. 1789 aug. 5., megh. 1856 aug. 23.) 1825. Teleki Julia grófnőt vette nőül s ugyanezen évben kezdte meg mint Bihar vármegye aljegyzője hivatalos pályáját, s 1829. vármegyei főjegyző, 1832. a vármegye első alispánja és országgyülési követe, 1841. Bihar vármegye adminisztrátora, a nagy szalontai egyházmegye ségédgondnoka. Hét fia közül: III. László, II. Lajos és Béla gyermekkorukban elhaltak; Domokos (1837-56), Arany János tanítványa, ki jeles költői tehetségének is tanujelét adta, ifju korban hunyt el IV. László a honvédegylet központi választmányának elnöke (l. o.), kinek leányai közül Etelka (Zeyk Károlyné) számos műfordításáról ismeretes (amilyenek: Tytler Ann Frater, Leila a szigeten (1890); Leila Angliában (1890); Leila otthon (1890), angolból ford. T. E.; Szünórák, elbeszélések az ifjuság számára (1891); A hires gyermekek (1891); Nagy és dicső emberek történetei, angol források után (1892); Valószinü elbeszélések, franciából ford. stb.); Kálmán, Magyarországnak tizenöt éven át miniszterelnöke (l. o.); III. Lajos, volt m. kir. közlekedésügyi és ő felsége személye körüli miniszter (l. o.), 1883 dec. 22-én magyar grófi gangot nyert. T. Kálmánnak nejétől Degenfeld-Schomburg Ilona grófnőtől egy leánya és három fia született: Paulina, Radvánszky Béla báró (l. o.) neje, IV. István országgyülési képviselő (l. o.), II. Kálmán (szü. 1867.) és IV. Lajos (szül. 1879). A grófi cím és rang 1897 febr. 16-án kelt királyi kézirattal Kálmán fiaira és ezek utódaira (István, ifj. Kálmán, Lajos) is kiterjesztetett.
1. T. Domokos, költő, T. Kálmán testvéröccse, szül. 1837 október 27., megh. Geszten 1856 jun. 21. Gondos nevelést nyert szüleitől, különösen anyja nagy hatással volt kedélyének és költői szellemének fejlesztésére. 1851. Arany Jánost hivták meg Gesztre, ki előbb félévig, utóbb két hónapig foglalkozott vele; az ő vezetése alatt bővítette világirodalmi olvasottságát s tőle vett irányt költői fejlődése. Még érettségi vizsgálata előtt tüdőbaj támadta meg s noha 1854. anyjával együtt Olaszországban, 1855-56. pedig Egyiptomban telelt, 19-ik évében elhunyt. Pár százra menő, többnyire lirai költeményt irt. Versei javát anyja kiadatta T. D. hátrahagyott versei címen 1857. (második kiadásuk az Olcsó Könyvtárban). A kiadást Arany János rendezte sajtó alá s ő irt hozzá előszót. A költeményekben a költői gondolatra törekvés, az érzés egyszerü melegsége és a belforma iránti érzék nem közönséges hivatottság jelei.
2. T. István gróf, politikus, T. Kálmán fia, szül. Budapesten 1861 ápr. 22. Iskoláit nagyrészt magánúton, a két felső gimnáziális osztályt Debrecenben végezte. Egyetemi tanulmányokat Berlinben, Heidelbergában és Budapesten folytatott, az államtudományi doktorságot a budapesti egyetemen nyerte el. Hogy a közigazgatás gyakorlati kérdéseivel megismerkedhessék, a belügyminisztériumban vállalt állást; ez időben élénk részt vett a gazdakör agrárius vitáiban. Az agrárius kérdésekkel elméletileg is sokat foglalkozott s több tanulmánya jelent meg a Budapesti Szemlében s 1897. egy nagyobb munkája is a magyar gabonatermelésről, mely művével a külföldi lapok is sokat foglalkoztak. Miután önkéntesi évét leszolgálta és a huszártiszti rangot elnyerte, a család biharvármegyei (geszti) birtokain telepedett meg s mint vármegyei bizottsági tag és tiszteletbeli főjegyző tevékeny részt vett a megye politikai és gazdasági életében. 1886 óta a képviselőház tagja, hol a közgazdasági és közigazgatási bizottságban tevékenységet fejt ki. Ezenkivül számos pénzintézetnek és iparvállalatnak elnöke vagy választmányi tagja. Legújabb irodalmi műve Magyar agrárpolitika (Budapest 1897).
3. T. Kálmán, államférfi, volt miniszterelnök, szül. Geszten 1830 dec. 10. Atyja T. Lajos, anyja Teleki Julia grófnő volt. Nevelését atyja különös gondja alatt nála idősebb testvérével Lászlóval együtt otthon a szülei háznál nyerte s annak vezetése Szőnyi Pálra (l. o.) bizatott. Az erős magyar szellem, mely a geszti udvarház jellemvonása volt, a fiuk nevelésében is érvényesült. A tanulói pálya befejezése után (1848) a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban lett számfeletti, később rendes segédfogalmazó. Midőn a kormány Debrecenbe tette át székhelyét, ő is vele ment, ekkor már mint fogalmazó. A szabadságharc leverése után testvéreivel együtt külföldre utazott s másfél évet a külföldi politikai, gazdasági viszonyok s intézmények tanulmányozására fordított. Különösen szorgalmasan látogatta a berlini egyetemet. Majd hazatérve, a családi birtokon gazdálkodásnak szentelte idejét. 1855. a nagyszalontai ref. egyházmegye segédgondnokává választotta, amely díszes állást már atyja is viselte. Ekkor történt az a nevezetes szereplése, mely nevét egyszerre népszerüvé és ünnepeltté tette. Az 1859 szept. 1. kiadott pátens, mely a protestáns autonomiát gyökerében megtámadó intézkedéseket tartalmazott, ellenszegülésre hivta ki a protestáns egyház intéző köreit. A reformátusok tiszántúli egyházkerülete még azon év őszén Debrecenben tartott közgyülésen napirendre tűzte a sérlmes rendelet tárgyalását. A visszautasításnak egyházi részről Balogh Péter, világi részről T. Kálmán voltak leghatározottabb szószólói. Ugyanily értelemben szólalt föl T. a következő év jan. 11-iki gyülésen, amidőn szintén minden engedmény vagy egyezkedés határozott visszautasítását ajánlotta, amelyet az egyházkerület csakugyan magáévá tett. Felekezeti különbség nélkül mindenki tudta, hogy a protestáns egyház szabadsága ellen intézett támadás csak befejezése az alkotmány megsemmisítésére irányuló törekvéseknek s T.-ban az alkotmányosság rendületlen bajnokát tisztelte. Az elősejtelmet az októberi diploma (l. o.) csakhamar igazolta. T. rögtön felismerte a veszélyt s magánkörökben ennél is a visszautasítást tartotta leginkább célravezetőnek. Egyházának később sem szünt meg vezetője lenni (1867 óta a dunántúli református egyházkerület világi gondnoka). Most a hatalom őt is igyekezett behálózni, Bihar vármegye főispánjává nevezte ki, de ő azt nem fogadta el. Ugyanezen év (1860) aug. megnősült, nőül véve Degenfeld-Schomburg Imre gróf leányát Ilonát. Mig anyja részéről a Telekiekkel, Bánffyakkal, Bethlenekkel stb., most neje részéről a Károlyiakkal, Podmaniczkyakkal, Odescalchiakkal jött családi összeköttetésbe.
Az 1861-iki országgyülésre Debrecen első kerülete választotta meg egyhangulag képviselőjének s az ezután egybegyült képviselők a ház második ülésén (ápr. 9.) őt választották meg első alelnökké. A megalakult országgyülésen, melynek legfontosabb tárgya az országgyülést megnyitó trónbeszédre adandó válasz volt, két nagy párt állott egymással szemközt, az egyik Deákkal élén felirat (l. Felirati párt), a másik Teleki László gróf (l. o.) vezetése alatt határozat alakjában (l. Határozati párt) kivánta közölni a felséggel az ország óhaját. Teleki halála után a párt vezetését T. vette kezébe s annak nézetét ő tolmácsolta s védte a tárgyalás folyamán. Az ismét beállott provizórius korszak (1861-65) T. tevékenységét nem zsibbasztotta meg, most a parlament helyett a sajtót használta föl eszméi megismertetésére. A Honban és a Magyar Sajtóban megjelent vezércikkei (Alföldi levelek, 1-6) a gazdaság, kereskedés, ipar legfontosabb kérdéseit, valamint a parlamenti felelős kormány és vármegyei rendszer összeférhetőségét veszik tüzetes tárgyalás alá. E nagy fontosságu tárgya később (1865) ismét visszatért s Parlamenti felelős kormány és megyei rendszer címü önálló röpiratban is elmondta nézetét, melynek tartalma az: «nemhogy összeférhetetlenek lennének, de sőt ha jól szerveztetnek, kiegészítik egymást, mindenik ellensúlyozza a másiknak minden más viszonyok között nyilvánuló hibáit, pótolja hiányait». Midőn a koronát különösen Deák husvéti cikkének (l. o.) hatása közelebb hozta a nemzethez s a királyi leirat 1865 dec. 10-ikére az országgyülést ismét összehivta, T.-t ismét Debrecen választotta meg képviselőjének s ezen a nevezetes országgyülésen Ghyczy Kálmánnal (l. o.) a balközép vezére volt. Befolyása és tekintélye 1867-től mindinkább emelkedett s nem csökkentette ezt az a meghasonlás sem, mely pártja kebelében a delegációba lépés miatt merült föl, s amelynek orvoslására 1868 márc. 17. Nagyváradra értekezletet hivott össze (l. Bihari pontok). Neki és pártjának jelentékeny érdeme van abban, hogy az országgyülés a német-francia háboruval szemben a semlegesség mellett foglalt állást, amely tény világtörténeti fontosságu; a nemzetiségi törvény is részben az ő szellemének bélyegét viseli magán. 1874. a balközép mások vezére, Ghyczy Kálmán belépett a kormányba s most T. egyedül vette kezébe a párt vezetését. 1875 febr. 3. tartott beszédének hatása alatt a Bittó-kormány lemondott s az 1867-iki közjogi alapon a Deák-párt s balközép között fuzió jött létre. Az igy alakult (1875 márc. 3-án) egyesült szabadelvü párt (l. o.) kormányában T. a belügyminiszteri tárcát fogadta el, Wenckheim Béla báró lemondása után pedig 1875 okt. 2. miniszterelnökké kineveztetvén, a kormány vezetését is ő vette át s tizenöt éven át (1875-90) ő volt Magyarország miniszterelnöke s a mellett 1875-87. (közben megszakításokkal, amennyiben 1878 okt. 11-től dec. 5-ig pénzügy-, 1879 jul. 11-től szept. 25-ig személykörüli miniszter) belügy-, 1887-90. pénzügyminisztere. Miniszterelnöksége alatt megrázkódások is többször érték a kormányt. Igy 1877-ben az Ausztriával való kiegyezés ügyében folytatott tárgyalások idejében le is mondott (febr. 7.), de senki sem merte helyette elvállalni az új kormányalakítás terhét; a következő évben pedig Boszna és Hercegovina okkupációja miatt, amely az országnak nagy áldozatokba került, de a béke biztosítása, a monárkia hatalmi állásának emelése s keleti politikájának érdekei miatt elkerülhetetlen volt. A következő évben (1879) másik nagy politikai ténye volt az osztrák-magyar monárkia és Németország között létrehozott védő és támadó szövetség, mely az európai béke fantartásának egyik legerősebb biztosítékává lett. 1886-ban a Janszky-ügy (l. o.) rendítette meg kormányát. Az 1888 végén beterjesztett véderőjavaslat igen erős ellenzéket idézett elő és T. állását a parlamentben megingatta. 1890 márc. 13-án a honossági törvény reviziójának tárgyalása alatt tett nyilatkozata következtében, amelynek beváltása Kossuth kijelentései s pártjának magatartása miatt lehetetlenné vált, lemondott a kormányról s mint «közlegény» vonult vissza a párt kebelébe, hogy annak, mint egyszerü (nagyváradi) képviselő, továbbra is irányítója és kipróbált tanácsadója maradjon. Magyarország legújabb fejlődése, a korona bizalmának s a kiegyezésnek, a magyar állam tekintélyének ugy bent, mint a külfölddel szemben való megszilárdítása, egy konszolidált kormánypárti többség szervezése, a közlekedés fellendülése, a pénzügyi helyzet javulása stb. mind első sorban az ő nevével áll kapcsolatban. A főrendiház reformja, a közegészségügyi és középiskolai törvény, a közigazgatási bizottságok létrehozása, a köztisztviselők minősítése, a nyugdíjtörvény, a nemzeti szinház dotációja stb. mind az ő fáradozásainak köszönhető. Mindenben inkább a megalkuvásnak, mint a gyökeres megoldásoknak volt az embere. Ezért gyakran és keményen támadták meg azon szempontból, hogy inkább a pártokkal és egyénekkel való elbánásban ügyes, mint szilárd elvek és eszmék után induló; inkább taktikájának, mint a nemzet szellemi és erkölcsi ereje kifejtésének köszöni hatalmát és annak tartósságát. T. politikájának jellemzését az a kijelentése foglalja magában, melyet az 1861-iki országgyülésen (ápr. 19.) alelnökké megválasztásakor tett: «Bátraknak kell lennünk nemcsak személyesen, de politikánkban is és mégis óvakodnunk kell a vakmerőségtől; nekünk okosaknak és előrelátóknak kell lennünk, de fölöttébb vigyázni egyszersmind, nehogy ezen két magában megbecsülhetetlen tulajdon túlzása által gyáva politikát kövessünk s óvatosságból magunk adjuk fel azt, mit veszélyeztetni nem akartunk.» Politikai szónoklatait a keresetlen, minden szóvirágoktól ment egyszerüség jellemzi; a magyar parlamentnek aligha volt nála ügyesebb vitatkozó szónoka, aki bámulatosan tudta ellenfele beszédeit széttagolni, gyenge oldalait kimutatni, a humor, sőt sokszor a gúny fegyvereivel nevetségessé tenni. Nincs is senki a magyar parlamentben, ki annyit és annyiszor beszélt volna a legkülönbözőbb kérdésekben mint ő. Személyes önzetlenségét ellenzéki oldalról sem vonták kétségbe; erre nézve a nemzet nagy része miniszterelnöksége tiz éves jubileuma (1885 nov. 29.), egyháza pedig gondnoksága 25-ik évfordulója alkalmával (1892) nyilvánította elismerését és háláját; a király meg 1880. a Szt.-István-rend nagykeresztjével tüntette kis s ezenkivül a német fekete- és vörössas-rendjel, az olasz Lazarus-rend, a román csillagrend és a szerb Takova-rend nagykeresztjének stb. is birtokosa.
4. T. Lajos gróf, T. Kámán és László öccse, szül. Geszten 1833. Szőnyi Pál vezetése alatt gondos házi nevelésbn részesült, 1847. vizsgálatot állott filozofiából a debreceni kollégiumban. 1848. végezte el felsőbb tanulmányait, majd Szűcs Lajos vezetése alatt a jogi tanfolyamot. A szabadságharc leveretése után testvéreivel együtt a berlini egyetemet látogatta. Majd nagyobb körutat tett a Keleten s bejárta Egyiptomot. Az abszolutizmus idején ref. egyházi és iskolai ügyekben élénk tevékenységet fejtett ki mint segédgondnok. 1861. képviselőnek választották s a határozati párt hive volt. 1865. Deák-párti programmal ismét megválasztották képviselőnek; 1867. Bihar vármegye főispánja lett. Nemsokára kilépett a vármegye szolgálatából s alelnöke lett a fővárosi közmunkatanácsnak. 1869. a cs. és kir. kamarási címet és jelleget kapta a királytól. 1871 jun. 21. Andrássy a közlekedésügyi tárcát bizta rá, de ezen állásától három év mulva visszalépett és Kerkápolyval (l. o.) beutazta Olaszországot; majd Kelet-Indiában és Afrikában utazott. 1873. titkos tanácsos és a Lipót-rend nagykeresztese lett. 1874. ismét képviselői mandátumot vállalt. 1879., midőn a borzasztó árviz Szeged városát egészen elöntötte, őt küldte ki a kormány királyi biztosnak a mentesi munkálatok és Szeged város, valamint a Tisza-párt újjáépítésének vezetésére. Ebbeli érdemeiért Szeged díszpolgárának választotta, arcképét tanácsterme számára lefestette és egy utcát nevezett el nevéről, a király pedig 1883. grófi rangra emete «szegedi» előnévvel. 1884 óta állandóan mint Szeged város első kerületi képviselője foglal helyet a parlamentben. Az új országház létesítése körül kiváló érdemei vannak. 1885 márc. 14. óta a dunamelléki ev. ref. egyházkerület főgondnoka. A Deák-szobor, valamint az új parlament építési végrehajtó bizottságának elnöke; a delegációkban is ismételten elnök volt. Ő volt annak idején a magyar közművelődési egyesületek budapesti országos kongresszusának, utóbb az országos erdészeti egyesületnek az elnöke; 1892 nov. 19-től 1894 jun. 10-ig Wekerle miniszterelnöksége alatt a király személye körüli miniszter volt. 1893. a kőszegi hadgyakorlat alkalmából a vörössas-rend első osztályát kapta a német császártól.
5. T. László, T. Kálmán és Lajos testvére, szül. Geszten 1829 jun. 27. Tanulmányait a szülői házban kezdette és Pesten folytatta. 1848 elején kir. táblai felesküdt jurátus volt. Márc. 15. után a pesti nemzetőrség soraiba lépett s előbb mint őrmester, majd mint főhadnagy és zászlóalj segédtiszt szolgált, egyszersmind a földmívelési, kereskedelmi és ipari minisztériumban segédfoglmazó volt. Később a Nádor-huszárokhoz, majd a Miklós-huszárezred zászlaja alá állott és főhadnagyi ranggal dandárparancsnoki segéddé lett. A módi szerencsétlen kimenetelü csatában megsebesült és a Nagyvárad melletti Püspökfürdőben kereset gyógyulást. Itt érte a világosi fegyverletétel hire is. Felgyógyulása után hadi fogságba jutott, de megmenekült. Miután sebei miatt a besorozástól is fölmentették, kiment Berlinbe, ahol másfél évet töltött komoly tanulmányok közt, majd Párisba és Angliába utazott a politikai intézmények megismerése s az elméleti s gyakorlati közgazdaság tanulmányozása végett. 1852. visszatért Erdélybe s mint az erdélyi gazdasági egyesület alelnöke mintagazdaságot tartott fenn erdélyi birtokán. A lovaregylet megalapításának is egyik kezdményezője volt. Sokat buzgólkodott a prot. egyház érdekeiben, mint a nagyenyedi egyházmegye gondnoka. 1866. képviselőnek választották. A véderő-bizottságnak és a honvédegyesület központi választmányának volt elnöke, a déli vasúttársaság igazgatósági tagja s a bécsi általános biztosító társaság budapesti vezérképviselője.
Langer Viktor (l. o.) álneve.
(növ.), l. Taxodium.
l. Eszlár.
(növ., tiszafenyő, ternyőfa, Taxus, Tourn.), a róla nevezett családnak örökzöld faja v. cserjéje; 8 elő faja (hazánkban 1) mind a két földségnek északi mérsékelt vidékén, továbbá Ausztriában terem, de körülirt ásatag fajaiból is több ismeretes. Fiatal fája fehér, a fa keménye piros-barna, kemény; ága a lefutó levél tövétől szögletes, levele sűrü spirális vonal irányában helyezkedik, de azért hétsorosnak látszik, tűforma vagy hoszastojásdad, lapos, gyakran sarló módjára görbül, kurtahegyü (l. az ábrát).
[ÁBRA] Tiszafa. a ága levelekkel és himvirágokkal; b a fésüs fenyő tűje; c a tiszafa ága termésével.
Virága kétlaki, himbarkája gömbölyded; termővirág a kurta hajtás tetején magános, tulajdonképen csak egy kurtanyelü pete, gyűrüforma boríték fogja körül s belőle szép piros maglepel (arilles, álgyümölcs) keletkezik, de a teteje nyitva marad. A T. baccata L. az európai s hazai faj, lassan nő, azért gyakran bokor, de végre 12-15 m. magasra becsülik. Fája nagyon kemény, fonom, illattalan, súlyos, szívós és rugalmas, középszerüen hajlékony, nagyon nehezen hasítható, csaknem örökké tartó; nagyon keskeny évgyűrüitül szép finom, sötét-barna csíkjai vannak. Asztalos, esztergályos és képfaragó szivesen veszi, tányért, tonnát, faedényt, hordócsapot, parkettfát, házi eszközt, vizcsövet, oszloptalpat s különböző faragványt alakít belőle. Fáját feketére csávázva vagy feketével beitatva és fényesítve az ébenfától alig lehet megkülönböztetni, azért német ébenfának is hivják. A T. hibernica Mack. ága egyenesen felálló, Irországban terem. Más faját É.-Amerikából s Kelet-Ázsiából ültették a kertbe. V. ö. Borbás, A vénhedő T. (Term.-tud. Közl. 1896).